Czeizel Endre

Juhász Gyula kórtörténete a családfaelemzés alapján

Dr. Kálló Antal emlékének ajánlom

Juhász Gyula kivételes költői talentuma sokat adott a magyar kultúrának. Orvosi szempontból szerencsétlen lelki alkata érdemel különleges figyelmet, mivel versei révén minden szakkönyvi leírásnál érzékletesebben tárul fel a depressziós személyiség, majd a súlyos depresszió kialakulása. Az elmegyógyász Miskolczy Dezső megírta kórházi kezelésének történetét, az irodalomtörténész Péter László pedig kivételes alapossággal gyűjtötte össze Juhász Gyula életének orvosi vonatkozásait, és érzékletesen mutatta be, hogyan befolyásolta a betegségtudat Juhász Gyula költészetét. Magam itt most Juhász Gyula kórtörténetének orvosgenetikai értelmezésére vállalkozom, és ez szükségessé teszi családfájának bemutatását, illetve ilyen nézőpontból való értelmezését.

A családfa

A nemesi, különösen a főnemesi családokban a „pedigré” fontos dokumentum volt származási privilégiumaik meg a családon belüli javak öröklésének biztosítása érdekében. A szegényebb családok életében a családfának különösebb jelentősége nem volt, ők létfenntartásukkal voltak elfoglalva. Így körükben nem könnyű a szükséges adatok utólagos beszerzése, ahogy ezt a Juhász ősök felkutatásakor is érzékeltem.

Juhász Gyula római katolikus ősei mezőgazdasággal foglalkozó parasztok voltak, családi nevük talán foglalkozásukra is utalhat. Az apai ágú ősök az egyik ükszülőpárig: Juhász Pálig (II/3) és Faragó Ágnesig (II/4) vezethetők vissza. Számos gyermekük között találjuk Juhász Ágnest (III/4), az egyik dédszülőt, akit egyik unokatestvére: Juhász István (III/2) vett feleségül 1797-ben pápai engedéllyel. Így bizonyosra vehetjük, hogy az utóbbi édesapja (II/2) testvére volt Juhász Pálnak (II/3), és közös nagyszüleik (I/1-2) lehettek, akiknek a nevét már nem ismerjük.

A vérrokonság és ezen belül az első unokatestvérek házasságának genetikai veszélyességét sokáig eltúlozták. A kilencvenes években a WHO (Egészségügyi Világszervezet) megbízásából segítettem az Egyesült Arab Emirátusban a fejlődési rendellenességek nyilvántartását létrehozni. A vallásuk alapítójának számító Mohamed a fiatalok családon belüli házasságát ajánlotta, mivel különben a férj gyakori korai halála után az „idegen” asszony sorsa rosszul alakult. Így jelenleg az Egyesült Arab Emirátusban a házasok 54%-a első unokatestvér, de ennek ártalmas genetikai következményei nemigen látszanak meg gyermekeik fejlődési rendellenességeinek gyakoriságában, illetve megjelenésében, vagyis az ún. lappangó (recesszív) ártalmak túlsúlyában. Juhász Istvánnak (III/2) és Juhász Ágnesnek (III/4) öt felnőttkort megért gyermeke ismert. (A születés után hamar elvesztett csecsemők gyakorta elfelejtődtek, hacsak a születési anyakönyvi adatok, mint a következő generációban, nem állnak rendelkezésünkre.) Gyermekeik egyikéből: Pálból lett a költő nagyapja, aki 1805. január 25-én született, és ő kitört a falusi-paraszti életből, asztalos lett, mégpedig jó nevű, Szegeden. Ezért írta Juhász Gyula: „Őseim juhászok lehettek. Nagyapám már asztalos volt. Közeledett az íróasztalhoz, amelynél én dolgozom.” Juhász Pál feleségül Weissperger (korábban Weisenbergernek írták családi nevét) Juliannát (IV/8) vette 1833. január 22-én. Akkor Pál huszonnyolc, arája tizenhét éves volt, mivel 1816. január 21-én született. Juhász Pál 1871. március 14-én, felesége 1896. január 22-én halt meg, tehát hatvanhat évig, illetve nyolcvan (!) évig éltek. Juhász Gyula tizenkét éves volt a nagyapja halálakor, de azért jól emlékezett rá:

(Forgácsillat, 1927)

Az apai nagymama, Weissperger Julianna szülei: Weissperger József (III/5) és Krenzberger Erzsébet (III/6) is ismertek, ők voltak Juhász Gyula négy dédszülőpárja közül az egyik. Juhász Pálnak és Weissperger Juliannának tizenegy gyermeke született, ami megfelelt az akkori társadalmi átlagnak. Közülük egyet, Mihályt (V/4) csecsemőkorban, hármat korán: „első” Józsefet (V/8) kétévesen, „második” Józsefet (V/11) hatévesen, míg Erzsébetet (V/1) tizenhét évesen vesztették el. Sorsuk jól jellemzi az akkori magas csecsemő- és gyermekhalandóságot. Három gyermeküknek: Júliának (V/5), Pálnak (V/7) és Ancsának (V/10) nem ismert a halálozási éve, ezért élettartamuk sem számítható ki. A többiek harminckilenc, negyvenkilenc, ötvenhét és hetvenhét évig éltek. Anna a leszerelt hadfi Papp Andor asszonya lett. Két lányuk született, Amália (VI/2) a Párizsból hazatért fiatal muzsikus cigányhoz, Murka Istvánhoz (VI/1) ment feleségül. Ő rokonságban állt Dankó Pistával, amint arra Juhász Gyula is utalt Örökség című prózai írásában. E generációból még két személyt emelek ki: Az egyik az ötvenhét évet élt Juhász György (V/2), aki asztalosból már bútorgyáros lett, és viszonylag gazdag nagybácsiként fontos szerepet játszott a költő életében; a másik a költő édesapja, Juhász Illés (V/12), aki utolsóként jött a világra, 1853. július 20-án született, és csak negyvenkilenc évet élt. Ő rövid bencés kispapság (novíciusság) után katonai szolgálatát tengerészként teljesítette. Ekkor szedhette össze életét később megrontó vérbaját. Leszerelése után az akkor komoly tekintélynek örvendő posta szolgálatába állt, és távírdai főtisztségig vitte („Morse és Hughes gépén zenélt”) Szegeden. Első felesége szállásadó családjának a lánya, Szűcs Erzsébet (V/13) volt, aki 1880-ban történt egybekelésük után hamarosan, már 1881-ben meghalt tbc-ben. Apósa és anyósa közvetítésével ismerte meg az elözvegyült férfi az 1862. március 14-én született Kálló Matildot, akit azután a huszonkilenc éves férfi húszévesen, 1882. június 3-án oltár elé is vezetett. Attól kezdve új apósa Ipar utca 13. számú házában éltek, és ott születtek meg gyermekeik is.

Ismerkedjünk meg a feleség, a költő édesanyja családjával. E római katolikus család általában Kálló néven szerepel, de egyes forrásokban Kálóként említik őket. A nagy hírű Kálló Ferenc (1894–1944) esperessel való esetleges rokonságuk tisztázatlan. Ő a Borsod vármegyei Ományban született, 1917-ben szentelték pappá, 1944-ben aktívan részt vett a nemzeti ellenállási mozgalomban, a nyilas hatalomátvétel után elhurcolták, és 1944. október 29-én agyonlőtték. Juhász Gyula anyai ősei valószínűleg az ugyancsak észak-magyarországi eredetű, elszegényedett nemesi Kálló családból származtak, akik felmenőiket Mátyás királyig vezették vissza. Ők is a kézműiparban keresték a kiutat a megélhetést alig nyújtó mezőgazdaságból. A legtávolabbi ismert szépszülők Kálló József (I/3) és Vincze Klára (I/4), akik még a 18. század húszas éveiben születtek, és hetvenöt, illetve negyvenhét évet értek meg. Vincze Klára családjának a nemesi származása is igazolt. Öt ismert gyermekük közül az egyik az 1766-ban született Antal (II/6), aki Tomtsányi Teréziát (II/10) vette feleségül. A költő ezen ükszüleinek is csak öt gyermekének a neve maradt fenn. Közülük az 1804-ben született Károlynak (III/9) asszonya Werner Franciska (III/12) lett, és ők Juhász Gyula másik dédszülőpárja. Valószínűleg a feleség korai halála magyarázhatja meg, hogy csak egy gyermekük született. Ő, Kálló Antal 1834. február 24-én Gyulán látta meg a világot. Később Szegedre költözött, és ő vált a város utolsó, de nagyon sikeres gombkötő- és paszományosmesterévé. Házában lakott 1866-ban kosztos diákként Petőfi Zoltán („A kis szobában, hol e verset írom, / Lakott Zoltánka, a szép, bús gyerek…” – Petőfi Zoltán, 1913). Kálló Antal feleségül Tokár Anasztáziát vette 1858. június 24-én, aki 1835. október 25-én született, az esküvőjükkor tehát huszonhárom, míg férje huszonnégy éves volt. Kálló Antalnak hosszú élet, hetven év adatott. 1913. május 18-án hunyt el. A feleség azonban csak negyvenkilenc évig élt, 1884. március 14-én halt meg. Az ő szülei (tehát a költő negyedik dédszülőpárja) Tokár József (III/13) és Kocsis Erzsébet (III/14) voltak. Tokár Anasztázia testvérei közül ki kell emelni a hosszú életű (nyolcvanévesen halt meg) Tokár Máriát, akit a költő „Mári néni”-nek nevezett. Juhász Gyulára gyermekkorában ugyanis nagy hatást gyakorolt ez az ugyancsak a nagyapja házában élő anyai nagy-nagynénje, aki tizenöt évesen – mint Szeged legszebb lánya – adta át a virágcsokrot a városba látogató Kossuth Lajosnak. Később nem ment férjhez, mivel „…titkos, távol férfihőse / A kapitány, mártír Sebestyén” (Mári néném, 1913) lehetett. Kálló Antalnak (IV/9) és Tokár Anasztáziának (IV/11) csak két gyermeke született. Az idősebb Gyula (V/14) nyolcvankét évet élt, és feleségül Kristó Irmát (V/13) vette. Három gyermekük ismert. István (VI/11) negyvenöt évesen halt meg, családot nem alapított. Margit (VI/13) férjhez ment Szomjas Józsefhez (VI/12), de frigyük gyermektelen maradt. Ifjabb Kálló Antal (VI/14) kiváló orvosként ismert, aki szegedi egyetemi karrierjét feladva a Szent János Kórház kórboncnok főorvosa lett. Szakmai munkájának magas szintű ellátása mellett tudományos munkái is nevezetesek. Gégerákja ellenére hetvenkilenc évesen hunyt el. Idősb Juhász Endre (VI/10) sokszor kérte őt, unokatestvérét Juhász Gyula kórrajzának megírására. Levelezésükből kiderül, készült is rá, de végül nem tudta e munkáját elvégezni. Ezért is ajánlom az ő emlékének jelen tanulmányomat, akit fiatal orvosként ismerhettem meg, az akkori János-kórházban. Kálló Antal feleségül Égető Nagy Ilonát vette. (Az ő családi nevéből hiányzott a Nagy, de egy Nagy György Bálint nevű gazdag, gyermektelen családfő vette pártfogásába, és ezért került be nevébe a Nagy. Mire azonban pártfogója meghalt, vagyona is elfogyott…) Kálló Antalnak és nejének két gyermeke született: a színésznő, majd impresszárió Margit (VII/6) Jasper Antal (VII/5) gégészorvoshoz kötötte életét, és egy lányuk, Mariann (VIII/9) van. Fiuk, a legifjabb Antal (VII/7) ugyancsak orvos, felesége, Jakubecz Éva (VII/8) három fiúval (VIII/10-12) ajándékozta meg. Kálló Antal (IV/9) és Tokár Anasztázia (IV/11) másik gyermeke volt Matild (V/16), a költő már említett édesanyja, aki kilencvenegy éves korában hunyt el.

Térjünk hát vissza a költő Juhász Gyula szüleihez. Négy gyermekük született. Juhász Gyula (VI/5) elsőszülöttként látta meg a napvilágot 1883. április 3-án Szegeden, a már említett Ipar utca 13. számú házban, melyet 1928-ban végül lebontottak:

(Egy ház, 1928)

A költőbarát, Kosztolányi Dezső szerint viszont e kis ház „fényesebb volt Szeged minden palotájánál, mert az Ipar utca 13. számú ház két kicsi szobáját Juhász Gyula a verseivel belesírta a halhatatlanságba”. Még három testvére született. Margit házassága Király-Kőnig Péterrel (VI/6) gyermektelen maradt. Az osztrák származású, magyart csak akcentussal beszélő zenetanár-zeneszerzőt a szegedi zeneiskola igazgatójává nevezték ki. Margit nyolcvannyolc évesen, végelgyengülésben halt meg. A következő lányt, Rózsát (VI/8) korán elvesztették. Endre (VI/9) tanult és bohém embernek számított, több nyelven beszélt, tisztviselőként kereste kenyerét. A szegedi szemklinikán ápolónőként dolgozó Farkas Máriát (VI/10) vette feleségül, és két gyermekük született. Az idősebb, Margit (VI/2) Thékes László (VII/1) neje lett. Bérszámfejtőként helyezkedett el, két fiút szült: László (VIII/2) fogtechnikus, míg István (VII/2) jogász, sportújságíró, teniszbajnok, megyei sportigazgató. Mindketten megnősültek, egy-egy gyermekük van. Közülük Andreának (IX/2) már egy fia (X/1) és egy lánya (X/2) született. Juhász Endre (VI/6) és Farkas Mária (VI/7) gyermeke, ifjabb Juhász Endre zongoraművész. 1966-ban Torontóba emigrált, felesége Szekeres Anna (VII/4). Két üzletember fiuk – Endre (VIII/5) és Sándor (VIII/6) – van. Az utóbbinak 2001-ben született gyermeke (IX/4). Idősb Juhász Endre prosztatarákban halt meg hatvankilenc évesen.

A költő édesapja, Juhász Illés „Krisztus-arcának” nyomait fián sokan fellelni vélték. Vérbajos fertőzésére visszavezethető súlyos idegrendszeri betegsége miatt élete utolsó tíz évét tolószékben töltötte (a gerincvelő kórsága az ún. vérbajos tábesz dorzálisz megnyilvánulása lehetett). Később depressziójának elhatalmasodása elméjének teljes elborulásához vezetett. 1902. május 26-án halt meg, éppen fia érettségije előtt:

(A régi udvaron…1909)

A költő verse szerint édesanyja is borongós kedélyű volt, amit aztán tetézhetett a család sorsának tragikus alakulása (férje korai halála, költő fia szomorúan alakuló élete és öngyilkosságai, saját betegsége stb.):

(Édesanyám, II., 1905)

Mélyen vallásos volt, férfiasnak mondható erős akarattal, gyermekei iránti szeretete szigorú kötelességtudattal párosult. Mint említettem, neki hosszú élet, kilencvenegy év adatott, pedig állítólag a férjétől kapott vérbajos fertőzés nála is idegrendszeri betegséget idézett elő. Nehéz azonban elképzelni, hogy a harmadlagos idegrendszeri vérbaj ilyen hosszú életet engedjen meg. Ráadásul Thékes István dédanyjára „kiegyensúlyozott, jó kedélyű asszony”-ként emlékszik, akinek semmiféle idegrendszeri betegsége nem volt.

Hivatalosan Juhász Gyula sohasem házasodott meg, és gyermeke sem született. Az irodalomtörténészek vitatják Eőrsi (Tóth) Júliával („szűz menyasszonyával”) 1918. március 20-án – az írónő budai lakásán – kötött egyházi esküvőjét. Együttélésükre azonban bizonyosan nem került sor.

Juhász Gyula egészségi állapotának alakulása

A kis Juhász Gyulát csecsemőkorában gyengének tartották, nem bíztak életben maradásában. Ennek hátterében valószínűleg koraszülöttsége, éretlensége és/vagy kisebb súlya állhatott, amely az első terhességben a leggyakoribb. Később azonban jórészt behozta fejlődésben való elmaradását, és a szokásos időben kezdte meg iskoláit. Volt osztálytársai mégis vézna és sápadt fiúcskaként emlékeztek rá, aki a fejét kicsit ferdén tartotta, és a vállai is eltérő szinten voltak. E jelenség lehet egyszerűen a rossz tartás következménye, de gyakran tapasztalunk hasonlót a fejbiccentőizom enyhe rendellenessége (az ún. tortikollisz) miatt is, amely a gyakori fejlődési zavarok közé tartozik. Rosszindulatú iskolatársai és kortársai emiatt „gnómnak” csúfolták. A gimnáziumban is a legkisebb gyermekek közé tartozott (ő volt a „kis” Juhász, aki ráadásul – mint írta –: „azt hittem, hogy nekem az is sokkal kisebb, mint a többi fiúknak” – Patológika, 1917), és a tornában gyengén teljesített. Viszont kiváló úszó volt, fiatalemberként naponta többször átúszta a Tiszát. Felnőttkorában is alacsony-középtermetűnek és soványnak, ezért gyenge testalkatúnak mondták. Arcát boltíves homloka és mély tekintetű, sötét szempárja uralta, amelyet 1918 után jellegzetes körszakállal övezett. Mégis, Önarckép (1911) című versében megfogalmazott önjellemzése szerint: „Fejemen a formák hiába vívtak, rút lett az arcom, nyúlt a koponyám.” Orra jobb oldalán egy szemölcs volt látható. Ámde a csúnyaságáról a maga és kortársai által terjesztett híradások – a fényképek tanúsága szerint – túlzásnak tekinthetők.

A családtagok „rossz evőnek” mondták, mivel étvágytalansága miatt keveset fogyasztott. Iskoláskorától erős dohányosnak számított, sok cigarettát, majd szivart szívott. Mindezek fogait sárgásra színezték. Inni az egyetem elvégzése után, a nagy csalódást keltő vidéki tanári kinevezései után kezdett. Nagyváradon elsősorban a társaság és Anna visszautasítása miatti bánata lovalta bele a mind mértéktelenebb italozásokba. Így huszonhárom és negyvenhat éves kora között napi egy–másfél liter bort fogyasztott, főleg „homokit”, de alkalmanként másfajta szeszes itallal is élt. Az okokat verseiben megtalálhatjuk. Elsősorban „idegeinek megnyugtatása céljából” italozott, de sikertelennek hitt sorsa feledését is a bortól remélte:

(Borok, 1924)

Végül súlyos melankóliába, majd depresszióba torkolló életében így próbálta a másutt fel nem lelhető mámort megtalálni:

(Az ópiumszívó, 1914)

Álmatlansága is sok szenvedést okozott neki, ezért hamar rászokott az altatószerekre. Veronált szedett, sokat. Mégsem lett narkomán vagy alkoholista, mivel kórházi kezelései során – amikor nem volt lehetősége a bor vagy az altatók használatára – megvonásos tünetek nem jelentkeztek.

Lelkiállapotát – genetikai adottságai mellett – bizonyára a külső körülmények is számottevően befolyásolták. Az apját korán elvesztő félárva fiú nagyon „anyás” lett, ebben elsőszülöttsége és a világra jötte utáni gyengesége is szerepet játszhatott. Édesanyja kezdetben dédelgette, később pedig erős kézzel irányította az akaratgyenge költőt, amit ő nagy-nagy szeretettel viszonzott:

(Édesanyám, I., 1905)

Így sokan emlegették Juhász Gyula anyakultuszát, sőt „anyaszerelmét” (akihez onnan, a túlról is szeretett volna visszajönni, és „álmában megcsókolni a szívét”), ami a költőkre általában is jellemzőnek mondható, Vásárhelyi Júlia szerint az édesanya fiát egész életében gyermekként kezelte, és Dutka Ákost idézve írta: „54 éves gyámoltalanságában dajkálta és szinte ölében tartotta mindvégig sorsát.” Juhász Gyulára ezért kiskorától kezdve a félszegség, bátortalanság, halk beszéd, visszahúzódó („talán sohasem játszott, csak a gondolatokkal” – Holmi, 1929), túl szerény magatartás volt jellemző, és éppen ezért „magányos gyermek volt és hallgatag…” (Gyerekkori arcképem, 1929). Ki kell emelni romantikus vallásosságát is, amiért – elsősorban édesanyja ösztönzésére – háromszor is papi pályára készült. Tizenhat éves korában csaknem egy évig novíciusként, vagyis „kispapként” tanult Vácott, már csak azért is, mivel így megteremthető lett volna egyetemi tanulmányainak anyagi fedezete. A próbaév alatt a vallás nagy hőseit követni akaró megnyilvánulásai azonban vezetőiben visszatetszést keltettek (ők nem szenteket és mártírokat, hanem józan életű papi közkatonákat kívántak nevelni az egyház számára), egyik társának homoszexuális (a „zöld szemű szörny”) közeledése pedig megrémisztette, anyja távollétét is nehezen viselte – ezért visszatért Szegedre. Ady Endre is hangsúlyozta „szinte beteges szenzibilitását”, és ezért azt ajánlotta 1905. július 30-án írt levelében Juhász Gyulának: „Ott fenn a nagy intellektus bércén vágja magát a földre bátran. Ne röstelljen csecsemő lenni. Rúgjon, ordítson, reszkessen, kísérteteket lásson, gügyögjön, bocsássa, ejtse vissza magát a mi gyermekkorunkba, mely olyan ideges, beteg volt, mint felnőttségünk, de szentebb és feltétlenebb.” De ő erre nem volt képes. Érzékeny lelke aztán meghatározta a nőkhöz való viszonyát, kishitűségét önmaga teljesítményével szemben, és hipochondriáját: „Egész életemben, mint az örvény, vont magához, ami patologikus” (Patológika, 1917). Így jogosan félt a lelkében egyre erőteljesebben megnyilvánuló rémektől:

(Örvény, 1907)

A nőkkel való kapcsolatára azonban részletesebben is ki kell térnünk, mivel lelki egészségének alakulásában ebbéli gátlásai és sikertelenségei, csalódásai nagy szerepet játszhattak. Az okok között anyakomplexusa sem hagyható figyelmen kívül. Édesanyja meghatározó befolyást gyakorolt kezdődő nőkapcsolataira (elég itt utalni az Eőrsi Júliával történtekre), mivel nem akarta elveszíteni túlságosan is szeretett és okkal féltett fiát. Eőrsi Júlia szavahihetőségét azonban sokan kétségbe vonják, Féja Géza megalapozatlan feltételezése pedig említést sem érdemel.

Juhász Gyulánál a nemiérés-kori drasztikus vágyakat vallási elhivatottsága túlzottan korlátozta, váci kispapsága alatt egyik társának homoerotikus közeledése pedig súlyos lelki traumát váltott ki benne. Éppen ezért Móra Ferenc szerint: „…a nő után való mérhetetlen vágy és a nőhöz való közeledni nem merés betege. Serdülő gyermek maradt mindmáig…” Az Anna-szerelem múzsája, Sárvári Anna („Nusi”) ma már jól ismert az irodalomtörténészek nyomozásainak köszönhetően. A költő „meglátni és megszeretni” érzelmét a valószínűleg egyszeri nagyváradi beszélgetésük során a nagy testű és nem igazán jó képességű, de valóban szőke és kék szemű színésznő nem viszonozta. Neki gazdag és férfias kitartókra, nem pedig a pénztelen költő-újságíró-tanárra volt szüksége. Juhász Gyula aztán e fájdalmából megalkotta tudatában-lelkében – s hál’ isten verseiben is – a halhatatlan szerelem apoteózisát. Ehhez már nem volt szüksége magára a nőre, akit később – a versek országosan ismertté válása után – a költő szerencsétlen sorsának alakulásáért bűnbaknak kiáltottak ki. Nagymihály Sándor tudósítása szerint a színésznő meg is látogatta a beteg költőt a kórházban, aki viszont tudomást sem kívánt venni a látogatóról. Sárvári (családi neve Schall) Anna is önkezével vetett véget hányatott életének 1938-ban.

Juhász Gyula azonban ismert két olyan nőt is, akik hozzákötötték volna életüket. De Eőrsi Júliát az 1914. évi öngyilkosságát követő románc:

(Júlia, 1914)

és a Júlia-versciklus neki szóló dedikációja – „Szentem, Megváltóm, Orvosom, – a Tiéd” – ellenére végül is elutasította. A hozzá egy életre „titkárként” szegődő Kilényi Irmát pedig csak munkatársként „hasznosította” 1918 és 1937 között. A költő édesanyja őt szívesen elfogadta volna menyének. 1944-ben a Juhász Gyula-hagyatékot megőrző és emlékét ápoló Kilényi Irma is öngyilkos lett barátnőjének deportálása után.

Péter László kutatásainak köszönhetően ismert, hogy Juhász Gyulának voltak alkalmi, általában pénzért vett nemi kapcsolatai, de a nagy francia festő szájába adott önvallomása tükrözheti az igazságot:

(Watteau, 1909)

Testi betegségei

Juhász Gyula sohasem emlegette gyermekbetegségeit. Ismeretes azonban 1903-ban, tehát húszévesen kapott has- és mellhártyagyulladása, amely állítólag tbc-s eredetű volt. Sokat emlegetett az a sérülése, amit 1904. november 26-án, egy diáktüntetésen szerzett. Ekkor a jobb kezén (noha az oldalt eltérően adták meg) a rendőrkard okozott súlyos sebesülést (a vágás a feje elé tartott jobb kezén az inakat is átmetszette, ezért hosszú ideig nem is tudott vele dolgozni, emiatt tanult meg bal kézzel írni), sebét maga Dollinger professzor varrta össze, és ennek nyomát egész életén át viselte. (Emőd Tamás versben is megemlékezett erről az eseményről: „És egyszer Jézus lehajolt a fáról, / S megsimogatta a kezét, azt a régi / sebhelyet, amit lovasrendőr kardtól / kapott egy attakon” – In memoriam Juhász Gyula.) A legnagyobb gondot azonban fejfájása okozta, amely tizennyolc éves korától haláláig elkísérte. Emiatt a költő gyakorta agydaganatra is gyanakodott, amelynek kizárása érdekében számos vizsgálatnak vetette alá magát. A tipikus migrénes és más fejfájások helyett ő az „agynyomás” okozta kínra panaszkodott: „Állandó heves nyomást érzek az agyamon, valami egészen különöset, amely megbénítja akaratomat és egyben folytonos nyugtalanságot okoz” (Patológika, 1917). Miskolczy Dezső e tünetét később depressziója részjelenségének tartotta.

Külön ki kell térni feltételezett vérbajára. Amikor Juhász Gyulát 1917-ben a budapesti idegklinikán kezelték, az itt elvégzett Wassermann-reakció pozitívnak bizonyult. A költő nem tudott korábbi vérbajos fertőződéséről, mivel nála e betegségnek sem elsődleges, sem másodlagos tünetei nem jelentkeztek. A részletes orvosi kivizsgálás egyedül a szemében talált korábbi gyulladásra utaló elváltozásokat („a bal pupilla tágabb, mint a jobb, a bal szabálytalan alakú, a jobb minimálisan reagál, a bal oldali fénymerev” – Moravcsik klinika vizsgálati lelete, 1917. október 23-án), amit esetleg vérbajos fertőződésével is kapcsolatba hozhattak. Ugyanakkor bajának számos más oka (pl. korábbi tbc-fertőződése) is lehetett. Gondoltak az esetleges méhen belüli magzati fertőződésre is, feltételezve, hogy édesanyja megkapta férje vérbaját. A veleszületett vérbajnak azonban igen jellemző tünetei vannak (pl. az orrgyök látszólagos behorpadása, az ún. nyeregorr, a száj körüli ragádok, jellegzetes foghibák stb.), amelyek Juhász Gyulánál nem fordultak elő. A biztonság kedvéért – többször is – salvarsanos kezelésben részesítették, amely a vérbaj első hatékony gyógyszerének számított. A kezeletlen vérbajosoknak is csak 10%-ában fordul elő a harmadlagos vérbaj idegrendszeri szövődménye: a tábesz dorzálisz (a gerincvelő gyulladásos elváltozása) és a paralízis progresszíva (a bénulással és más tünetekkel, elsősorban elbutulással járó és egyre rosszabbodó betegség). Nála ilyet – szemben apjával – sohasem észleltek. Később még sokszor elvégezték Juhász Gyulánál a Wassermann-reakciót, de mindig negatívnak találták. Halála után agyát kiváló szakemberek dolgozták fel, és a vérbajnak semmi nyomát sem lelték meg benne. Így nagy valószínűséggel a Wassermann-reakció egyszeri félrevezető pozitivitása okozhatta a költő életre szóló szorongását a vérbaj következményeitől. Elsősorban a vérbajos géniuszok ismert elbutulásától rettegett, és ez motiválhatta róluk (pl. Munkácsyról, Nietzschéről, Lenauról) írt verseit. A Wassermann-reakció időnként – különböző más betegségek vagy hatások miatt – adhat átmeneti hibás pozitivitást (ilyen az esetek 5%-ában fordulhat elő). Szomorú érzékelni e hibás orvosi lelet súlyos lelki reakcióját Juhász Gyula egész további életére, megmagyarázva sorait: „Nem csupán betegek vagyunk, de nyomorultak is” (Patológika, 1917).

Lelki betegsége

Az elmebetegségek széles spektrumából érdemes kiemelni a két leggyakoribbat: a tudathasadást (az ún. szkizofréniát) és a kedélybetegségeket (az ún. affektív pszichózisokat). Az utóbbiak a gyakoribbak. Enyhébb megnyilvánulásai nem könnyen különíthetők el a családi és társadalmi konfliktusok és csapások (munkahelyvesztés, anyagi ellehetetlenülés, a szeretett társ vagy gyermek elvesztése) után jelentkező természetes szomorúságtól, sőt „búskomorságtól”. Az emberek többsége azonban ezen előbb-utóbb úrrá tud lenni. Vannak viszont olyan érzékenyebb lelkű emberek, akik erre nem vagy csak orvosi segítséggel képesek. Érdemes három csoportjukat megkülönböztetni: a depressziós személyiséget, a már esetleg gyógyszeres csillapítást igénylő depressziós vagy mániás-depressziós kedélyállapotot és a már általában kórházi kezelésre szoruló kedélybetegséget, amely csaknem mindig depresszió képében jelentkezik.

Juhász Gyulában a depressziós személyiség szinte minden jellegzetessége megtalálható: már tizenéves korától kedvetlen, pesszimista, humortalan volt, amely csöndes, passzív, határozatlan magatartással, szkeptikus, panaszkodó, borongós, aggályoskodó megnyilvánulásokkal társult. Hiányzott belőle az életöröm, mindenben a rosszat vélte felfedezni. Mindezt maga is érezte: „Bánat holdudvara vesz körül” – hiszen már első verskötetében megfogalmazta:

(Alkonyati órák, 1905)

Juhász Gyula lelki alkatában később az ún. neuraszténia (amit jelenleg atípusos depressziós kedélyállapotnak neveznek) jelei – túlérzékenységéből adódó idegessége, fáradékonysága, gyakori alvászavara (emiatt rimánkodott: „Aludj te is, te forró kába agy…” – Falusi éjszaka, 1913), nemi gátlásossága és hipochondriája – elhatalmasodtak. Ezekhez társultak furcsa fóbiái: váci kispapsága idején, tehát tizenhat-tizenhét éves korában kényszeresen, naponta ötször-hatszor megnézte az ajtót, jól csukta-e be; fizikai szenvedésekkel kívánta Istenhez kötődését erősíteni, így a cipőjéből származó szögeket nyomta a bordái közé stb. E jelenségekről verseiből és elbeszéléseiből tudunk, ezért lehetnek „költői” túlzások is.

Élete két korszakában – Nagyváradon, majd az I. világháborút követő forradalmi események alatt, amikor képességeinek megfelelő feladatot kapott – borongós kedélyét a túlzott aktivitás (az ún. mánia) váltotta fel. Ilyen „jobb” időszakok azonban csak rövid ideig adódtak életében. Ugyanakkor depressziós kedélyállapota alkotókészségét nemigen befolyásolta betegsége eluralkodásáig. Ennek igazolására elég egy példa: Babits Mihály ötvennyolc évig élt, és öszszegyűjtött versei négyszázötven oldalt tesznek ki; az ugyancsak 1883-ban született Juhász Gyula ötvennégy évesen halt meg, de összes verseit több mint ezer oldalon publikálták. Ezeken túl több kötetre rúg – igen színvonalas, Adyéval vetekedő – publicisztikája, amelyben sokkal harcosabb és életigenlőbb. Mintha ezeket nem is a „költő” Juhász Gyula írta volna…

Depressziós személyisége és életkörülményei miatt a szokásosnál nehezebben viselte el a folyamatos megpróbáltatásokat. 1905. július 20-i levelében Kosztolányinak már így panaszkodott: „Hallgatásom oka: teljes, tökéletes szellemi, erkölcsi, testi-lelki impotencia… Mostanában örökké beteg voltam… A szenvedés fanatikusa lettem.” Szélsőséges kedélyállapotáról már 1906-ban versben is vallott:

(Új szonettek II., 1906)

Költeményében szinte minden baja fellelhető: az érckarmú lidérc = fejfájása; lelkének ritka kigyulladása = feldobott mániás időszaka, amit követ a dermedt bánat = a depresszió. Az utóbbi 1907 után mind gyakrabban jelentkezett.

Depressziós személyiségének gyökereit apjában találta meg: „Apám, a régi tengerész, / Kitől e lelket örököltem… (In memoriam… 1915), és rájött: „minden útam feléje vezet” (Atyámhoz megyek… 1912). Máskor apja fotóit nézegetve jutottak eszébe a következő sorok:

(Fotográfiák, 1918)

Hitt az eleve elrendeltetésben, baja örökletességében:

(Fátum, 1907)

Apján kívül azonban családjában más nem szenvedett szélsőséges kedélyállapotban vagy betegségben. Sőt, öccsét, Endrét életvidám embernek mondták, és húga, Margit is jó lelki egészségnek örvendett.

Depressziójának elhatalmasodásától kezdve Juhász Gyula nyíltan vágyódott az „áldott semmi” után, „hol nem fáj az agy már”, és „veszteg alszanak a homokórák” (Önarckép, 1918), ahogy megértéssel emlékezett az életüket önkezükkel kioltókra már korábban is:

(Öngyilkosok, 1906)

Egyre gyakrabban gondolt ezért az öngyilkosságra, ami persze a költőknél nem ritka, különösen a nyugatosoknál. Először első tanári állomáshelyéről, Máramarosszigetről szökött el („futott” – mint írta az Új szonettekben, 1907. február 9-én), és állítólag már akkor is az önpusztításra készült. A következő munkahelye Léván volt, itt nagyon rövid ideig bírta: „A magány úgy borult rám, mint az őrültre a kényszerzubbony” – panaszkodott később Rozsnyai Kálmánnak. Pestre utazott, és 1907 októberében a Lánchídról akarta magát a Dunába vetni, de egy ismerősével való találkozása ezt megakadályozta. A nagyváradi jobb időszaka után (1908 februárja és 1911 eleje között) Szakolcára került, ahol „a magány és sóvárgás belengte / Mint enyhe tömjén mindig a szobámat” (Szakolca, 1929), majd innen 1913 nyarán Makóra. Az utóbbi már közel volt vágyott szülővárosához, Szegedhez. Mégis, az év végén betegszabadságra ment, és ezután felkereste a nagy hírű Moravcsik professzort Budapesten, de ő egészségesnek találta. 1914-ben azonban félig öntudatlan állapotban ment fel újra a fővárosba, és március 6-án a Nemzeti Szállóban mellkason lőtte magát. Egyhónapi ápolással mentették meg az életét a Rókus-kórházban, de „Egy golyó megmaradt / Két borda közt” (Én költő vagyok, 1925) benne. (Öngyilkossága után a kórházban látogatta meg Eőrsi Júlia, és vette kezdetét plátói kapcsolatuk, amit aztán később az írónő regényes történetté fantáziált.)

Depressziós kedélye súlyos étvágytalansággal, testsúlycsökkenéssel, székrekedéssel járt együtt, és éjszaka furcsa álmok kísértették, de elhatalmasodó depressziója ellenére az élethez való ragaszkodás ösztönét is képes volt versbe foglalni (Vallomás az életnek, 1914).

Makóra visszakerülvén ő – a hadiszolgálat alól felmentett tanár – próbált helytállni fronton harcoló társai helyett is. Mindez nagyon kimerítette, és a háború borzalmai is megviselték. 1917 januárjában idegileg összeroppant, s 1917. március 10-én Budapesten bekerült a Balassa utcai idegklinikára, „az élő halottak házába”.

Kórházi kezelése – kisebb megszakításokkal – 1917. november 17-ig tartott (ennek során volt együtt Gulácsy Lajossal, akihez később csodaszép versét írta), és ekkor vetette papírra ún. Patológika című jegyzeteit. Nem gyógyult meg: „Míg csak neuraszténiásnak tudtam magamat, addig reggel volt a legnyomottabb hangulatom. Igaz, ez most is megvan, de estére valósággal fizikai fájdalmat érzek az agyamban és a szemeim mögött mintha valami nyomás volna.” 1917. április 17-én ezért orvosilag elmebetegnek nyilvánították. Egy majdnem sikeres újabb öngyilkossági kísérlete után Széchenyi képében fogalmazta meg tettét:

(Széchenyi, 1918)

A társadalmi események azonban felrázták, ezért 1918-ban javult állapota: „Nem bántanak már engem e bánatok, / Nem az voltam én, aki ma már vagyok” (Régi verseim elé, 1918), de ez csak átmeneti enyhülésnek bizonyult. 1919-ben már újra érzékeli a vészt:

(A démonhoz, 1919)

Sőt, várta a kivédhetetlent:

(Betegen, 1919)

1921-ben kényszernyugdíjazták, meglepő módon ez jótékonyan hatott lelkiállapotára. Kiszabadulhatott az iskolai robotból (noha 1921-től tíz évig nyugdíját nem folyósították), és újságíróként tevékenykedhetett Szegeden. A húszas évek ezért élete legtermékenyebb időszakának bizonyultak, ekkor vívta meg hősies harcát a hivatalos értékrenddel és kultúrpolitikával szemben. Eközben sem feledhette azonban a veszélyt:

(Haladék, 1926)

S nem tévedett, a tízéves heroikus és magányos küzdelme minden meglévő energiáját felemésztette. 1929 februárjától újra kezelésre szorult, mégpedig a budapesti Schwarz-féle idegszanatóriumban, ahol novemberig kezelték, sikertelenül:

(A szépség betege, 1929)

Hazatérte után „Csonttá soványodva, állandó remegő szorongásban, gyötrő agynyomással ágyban fekszik, nem tud aludni és nem tud enni” – írta Kilényi Irma e szomorú jelentést Babits Mihálynak 1929. november 17-én. Ilyen előzmények után került a szegedi idegklinikára, pedig ekkor sorsa éppen rendeződni látszott. 1929-ben megkapta a Baumgarten-díjat, amit a következő két évben is folyósítottak neki. Korábban megszüntetett nyugdíját is újra átutalták. A szegedi értelmiségi fiatalok pedig egyre nagyobb tisztelettel övezték.

A végkifejlet

A negyvenhat éves Juhász Gyulát 1929. november 22-től kezdve 1937-ben bekövetkező haláláig kilenc alkalommal kezelték a szegedi Ideg- és Elmegyógyászati Klinikán, ottani kórtörténetét ismertette Miskolczy Dezső. Először azért vették fel, mivel „szegény öreg édes Anyja éjjel-nappal ápolja, mellette van, mert öngyilkos akar lenni, ezt véli egyedüli megoldásnak irtózatos helyzetében”. (E sorok is Kilényi Irmának Babits Mihályhoz írt leveléből valók.) A kórházi felvételekor elmondta: súlyos depressziója arra a szorongató érzésére vezethető vissza, hogy „én”-jét elveszítette, és ezáltal „szellemi felépítmény” nélküli, vegetatív életre kényszerült. Mély depressziója az akkor szokásos ópiumkezelés hatására javult, ezért 1930. március 8-án hazaengedték. A „rém” azonban nem engedte:

(A rém, 1930)

1930. július 16-án újból fel kellett venni a szegedi „élő halottak házába”, mivel depressziója annyira súlyosbodott, hogy az ágyból sem kelt ki sok napon át, mozdulatlanul feküdt, és beszélni sem igen lehetett vele. Ekkor lázkúrában is részesült 1931. július 3-ig, amikor kérésére hozzátartozói hazavitték.

1931. július 15-én már eszméletlen állapotban szállították be a klinikára, amit a Veronal túladagolása okozott. Világossá vált, hogy a kezelések ellenére súlyos depressziója időről időre visszatért, és testi-lelki gátoltsága oly fokot ért el, hogy képtelenné vált elhatározásra, cselekvésre, szellemi tevékenységre. Értelmi képességeit ugyanakkor– ismeretkincsének és ítéletalkotásának épsége alapján – érintetlennek találták. Betegségéért önmagát okolta, kezdetben korábbi iszákosságával, később vérbajával magyarázva „gyógyíthatatlannak” tartott kóros állapotát, ezért a halált megváltásnak tartotta volna. Ráadásul ekkor is igaznak bizonyult 1917-ben leírt önmegfigyelése: „Folyton diagnózisokat állapítok meg magamról és valami határtalan vágy él bennem, hogy elolvassam a kórrajzomat.” Meg volt győződve vérbajos agyi szövődményéről, ezért „A legfájóbb mégis öntudatosan látni, milyen imbecillisnek [értelmileg leépültnek] mutatkozom, holott tudom, hogy mit kellene tennem, de valami, ami már erősebb, mint én, nem engedi”, emiatt „Csak vergődöm napról napra, egyetlen örömöm (?) az a néhány óra, amelyet alva, öntudatlanul tölthetek” (Patológika, 1917). Kórházi kezelései alatt állandóan erős fejfájásra, gyomorfájásra és székrekedésre panaszkodott. Az utóbbi jellemző a depressziósokra, de a morfium is okozhatta. Érdekes módon fejfájása placebo jellegű „gyógyszer”-kezelésre is enyhült. 1931. július 26-án csekély javulás mellett engedték ideiglenesen haza.

1932. augusztus 1-jén megint fel kellett venni az idegklinikára fejfájása, szorongása, gondolatnélkülisége és öngyilkossági gondolatai miatt. Október 12-én, próbaidőre, hazaengedték, és mivel állapota kedvezően alakult, otthon maradhatott.

1933. február 5-én került ötödször a klinikára, mivel csak véletlenen múlt önakasztásának megakadályozása. Felvétele után hosszú ideig feküdt mozdulatlanul („minden mozgás fájdalmas” – mondta), táplálkozni és felkelni sem akart, gondolkodása is meglassúbbodott a betegsége előidézte általános gátoltság miatt. Állapota aztán lassan javult, és kórházi tartózkodásai során először dolgozni is kezdett, ekkor írta versét a főnővérnek, aki rendszeresen vigasztalta:

(Egy kedves vígasztalónak, 1933)

Versében egyben magyarázatot is adott bús kedélyének hátterére. Sőt, április 8-án meg is mutatta magát:

(Önarckép, 1933)

1933. április 9-én hazaengedték.

De már július 5-én hatodszor kellett visszavinni a klinikára súlyos depressziója miatt. Ekkori viselkedése már agresszív és ingerült: „összeférhetetlen”, de a kezelés hatására állapota megint lassan javult. Sőt, szeptember 2-án már verset is írt:

(Panasz,1933)

Október 30-án bizakodó hangulatban hazabocsáthatták, és ekkor csaknem egy évig elmaradt az újabb kórházi kezelés, de sajnos költői énje ez idő alatt hallgatott.

1934. július 25-én vették fel hetedszer a klinikára, először a zárt osztályra, teljes apátiája miatt: nem evett, nem aludt, nem beszélt senkivel. A kezelés hatására állapota javult, noha elmondása szerint az agyában ürességet érzett a – nem igazolható – „áz folyamatos rombolása miatt”. Orvosai javaslatára vonakodva, de verseket is írni kezdett, így az 1934. év kórházban eltöltött ősze volt 1929 óta a legtermékenyebb időszaka.

(Egy hangszer voltam… 1934. szeptember 3.)

Egy másik költeményében Nietzsche képében vallott önmagáról:

(Nietzsche, 1934. szeptember 24.)

Nem disszimulált:

(Béke, 1934)

Talán orvosait nyugtatta e sorokkal:

(Venit summa dies… 1934)

(E cím Vergiliustól vett idézet: „Eljött a végső nap…”)

De nem érezte tragikusnak az elmúlást:

(Fák, 1934)

1934. december 22-én karácsonyra hazavitte az édesanyja.

Másfél év múlva azonban megint, most már nyolcadszor, mentők szállították a kórházba, mivel 1936. május 14-én gyógyszerekkel öngyilkosságot követett el. Ekkor látogatta meg Szabó Lőrinc: „Napok óta ágyban feküdt, olyan volt, mint egy múmia. Szorosan a falnak fordult, egészen odalapult, a dunyhát és két öklét az arcára nyomta, hogy ne lásson, és akkor se lássák, ha meg találnák fordítani.” A kezelés – váltakozó állapotok után – újra javulást hozott, ezért kérésére 1936. július 23-án hazaengedték.

De hamarosan eljött a végső nap. Az idegklinikáról való utolsó (1936. július 23-i) távozása után rokonai állandó lehangoltságáról számoltak be, senkivel sem érintkezett, még édesanyjával sem beszélt. Csak erős altató hatására tudott aludni, étvágya azonban kielégítő volt, de az újságolvasáson kívül mást nem csinált. 1937. április 5-én nem kelt fel a szokásos időben, sőt édesanyja tíz óra tájban sem tudott lelket verni belé. Ekkor vette észre, hogy az általa őrzött veronálosdoboz, amelyben a költőtől távol, elrejtve tartotta a napi adagokra elkülönített gyógyszert, üres. Eszerint a gyógyszeres önmérgezésre április 4-én, születésnapjának estéjén kerülhetett sor. Édesanyja azonnal értesítette húgát, Margitot, ő pedig az akkor még Szegeden dolgozó orvos unokatestvérüket. Dr. Kálló Antal mentőt hívott, de a klinikán minden orvosi erőfeszítés hiábavalónak bizonyult, mély öntudatlanságából már nem tudták visszahozni. Szívműködése a folyamatosan adott nagy dózisú gyógyszerek ellenére egyre gyengült, és a légzőközpontját is hiába ingerelték az akkor legkorszerűbbnek tartott gyógyszerekkel. Így 1937. április 6-án, délután 6 óra 45 perckor halt meg az ötvennégy éves Juhász Gyula.

A kórtörténet értelmezése

Juhász Gyula lelki betegsége megmagyarázható. Édesapjától olyan „családi” géneket örökölt, melyek erősen hajlamosítottak a szélsőséges kedélyállapotra. E genetikai adottságát azután előnytelennek vélt külleme, túlérzékeny személyisége, anyjához fűződő túlzott kötődése, részben megalapozatlan, részben érthető és egyre súlyosbodó kisebbrendűségi komplexusa (hiszen az egyetemen a Négyesy-szemináriumnak még ő volt a vezető személyisége, aztán társai – Babits Mihály, akit ő fedezett fel, és Kosztolányi Dezső – túlszárnyalták őt) mindinkább felszínre hozta. De érdemes megemlíteni személyiségének szinte kivételesnek mondható, pozitív tulajdonságait: ő tudott örülni kortársai sikereinek is, önzetlenül segítette a fiatal költőket, mint József Attilát, őszintén lelkesedett mások céljaiért, például Kassák Lajost irodalmi Nobel-díjra javasolta. Lelkiállapotát ugyanakkor – érthetően – tovább rontotta, hogy nem kapott képességeihez illő tanári kinevezést. Végül durva megbántásai (1912-ben elnyerte a Petőfi Társaság névtelen pályázatának díját, de utána megmondták neki, csak azért, mert azt hitték, a pályaművet Kozma Andor írta), a nők részéről ért visszautasítások, szegénysége, sőt időnkénti nélkülözései olyan mértékben provokálták depressziós személyiségét, hogy szélsőséges kedélyállapota egyre súlyosbodó mértékben uralkodott el rajta, és depressziója ellen élete végén már küzdeni sem volt hajlandó. Hangsúlyoznom kell viszont, hogy Juhász Gyula nem volt őrült. Az életében írt utolsó versek is kristálytiszta és valóságos képet adnak lelkiállapotáról meg a világról, és talentumának egyértelmű bizonyítékai. Nem voltak hallucinációi, és nem épült le szellemileg, viszont állandó önvizsgálata a túlérzékeny és szélsőséges kedélyű művészt téveszmékbe kergette (utalok a vérbaj vagy alkohol okozta szellemi leépülésével kapcsolatos félelmeire), és depressziója ihletét meg életkedvét, sőt végül életét is kioltotta. Ámde műveiből minden orvosi leírásnál mélyebben ismerhetjük meg a depressziós személyiség, majd a szélsőséges kedélyállapot, végül a depressziós betegség kínjait és mibenlétét, így a költő még szenvedéseiből is értéket csiholt számunkra.

A szélsőséges kedélyállapotnak és betegségnek két fő típusa ismeretes. Az egypólusúnak kétfajta megnyilvánulása lehet: a ritka csak mániás és a gyakori csak depressziós kedélyállapot, illetve betegség. A kétpólusúra a mániás és depressziós fázisok váltakozó megjelenése a jellemző. Ezen belül is három altípust különítenek el, a II. altípusban az enyhébb mániás fázisokat a súlyosabb és hosszabb depressziós fázisok váltják fel. Az érintettek állapota progrediálhat: a kezdeti depressziós vagy mániás-depressziós (ún. cikloid) személyiség átmehet a már súlyos lelki terhet jelentő szélsőséges kedélyállapotba, amely azonban az alkotást még nem gátolja, sőt e pokoljárás kínjai akár segíthetik is a költőt a lélek rejtett bugyrainak feltárásában. Végül – a legsúlyosabb esetekben – a szélsőséges kedélyállapot már átlépheti a betegség küszöbét, amely általában egyben az „élő halottak házába” való bebocsátást is jelenti, és ebből az élőhalottságból sokan önként a valódi halottságba menekülnek. Mindezek kísértetiesen ráillenek Juhász Gyulára, aki tehát a mániás-depressziós kedélyállapot II. típusában, majd depressziós betegségben szenvedett, és önkezével vetett véget életének. E lelki bajért a 23 pár kromoszómának mintegy öt helyén lévő gének a felelősek, és hatásuk elsősorban az agy homloklebenyében lévő központok csökkent szerotonintermelődése révén érvényesül. Mindezek azonban csak a hajlamot jelentik, amit ártó külső hatások provokálhatnak (és ebben bőven volt része Juhász Gyulának), vagy esetleg védő tényezők (a pozitív családi hatásoktól az életmódon át a gyógyszerekig) elnyomhatnak. Juhász Gyula kórképében az elsőfokú rokonok 15%-ának érintettsége várható, valójában azonban 25% bizonyult betegnek. A két szülő és a két felnőttkort megért testvér közül az édesapa volt depressziós. Az ilyen számbeli eltérések az egyes családokban gyakoriak, mivel a genetikai szabályszerűségek csak a nagy számokra (sok család összesített adataira) érvényesek. A szélsőséges kedélyállapot és betegség orvosi kezelésében az elmúlt években jelentős előrelépésnek lehettünk tanúi, elsősorban az egyre hatékonyabb gyógyszereknek köszönhetően. Így ma Juhász Gyula állapota bizonyosan javítható lenne, sőt valószínűleg ennek betegségbe torkollását is meg lehetne akadályozni. A költő viszont ekkor nem mutathatná meg „elkének örvényét” és „dermedt bánatát”.

Juhász Gyula életét szélsőséges kedélye határozta meg. Emiatt nem nősült meg, és mondott le a gyermekáldásról, amely például öccsének megadatott.

Lelki betegsége jelentősen megrövidítette életét is. Édesapja negyvenkilenc éve, édesanyja kilencvenegy éve alapján Juhász Gyula várható élettartama hetvenhárom év. Ebből tizennégy évet rabolt el a betegség. A rendelkezésre álló kórházi adatok szerint testi egészsége kifejezetten jónak volt mondható, az önként vállalt halál nélkül tehát hosszú ideig élhetett volna. Húga (nyolcvannyolc év) és öccse (hatvankilenc) élettartama meg is felelt e várakozásoknak, figyelembe véve a nemek eltérő életesélyeit. Arra is érdemes utalni ugyanakkor, hogy édesapja is hetvenhat évig élhetett volna, ha fiatalkori vérbajos fertőzése és súlyos depressziója nem pecsételi meg sorsát. Az apai gének nélkül pedig a fiára is sokkal szebb jövő várt volna. Viszont éppen lelki szenvedései hozták ki költői adottságai maximumát, mindezek ismeretében ezért nem érthetek egyet Testamentumával (1919):

– mivel éppen kórtörténetének megismerése teszi életművét megrázóan emberivé.

Köszönetnyilvánítás

Nagyon hálás vagyok dr. Péter Lászlónak és dr. Csaplár Ferencnek a fontos információkért és a kézirat elolvasása után közölt hasznos megjegyzéseikért. Különösen köszönöm dr. Thekás István segítségét, aki a családi adatok és ismeretek közlésével segítette tanulmányom megírását. Végül sokat köszönhetek Bodnár Máriának a nehezen beszerezhető irodalmi források rendelkezésemre bocsátásáért.

Felhasznált források

Ady Endre: Válogatott levelei. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1956.

Belia György (szerk.): Babits – Juhász – Kosztolányi levelezése. Új Magyar Múzeum. 3. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1959.

Csaplár Ferenc: Pesszimizmus, részvét és szeretet. Juhász Gyula indulása, 1883–1902. Egyetemi szakdolgozat, 1961; egy fejezete publikálásra került: A váci intermezzo. Fejezet Juhász Gyula életéből. Irodalomtörténeti Közlemények, 1965. 2. szám. 204–210.

Diószegi Sámuel: Hic fuit… In: Juhász Gyula, 1883–1937. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1962. 429–431.

Féja Géza: Juhász Gyula rejtélye. Kortárs, 1958. 2. szám. 250–256.

Juhász Endre: Megjegyzések Péter László dr. „Juhász Gyula szerelmei” tanulmányához. Kézirat.

Juhász Gyula: Összes versei. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest, 1959.

Juhász Gyula: Patológika. In: Juhász Gyula: Összes Művei, V., Prózai írások, 1898–1922. (Szerk. Péter László.) Akadémiai Kiadó, Budapest, 555–564; 692–695.

Juhász Gyula: Holmi. Genius Kiadó, Budapest, 1929.

Juhász Gyula: 1883–1937. (Szerkesztette: Paku Imre.) Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1962.

Kilenyi Irma levele. In: Belia György (szerk.): i. m. 326–327.

Kosztolányi Dezső: Írók, festők, tudósok. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1958.

Lakatos Attila–Péter László: A Kálló család gyulai eredete. In: Lakatos Attila–Péter László: Juhász Gyula és Gyula. A Gyulai Erkel ferenc Múzeum Kiadványai, 10. Gyula, 1959.

Magyar László: Anna a betegágynál. In: Juhász Gyula, 1883–1937. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1962. 526.

Miskolczy Dezső: Juhász Gyula betegsége és halála. Orvostörténeti Közlemények, 1963. 27. 165–203.

Móra Ferenc: Juhász betegsége. In: Juhász Gyul, 1883–1937. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1962. 245.

Nagymihály Sándor: Egyszer beszéltem vele. Halk beszélgetés Annával, Juhász Gyula legszebb szerelmi verseinek múzsájával. Magyar Hírlap, 1937. ápr. 25. 93. szám és In: Juhász Gyula, 1883–1937. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1962. 172.

Péter László: Adatok Juhász Gyula életrajzához. Irodalomtörténet Közlemények, 1959. 63. (2. szám) 307–328.

Péter László: Juhász Gyula betegségtudata. Orvosi Hetilap, 1983. 124. 1205–1207.

Rozsnyai Kálmán: Pauvre Leian. Emlékek Juhász Gyuláról. Napkelet, 1937. júl. 1. 439–444.

Szabó Lőrinc: Találkozások. In: Juhász Gyula, 1883–1937. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1962. 500–506.

Vásárhelyi Júlia: A fiatal Juhász Gyula. Délmagyarország, 1940. 10. szám, 3–24. (Különnyomat.)