Ács Margit

Szellemi génbank vagy múzeumi tárló

A negyvenhármas Szárszói Találkozó egyszerre nyomasztó és felszabadító örökség egy mai közíró számára. Az utódot mindenekelőtt Németh László lényeglátó zsenialitása nyomaszthatja, akinek a háború utáni társadalmi berendezkedésre vonatkozó javaslatai egytől egyig olyan gócokat jelöltek meg az ország élő szervezetében, amelyek aztán sorvasztó betegségfészkek lettek a következő fél században, vagyis tragikusan igazolta az idő az elhíresült beszéd intelmeit. De önmagában az általános önbizalom is nyomasztó, amellyel a találkozó valamennyi résztvevője illetékesnek és felelősnek érezte magát a jövendő alakításában, s e tekintetben nem sokat számít, hogy utólag mire taksálhatjuk egyikük-másikuk hozzájárulásának értékét. Németh László csak egy születik sok évszázad alatt, ezzel mentegethetjük magunkat, azonban hol marad most belőlünk, filozopter magyar értelmiségiekből a többi szárszói előadó és hozzászóló tevékeny energiája, hol a nagyralátó késztetés! Beleszólni? Mibe? A politika mára már a polgári demokráciákban is zárt technológiai rendszer, totális hatalmi szféra, persze a pártdiktatúrákhoz képest demokratikusnak érezzük még az intézményi packázást és öntetszelgést, a hivatalnokok álnokságát és az információ cinikus monopolizálását is, nemhogy a parlamenti térfeleken a viadalt, amely végtére is értünk, de legalábbis a szavazatainkért folyik. Csak épp a magunk szerepét, a magunk akaratának hatékonyságát nem érezhetjük. Kívül vagyunk. Túlságosan is belátjuk, hogy ismereteink fogyatékosak egy-egy gazdasági vagy politikai stratégia elbírálásához, sőt akár egy-egy lépés megítéléséhez is, és ezzel elébe megyünk a prakticizmus jelenkori gőgjének. Minden résztudás szereti fetisizálni önmagát, a politikus és a közgazdász sem kivétel, de nekünk nem volna szabad teljességgel kapitulálnunk a szaksovinizmusuk előtt. A humán gondolkodás többre becsülhetné azt a bizonyos „hatodik érzékét” a világ lényegi megismerésében. Igaz, óvatosságra késztet minket sok korábbi tapasztalat. Ha egykori bátor közéleti gondolkodóinkat vizsgáztatjuk a már elkészült mérce, a történelmi valóság előtt, bizony, megizmosodhat a szkepszisünk: amiben igazuk volt, az nem teljesült, s amiben nem volt igazuk, teljesült, esetleg nekik maguknak sikerült véghezvinniük, és vádként háramlott vissza fejükre. (A fogalmazás persze igazságtalanul túlzó, de ha akár a szocializmus, akár a minőségszocializmus, akár a magyarságvédelem, akár Bibó István ’45-től kezdve kifejtett demokráciaeszméjét nézzük, hajlunk rá, hogy elszomorodjunk fényes elméjű, tiszta jellemű elődeink optimizmusán és jóhiszeműségén. Amennyiben a magunk lelkesült tévedéseire gondolunk, akkor nem kell ilyen udvariasan fogalmaznunk: sokszor voltunk balekok a politika játszmáiban.)

De ugyanez akár fel is szabadíthat minket Szárszóval szemben: nem úgy, nem az történt ’45 után, ahogy a találkozó jegyzőkönyvének tanúsága szerint a résztvevők elgondolták; ők maguk alaposan összevesztek, még zárónyilatkozatot sem sikerült kiadni – és mégis milyen ereje volt a közös gondolkodásnak, a magyar társadalomért való történelmi felelősség nyílt vállalásának, olyan ereje volt ennek az igénykinyilvánításnak, hogy máig elhatott.

Akkor rosszabb helyzetben nagyobb változás előtt állt az ország, mint ma. A találkozó résztvevőinek nagy része ugyanakkor szilárd tervvel állt elő a jövőre nézve. Ma nagy változás után, egy megkezdődött konszolidáció fázisában, de újabb hatalmas változások előtt nehezebb véleményt formálni a várható folyamatokról, hiszen még a legavatottabbak sem tagadhatják, hogy sok-sok ismeretlen hatással kell számolni. Nemcsak a magyar társadalomban az EU-tagság teremtette feltételek között, hanem eleve Európa jövőjét tekintve is. Néhány ponton azonban meglepően azonos jelenségkörre vonatkoznak az akkori és a mai aggodalmak.

„Bennszülött nép” – Németh László meghatározása egy történelmileg kialakult helyzetet jellemzett: a magyar paraszti és munkástömeg, s a számarányt tekintve ezeknél nem kisebb rétegek, az értelmiség és a kispolgár kiszorulását az államéletből, a gazdasági boldogulásból, sőt a kultúrából is. Németh e tradíció megváltoztatását sürgette legmohóbban. A cél eléréséhez szerinte az a legfontosabb feltétel, ha a szabadság „valóban a magyarság felszabadulása lesz”.

Egyébként akkor és azóta is ideológusok és politológusok kedvenc gumicsontja a kérdés, hogy a nemzeti érdeknek lehet-e primátusa olyan általános érdekkel szemben, mint amilyen a gazdasági felzárkózás vagy a társadalmi modernizáció stb. (Mintha az egyik értelmezhető volna a másik nélkül!) 1943-ban a szocialisták a maguk üdvtana jegyében hevesen támadták a harmadik oldal vagy harmadik út népiek alkotta koncepcióját, ugyanakkor Erdei Ferenc marxista elemzésében mégiscsak egy sajátos, a magyar szükségletnek megfelelő metódust képzelt el a tulajdonviszonyok átalakítására, csak persze átmeneti jelleggel. 1990-ben már ez is botrányt kavart volna, hiszen emlékezhetünk, heves kartácstűz fogadta az alakuló MDF úgynevezett „harmadikutas” programját az átalakulás vezérkarát képező közgazdászok és politológusok körében. Ugyanakkor a „bennszülöttek” dolgában is elég reménytelennek látszott a helyzet. A többség előtt nemhogy nem nyílt meg, inkább bezárulni látszott a tér. Bizonytalanná vált a munkahely, értéktelenné jó néhány szakismeret, sok évtizedes tudás, viszont új követelmények tünedeztek fel a küszöbön: informatikai képzettség, marketingismeretek, vállalkozói potenciál – kész rémálom a húsz-harminc éve ugyanazon munkahelyre bejárogató szocialista munkaerő számára. Ez a kettős szorítás, a régi tudás devalválódása és az új erőszakos nyomulása bizonyosan belejátszott a rendszerváltozás első éveinek hisztérikus közhangulatába. Új érvénye lett a Németh László-tételnek: „nálunk egy-egy új korszak azzal kezdődik, hogy az európai történelem jóvoltából mindent elölről kell kezdeni”.

Az elmúlt tizenkét év jelentősen megváltoztatta a magyar „bennszülöttet”. Annak ellenére, hogy a „társadalmi kiegyenlítődés” ügye, ha lehet, még messzebb került a megvalósíthatóságtól, mára mégis elkezdett „birtokon belülre” kerülni. Érzékelhető már az országban valamelyes öntudat, amely abból ered, hogy a többség megállta a helyét az új viszonyok között is. Ez a sok apró siker megannyi talpalatnyi hely, amelyre egy mai társadalmi gondolkodó alapozhatja az élet „magyar módra” való megszerkesztésének követelését. Mert az EU-csatlakozás veszélyt is jelent ezekre a kis, de a magyarság szempontjából életfontosságú egzisztenciákra nézve, s minden azon múlik, hogy lesz-e az országnak olyan vezetése, amely akar és képes támaszt adni az esélyegyenlőtlenség ellen. Ez sem reménytelen már. A gazdasági életben, a közigazgatásban és az állami politikában is felnőtt, meggyökeresedett egy vezető réteg, amely végre nem a maharadzsák közül való – ez is fontos eleme esélyeink javulásának. Gyakran van okunk elégedetlenkedni velük, szidni is fogjuk őket – de a ma élő generációknak jobbára először van alkalmuk úgy nézni politikusra, hogy „a miénk”. „Senki nem mondhatja, hogy a magyarság rest volt megváltani magát – fejtegette Németh László. – Inkább egy különösfajta végzet függött fölötte, amely sosem engedte, hogy amit a maga javára elkezdett, befejezze.” Most nagy hiba volna a végzet kezére bízni ezt.

Németh Lászlónak az értelmiség meghatározó, vezető szerepéről, az „értelmiségi társadalomról” szóló tétele majd olyan éles vitát váltott ki, mint a harmadikoldal-koncepció. Ma nem vált ki akkora izgalmat az értelmiség és hatalom, azaz értelmiségi hatalom kérdése, mint amikor a proletariátusnak szánt vezető szerepet féltették tőle, mert a multinacionális cégtulajdonosok, vállalat- és bankvezérek, világkormányok a legkevésbé sem aggódnak, hogy ábrándos értelmiségiek egyszer csak ki fogják csavarni a kezükből az uralmat. Kevés rá az esély. Az értelmiség helye a mai és a készülő magyar társadalomban mégis fontos kérdés. Ez igaz állítás, bármelyik értelmében használom az értelmiségi fogalmát. Tudniillik legalább háromféle jelentése van.

Bibó István a szaktudás értelmiségét megkülönbözteti a születési előjogának tudatát ápoló úri középosztálybelitől, aki szintúgy értelmiséginek vallotta magát ’45 után, s ezzel úgyszólván igazolta a minden értelmiségire kiterjesztett rákosista előítéletet. Azonban egyre inkább tanultság, szakmai felkészültség értődött az értelmiségi besoroláson, amit a Kádár-rendszerben már különösebb politikai előjel nélkül használtak. Ma is ez a szó elsődleges értelme.

A másik értelmezés szerint az értelmiségit igényes életvitel, metafizikai többlet keresése a létében, magas kulturális színvonal jellemzi, amely nem függ szorosan kenyérkereső foglalkozásától vagy pláne diplomától. Ebben az értelmezésben a szónak erős erkölcsi konnotációja van, és Németh László értelmiségiképéhez is ez a meghatározás áll legközelebb. Az értelmiségi e hivatás jegyében gyakorolja a kritika jogát, reflektál a világban észlelt anomáliákra, lesz ellenzéke rendszereknek. A kádári évtizedeket a magyar értelmiség szinte testületileg oppozícióban élte meg, de ez az oppozíció csupán lelkiismereti ellenkezést jelentett, valódi politikai gyakorlatot csak igen szűk értelmiségi réteg szerzett. Ezért a rendszer összeomlásakor a gyakorlati politika terén való tapasztalatlanság tájékozódási zavarhoz, például reflexszerű, indulati ellenzékiséghez vezetett elég sokakban, amit nagy szakszerűséggel ki tudott használni a hatalomért való harcában egy-két professzionális politikai erőközpont. A közéleti-politikai érdeklődést ma is hozzátársítjuk az értelmiségi léthez, de közben élesen különböző magatartásformák alakultak ki e tekintetben. Kétségkívül joggal beszélünk egyik vagy másik párt „értelmiségi holdudvaráról”, de ugyanakkor – épp korábbi megvezetettségük miatt – sokan elfordultak a közélettől, ellenséges, elszennyezett területként kezelik a politikát.

A harmadik, legarisztokratikusabb jelentése a szónak az értelmiségi ember erkölcsi minőségét a szakralitás szintjéig fokozza. Eszerint az értelmiségi mint valami „világi rend” tagja gondoskodik a szellem szolgálatáról, megképzi azokat az ideálokat, amelyeket korról korra az emberek követhetnek.

Ha csak az első értelmezés szerint ítélem meg, mi történt a magyar értelmiséggel, nem látok lényegi bajt: szakértő, kvalifikált munkaerőre szükség volt a kilencvenes évekbeli vadkapitalizmus idején s a konszolidációban is; újabban pedig az Orbán-kormány egyenesen szorgalmazza az egyetemi végzettség megszerzését. Az azonban már visszás helyzet, hogy igen nagy különbség jött létre az egyes értelmiségi szakmák között életszínvonal, munkalehetőségek tekintetében. Míg egy szűk, sokszor értelmiséginek alig-alig nevezhető réteg hirtelen meggazdagodott, a nem üzleti, hanem humán szakmákban dolgozó diplomások kezdtek leszakadni a középosztályról, s eközben sokat veszítettek értelmiségi jellegükből. Az eredendő értelmiségi presztízs megingott a gazdasági sikeresség agresszív mércéje előtt.

Pedig gondoljuk meg, kiken fog múlni, hogy Magyarországot ne vetkőztesse ki nemzeti mivoltából az EU-hoz való csatlakozás! Igen, szó volt róla: a kormányzat elkötelezettségén és felkészültségén a folyamatok befolyásolására. De azokon az értelmiségi szakembereken is, akik az egyes posztokon képesek lesznek kisebb-nagyobb kérdésekben a nemzeti érdeknek megfelelően dönteni, ahelyett, hogy cinikusan és stréber módra szolgálnák a globális munkaadót s a sima karriert. Vagy azokon a tanárokon például, akik el tudják hitetni a most felnövőkkel, hogy ennek a kulturális önazonosságnak komoly tétje van: szabad, szuverén ember lesz-e belőlük anyanyelvükön, vagy bedarálódnak egy internacionális kvázi-angolságba. Avagy azokon a tudományos kutatókon, akik egy szellemileg termékeny, gazdag kultúrájú Magyarországot reprezentálnak a világ egyetemei között vándorolva és folyton hazatérve. De lesz-e hová visszajönniük, ha a hazai tudományos intézményrendszer provinciális jellegűvé válik? Még akkor is „magyar származású” büszkeségeink lesznek persze, de jobb lenne, ha magyar tudósok maradnának. Lesznek-e a magyar nyelvnek virtuóz művelői és jó gazdái, ha ez a foglalatosság csak különc hobbinak számít majd? Ha az életben visszaszorul a konyhába (egyes tunéziai és török egyetemi szakokon már franciául, illetve angolul folyik a tanítás, mert az anyanyelvi szókincs nem alkalmas az adott ismeretanyag közvetítésére)! Vagyis ha eljön az idő, amikor majd a magyar kultúra fosszíliáit múzeumokban fogják mutogatni a turistáknak. Hogy ezt a kulturális bázist tovább éltesse, hogy mint szellemi génbanktól engedje magát megtermékenyülni – nem terhes kötelessége, hanem érdeke, igen, közvetlen érdeke a magyar politikai és gazdasági vezetésnek is, a villanyszerelő kisiparosnak is, a farmergazdának is. A saját hazájában élvezett előjogaihoz a magyar kulturális identitás az egyetlen elvi fedezet. Ha nincs kulturális magyarság, nincs semmilyen, és akkor csak kis és nagy piaci résztvevők vannak brutális versenyfeltételek között, és nincs magyar politikus sem, csak egy nem épp elsőrangú ország nem épp elsőrangú tisztviselője van.

Az értelmiség tehát, mint e kultúra hivatott művelője, több szolidaritást, hogy ne mondjam: gondozást érdemelne még az üzleti szférától is. A politikától pedig megbecsülést, és nem jótékonykodást vagy a bohó luxusnak dukáló, vonakodó lovagiasságot. Persze mindenekelőtt a magyar közönségtől érdemelne több tiszteletet. A közönség túlnyomórészt mindig is a kommerszet választotta, de nem is olyan régen még észlelte és méltányolta a másféle, az övénél magasabb rendű műveltségigényt. Most a silány kulturális áruk dömpingje elbizakodottá tette, és lenézi, ami nem az ő bárgyú élvezetét szolgálja. Ez a dömping a magyar kultúrát minden területnél előbb tette ki azoknak a veszélyeknek, amelyektől a gazdaság területén folyamatosan és joggal aggódunk, de kultúránk megvédésére nem készültek stratégiák. Ráadásul a magyar kultúra potenciális közönsége, az átlagértelmiségi megszűnt rendszeres kultúrafogyasztó lenni.

A kulturális érték társadalmi presztízsét pusztán csak jobb intézményi háttérrel, értsd: több állami invesztálással, mintegy felülről, nem lehet igazán megnövelni. Ámbár például a könyvterjesztés, a könyvtárellátás céltudatos motiválása nyilvánvalóan jó irányba hatna, s lehetne még számos jobbító javaslatot tenni, de mindaddig, amíg a korábban kultúrával élő, mára kissé leépült társadalmi közeg nem igényli, vagy ha igényli is, nem tudja megfizetni a jó minőségű művészetet, ismeretet, szórakozást, tehát amíg csak tukmálják rá mindezt, de ő maga nem éhezik rá, addig hiába minden erőfeszítésünk: haldoklunk, és fiatalságunk jelentős többsége vidáman, mit sem sejtve bunkósodik. A presztízst csak az értelmiség szerezheti vissza, ha végre komolyan veszi magát, és ha életvezetése, tudása, erkölcse különb minőségével tüntet az összedarált, adalékanyagokkal dúsított álkultúra ellen, a lefokozott emberkép ellen, a technokrácia és a barbár pragmatizmus ellen. Ezt a feltámadást mindenkinek saját magának kell elvégeznie, hiszen benne kell megtörténjen, de azoknak, akik képesek felmérni e feltámadás fontosságát, és módjukban áll kedvezőbb feltételeket teremteni a „terápiához”, meg kell adniuk a segítséget.

Azt tekintettem feladatomnak, hogy a meglévő és a várható problémák közül egyre-egyre ráirányítsam a figyelmet. Mint e tanácskozás előkészített programjában az egyetlen női előadó nem mulaszthatom el, hogy legalább érintőlegesen szóba hozzam: a nők helyzetében is elmozdulások várhatóak, ha erősebben hatni kezdenek a nyugati életmodell sémái. Feltehetőleg jobban kell majd ügyelni, hogy az ehhez hasonló rendezvényeken mekkora arányban szerepeltessenek nőket, kvóta lesz a közigazgatási apparátus vezető posztjain, a szimfonikus zenekarokban, a cégek igazgatótanácsában stb. Hogy ez ténylegesen javítani fog-e a női teljesítmény elismertségi fokán a mi férfiak által dominált szakmai kánonjainkban, érdekes kérdés, de engem az úgynevezett „civil” nők sorsa jobban érdekel. A nyugati életmodellben nagyobb különbséget érzékelek a családanyai-háziasszonyi életvállalkozás és a karrierépítő nő életstratégiája között, mint amihez mi hozzászokhattunk. Közben persze már nálunk is elszaporodott a karriernő típusa, aki lemond a családról, sokszor még a párkapcsolatról is a szakmai érvényesülés érdekében. Másrészt ha majd egy jövedelemből is meg tudnak élni a családok – ez nálunk még ritka –, illetőleg ha sor kerül a „főállású anyaság” bevezetésére, nyilván nők sokasága marad otthon, a háztartásban. Mindkét életstratégia egyéni döntés függvénye, s jó, ha a társadalom képes biztosítani e sorsszerű döntésekhez a szabadságot. Ám ha a nyugati modellből indulok ki, problematikusnak látom azon nők helyzetét, akik mindkettőt akarják: bizonyos tehetségeik, képességeik érvényesítését, avagy egyszerűen csak pénzkereső egzisztenciát a házasságon belüli anyagi kiszolgáltatottság elkerülésére, de nem hajlandók lemondani az anyaságról, az asszonyi élet teljességéről sem. Ha csak a karrier késleltetéséről vagy némileg laposabb ívéről volna szó, alighanem minden érintett asszony kiegyezne vele, ahogy eddig is kiegyezett. De a nyugati minták és a nálunk máris tapasztalható elhelyezkedési nehézségek tanúsítják, hogy a munkaadók és főnökök rideg érdekérvényesítő magatartása sokszor kényszerválasztásba hajszolja a nőket, s már nem szabad akaratukból maradnak otthon, vagy mondanak le a gyermekszülésről. Nálunk a nők megszokták a család és munkavégzés kettős terhelését, bár nyilván jó néhányan örömest kiléptek volna, mondjuk, a szövőgyárból, ha nem lett volna muszáj megszerezni a fizetést, de elég sokan vannak olyanok is, akik továbbra is vállalni akarják, és én fontosnak tartom, hogy e harmadik választási lehetőségre is mód legyen. Mivel nem remélem, hogy az átlagos munkaadók a nemzeti népességpolitika szempontjait előnyben fogják részesíteni önös érdekeikkel szemben, csak azt remélhetem, hogy a törvényhozás a munkaadói ellenérdekeltség valamifajta kompenzálásával hajlandó lesz megóvni a nők e jelentős részét a kényszerválasztástól.

Habár gondokról és veszélyekről beszéltem, talán érződött, hogy nem a panaszkodás ingere vagy a borúlátás diktálja a szavakat, hanem az épphogy kizöldült felismerés, hogy a magyarság megint „elkezdett valamit a maga javára”. Mégsem érzem jól magam. Egyik oka a gyűlölet légköre, amelyben tizenkét éve élünk, szűkebb szakmámban Kulturkampfnak nevezik – de erről kár beszélni, nem tudnék újat mondani róla. A másik oka az általános bizalomvesztés, a világ bizalomhiányos állapota. Az élet fennmaradásának egyik alapvető feltétele a bizalom. Felszínes példával: ha nem bíznánk abban, hogy az autók fékje működik (holott nem mindig működik), ki se tennénk a lábunkat az utcára. Ezzel szemben az emberiség tipikus, átlagos egyede régóta nem bízik a rendben, a méltányosságban, az igazságosságban, nem bízik a dolgok értelmes, logikus alakulásában, az állampolgári biztonságában, tudja, hogy katasztrófák múlnak eszelős véletleneken, s bármi megtörténhet vele. Nem bízik a gépeiben, amelyeknek működését nem látja át, ezért tehetetlen velük szemben, a számítógépébe idegenek furakodnak be, az autóját feltörik, a villamoson zsebmetszők fosztják ki. Eszében sincs hinni a reklámoknak, tudja, hogy behálózza a marketing, mégis hagyja, hogy manipulálják, így hát már a saját józan ítélőképességében sem bízik. S nem bízhat ételében, italában, amely ki tudja, miből készül, és betegségeket terjeszt. Magától értetődik, hogy nem bízik a politikusokban, a közszereplőkben, akik nyilván éppúgy nyerészkedni akarnak rajta, mint a csaló kereskedők.

Ezt a bizalomhiányos állapotot a korszak szellemi divatja is felerősíti, amely sokszor már az újat akarás művészi dühe nélkül, csak kedvtelésből bontja le a kultúra, az erkölcs, a civilizáció alapértékeit. Most divat, de az irányzat régebbi: a radikális liberalizmus egy évszázados munkája a tekintélyrombolás a demokráciákban. (A hitlerizmusban és a sztalinizmusban ugyanis mindenféle radikális rombolást állami szervezettséggel végeztek el, és egyébként sem hagytak életben vagy szabadon liberálist.)

Pedig azt olvasom Bibó István egy negyvenes évekbeli tanulmányában, hogy egy új demokrácia legfőbb gondja a politikai tekintély csomópontjainak a kialakítása kell legyen. A demokrácia létezésének előfeltétele egy olyan konszenzuálisan elfogadott értékkészlet, amelyet a politikai elit és a választópolgár is magáénak vall. Ez egyfajta bizalom alapja, s az ettől való eltérés vonja maga után a bizalomvesztést. Mindenben kételkedni rettenetes következményekkel jár. Megsemmisül az emberi méltóság: a miénk mások szemében, s a másoké a miénkben.

Ma nálunk általános a szkepszis és főleg a bizalmatlanság a közélet jelenségei és szereplői iránt. Ilyen helyzetben a rosszhiszemű rágalmak, a gyalázkodás, a sunyi gyanúsítgatás politikai és médiagyakorlata súlyosan ártalmas országunk konszolidációjára, a nép mentális és erkölcsi állapotára, a demokrácia esélyeire nézve, tehát sokkal több, mint múló gazemberség.

Bár a jogvédelem, az igazságszolgáltatás szerepét a súlyos visszaélések megfékezésében nem becsülöm alá, de önmagában keveset érhet a közvélemény immunizálása nélkül. A romboló szellem olcsó trükkjeihez, alantasságához teremthetne leleplező kontrasztot egy magára talált, szuverén értelmiségi közvélemény, ha végre saját jobb minőségét érvényesítené a közéletben. Amikor kritizálna – arra erős hajlama van –, érvelve, tisztességes vitákban tenné azt, s amikor igent mondana valamire, szava hitele folytán ott megképződnének a magyar társadalom tekintélycsomópontjai. Más szóval a bizalom újjászületett sejtjei a gyógyuláshoz.