Bratka László

Felhős

(Új folyam)

Fehér por

A Százesztendős Jövendőmondó-inas gyerekkorában – és a gyerekkorából legalább másfél keserves év azzal ment el, hogy vasárnaponként, vendégségbe menet föl kellett tennie a förtelmes zöld kalapot, amelyet néhány bódult nap alatt sírt ki a tökfedő jövendő kihasználtságát illetően több mint szkeptikus szüleitől – a jó ismerősök egymás ajtaján belépve azzal a vicces bemondással hozták egymásra a vattacukorba bugyolált frászt, hogy: “Megérkezett az ávéhá.”

Mostanában ilyesfajta rémisztgetés folyik a fehér poros levelekkel.

Mint ismeretes, a New York-i felhőkarcolók lerombolása után biológiai fegyvertől is fenyegetettnek érzi magát Amerika. Érkezett is néhány címzetthez fehér porhoz mint hordozóanyaghoz kevert lépfene-baktériumot tartalmazó levél, és többen belehaltak a fertőzésbe. E halálesetek farvizén ugratás, ijesztgetés gyanánt tízezrével küldözgetik világszerte a különféle fehér port – púdert, mosóport stb. – tartalmazó leveleket.

A falut sem kerülhette el a porhintés. (A postáskisasszony szerepét betöltő Dömödön Töhötöm a helyben kézbesítendő, ismeretlen feladójú levelek közül legalább harmincról tudja, hogy a borítékja kinek az árleszállításon nagyban vett borítékkészletéből származik.)

A kapott levelek számát tekintve természetesen Töviske bá viszi a pálmát. (Valaki még arra sem vette a fáradságot, hogy összetörje, és egészben küldött neki egy kalmopyrint.)

Egyébként az Oszama bin Laden generálta világesemények kevés visszhangot keltenek a faluban. Ugyanis a Csömödér Nikolett megszerezte A guminő szíve című mexikói szappanopera húsz ezután következő folytatásának szövegkönyvét, egy-egy napra kölcsönadja, és most mindenki az opusz lázában ég.

Körpályák

A Százesztendős Jövendőmondó-inas gyerekkorában olyan ritkaságszámba ment a bicikli, hogy akinek volt, az elmondhatta magáról, hogy van valamije. Így aztán nem csoda, hogy a búcsú kínálta örömök közt a bicikli is szerepelt. Egy kör alakú, két arasz magas fadobogón eltérő hosszúságú vascsőkarokhoz rögzített különböző nagyságú kerékpárok rótták koncentrikus köreiket. Olyan képtelenség létezésében, mint a gyerekbicikli, nem hitt volna senki, ha nem látja a saját szemével ott körözni.

Az űrhajózás viszont szinte evidenciának számított, hiszen például a boltos is, amikor nem volt vevője, kétkezi kosárral ott járkált föl-alá az üzlet előtt, hogy elkapja a Lajka kutyát, ha kiesne a szputnyikból. Még ha annak vesszük is segítőkész aggodalmát, ami nyilván volt, azaz hitetlenkedése kurucos kifejezésének, ne tévesszük szem elől Tao Csuang-tao mester kétezer éves igazságát, amely szerint csak létező létet lehet tagadni.

Az űrhajók sugárirányú köröket róttak a Föld körül, a biciklik sugárirányra merőlegesen forogtak, és a legmerészebb elmék abban az álomban főttek, hogy e kettős körmozgás szemmel követése okozta szédületből bontakozik ki a jövő. Hogy majd minden gyereknek fix középpont körül, kör alakban járó biciklije lesz az udvaron vagy a szobában, az űrhajózás meg… Hát, az űrhajózás mindenre ráadásul még az alábbi problémát is megoldja: a jövő globális Föld-államában a kalandor természetű, devianciára hajló egyedeket – akik bolhaként csípnék az egységesült emberiségtestet – űrhajóval el lehet küldeni, hogy a természetükkel összhangban meghódítsák a galaxisokat vagy minimum a távoli naprendszereket. (Hogy, ugye, úgy tereltetnek majd űrhajósnak a falurosszák, mint hajdanában katonának vagy a nagy földrajzi fölfedezéseket lebonyolító, impériumokat létrehozó tengerésznek. Így haszonnal is jár, hogy leengedtetik a Terra Köztársaságot feszítő pszichés gőz.)

A gyerekbiciklivel – jelenti a Százesztendős Jövendőmondó-inas – most az a helyzet, hogy aki gyerekének van, annak mindene van, akinek nincs, annak semmije sincs.

Az égen meg – folytatja a jelentést –, ha a valahányezer valahányadik kör megtétele közben két űrhajó egymás közelébe kerül, vezetőik megállnak, kiszállnak, elszívnak egy cigit, aztán megrugdossák az űrhajók kerekét, hogy kitart-e még a csotrogány az előírt néhány száz vagy ezer fordulóra. A galaxisok, a távoli csillagrendszerek ugyanúgy nem jutnak eszükbe, mint ahogy teljesen természetes módon a kamionsofőröknek sem. A globalizálódott Földre rászáradt a jövő, mint az aszalt szilvára a héja. Olykor vadul vakaródzik a világ, néha csontig kaparja a csípéseket; még jó, hogy egy-egy kis háborúban leeresztődik a gőz, mert különben nem érnék be a futballhuliganizmussal, a páriák, a hajléktalanok szadizásával, felgyújtásával a falurosszák, hanem…

Vetélkedő

Olyan változások hömpölyögnek végig a világon és a falun, mint a hatvanas évek óta soha, és aki cselekvőként akar a Rubiconból kilépni, az feszegesse, lépegesse át a korlátait, kontrollálja a reflexeit! Ezt hallotta valahol fél füllel Töviske bá. Aztán sajátjaként úgy gyökeret eresztett benne az idea, akkora fává terebélyesedett, hogy Töviske bá napjai a bakafántos szelektől zúgó lombjának árnyékában telnek. Hogy ugye ő is jön ki a Rubiconból, fél lábát már ki is tette a partra, csak még lerendezi a betelefonálós rádió vetélkedőműsorát, mert az úgy rácsimpaszkodott a másik lábára, mint egy ezernyelvű, egyszívű hidrabrigád.

Hogy ugye buta emberek azelőtt is voltak, na de minek a hülyeséget propagálni – dohog. Intenzív, egyirányú levelezésbe kezdett a témáról. Beírt már a miniszternek, az Akadémiának, sőt Hágába is, a nemzetközi bíróságnak, és még hány helyre. De csak az inkriminált rádió PR-osától kapott választ, hogy a magánrádió műsorával nincs mit tenni, ki lehet nyalni az összes frekvenciáját, ha nem pornográf és nem kelt gyűlöletet. Egyébként olyan angolnasikos udvariassággal fogalmazott az a fránya PR-os, hogy még Töviske bá is képtelen akár egyetlen szót is találni a levélben, amibe beleköthetne; a francia akadémia ad ilyen vízlepergető stílusú – Uram, Ön zseni! Kösz! Viszlát!-tartalmú – okmányt annak, aki beküldi az örökmozgó tervét.

Hja, nem úgy megy az, mint a kis ántivilágban, amikor a legnagyobb nagyágyúnak is oda kellett böffenteni egy analitikus válaszlevelet a legkisebb verébcsiripre is.

Személyesen is eljárna a helyi nagyságoknál, de testi valójában kis gumipitypanghullámként visszacsobban a biztonsági őrök sziklamelléről, ha megjelenik valahol.

Hát csak az marad neki, hogy a nyugdíjba vonulásakor a kultúrháztól ajándékba kapott, mondandóját kihangosító speciális zöngeszekrénnyel ellátott asztalt verve prófétáljon. Az asztalt verve prófétál a kannás borral becsalogatott csöveseknek.

Nézzünk néhány punktumot Töviske bá botrányjegyzékéből lássunk párat a vetélkedőkre érkezett válaszok közül: a mostani a kilencedik pápa; a Szent Gotthárd-alagút háromezer kilométer hosszú (talán érzékelhette az alagút a válaszban megtestesülő közönyt és szeretetlenséget, mert egy héttel az elhangzása után kigyúlt); az eddig épített legmagasabb homokvár ezer méter magas volt; Kolumbusz 1890-ben fedezte fel Amerikát; 1520-ban találták fel az autót; 1970-ben ért véget a második világháború.

Abrosz

Mint ismeretes, az előző könyveskedő falubolondját még a kis ántivilágban fölvitték Pestre költőnek és országgyűlési képviselőnek. Fenti működése noteszlapjaiként a falu is bekapcsolódott a vérkeringésbe, és magyarországi mozgási pályájuk bizonyos szakaszában miniszteriális és szakmai körítéssel szovjet írók, művészek cikkantak le a kultúrházba, barátsági, kulturális estre.

Az esten a vendég, a kísérete, valamelyik helyi vezető és a kultúrház-igazgató, összesen öt fő, kiült a színpadon felállított díszasztal mögé. Az asztalt az akkor érvényben lévő muszkaempire stílusnak megfelelően földig érő vörös abrosz borította. Ők öten olyanok voltak, mint egy ötfejű kentaur, amely öt, egy irányba kitekert fejjel, ünnepélyes képet vágva elnéz önnön, fekvő vörös hasábot formázó törzse fölött.

Az ántivilág utolsó napjaiban is ígérkezett a Szovjetunió egyik kaukázusi köztársaságából vendég, egy költő, a magyar költemények avatott tolmácsolója, aki kitűnően tudott magyarul, mivel az ő reszortja volt a hazánk és hazánk háza népe iránti spontán rajongás.

Szinte tapintható volt a kis ántivilág végét és a tucatnyi pontos körvonalat mutató jövőt elválasztó perforációs sáv. Töviske bá, a kultúrházi mindenes is teljes perforációs tojóhőben égett. (Még a saját tetteit illetően is folyton vagy le volt maradva, vagy előresietett egy brosúrával. Például állandóan lerántotta magáról a leplet, hogy hazudik, amikor azt a kis ’56-os muszkavezetését azzal magyarázza, hogy a megsétáltatással akarta halálra fárasztani a ruszkikat.) Most azt spekulálta ki, hogy elfelejti az ünnepi abroszt az asztalra tenni az esten. Hogy így szór homokot a fogaskerekek közé. És ha túl nagy recsegés támad, legföljebb a feledékenységére hivatkozik, hisz feledékenységért még nem akasztottak föl senkit.

Megérkeztek a vendégek: egy minisztériumi referensnő, a költő, a költő költészetének és népének magyar barátja, szintén költő, pontosabban költőnő, a költő verseinek vice versa fordítója. A térdük a nézők fejmagasságában volt, ahogy ott ültek a színpadon.

A szokásoknak megfelelően a kultúrház-igazgató köszöntött és megköszönt, az elnök tágabb relációba helyezte az előtte szólót, a referensnő egy kört futott, szájában a Megbonthatatlan apportfájával.

Ezután a költőnő két, a közönség számára érthetetlen kikacsintásokkal tarkított laza kört kocogott a Megbonthatatlan apportfájával, majd szabadgyakorlatként a tüzes kaukázusi csillagokról, a tüzes kaukázusi borokról, a tüzes kaukázusi férfiak tüzes szeméről lelkendezett.

Ezután a költő vette át az apportfát, de néhány tétova mondat után elejtette, és a magyar szavakkal mindjobban küszködve arról beszélt, hogy az, amit a média a népe és egy másik kaukázusi nép közti kisebb etnikai súrlódásnak nevez, valójában népe elleni véres és kegyetlen pogromsorozatot jelent.

Lassan egy szavát sem lehetett érteni, és olyan idegen és vészjósló lett, mint egy vérpatak, amely minden előzetes jel nélkül az egészséges ember bőréből fakad.

Végül ott ült szó nélkül, miközben a hirtelen jött abrosztalanságban a kentaurtörzs feltárta tizennyolc éven felülieknek való és egyéb intimitásait. A költőnő ideges értetlenségében hevesen rázta szoknyás lábát, és úgy járt a végén, mint valami ipari varrógép tűi. A referensnő tanácstalanul széttárta szoknyás combját. A kultúrház-igazgató hevesen simogatta a térdét, enyhítendő az amiatt érzett fájdalmat, hogy este részegen elesett, és a lépcső élébe ütötte. Az elnök a lába közt lógatott kezét dörzsölgette, nyilván afölötti örömében, hogy a sógorát sikerült megtenni a gépállomás vezetőjének, és nem kell eszközök nélkül kezdeni, ha majd visszaadja magának a téesz földjét.