Kísérlet a nem ismert idővel

Akkor még édes emléktelenségbe
pólyált kis élet voltam, hogy ne tudjam,
milyen halálos kín a születésem,
melyet csak anyám sejthetett titokban,
de ő arról se szól majd, a szobában
villany égett, vagy petróleumlámpa
pislogatott, miként az istállóban
a jámbor jószág vajúdása közben,
s mit csinált apám? és a szomszéd asszony
segített-e a bábának, s különben
hol volt nagyanyám? s hány fazék meleg víz
fogyott a véres fürdetéssel? ennyi
elég is lenne emlékteremtésre,
hiszen a nyomai még megmaradtak,
azok nélkül, a születési éjnek,
kik létem túlfeléről visszaadnak
valami fényt, melytől talán kiválhat
a semmiből a valóságos látszat.

Első árvaságom

Tisztaszobában születtünk és haltak,
kenyérmeleg konyhában telt az élet,
éjjel szalmazsák-mocorgássá halkult,
mi korán reggel edényzajjal éledt,
biztosan úgy állt akkor is ott minden,
bár csak a mécses virraszt emlékemben,
s a gyönge láng nagy üvegbe zárt szörnyet
lökdös felém, a kredenc kastély-árnya
rám imbolyog, anyámhoz menekülve
kapaszkodnék a bársony bimbócskába
álla alatt, hogy azon elaludjak,
de mire odaröppennek az ujjak,
csak puszta bőr, csak idegen meleg nyak,
egy kebles nagylány a szülői ágyban,
s én még nem értem, mit jelent a meghalt,
az itthagyott, nem került a hiányra
szó, s minek hívjam első árvaságom,
ha nem is ébrenlét és nem is álom.

Kiűzetés

Két csillaggal több ragyogott az égen,
mert kiszöktünk a nyári éjszakába,
megvalósult a bőség teljessége,
még a haraszt sem pompázott hiába,
s a föld, akár a holdig érő asztag
tele arannyal, maggal és malaszttal,
s veled, ki azért jöttél, hogy a tiltott
édenbe elsegítsél, diáktársam,
hol nem csak egy fa, az egész tilos volt
az Érosz gyümölcsére, bár sajátom
minden, mit akkor birtokba vehettem,
te elutaztál, én meg kiűzettem,
most már sajnálom, nem maradt utánam
semmi ragyogás, bátorság a szépre,
csupán határnagy kavicsbánya tátong,
s amit a nyári éjszakának vélnek,
itt találhatnák elkésett szavamban,
s kun szemeidben, Czudor Julianna.

Még egyszer

Ha elvetődnék oda, hova régen
tán azóta se jártam, s az öreg pad
ép volna még kettőnk történetében,
melyet a sejlő májusi hasonlat
csalna elő, s épp arra jönne szemben,
és nem is tudná, ki s miért köszönne
rá, csupán biccentene meglepetten,
s nagy hirtelen az idő visszaállna
egy villanatra, s minden lehetetlen
együtt, külön a keblétől az árnya,
mint blúza szállna el kigombolódva,
s kétséges kéjű vére fölszívódva
keringene a pad erezetében,
tehát ha épp ő közeledne szemben
valahonnan valahová a téren,
elröstellném magam és kérdezetlen
mennék tovább, nehogy egymásban lássuk
megszégyenítő mássá változásunk.

A magány közhelyeiből

Akkor sem vagyok egyedül, ha elmész
pár napra, mindig az jár az eszemben,
hogy nem vagy itt, s mint egy hívatlan vendég,
formát öltött hiányod költözik be
hozzám, és nem hagy békén megnyugodni,
pedig e kurta árvaság csak annyi
együttlétünkhöz képest, mintha boltba
szaladtál volna, én meg délben itthon
fölmelegítem főztödet, szorongva,
hátha özvegyi ebédem fogyasztom
kihűlőben, s akár az élet vége
kifárad lassan ételeid íze
számban, s már nemcsak téged nélkülözlek,
az egész lakást, a házat, a várost,
ahogy az egyetemes kényszerképzet
kibírhatatlan alakít magához
pár napra, közben az jár az eszemben,
mivé lennék, ha nem szeretnél engem.