Zalán Tibor

Eltévedve

Részlet a Papírváros című lassúdad regényből

oldalról néz, ellép mellőled, majd ismét hozzád lép, fürkészi az arcodat, szemében kiszámíthatatlan üresség nyílik a látványodtól, megint körbejár, mintha csodát látna, vagy borzalmat, undok csúfságot és kifakadt gennyes sebet, persze megérinteni ezért sem mer a házmester, az eldönthetetlenséged miatt, de talán nem is akarna, sárga fogairól erősen visszahúzódik cserepes, lilás ajka, a rés mögül előlátszik a sorvadt íny és a fogak között támadt feketeség, láthatóan készül kiköhögni, röfögni, böfögni, szájfingani a szavakat, a szavaknak nevezhető lényegtelenségeket, amikre a hozzá hasonló haszonlények képesek, má aszittem, gondótam egyszerközbe, fefordult, hogy annyi időig nyugalom és csönd vót errefelé, hümmög, alulról néz rád, komikus látvány, ahogy kicsavarja a hájas nyakán a ráncos fejét, és letolja a válla alá, mondok, kár vót eztet visszahozni, memmondhatom, asszonyom, próbálkozik egy váratlan fordulattal, s mert az asszony arca ugyanolyan kifejezéstelen marad, mint a megszólítás pillanatában, sárga pulóvere ujján ránt egyet, már-már megfutamodna a visszhangtalanság láttán, aztán mégiscsak megembereli magát, és befejezi, amit elkezdeni akart az előbb, ha rám hallgat, még meggondolja magát ezzel a visszahozással, az állát simogatja most a házmester, mintha erős gondolkodásra késztetné a megjelenésed, pedig csak nem tud mit kezdeni a végtagjaival, magával, a fontoskodásával, közben pedig láthatóan élvezi, hogy kénytelen vagy végighallgatni, miket sutyorog a kis fekete asszony citromarcába, fröcsögés közben ide-oda pislog, jár a gonosz kis szeme, rád meg az asszonyra jár felváltva, figyeli, mikor kezd el végre amaz idegeskedni, vagy, váratlan ajándékként, nem veszítetted-e el a fonalat te, közben csak szörcsög megállás nélkül, nem húzza e má soká, oszt így hiába is erőködik vele, én má csak tudom a ilyesmit, ebbe menynyugodhat bele, szorgalmasan bólogat a fejével az elmondottak alátámasztása végett, végignéztem én, kis madám, mit művel magamagával ez a ember, nem is ember e, nem él úgy a ilyesmi, mint egy más ember, mondjuk, na, úgy, ahogy egy ember-ember szokott, ez elöli magát egykettőre, csak arra megy rá egyfolytában, hogy elölje, számít is ennek, hogy élet, hogy család, hogy értékek és társadalom, az ám, társadalom, aminek szabályai vannak, kérem alássan, ha nem tunná, mer nem tudja, és maga is meglepődik, milyen takarosan sikerült ezt a sok sületlenséget egyetlen levegőbe belegyúrnia, fölfújnia és majdnem emberi beszédhez artikulálnia, ettől még inkább rámagasodik a beszédhelyzetére, és a szónoklat újabb, nem várt fordulattal éri el a tetőpontját, nem-e hiszi, hogy megdögleti magamagát e, hogy aztán kínlódhatik itten meg a temetésivel, ha ugyan a ilyeneket e lehet temetni, e érdemes temetni, mert nem érdemes el az ilyeneket temetni, ha rám hallgat, és tovább simogatja egyre hevesbedő mozdulatokkal puffadt arcát, Atma ugatni kezd és ugrálni az ajtó felé, mész má a ótvaros kurva anyádba, a ronda dögi, hogy ugat a kurva anyjába ez a ótvaros ronda dögi, és rettenetesen belerúg a kutyába, Atma messze repül a lépcsőtől, vicsorgó szőrgombolyag, vonyít és húzza a lábát, de mégis nyomakszik vissza, feléd nyomakszik, és te nem tudod eldönteni, mit is kéne csinálnod, egyszerűen csak belerúgni a rusnya dögbe, aki esetedben nem a kutya, sokkal nemtelenebb állatba kellene belerúgnod, vagy eltorzult arcába kéne csapnod, de csak állsz, nem mersz semmit sem tenni ellene, durva és erős ember a házmester

nem

sejtem mit is kell tennem

az efféle pocsék sértést le nem nyelem

csak bátran

jó kutyám nem tűri szégyenfoltját

majd megtanítalak csibész

lassan a testtel… hő!… ha

nem csal ösztönöm hát

a fickó hirtelen

mutatja meg haragját

és megtetézheti még sérelmeimet

a homlokom után

most másutt sértene meg

nem szíveltem

sose az ingerlékeny fajtát

a békeszeretők

bírták szívem bizalmát

nem is verekszem

én nehogy elverjenek

birka

jámbor

galamb

– rám ezek illenek

de hát

a becsület csak

piszkál döfköd

egyre meg kell torolni

mert nem

áll anélkül helyre a

patvarba is! ej!

piszkáljon kedvire:

szalmaszálat se

tesz a két kéz elibe kardot

kóstolni tán

ugráljak kurta ésszel hogy

a pocakomat

átszúrják egy döféssel s ha

halálom hírét

a népek nevetik… komor

vesztőhely

ám a ravatal

akárki ráfekszik sebtiben

a hideg kezdi rázni

én amondó vagyok megrágva

dolgomat: inkább

nem mersz semmit sem tenni ellene, durva és erős ember a házmester, ráadásul arról sem vagy meggyőződve, maradt még annyi erő a karodban, hogy eljuttassa öklödet a pofájáig, szóba állni pedig amúgy sem szoktál vele, nem keveredsz, ahogy szereted elkenni gyávaságodat és egyre erősödő emberundorodat magasabb erkölcsiségre hivatkozva, nos, ezt a morális megfontolást a házmesterre annál is könnyebben alkalmazhatod, mert azt híresztelik a házban, annak idején agyonverte a feleségét, persze ez túlzás lehet, de nyilván hogy megfontoltan és erőteljesen verte az asszonyt, az ilyenek szokták verni a feleségüket, többnyire valamilyen tárggyal, de az is gyakori, hogy az asszonyt verik hozzá valamilyen nagyobb felülethez, falhoz, szekrényhez, ágyhoz, meg még a szeretőjüket sem kímélik, ha van nekik szeretőjük, megfoghatatlan is lenne, miért köti valaki az életét, ha nem muszáj, akár ha átmenetileg is, olyan emberhez, aki egyfolytában öli őt, még baszás közben is, mert ez az egyetlen módja az életben maradásának önmaga előtt, ennek a házmesternek sincs persze szeretője, gyakran láttad a szomszéd lány után leskelődni a házmesterlakás örökké behúzott függönyű ablakából, amely függönyön azért természetesen mindig van egy elhanyagolhatónak tűnő, ám annál jelentékenyebb vékony rés, az állandó érdeklődés persze nem a lánynak szólt eredendően, a házmester szakmájából kifolyólag tartotta szemmel éjjel és nappal a bejáratot és az utcát, neki percnyi frissességgel tudnia kellett, ki mikor megy el, jön haza, vagy nem jön haza, vagy nem megy el, azt is, kihez mikor és kik jönnek, ebbéli tájékozottságával nagy szolgálatokat tesz időről időre némely titokzatos embereknek, akik időről időre a legnagyobb titokzatossággal megjelennek nála, és a kérdésükre pontosan tudja a választ, kinek a lakásába lehet bemenni az adott órában a legkisebb kockázat nélkül, kulcsmásolat mindenről és nyilvántartás mindenkiről nála, a lakó pontban ekkor távozott és szokása körülbelül ekkor visszatérni, őrt áll a házmester, őrző, és vigyáz a strázsán, még csillagszórós éjszakákon is, amikor szentjánosbogarak a kertben, és emlékek kinyúlt, döglött nyarakon, egyszer rád is rád hozta azokat, történetesen épp napokig nem léptél ki az utcára, szokásod volt így tenni, ha a Kocsis Irma borhamisítvány kitartott melletted több napig, ez őrzőt ama strázsán láthatatlanná válásod nyilvánvalóan megkeverte, egy idő után nem tudta, a figyelme lazult-e eléggé el nem ítélhetően egy pillanatra, s te azalatt kereket oldottál, hisz az ilyen balesethez elég egy hosszabban lehunyt szem vagy egy elbóbiskolt moccanat, mármost két lehetőség adódott számára, vagy ott vagy bent, vagy nem vagy bent ott, a dolog tisztázása és holléted pontosítása, netán felderítése okán néha rád hallgatózott, ajtódnak nyomva szőrös nagy füleit, de az átlagostól messze kifinomultabb hallása sem volt képes a legkisebb zajt sem fölhallani belülről, úgyhogy megnyugodva és magabiztosan engedte maga elé a látogatókat, amikor azok megérkeztek, és utánad érdeklődtek, és az a meleg gondolat fogalmazódott meg közös agyukban, hogy körül kellene nézniük nálad, esetleg bent is hagyni valamit, ha már járnak ott, ami a következő, bejelentés nélküli megjelenésüknek venné elejét, a frászt hozták rád, amikor váratlanul nyílt az ajtó, és valami viccel traktálva egymást, beléptek a titokzatos emberek, gatya nélkül és tetőtől talpig részegen ugrottál ki az ágyból, kik maguk, tántorodtál érkezési irányukba, és mi a lófaszt akarnak, úgy látszik, ez a váratlan megjelenések napja volt, mert nem várt felbukkanásod a bűzzel előpárolgó sötét odúmélyből annyira meglepte őket is, hogy egy szemvillanás alatt állóképpé merevedtek, mi csak itt… tévedésből… vagy úgy… a vendégeim nem molesztáljuk, rikoltotta el magát a házmester, aki először nyerte vissza lélekjelenlétét, és fogta fel, mivel jár neki ez az itthonlétbeli tévedés, tévettünk, na ember, énhozzám akartunk bemenni, oszt ide találtunk begyünni, az édesanyjukba találjanak kimenni, csattantál fel, és a félhomályban rögtön egy másik csattanás is felhívta magára a figyelmet, a csattanás helye az arcod volt, a valami, ami a képeden csattant, az efféle kommunikációs helyzetekben igen jártas rendőri vasököl lehetett, mert az a kevéske fény is kialudt a szemedben, ami az ajtórésen át szivárgott addig üvegszilánkos sötétedbe, ezt nem így, kisfiam, hallottad távolról az apai vigyázó-nevelő hangot, tévedés volt, kisfiam, és nem anyázunk, kisfiam, és nagyobb rendet tartunk, kisfiam, különben még visszajövünk, aztán hosszú, meleg és ringató fekete csönd az erős arc és szemfájások előtt, egészen biztos, hogy vissza is jöttek

szóval az kellene ennek a rohadtnak, tértek vissza gondolataid a látogatókról a házmesterre, a szomszéd lány neki, kellene, gyönge a húsa, édes a mája, szájában nem fáradnak el az ízek, nem büdösödik meg a csókja egy pohár bortól fél óra múlva, gondolod róla már mióta, hogy ez és ilyen a szája, ettől most, kései összegzésként, nagyot nyelsz, féltékeny kívánás támad benned a lány után, persze hogy kellene neked is, fut el a méreg, de azért mégis nevetséges, hogy egy toprongy házmesterrel fogsz rivalizálni egy naposcsirke miatt, ne merjen a kutyámhoz még egyszer… mozdulnál feléje, hogy kiszabadulj a megkívánás okozta zavaró állapotból, de a házmester, aki résen van most is, a legteljesebb elszántsággal érti félre a mozdulatodat, megragadja melleden az inget, nagyot recscsen az anyag, ahogy odatapaszt a falhoz, magasan tart és erősen a magas és erős házmester, a levegőben kalimpál a lábad, mellkasod a nyomás alatt teljesen összeszorul, nagyot nyögsz, hogy levegőhöz juss, de kísérletet sem teszel arra, hogy kiszabadítsd magad ez acélos és büdös markolásból, most szépen elengedi, mielőtt lerúgom azt a lottyadt tökét, hasít bele az asszony hangja a levegőbe, és beleáll a házmester hátába a kiáltás, aki a hangtól szinte megtántorodik, lassan fordul feléje, szinte megrogyva a rettenetesen magas hangoktól, igen, baszd meg, szétrúgom a hájas seggeddel együtt a töködet, ha nem engeded el ezt a szerencsétlent, rikoltozik tovább egyre magasabbra emelkedve az asszony, és már ugrik megveszekedve a férfi felé, erre aztán a nagy állat elenged, nem tudni, valóban tart-e a harcias asszonytól, vagy csak zavarba jött a nem várt támadástól, persze, ha jobban meggondolod, nem túl nagy dicsőség egy olyan rongyot a falhoz csapni, mi több, rajta tartani, amilyen te vagy, hát nem éri meg a kockázat neki sem, itt ne csináljanak rajcsúrt nekem, megértettük, morog, le vannak maguk izélve, így akarjon ember jót a mással, aztán csak basztassák meg a tökit akarják lerugdosni e mocsoládák, és megy az odúja felé, lomhán és kifelé közvetített ráérősséggel megy, mintha azt akarná a mozgásával jelezni, neki nem sürgős az egész odaérés, és nem megfutamodás a távozás se, mindössze elunta a veled való kínlódást, azt a kutyát meg takarítsák el a környékről, meg ne halljam még egyszer a kibaszott ugatását, e nem egy olyan ház, ahol roncs kutyákat lehet tenyészteni, legközelebb lerúgom a egész fejit, de már mindenki túl van ezen is, mindenen is, ami itt megtörténhet ennyi anyagból, ami felhalmozódott az ajtó előtt, őt magát sem érdekli, amit mond, farol befelé a sötét házmesteri lyukba, hogy a függöny résénél elfoglalja megszokott helyét, a fekete nő gyöngéden és figyelmesen beléd karol, gyere, mielőtt visszajön, és tényleg széttrancsíroz a falon, húz az ajtóhoz, bedugja a zárba a kulcsot, és neked az jut eszedbe, hogy eddig nem volt kulcsa a lakásodhoz, most meg van kulcsa hozzá, és jó a kulcs a zárba, mert hallatszik, hogy kattan és fordul, tehát, próbálsz a kulcs-kérdéssel megbirkózni, ha nem volt, és most van, akkor új zárat tetetett föl, ami azt jelenti, mostantól neki van, és neked nincs, mid nincs, mi másod, bejárásod a lakásodba, az a bizonyos kocka nagyot tudott fordulni, de nem szólsz, hogy észrevetted, ráadásul nem vagy biztos benne, hogy rendesen végig tudtad gondolni ezt a kulcsdolgot, mert Atma egyfolytában ugat, és az ajtó felé kapkod, hagyod, hogy az asszony betuszkoljon az ajtófélfák között támasztott résbe, átjutva megtámaszkodsz az ismeretlen derengésben, és elfog a félelem, mert nem érted, mitől ismeretlen most ez a derengés, amikor éveken keresztül éltél benne, belaktad a saját sötétedet, most meg mintha valaki két kézzel lökne vissza, vissza az ajtón innenre, kapcsold fel a villanyt, kér, hangja inkább évődő, mint parancsoló, és ez is megijeszt, meg az is, hogy valami melegség motoszkál a lábadnál, talán Atma, gondolod először, de ennek ellentmond az, hogy nagyon csöndes Atma ez, kint meg, az ajtón kívül, jól hallhatóan ugat egy másik, egy még másik Atma, miért kell felkapcsolnom a villanyt, kérdezel vissza, minek kapcsolnám, eddig is jó volt a sötét, de most már nem jó, emeli fel diadalmasan a hangját az asszony, fényt akarok, több fényt, félretol, szinte ellök az ajtóból, hogy maga kapcsolhassa fel a villanyt, és te kapaszkodsz a szekrény szélébe, hogy el ne vágódj a látványtól

pedig a kocsmában még minden jóra fordulni látszott, vagy majdnem, ültetek egymás mellett, mint két házasságban megöregedett vagy csak elhasználódott ember, akik szeretnek lemozdulni egy korsó sörre a közeli vendéglátóipari egységbe, előtted a kupica pálinka, amely mögött, fölött ott párállott a korsó sör, ilyenkor ezt jó inni, sört, bólogatott beléd az asszony, nem ám mindig a szar vörösborokat, attól úgy ég az ember gyomra, hogy majd megbolondul hajnaltájban, aztán szaladhat ki a hűtőszekrényhez, hogy hideg szódát fröcsköljön a lángoló gyomorfalára, na, igyál, most még ihatsz, aztán vége ennek, az ivásnak, nem mondasz rá semmit, mert mit lehet mondani az ilyen kijelentésekre, semmit, a kupica felé nyúlsz, méregeted a távolságot a kicsiny üvegalkalmatosság és a kezed között, a kupicát isten, vagy az üvegese, teljesen lehetetlen méretben találta ki az emberi ujjak viszonylatához, könnyen billen, könnyen csuszszan, igaz, a pálinka nem hagy nyomot, csak a pénztárcában, amikor helyette egy másikat is ki kell fizetni, remeg a kezed, a nő úgy tesz, mint aki nem veszi észre, a kupica felé nyúl, nem, nyögöd, azt azért mégsem szeretnéd, ha megitatna, ha ő itatna meg, összeszeded magad, megragadod, emeled, remegve, küszködve közeledik a pálinka a szádhoz, átvillan az agyadon, hogy talán mégsem kellene, most abba lehetne hagyni, lehetne élni, de minek abbahagyni, és élni minek, főleg élni, ettől erősnek érzed magad és férfiasnak, a pálinkát bezúdítod a szádba, egyetlen mozdulattal eltünteted az üregben, ez már a régi te, pálinkát ugyanis, tudjuk, úgy kell inni, hogy az ember, ezen kizárólag férfiakat és legfeljebb alkoholista nőket értünk, hogy a korty egybeessék a nyeléssel, ezen azt kell értsük, hogy nem daraboljuk el a féldecinyi italt, egészben küldjük le, ehhez hozzászokik a szervezet, és így is kívánja egy idő után, és csak a gyomrodban csapódik szét kukoricagránátként a feles

apa is így itta, apától láttam először ezt az ivást, az eperfa alatt ült, talán a diófa alatt, vasárnap kora délután volt, fehér atlétatrikóban és fakókék munkásnadrágban, erős, inas felsőteste volt, és nagy izmok játszottak a karján, persze nem mindegy, hogy hol ült apa, mert ha az eperfa alatt ült, akkor a kiskonyha előtti árnyékban igyekezett átvészelni a délutánt és anyánk haragját, vagy kint a kertben, a nagydiófa alatt, az általa ácsolt padon, az általa ácsolt asztalra könyökölve, előtte boroskancsó és szódásüveg, valódi üveg, akkor még nem találták föl a műanyag flakonokat, melyekben egy idő után műanyagíze van a szódának, sem a pléhízű szódát ontó háziszifonokat, a szódás két kövér ló vontatta stráfkocsin hordta szét a szódát a faluban, nagyokat kurjongatva, nekünk, gyerekeknek pedig az volt a dolgunk, hogy ne felejtsünk el kiszaladni az ajtófélfa mellé odakészített üres szódásüvegekkel a kocsihoz, a szódáson is csak trikó volt ilyenkor, nagy, erős ember volt a szódás, kövér, és erősen izzadt, lenyűgözve bámultuk hatalmas idomait, amikor egyetlen lendülettel lekapott egy teli üvegekkel megtöltött ládát, aztán vissza is lendítette a kocsira, soha nem az üveget emelte ki a rekeszből, mindig az egész rekeszt repítette a földre a platóról, ez a csodálat kitartott egészen addig, amíg két legény meg nem verte a szódást a szemünk láttára, merő vér volt a kék trikó, mikorra abbahagyták a bolt előtt a verekedést a legények, hogy min kezdődött el a csetepaté, csak későbbi hallgatózások után derült ki, állítólag a szódás egy ilyen üvegcsere során az egyik legény gyűrűs menyasszonyával bement a házba, és csak sokára jött elő a békésen ácsorgó, kövér lovakhoz, ez tudódhatott ki, mert a két legény rettenetes elszántsággal állta el az útját a szódásnak, amikor az kilépett a téglagyári bolt örökké nyitott ajtaján, nem szóltak egy szót sem egymáshoz, a legények meg a szódás, amiből nyilvánvaló volt a bolt környékén ácsorgók számára, hogy mindkét fél tudja, mi az oka az akadályoztatásnak, a két legény együtt sem tette ki a szódást méretekben, ez csak állt, várta, hogy hátha meggondolják magukat a legények, de nem, azok nem gondoltak meg akkor már semmit, a szódás emelte föl hatalmas sütőlapáttenyerét előbb, és elhárító mozdulatot tett az útját elállók felé, akik közül az egyik megragadta a karját, vesztére, mert a szódásból hatalmas hang szakadt ki, és a legényt úgy vágta a falhoz, hogy nem ő fogta a karját repülés közben, hanem a legény az övét, el is engedte nyomban, amikor arccal-vállal belecsapódott a levert malterral piszkoskodó bolt falába, a másik azonban kihasználta a szódás félfordulatát, és már ütött is, egyenesen a szódás tarkójába, a nagy állat megfordult, szuszogott, és igyekezett elérni a másik támadóját, de az fürgén elhajolt előle, és oldalról rúgott a veséjébe, később sok ehhez hasonló filmet láttam, amikor az oroszlánok kafferbivalyra támadnak, az csak forog, fel akarja öklelni őket, de nem tudja, hol az egyik, hol a másik ugrik fel a hátára, és a súlyát cipelteti az állattal, míg az ki nem fárad a döfködéstől és a forgástól, akkor aztán összerogy, az oroszlánok legerősebbike pedig a torkának esik, és elharapja az ütőerét, így a szódás is, nehézkesen és fenyegetően forgolódott, csapkodott a legények felé, de mind több ütés, rúgás csattant, puffant az arcán, a testén, becsületére legyen mondva, ha talált, repültek a legények, reccsent a csontjuk, de egyre jobban fáradt és vérzett a szódás, néha már úgy tántorodott meg, azt lehetett hinni, nem is tudja megtartani az egyensúlyát, trikója teljesen átázott a vérétől és verejtékétől, valaki lépjen már közbe, még megölik, kezdett nyugtalankodni egy asszony, de senki sem törődött vele, ilyen esetekben nem szoktak közbelépni a falusiak, amolyan igazságszolgáltatás-jellege van a dolognak, elintézik, és azután nincs harag, soha többé nem térnek vissza rá, a szódás valamit elkövetett, azt valahogyan meg kellett torolni a becsületére kényes legénynek, és most, hogy vérrel és verejtékkel megtorolta a szódáson, van becsület, a szódásnak pedig pénz az ablakban, a leánykát megreszelte, azután becsületesen megverekedett, illetve megveretett, minden a legtisztábban elrendeződött, addig azonban még számtalan ökölcsapást és rúgást kellett a szódásnak kiállnia és bevinnie, véreztek már a legények is, de ők jobban be tudták osztani az erejüket, amikor aztán a szódás egy elvétett ökölcsapása után kibillent egyensúlyából, megkapta a kegyelemrúgást, egyenesen a heréjébe a sértett legénytől, az összeverődött nézősereg felhördült, a gyerekek és asszonyok fölröhögtek, a tökön rúgott ember meggörnyedt, mindkét tenyerét a rettenetesen felfájó testrészére tapasztotta, védtelenül hagyta az arcát, melyre ütések záporoztak, térdre rogyott a nagy állat, a kis oroszlánok pedig a győzelem közelségétől vérmámorosan ütötték-rúgták már az arcát is, végül megadta magát a szódás, oldalt dőlt el a porba, ekkor a sértett legény még belerúgott az arcába és a gyomrába, de a másik legény má_ mi drága Reich nénink, aki mindig úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy egy-egy stolwerket elemelünk a pulton lévő pohárból, amikor hátrafordul, hogy cukrot vagy lisztet mérjen, visszafordultában csak rápillantott a pohárra, és nem mondott semmit, róla mindig suttogva beszéltek a felnőttek, róla vagy róluk, mert a Reichék nem olyanok, mint a többiek, azt nem tudtuk, miért nem olyanok, és beszélték, hogy deportálták a Reich néniéket, a szüleit meg elégették, amit nem értettünk, és valahányszor ránéztünk a Reich nénire, soha nem értettük, miért nem szomorú ez az aszott kis öregasszony, a Reich bácsi pedig folyton mosolygott és hallgatott, biztosan neki nem égették el senkijét, beszéltük meg egymás között a kukoricacsuhéból sodort cigaretták köhögtető füstjénél, magából kikelve sápítozott most a Reich néni, hogy mégiscsak felháborító, hogy a bolt előtt ilyet csinálnak felnőtt emberek, és hagyják már abba ezt a rettenetességet, majd, miután látta, hogy pusztába kiáltott szó a felháborodása, körbehordozta tekintetét a verekedés alkalmi nézőseregén, és megvetően elhúzta a száját, szégyelljék magukat, bökte feléjük, hogy nem akad egyetlen ember sem önök között, aki véget vetne ennek a hitvány és ordenáré viaskodásnak, állt ott a kis leheletnyi vénasszony a vész közepén, és olyan hihetetlen volt a megjelenése, majd a jelenléte, hogy akár a hatásvadász filmekben, kimerevítődött a verekedők jelenete egy pillanatra, ekkor a nézelődők és szurkolók kis csapatából kilépett egy férfi, aki még a legényeknél is kisebb és véznább ember volt, megragadta a magánkívül tomboló fiatal állat karját, és kicsavarta belőle a téglát, nem, fiam, mondta nyugodtan, ilyenkor már nem bántjuk az embert, és úgy tetszett, a legények most a beavatkozónak ugranak neki, de nem, mintha idomár lépett volna a megbolydult ketrecbe, szemüket lesütve, saját vérüket szürcsölve eloldalogtak a felvert porú, vérükkel áztatott bolt előtti kis térről, ahol félájultan hevert a szódás, és fél téglával a kezében állt

az apám, aki most bort töltött magának, és szódát nyomott rá, a fröccs ilyenkor a legjobb, ha az ember másnapos, igaz, a pálinka még jobb lenne, de azt anyánk csak dugva tartott a házban, úgyis megitta volna ez a kialvatlanul is szép ember, aki most békésen borozgat a kora délutánban, próbálja összerakni a tegnapi lakodalom mozaikképeit, ahol vőfély volt, mögötte kéken virágzik a mák a kertben, azt nagyon szerettem, amikor apa vőfélykedett, és ha elmehettem, nem is a sátras lakodalmak ember- és földszagát, hanem amikor az én apám megjelent a násznép előtt fehér szalaggal, és rákezdett a rigmusaira, melyek félig másoktól kapottak, félig kitaláltak voltak, ezek a pillanatok tetszettek, hogy szárazon nem maradt szem, ha rákezdett, álltak a meghatódott szülők és rokonok az ajtóban, és bőgtek, még a férfiak is, ha már kellően nagy volt bennük a nyomás, de már sírásra fogták magukat akkor is, amikor még az apám egy szót sem szólt, hiszen elhíresült vőfély volt, remek beszélő és előadó, tudták a népek, hogy nincs mese, itt sírás lesz, a kis ember állt előttük fekete ruhában, vállán átvetett széles szalaggal, mely fehér koszorúcskával volt a kabátja hajtókájára erősítve, állt és várt, a zenészek is abbahagyták a hadoválást, hangszereiket maguk mellett tartva várták, hogy a barátjuk, mert az már csak természetes, hogy a legtöbb lakodalmas zenésznek barátja és gyakorta látott kollégája volt a vőfély, szóra nyissa a száját

roppant érdekesek voltak ezek a cigányok számomra, akik hét közben a teremtő kifürkészhetetlen akaratából a Rákóczi Fejedelemnek elnevezett kocsmában zenéltek, a nevezetes szórakozóhely a város közepén volt, rendes falusi italmérő és táncoltató hely, olyan, mint az összes többi a széles Alföldön, olajos padlóval, leterítetlen asztalokkal, mestergerendára fölszúrt ragacsos légyfogókkal, melyek alkonyatig sajátos halálzenével töltötték meg az olyankor még többnyire üres termet, a falakon légyszaros falinaptárak és népszerű olajreprodukciók a magyar táj szépségét megörökítendő, a magyar ember tájban levését megörökítendő, egyedül a fejedelemnek a csapospult fölött lógó olajképe emlékeztetett valamiképpen festményre, a mázolmány huszonhetedik másolata lehetett egy Mányokinak vagy egy Mányoki-másolat másolatának a másolatáról, a hely tehát igazi kocsma volt, utcára kiáradó erős hamutartó- és pállott italszaggal, valami azonban mégis megkülönböztette a kocsmáktól a fontos létesítményt, az ugyanis, hogy ennek a helynek hatalmas kirakatablakai voltak, ami arra utalhatott, más célból építették valaha a házat, melyben utóbb helyet kapott a falu szórakozása, a cigányok ugyan csak este játszottak, de már délelőtt a munkahelyükön voltak, egész nap ott ténferegtek vakítóan fehér ingükben, melynek fehérségét karjuk és arcuk barnasága csak még jobban fölerősítette, szédelegtek az üres teremben bámulatra méltóan elegáns fekete ruhájukban, leültek és felálltak, hátratett kézzel bámultak ki a kirakaton, bámulták a kirakaton bebámuló járókelőket, szemük sem rebbent, sötét szobrokként álltak az ablakban, méltósággal ezek az emberek, akik este a világ legjobb színészeiként hajlongtak és gazsuláltak a napközben lenézett parasztoknak és melósoknak, tették a legnagyobb természetességgel, mert olyankor a pénzüket kívánták el tőlük a zenéjükért, álltak az ablakban a szobrok fél délutánokat, hogy aztán az alkonyat finom kontúrbontásának idején elmozduljanak onnan, mintha valami titokzatos mágnes vonzotta volna őket el onnan a zöld posztós biliárdasztalhoz, amely elfoglalta a kocsma nagyobbik termének jelentős részét, álltak az asztal körül, hosszan krétázták a besötétült fájú hosszú dákók végeit, szertartásos mozdulattal elővették a hófehér nagy csontgolyókat az asztal oldalából, mérhetetlen lassú mozdulattal ráhelyeztek közülük kettőt a posztóra, a zöld mező fehér pontjára ráhelyezték a magas, faragott gombát, amelyről a kirakat előtt ácsorogva egy idő után tudva tudtuk, hogy azért van ott, hogy ne legyen szabad feldönteni a golyókkal, és amikor már az asztalon volt a két csontgolyó meg a gomba is, hosszú, mérhetetlen hosszú és finom ujjaik közé fogták a dákó egyik végét, és elkezdték a játékot, zegzugos utakat jártak be a golyók, mert soha nem egyből koccintották össze a golyókat, hanem az asztal rugalmas peremére lökték őket, hogy azon irányt változtatva keressék meg a koccanás helyét, titokzatos, büszke arccal járták körül az asztalt a biliárdozók, méricskéltek, megbeszélték, tették és ismét megbeszélték, aztán megint jártak körbe-körbe, mi pedig, gyerekek, a kirakat üvegére tapadva figyeltük a játékukat, a hosszú, finom és ideges ujjukat, és megpróbáltuk leolvasni ajkukról a szavakat, iskola után minden délután oda vezetett az első utunk, és ezt ők is megszokták, mi több, elvárták, amikor megérkeztünk, kiintegettek nekünk, talán még imponált is nekik, hogy közönség előtt játsszák s gyakorolják a biliárd bonyolult tudományát, azt viszont már soha nem volt módunkban megtudni, hogyan értek véget a partik, mert ahogy erősödött kinn a sötét, bentről pedig mind erősebben fürdettek bennünket a villanyok fényei, haza kellett kotródnunk, emlékeinkben, idegeinkben a biliárdozó cigányok látványával

ha pedig még a cigányok is elcsendesedtek, fontos eseménynek kellett történnie, apám csak várt, ha szóltak hozzá, bratyizón, hogy felvágjanak azzal, ismerik, vagy türelmetlenül, jelezve számára, hogy az esküvő fizetett alkalmazottja, így nem illendő részéről a vendégsereg megvárakoztatása, meg sem rezzent az arca, úgy tett, mintha nem hallaná őket, átnézett rajtuk, várt, szoborként szúródott hegyes kis teste a levegőbe, várta, hogy teljes csönd legyen, ami ösztönös dramaturgiai tudást feltételezett, pedig színházban nemigen járt akkoriban, vagy azután sem, azóta sokszor eltűnődtem azon, miféle ösztön vezényelte benne ezeket a magabiztos színészi fogásokat, melyeket nemcsak kiemelt alkalmakkor, hanem mindennapi életünkben is bátran alkalmazott, gondolok itt olyanokra, ha valami rosszat csináltunk a bátyámmal, anyám elvert bennünket, és túlestünk a dolgon, a nagy bőgések után hatalmasat röhögtünk, és elfelejtettük az egészet, de apa olyankor mélységes megbántást mutatott a vasárnapi asztalnál, láthatóan helyettünk, elnézett a vállunk fölött, ki az ablakon, túl az ablak gyümölcsfáinak lombján, a csönd ilyenkor úgy megsűrűsödött körülöttünk, hogy mozdulni sem bírtunk a rettenetesen ragacsos levegőiszapban, néha elsóhajtotta magát, nekünk pedig a szívünk kezdett el szakadozni miatta, megváltás volt tehát, amikor kinyitotta a száját, hogy csendesen lecsirkefogózzon bennünket

amikor pedig már alig lehetett tovább viselni a csöndet és a történettelenséget, kinyitotta a száját, és ilyesféle szólamokba kezdett

a könnyek csatornái pedig nagy bőséggel megnyíltak, akár az őszi ég, és záporozott, zengett a sírás kicsiben-nagyban, apám pedig állt, nézte a hatást, és roppant elégedett volt magával

aztán éjszaka

mert az mindig eljön a lakodalomban is az

éjszaka

a vacsorafeladásnál már nem volt ilyen kenetteljes, fergeteges jókedv vett addigra erőt rajta, végtelen táncok verejtékétől fénylett a homloka, a szeme olyankorra már mind gyakrabban meg-megakadt egyik-másik farosabb-mellyesebb menyecskén, és tudható, az ilyen megakadások igen jó hatással vannak az ember kedvére, de még inkább az eléje rakott, kiürülni nem akaró poháron akadt meg az acélos szempár, meglepő módon a beszédeket bármennyi pohár után is egyetlen hiba nélkül vágta ki, okosan kivárva a kacagásokat és sűrűn bekiabált tetszésnyilvánításokat, megtartva azokat a hatásszüneteket, amelyek nélkül elképzelhetetlen a zajos siker az előadó-művészetben

ezzel áldásos munkálkodása gyakorlatilag véget is ért, már csak egyszer kellett megszólalnia, ez a megszólalás azonban jellegében teljesen más kellett legyen, mint az előzőek, lévén az ifjú pár nászéjszakája után mondatott el, amikor az első, vagy ki tudja, hányadik, egybekapaszkodásuk után előbújtak a szobájukból, a menyasszonytánc után kapták meg a lehetőséget arra, hogy elvonuljanak, bele egymás meztelenségébe, amit ilyenkor még úgy szeretnek, és csak később jelentkeznek bennük az unás tünetei, és még jó, ha csak azok, széles skálán mozog a házasélet minőségének megromlása a közönytől az undorig, de ilyenkor, esküvőkor, még senki nem gondol erre, vagy nem akar erre gondolni, a menyasszony piros arccal lép ki az ajtón, minden szem rá irányul, próbálják kitalálni, mekkorát élvezett, élvezett-e, vérzett-e, vagy csak úgy csinál, mint akinek véreznie kellett volna, megtudott-e valamit, vagy a tudottat gyakorolta legalizált keretek között, nyomában a büszke vőlegény, akinek kötelezően olyan arcot kellett vágnia, mintha ő találta volna fel a saját faszát, a tökéleteset és az ebbe a lányba illőt, haladnak kézen fogva a magukat akkorra telizabált, teliivott rokonok és meghívottak közé, cinkos ártatlanságot mímelve, azok pedig összekacsintanak a láttukra, apám elérkezettnek véli az időt, hogy rázendítsen, hogy még egyszer, utoljára ezen az esküvőn ő legyen a központ, hogy minden úgy menjen, ahogy mennie kell, hogy mindenki megkapja azt, amire vár, és persze hajnalban ő is megkapja a pénzt és kóstolót, hogy aztán előbbi hamarosan a cigányok zsebébe vándoroljon, utóbbi, ami tortából, hurkából-kolbászból, valamint mindenféle süteményből tevődött össze, a Csődörösék árkában a hóna alá szorítva lapuljon szétválaszthatatlan katyvasszá a táskájában

fejezte be a beszédét az apám, a gondos arányokkal elkészített fröccsöt a szájához emelte, és hosszú kortyokban leengedte a gyomrába, ránk nézett, észrevette, hogy szájtátva bámuljuk a bátyámmal, elmosolyodott, na, szaladjatok és kérjetek anyátoktól egy kis pálinkát nekem, de most adjon, mert nagyon megharagszom, ám a szemén láttuk, hogy ő sem hisz az akció sikerében, szaladtunk, és a harag is csak üres fenyegetés, persze hogy szaladtunk, meztelen talpunk versenyt csattogott a vastag porban, futottunk, ahogy csak a lábunk bírta, be a konyhába, anyánkhoz, és egymást letorkolva adtuk elő az atyai kérést, legyen márpedig pálinka neki, de tüstént, és semmiképpen se akarja magára vonni apánk haragját, és azért kicsit el is húzódtunk a közeléből, nehogy a hirtelen haragja bennünket érjen el a képünkön vagy a hátunkon, ám a mi aszszonyszerelmünk, aki karcsú fehér kartonruhában hajlongott a tűzhely körül, meglepetésünkre elnevette magát, megtörülte kezét a kockás konyhakendőben, és könnyedén belibbent a spájzba, hogy leheletnyi idő után egy üveg pálinkával térjen vissza, töltött belőle egy rendes kupicával, na, itt van apátoknak, de nem adta a kezünkbe a takaros kis poharat, együtt vittük ki az udvarra, mi elöl, természetesen, megint csak egymást gyűrve, ki vigye a fa alatt könyöklő embernek a jó hírt, van pálinka, ahogy régóta nem volt, azt is sejtettük, a legnagyobb dolog az, hogy maga anyánk hozza ki neki, hozta bizony, nagyon is hozta, mosolygósan és előttünk most nem titkolt vagy szégyellt szerelemmel a tekintetében, apám fölnézte a ragyogó asszonyt, büszkének látszott és elégedettnek, büszkének, hogy ilyen szép asszonya van, elégedettnek, mert kapott pálinkát

és büszkének

és elégedettnek azért,

mert a hajnali akció mégiscsak meghozta a gyümölcsét

valami különös, addig soha nem hallott zajra, zenebonára ébredtünk, a kép máig élesen rögzült az agyamban, anyánk az ablakban áll, kint még alig dereng, lehet, nem is ő áll az ablakban, csak az árnya, kintről zeneszó hallatszik, meg apám hangja, aki rendesen elrekedve a Csak egy kislány van a világon-t énekli, nem kellett biztatni bennünket, rugó lökte ki vézna kis testünket az ágyból, száguldottunk az ablakhoz, hogy lássuk, mit néz anyánk, mi van odakint, és nem hittünk a szemünknek, nem is nagyon értettük, amit láttunk, ma már tudom, az ilyen látványt szürrealista képnek szokás mondani, de akkor még, kisgyerekként, akinek minden arány más, minden megnő a hajnaltól vagy a holdfénytől, nem tudtam hirtelenjében feldolgozni azt, hogy odakint a Súki prímás zenél a teljes bandájával, azok a cigányok húzzák az ablakunk alatt, akiket mindennap a Rákóczi Fejedelem kirakatablakán keresztül bámulunk és csodálunk, a Súki valamivel a zenészek előtt áll, hosszú sötét ujjai varázslatosan száguldanak a húrokon, ilyen ideges és irreálisan hosszú ujjakat majd felnőttkoromban látok Pesten, a Liszt Ferenc téren, ahol a hírhedett zenész szobra áll, pontosabban ül őrült hajlobogással, vonója pirosan kaszálja a szürke hajnali levegőt, olyan elegáns, mintha nem zenélte és itta volna végig az éjszakát a lakodalomban, ám a zenészei már közel sem ilyen jól állták a sarat, a brácsása ugyanis már állni sem tudott, a cimbalom káváján ücsörgött, egyfolytában vigyorgott, és komikus mozdulatokkal rángatta hóna alá szorított hegedűjén a szakadt lószőröktől lifegő vonót, a bőgős viszont, akinek a pocakja vetekedett a hangszere öblösségével, férfias elszántsággal és eleganciával ölelgette a hatalmas tákolmányt, játszották a cigányok a Csak egy kislány-t, apám pedig énekelte, akit ebben a képben először nem sikerült megtalálnunk, mert közvetlenül az ablak alatti kerítéshez állt be, onnan adta a szerenádot anyámnak, legalább egy gyertyát tessík má gyújtani, rimánkodott a Súki cigány anyámnak, és azt már mi is tudtuk, hogy a gyertyagyújtás jelezte volna, hogy anyánk elfogadja a szerenádot, ők pedig mehetnek aludni, de anyám valamiért megmakacsolta magát, azt hiszed, meghatsz, kezdtük összerakni a beszédfoszlányokból indulatának az indítékait, ami nem volt túl egyszerű feladvány, mert a fejét ki-kidugta az ablak résén, és olyankor a hangja összekeveredett a véget érni nem akaró Csak egy kislány hangjaival, idehozod ezeket a cigányokat, hajnalban jössz haza, nem állsz a lábadon, inkább jöttél volna előbb, és a magad lábán, fogadjunk, hogy az összes pénzedet odaadtad a cigányoknak, de apám elszánt volt a bortól és a fáradtságtól, elszálltak a füle mellett a helyzethez méltatlan vádak, azért sem hagyta abba a nótát, s talán még haláláig sem hagyja abba, ha a Súki prímás sértődötten ácsit nem vezényel a bandának, és a Rákóczi Fejedelemből ismert méltósággal méltatlankodni nem kezd, csak nem kípzeli, hogy mi pízt fogadunk el a barátunktól azírt, hogy egy kicsit itt megörvendeztesse magát egy kis zenível, tudja, hogy irigyelheti most magát az utca, de az egész falu is, mert mink olyan drága banda vagyunk, hogy nem lehet minket kifizetni azírt, hogy hajnalok hajnalán, átzenílt lakadalom után, még valahova elmenjünk, és húzzuk, igaz-e, komám, vágta hátba az apámat, aki hatalmasat csuklott, és még ádázabbul kapaszkodott a kerítés karójába, oszt innen el nem megyünk, úgy higgye el, amíg egy gyertyát nem tetszik gyújtani ennek az embernek itt, mert megírdemel ez a drága ember nem csak egy gyertyát is, és új erőre kapva kezdtek zenélni tovább, apám pedig torkaszakadtából zengte, már-már inkább csak recsegte velük a Csak egy kislány-t, no, ezt már a szomszéd öregasszony is megelégelte, méltatlankodva kiballagott a kapuba, és onnan kezdte szuttyongatni anyámat, ejnye, kislyányom, recsegte méltatlankodva, gyújtsd már meg azt a vacak gyertyát, egy órája megy itt ez a cécó, nem tud senki sem aludni tőlük, ismerem őket, legyintett a cigányok felé, ezek aztán nem hagyják abba se szép szóra, se könyörgésre, mire anyám szilaj mozdulattal szétcsapta a két ablakszárnyat, hogy az üvegek hangosan harangozni kezdtek a táblákban, dehogyis fogok én könyörögni, eszembe sincs, leöntöm őket egy vödör vízzel, akkor majd lecsillapulnak, és már indult volna a vödör vízért, ha a szomszéd öregasszony nem szól utána, ejnye, kislyányom, hát neked nem az a fontos, hogy az urad ennyire szeret téged, higgyél nekem, a legjobb ember ez a világon, no jól van, kicsit beivott, nagy dolog, azért ember és nem asszony, hogy igyon be, ha rágyün, de kinek árt vele, hogy beivott, nem olyan fajta, aki verekszik, nem kötözködik ez senkivel, most is csak egyetlen baja van, hogy szeret téged, az szenvedteti, a szerelem, oszt kérdezem én, azt vödör vízzel kell megköszönni, hogy szeret téged valaki, mondhatom, szép világ lett itt, lyányom, nem emlékeztek tik már semmire, a legjobb ember ez a világon, és rosszalló fejcsóválással elindult befelé, így aztán nem láthatta, hogy az ablakba szinte a mondatának a három pontjára kikerült a régen óhajtott gyertya, és azt sem láthatta, hogy a világ legjobb embere harsány végre! kiáltást hallatva hanyatt vágódik a kocsiút kövezetére a korhadt, hangya rágta tövű karót kerítéssel együtt kitépve a földből, ahogy azt sem, a röhögéstől megbolydult brácsás egyensúlyát vesztve miként puffan le a cimbalom széléről a földre, miközben hangszerét magasra tartja, nehogy az érje előbb a földet, és röhögnek a földön, röhögnek az ablakban, röhög a Súki cigány, a nagy hasú bőgős is a nagy hasú bőgője mögött, röhög az ablakban a felbátorodva lobogó gyertya is, a gyertya, amelyik végre kikerült a párkányra

a kertben a mák kék szélforgásban – apa a hátsó udvart söpri épp – a kép tiszta még kezén az erek – kidagadnak mozdulatai lassúak – nyári levelek kerengnek – meztelen lábszára körül a két – disznó orrát odadugja térdéhez – lágyan mélyen énekel a két – mázsa ingatag szelíd rengés már – a konyha felől húsleves vasárnapi – illata száll a konyhában – ezüst legyek üveghez verődnek – a tál lomhán elkongja a delet – galuska aranya s anya anyuka – kötényén bársony szakadás – és a bátyám a fehér széken ül – nem néz sehova nagyon egyedül – lehet valami felhő a vállába – akadt inge árnyék csak árnyék – és a sehova nézés ecet és – méz és kezén egy idegen csontos – kéz s a csontos tányért anya kihozza – az asztalra leteszi de ő – feláll s a kapu felé elindul – lassan mintha lassított film lassú – jelenete lenne a kapu ki – nyílik hideg ömlik be rajta apa – szemében rémület a söprűt – leejti s a balta magától fordul – ki a fából anya felkiált – asztalon az ebéd! de ő meg sem – hallja meg sem áll csak visszaszól hagyjatok! – majd párat lép megáll eldől – lassan gyámoltalan a zuhanás – oldalán fekszik nyitott szájából – bugyborogva elindul a vér és – ijesztő és iszonyú némaságban – hallani ahogy hörög s anya – csak áll a veranda előtt elkerekült – szemmel nem mozdul hozz apa – vizes rongyot! nem tudom miért azt – s ő csak hümmög én is már halott vagyok – nem érem el a rongyot

párnám – lucskához verődik a fejem az ablakon – madár madárban halál levágott – disznófejek gurulnak a szőnyegemen – elszáradt mákgubók zörögnek – homályba akadva a kövön – hanyatt ezüst legyek lassuló lába – kalimpál még az ég felé árván – és ők akik a halálba el – mentek – akkor két éve – visszatűnnek – halk sóhajjal a fénylő messzeségbe

pedig a kocsmában még minden jóra fordulni látszott, vagy majdnem

a gyomrodban kukoricagránátként csapódik szét a feles, ehhez hozzászokik a szervezet, és így is kívánja egy idő után, nem daraboljuk el a féldecinyi italt, egészben küldjük le, ezen azt kell értsük, hogy a korty egybeessék a nyeléssel, az embernek, ezen kizárólag férfiakat és legfeljebb alkoholista nőket értünk, így kell ugyanis pálinkát inni, tudjuk, ez már a régi te, egyetlen mozdulattal eltünteted az üregben, a pálinkát bezúdítod a szádba, ettől erősnek érzed magad és férfiasnak

főleg élni

élni minek

de minek abbahagyni

lehetne élni

most abba lehetne hagyni

talán mégsem kellene, átvillan az agyadon, hogy küszködve közeledik a pálinka a szádhoz, remegve, emeled, megragadod, összeszeded magad, ha ő itatna meg, ha megitatna, azt azért mégsem szeretnéd, nyögöd, nem, a kupica felé nyúl, mint aki nem veszi észre, a nő úgy tesz, remeg a kezed, amikor helyette egy másikat is ki kell fizetni, a pálinka nem hagy nyomot, csak a pénztárcában, igaz, könnyen csusszan, könnyen billen, a kupicát isten, vagy az üvegese, teljesen lehetetlen méretben találta ki az emberi ujjak viszonylatához, méregeted a távolságot a kicsiny üvegalkalmatosság és a kezed között, a kupica felé nyúlsz, mert mit lehet mondani az ilyen kijelentésekre, semmit, nem mondasz rá semmit, aztán vége ennek, most még ihatsz, igyál, na, aztán szaladhatsz ki a hűtőszekrényhez, hogy hideg szódát fröcskölj a lángoló gyomorfaladra, hogy majd megbolondulj hajnaltájban, attól úgy ég az ember gyomra, nem ám mindig a szar vörösborokat, bólogat beléd az asszony, sört, ilyenkor ezt jó inni, páráll a korsó sör, amely mögött, fölött előtted a kupica pálinka, akik szeretnek lemozdulni egy korsó sörre a közeli vendéglátóipari egységbe, ott ültök egymás mellett, mint két házasságban megöregedett vagy csak elhasználódott ember

csak azt mondanád meg, mit akarsz, hajolt feléd, föléd az asszony, de te még a pálinka útját figyeled, és abban sem vagy biztos e pálinkától jelentőssé vált pillanatban, hogy bármiféle közöd is lehetne az akarathoz, az erős kommersz halad lefelé a maga útján, előbb csípni kezdi a szád szélét, aztán kellemetlen és erős fájdalmakat okozva szétszivárog cserepes nyelveden, elérve a torok lágy részét, érdekes módon már nem kellemetlen és fájdalmas érzetet kelt, inkább hűvös bársonyegérként surran lefelé a nyelőcsöveden, enyhe zsibbadást hagynak maga után kis tappancsai, fut az egér, és mire a gyomrodba ér, egész lényedet betölti a megelégedettség, most meg ne hallgass, hajol még közelebb az asszony, kellemetlenül keveredik össze a közelségében a nyári verejték savanyú szaga a parfümje megmaradt édeskés illatával, de te hallgatsz, a hamutartó peremére szállt legyet figyeled, fekete potrohát megemeli, mintha ürítene, érdekes, még soha nem láttál életed során legyet üríteni, csak a végtermékkel, a légypiszokkal találkoztál, különös így a légy, ahogy felemeli a potrohát, szárnya finoman remeg, nem is olyan csúnya lény egy légy, ha most ezt játszod velem, hogy nem szólalsz meg, a fejedre öntöm a sört, vajon mekkora a súlya a légy szárnyának, lehet, hogy nincs is súlya a légy szárnyának, légy szárnyán a súly te légy, talán a levegőnél is könnyebb ez az ablakon bezuhanó füstös fénytől szivárványosan reszkető szárny, ettől tud úgy felemelkedni, motyogod magadban, mintha nem erőből tenné, hanem a könnyűség emeli, húzza fölfelé, a szitakötőknek volt ilyen súlytalan, szivárványos szárnyuk, a kerítésre szálltak le, állt a nyári levegő, a mák kék virágai mozdulatlanul várakoztak a kert kék levegőjében, a lépcső kövén színes gyík napozott, a tyúkok pilledten tollászkodtak a hátsó udvarban, kelletlenül le-lekuporodva a kopasz nyakú kakas még ilyen melegben is sűrűn felhorgadó vágya elé, az eperfán hangos seregélycsapat falatozott a túlérett fekete eperből, a porban apró, meztelen talpak csattogtak, egyenesen a kerítés felé, odaközeledve a léptek lelassultak és hangtalanná szelídültek, a kopasz kisgyerek szinte némán és észrevétlenül siklott a levegőben, a szitakötőt hátulról kell megközelíteni, az utolsó becserkésző mozdulatok már szinte észrevétlen kell legyenek, alulról, mert oldalt és felfelé kitűnően lát a sárkányok kései törékeny utóda, a kisgyerek centiméterről centiméterre lopakodik a feszülő szöges kerítésdrót felé, melyen számtalan szitakötő napozik, a legszebbek a piros potrohúak, azokat keresi a szeme, azok közül is a legértékesebbek a legnagyobbak, a tó fölött néha óriás szitakötők tűnnek fel, olyanok, mint a hatalmas, színesre festett helikopterek, azokat aztán érdemes lenne megfogni, mert azok után hatalmas napszekereket lehetne kötni, bár az is igaz, az óriás szitakötőknek óriási állkapcsuk lehet, azt pedig még a kicsiknél sem lehet mindig elkerülni, csak hát a víz fölött röpködő óriás szitakötőkhöz csónak kellene, neki meg nincsen csónakja, honnan is lenne egy kisgyereknek csónakja, a fiúcska már a drótnál várakozik, lélegzetét is visszafojtja, emeli a kezét, lassan, végtelen fegyelmezett lassúsággal, ilyenkor minden milliméter számít, a szitakötők rezzenetlenül a dróton, akár festett kis porcelánszobrok, mintha várakoznának, de nem, annak az érzete nincs most benne a levegőben, talán nyitott szemmel alszanak az erős napsütésben, a kis kopasz a hüvelyk- és mutatóujja között finom rést tágít, azt oldalt fordítva közelíti a szitakötő potroha felé, amikor mindkét ujj a potroh közepéig elér, hirtelen összezárul, a szitakötő riadtan görnyed össze, és azonnal a támadója ujjába harap, ezt a pillanatot kell bátorsággal és lélekjelenléttel bírni, nem hagyni, hogy más elvonja a figyelmet, mert ebben a pillanatban felszökken a sok, addig porcelánnippnek látszó szitakötő, megtelik a levegő csillámló szárnyakkal és színes potrohokkal, riadalom és szépség, a szépség riadalma veri föl a délután csöndjét, a kisfiú nyargal a ház felé a zsákmányával, két ujja között ott lüktet a piros potrohú szitakötő, a meztelen talpak megint verik a port, a kék mákvirágok szétcsapódnak a futásától, idegesen meghasad trappolásától a kert kék levegője, a színes gyík, megriadva a közeledő zajtól, csak egy tarka villanás, ahogy eltűnik a lépcső résében, a lépcső legfelső fokára már odakészítve a napszekér, selyempapírból hajtogatott kicsinyke tákolmány, melyre cérnát erősített a folyton maszatos gyerekkéz, a cérnát most gyors és gyakorlott mozdulatokkal ráköti a piros potrohra, majd nevetve leteszi az immár szekér elé kötött apró sárkányt a terasz forró kövére, a szitakötő pár pillanatig tétován remegteti a szárnyait, azután könnyedén a magasba lendül leheletnyi terhével, a kisfiú pedig boldogan és visítva szalad utána, égre tartott fejjel, nem törődik azzal, hogy beleütközik a kapuba, hogy felbukik a marharépák durva tövében, hogy felvérzik karját a szőlőtőkék, szalad ég felé emelt arccal a kicsi kopasz legény, és biztosan tudja, hogy eljut szekere, üzenete eljut a napba, az égbe, a szitakötő egyenesen istenhez viszi fel az ő üzenetét

feltűnik, hogy a légynek milyen nagy szeme van, szinte nagyobb a felsőtesténél, és körbe lát vele, így az ember sokkal komikusabb nála, ahogy vaksin forgolódik jobbra-balra, meg még maga körül is, hogy lásson, egész testével és fejével követi el ezt a forgolódást, és ha belegondolsz, sokkal védtelenebb is így a kis állatnál, rosszabb az alapfelszereltsége, természetesen ez abban az esetben igaz, ha nála nagyobb vagy erősebb állat veszélyezteti a létét, erre viszont a törzsfejlődés során igencsak ügyelt, és leölte az összes nála erősebb ellenfelet, vagy rezervátumba zárta, így aztán csak ritkán kell okkal jobbra-balra forgolódnia, hátra persze legtöbbször érdemes, és töprengsz, vajon milyennek lát téged a légy a hatalmas szemével, egyben lát vagy darabokból összerakva, úgy sejted, összetett szeme van a légynek, valami ilyesmit tanulhattál régen, ha ilyenek derengenek fel benned, te, figyelj rám, mert nem tudom, mit csinálok veled, én tényleg rád borítok valamit, ezt nem fogom eltűrni, ezt még neked sem tűröm el, de vajon az mi, amit a légy a száján vagy a szája helyén mozgat, olyan, mintha aprócska tapadókorong lenne, pedig nyilván nem az, honnan lenne a légynek tapadókorongja, de ízlelőszerve azért lehet, sőt, az biztosan van, viszont ha ízlel, akkor nem harap, a légy viszont, ez tapasztalati tényező, harap, vagy ha nem harap, akkor meg csíp, ezt pontosan csak azok tudják eldönteni, harap-e vagy csíp, akiken az akció lezajlik, mindenesetre a szúnyogénál összetettebb érzet a légycsípés, bár ez a kis klozetlégy, mert nem tudod minek nevezni, kis klozetlény, minek nevezzelek, cecelégynek biztos nem hívhatlak, az veszélyes vadállat, meg lehet tőle dögleni, te pedig nyilván valami klozet környékén döngicséltél még az előbb, mielőtt a kocsma meglehetősen kétes légterébe vesztél volna bele, klozetvész, egyáltalán nem tudhat nagyot csípni, klozetész, biggyeszted le az ajkad, ahogy nézed, szemed egyre jobban rá tud közelíteni a rovar testére, mintha egy eddig rejtett mikroszkóprendszer lépne működésbe most az agyadban, ki tudod venni a torán, micsoda hülye szó jut eszedbe, torán, tor, tora, a halottnak van tora, az élőlénynek teste van, szóval a potroha fölötti felsőtesten ki tudod venni a nagyon finom, lágyan hullámzó szőröket, nem is szőrök azok, hanem pihék, és még az is lehet, a könnyű szárnyak apró rezzenése kelti a pihék mozgását, női nyakon figyelhetőek meg ezek az alig látható, érezhető, reszkető finom és illatos pihék, most mit nézel azon a kurva hamutartón, mit nézed annyira azt a kibaszott hamutartót, csak nem azt a rohadt legyet nézed a hamutartón, és még mindig nem dőlt el, szarni akar-e a légy, ha lenne légyfogó, plafonról lelógó, akkor most felszállna a kis szerkezeti remekmű, amelyik az imént szart egy nagyot az orrod előtt, biztos vagy benne, hogy otthagyta már a piszkát a hamutartó egyéb piszkai között, vagy azokon, tetézve azokat, piszkot a piszokra, és zizegne és zöngene, nem zengene, a zengés és a zöngés között rettenetesen nagy a különbség, persze a legyek halálzöngéséről senki nem ír ódákat, nem hallottad még, hogy valaki a légy daláról értekezett volna, légydal sincs, csak hattyúdal, pedig a hattyú csak annyival különb egy légynél, hogy nagyobb, pihéje sincs, és rettenetesen durva hangot ad ki, ha az ember közel megy hozzá, a hattyú

az árnyék kegyetlen gyorsan ért a légy fölé, de épp csak valamivel gyorsabban, mint a kéz, a fekete asszony keskeny és kegyetlen tenyere, lecsapott könyörtelenül, le a légyre, mit se bánta, hogy a hamutartóba csap bele, arcotokig robbant föl a puha és könnyű és büdös hamu, elfeketedett csikkek szálltak szét az asztalon, egy ideig lent hagyta a kezét, várt, talán arra várt, hogy mozdul összekoszolódott tenyere alatt valami, de nem mozdult semmi, óvatosan fölemelte a kezét, és láss csodát, nem volt sem a hamutartón, sem az asztalon a légy, pontosabban annak széttrancsírozott hullája, megkönnyebbültél, az ember miért ne szerethetne egy legyet, márpedig ha szeret, akkor aggódik is érte, igenis megkönnyebbültél, győztetek, mert a légy győzelme a tiéd is, ti ketten összetartoztok, az asszony a gyilkosnak szánt csapással téged is szét akart lapítani, de ez nem sikerült neki, mert ügyesebb volt szövetségesed, a légy, gyorsabb, mint a lecsapott tenyér, fölnéztél, a magasban szálltak-keringtek még más legyek, de mintha a tiéd nem lenne közöttük, ezt meg honnan érzi az ember, hogy nincs közöttük, a harminc egyforma között a harmincegyedik egyforma, ami különbözik tőlük, valami határozottan azt súgta, hogy nincs, nem lehet közöttük, de akkor hol van, ha nincs, nem lehet, a pince keskeny ablakait vetted szemügyre, de ott egyetlen légy sem döngicsélt most, ha fönt sem, ott sem, akkor hol, hol ér véget a sem, és az asszony, mintha csak kitalálta volna a gondolataidat, feléd fordította szétfeszített tenyerét, melynek közepén véresen és feketén, széttrancsírozva, megölve, megsemmisítve, elformátlanítva, semmire sem emlékeztetővé alázva ott feszült, ragadt, fityegett a légy, aki az előbb még olyan finoman mozgatta a levegőnél is könnyebb szárnyait, a hátán a női nyak pihéinél finomabb és érzékenyebb szőröket, aki mulatságos kis ízlelőszívókájával körbeszaglászta a mocskos hamutartót, ott a légy, agyoncsapva, semmi kétség, ideje meginnod a sörödet, gondoltad, épp ideje, és az asszony felé fordultál, nyald le, ha annyira sajnálod, és tolja, bele az arcodba tolja a tenyerét, és te engedelmesen kinyitod a szádat, és kinyújtod a nyelvedet, hogy lenyald a széttrancsírozott légyhullát a hamus, koszos asszonytenyérről, de igazából nem akarja, a nyelved csak a levegőből kanyarít ki egy darabot, közel hajol hozzád, és az arcodba beszéli bele a jövődet

el fogod

kezdeni a tisztességes polgári életet

mondta az asszony, akit nem mertél még ennél a mondatnál félbeszakítani, hiszen mit nem mond, ha tisztességes életről beszél, mit jelent a tisztességes élet, mit értünk rajta, és mit hazudunk bele, polgári élet, mondható, ki is a polgár, a polgárnak van pénze, neked pedig nincs, ha pedig pénzed nincs, életed sincs, tartásod is honnan lenne, elveid is mivé lennének, nincsre nem lehet várat építeni, a nincs ugyan kőszikla, de csak a pusztulás építményeit bírja el, erre rájöttél már az előző időszakban, mármint a detoxikáló előtti időszakban, és ez újabb rájövés előtt tisztítja meg az utat tudatodban, fölismered, hogy életed jelentős cezúrájává nőtte ki magát a detoxikáló, van már előtte és van már utána, és lényeges különbség kell legyen a kettő között, mert amíg az előtte a befejezés stációja felé görgetett, vagy inkább vonszolt, és ígéretesen közel voltál már ahhoz, amit befejezésnek hívunk eufemisztikusan, ennél lényegesen pontosabban pedig megdöglésnek, az utána az újrakezdés rémét tornyosítja eléd mind fenyegetőbben és elodázhatatlanabbul, mert aki nem fejezte be azt, de belejutott abba, az a folytathatatlanság problémájához jutott el, és e fölismeréstől indíttatva ekkor elkezd és nem folytat, a befejezés felé vezető út tehát nem út annak, aki egyszer elkerült róla, vagy akit egyszer is elvonszoltak onnan, elölről már csak azért sem lehet kezdeni semmit, mert kétszer nem lehet ugyanabba a kezdésbe belelépni, ezt már megmondták mások is, valami folyócska kapcsán, de lehet, patak volt az a folyócska, még hogy tisztességes, mosolyodtál el belül, azért ügyeltél, nehogy valamit is meglásson rajtad az asszony, komolyan, szépen, figyelmesen nézted, ahogy beszél, mondja a magáét, mondja azt a sok, idegen, szinte érthetetlen, lefordíthatatlan baromságot, amit az életed további folyásához akar fűzni

el fogod

kezdeni a becsületes munkát is

az ám, munka, becsületes munka, hát lehet egyáltalán a munka becsületes, csak akkor lehetne, ha nem járna érte pénz, ha nem azért gürcölne az ember, hogy pénzhez jusson, az elvégzett gürcölés lehetségesen legjobb arányainak megfelelő mennyiségben, kicsikarva a lehető legtöbbet, a pénzt pedig beváltsa ételre, italra, a környezetét berendező marhaságokra, például

ágyra-párnára-kályhára-konyhára-cipőre-gatyára-nadrágra-

kabátra-tévére-rádióra-telefonra-törülközőre-székre-asztalra-

polcra-mosogatógépre-komputerre-ablakpárkányra-csillárra-

csempére-vécékagylóra-ürítőtartályra-fogasra-könyvespolcra-

könyvre-tányérra-pohárra-kanálra-villára-tálra-virágra-

szekrényre-villanyórára-gyufára-befőttre-sonkára-kolbászra-

szőnyegre-akváriumra-festményre-tűzzománcra-fotóalbumra-

teáskannára-kávéscsészére-hamutartóra-ceruzára-töltőtollra-

úszósapkára-asztalterítőre-videomagnóra-asztalilámpára-

hitelkártyára-autóra-motorra-biciklire-medencére-kerítésre-

kertre-pajtára-repülőjegyre-sítalpra-korcsolyára-vitorlásra-

szörfre-mikrohullámúra-zsebkendőre-nyakkendőre-ingre-

horgászbotra-zsinegre-horogra-ólomra-úszóra

meg más haszontalanságokra váltja be a munkája után kapott pénzt, munkája célja tehát soha nem a munka, hanem a cserébe kapott pénzen kiváltott értékek, semmiségek, fölöslegességek, mert minden mulandó ezek közül, a tűzzománcot kivéve, amely még az atomtámadást is túléli, egy esetleges, de mit esetleges, mindenképpen várható és szinte bizonyosra vehetően bekövetkező atomtámadás esetén csak a tűzzománcok maradnak meg, meg a csótányok, melyeknek állítólag az atom sem tud megártani, lesznek tehát a tűzzománcok az idő, a levegő, az űr vagy az atyaisten falán lógóan, és előttük-alattuk-fölöttük-mögöttük a csótányok fürtjei, csótányok lesznek az atomkor utáni kor műélvezői, ők fogják elkészíteni az új recepcióelméletet, melynek tengelyében az ehetetlen, fogyaszthatatlan, emészthetetlen műalkotások állnak majd, mert minden mulandó ezek közül, a munka tehát a mulandóság megragadására irányuló aktus, tehát csak akkor lehetne tisztességes, ha nem az lenne, ami, és nem arra irányulna, amire, és nem az végezné, aki, nos, a munka önmagában tehát nem kártékony, csak lélekrontó hatású, és csak épp annyiban lehet a tisztességgel kapcsolatba hozni, amennyire a kurvákat, akik állítják, hogy az általuk elvégzett munka ugyanolyan tisztességes, mint az esztergályosé, noha az esztergályos a legjobb számítások szerint is csak töredékét élvezi esztergálás közben, mint az, akinek általában a nemi szervébe bonyolódik bele a munka folyamata

el fogsz

venni feleségül, és boldogan élünk, míg meg nem halsz

mondta még

most

meg ez a szoba

nem a te szobád – volt

ezek

a tárgyak

nem a te tárgyaid – voltak

ez

a világ

nem a te világod – volt

de akkor hol fogsz és hogyan fogsz élni – vagy meghalni legalább

itt