Gömöri György

Az igazi hűség (és hála) éneke

Vas István: Pesti elégia

Nem állíthatjuk, hogy Vas István különösebben bátor ember lett volna. Bátrabb volt ugyan a mindentől rettegő Zelk Zoltánnál, a Hűség és hála éneke című sztalinista versezetnek kis idővel később – a forradalomban való szerepvállalásáért – bebörtönzött szerzőjénél (hogy költőtársai közül csak egy nevet említsek). Vas óvatos ember volt, nem kereste a veszélyt, s örült, ha békében hagyták. Elsősorban költő akart lenni, magyar költő, akinek sorsa hozzánőtt Budapestéhez. Ugyanakkor jellemes ember volt, s a jó költőnek szinte mindig verseiben „valósul meg” a jelleme. Jóllehet nem volt aktív résztvevője október 23-nak (egy olyan napnak, amilyenre legmerészebb álmaiban sem számított), és bár beválasztották munkahelyének, az Új Magyar Könyvkiadónak forradalmi bizottságába, utána sem sürgölődött a forradalmasodott Írószövetségben; de egy-két alkalommal verseiben hitet tett az ötvenhatos forradalom mellett. Ezen nem változtat az a tény sem, hogy a Kádár-rendszer konszolidált szakaszában a három irodalompolitikai kategória közül (tiltott, tűrt, támogatott) a másodikból szinte észrevétlenül átkerült a harmadikba. Ennek ugyan inkább személyi, mintsem ideológiai okai voltak (régi ismeretsége az akkoriban hatalmi pozícióba kerülő Aczél Györggyel), de igaz, hogy a hatvanas évek végétől Vas István írásait lényegében korlátozás, cenzori beavatkozás nélkül kiadták.

Vas Istvánnak a forradalom idején írt, megrendült hangú verse, Az új Tamás asztalfiókba került, és csak a rendszerváltás idején jelenhetett meg a Holmiban, majd az 1990-es Válogatott versekben. Ebben a versében Vas a nemzet nem remélt feltámadásáról és saját megújult hitéről ír, biblikus pátosszal. Azonosul Hitetlen Tamással, akit „Kettős”-nek nevez a versben: „Feltámadtál, sírbatett nemzetem. / A hét sebedet látta két szemem” – írja, majd néhány sorral később így folytatja: „És köszönöm, hogy szent sebed előtt / Életem tornya összedőlt, / S kiárad bennem boldog szégyenem, / S minden szenvedve hordott kételyem / S a szenvedélyes értelem / Érvénytelen, érvénytelen.” Ötvenhatot tehát Vas István olyan csodának látta, ami a magyarsággal kapcsolatos összes korábbi fenntartását és kételyét egyszer s mindenkorra érvénytelenítette. 1956-ban, egy kegyelmi pillanatban teljesen azonosulni tudott nemzetével. Érthető, hogy ezt a verset a Kádár-korszakban nem merte közzétenni. Igaz, nem is lett volna olyan szerkesztő, aki leközli.

Van azonban Vasnak egy másik, 1957 februárjában írt költeménye, aminek közlésével nem kellett harmincnégy évet várnia. Bár álcázott szövegkörnyezetben, de ebben is hitet tesz a forradalom eszméi mellett – már ez is elég volt ahhoz, hogy a Kádár-rendszer kezdeti időszakában ne lássa időszerűnek kinyomtatását. Ezt a verset, a Pesti elégiát hiába keressük Vas István 1960-ban megjelent kötetében, a Rapszódia őszi kertben című gyűjteményben, sőt, még az 1963-as Összegyűjtött versekben sincs nyoma. Kötetben a Pesti elégia először az 1970-es Mit akar ez az egy ember? lapjain bukkan föl, a tartalomjegyzékben pedig mint a Rapszódia őszi kertben című ciklus első darabja van számon tartva.

Íme a vers:

A Magyar Értelmező Kisszótár szerint az elégia „bánatos hangú lírai költemény”. Ezt a leegyszerűsített meghatározást legalább annyival ki kell egészítenünk, hogy az elégia valamilyen módon mindig az emlékezéssel függ össze, s így alaphangja általában nosztalgikus. Vasnak ez kedvelt műfaja, már 1945 előtt számos szép, címben is jelzett ilyen verse született (Szentendrei elégia, Gyertyaszentelői elégia, Angyalföldi elégia), majd a háború után egy olyan, formailag változatos, bár nem különösebben sikerült műve, mint a Teréz körúti elégia. Ezeket azonban nem lehet előtanulmányoknak tekinteni a Pesti elégiához: mindegyik más-más problémakört elevenít meg. Maga a Pesti elégia tizenkét 3-3 soros versszakból áll, de ezek a szakaszok nem terzinák. Rímképletük ugyanis A-A-A, ami már megvan a XVI. századi Eurialusnak és Lucretiának szép históriájában (Széphistóriák, 1975), jóllehet ott a sorok hosszúsága még szabályos. A Vas-vers formájában jobban emlékeztet Babits Mihálynak egy versére: az Ájtatos párbeszéd húsvétra párbeszéd három szereplő, az Ember, a Lélek és Jézus között. Jézus már feltámadott, de az Ember, aki őt gyászolja, úgy véli, ő maga nem képes a krisztusi tettre, a feltámadásra. „De hogyan lehessek főniksz, míg szememből könny szakad?” – jajdul fel Babits embere. Mint látni fogjuk, Vas István e versének is egyik mondanivalója a feltámadás, ami talán azért lehetséges, mert az egyénnek nem kell törekednie arra, hogy Krisztus szellemében újjászülessen – a csoda már elvégezte újjászülését, lelki feltámadását.

A Pesti elégiában a sorok rímelnek ugyan, de hosszúságuk versszakról versszakra változik (első: 15–17–17; második: 15–16–14; harmadik: 17–17–17). Ez, érzésem szerint, azzal függ össze, hogy Vas a vers retorikáját az élőbeszéd hullámzásához igyekszik igazítani. Már az első mondat felütése azt idézi: „Micsoda város!” – ámulat érződik ebből a felkiáltásból, s egy hagyományos városdicséretben (vagy egy slágerben) ezt az adott hely természeti vagy építészeti szépségeinek leírása kellene hogy kövesse. Nem így Vasnál, aki sohasem képes „elvonttá finomulni”, más szóval még akkor is kora valóságát éli át, ha szimbolikus verset ír. S amit lát: Budapest 1957 februárjában vigasztalanul leverő, elkeserítő: „Mocsokkal vastagon loccsan a sár. / A gyász bíborát latyakkal igyekszik befedni február. / Az ólmos esővel szüntelen szaporodva szemét szitál.” Olvadáskor általában rondák a sártól mocskos, latyakos pesti utcák; ráadásul itt „február” mint aktív szereplő lép fel, amennyiben a gyász, a kiontott vér bíborát próbálja eltakarni, feledtetni. Azzal, hogy bemocskolja az utcát, amit korábban hó borított. Ha egyszerű allegóriáról lenne szó, akkor ezt azt jelentené, hogy az új „néphatalom” rágalmai kezdik befeketíteni a forradalom által hozott áldozatot. Ami az első versszak harmadik sorában megjelenő „ólmos esőt” illeti, annak Vas István költői szótárában nem csak meteorológiai jelentése van; egy későbbi rövid verséből (Vénasszonyok nyara) látjuk, hogy a ragyogó őszi éggel szembeállított zuhogó eső a megtorlást, a szovjet katonai beavatkozást jelenti: „És mi volt azután? Azután zuhogott.” Adjuk még ehhez hozzá a többszörös alliterációval rímeltetett sort, ahol a „szüntelen szaporodó szemét” minden belemagyarázás nélkül jól megfelelhet az egyre agresszívabb Kádár-kormányzat forradalmat gyalázó propagandájának, s teljes lesz a kép arról, milyen is ez a február. Ahol a negyedik sor mintegy lezárja a „hangulatfestő” képeket, hogy bevezesse a vers igazi témáját, a megsebzett, megnyomorított Várost, az „események” központi hősét és áldozatát.

Itt egy kis kitérőt kell tennünk, ami ugyanakkor hozzásegít a vers pontosabb értelmezéséhez. Vas István Budapest régi hódolója és szerelmese – ezt bizonyítják már a második világháború előtt írt versei. Noha bírálja a főváros társadalmi megosztottságát és eklektikus építészetét, a Levél a szabadságról című versben ezt olvassuk: „Ízlés nélküli, szürke, cikornyás épületek. / Ez honom, otthonos én már csak köztük lehetek.” Ezt az önkritikusnak is olvasható vallomást pár évvel később (1939-ben) a Budapesti körkép, egy ottava rimában írt óda követi – Budapesthez. Függetlenül attól, hogy ebben a költő egyenesen szerelmet vall városának, a vers azért is figyelemre méltó, mert benne a magyar főváros (a korai Horthy-korszak retorikájában: a „bűnös város”) alakot nyer, megszemélyesül. Idézem a harmadik versszak kezdő sorait: „Szenvedve és szeszélyesen dobog – / Hogy szeretem rendetlen szívverésed!” Pár szakasszal később Vas a Nyugat-nemzedék „nagy szüretének” állít emléket: „de benned zengett legszebben a dal, / Te öreg város, örök fiatal!” S végül, miután több nagy ívű hasonlattal elmondta, mi mindent jelent neki a Város, a költő megint csak egy élő személyt láttat, amikor ezt írja: „A szenvedély, mely szenvedett szívemben / Hányszor pihent a város nagy szivén!” Így tehát egy régóta ismert és megénekelt Város tér vissza a Pesti elégia e soraiban: „Fölsebzett, csonkított teste a lucsokba belevacog / A Városnak, amellyel a sárban is egy vagyok.”

A Város tehát egyszerre élőlény és helyszín. Az utóbbit jeleníti meg a harmadik versszak, amelynek képei az ostrom utáni, 1945-ös helyzetet idézik: kiégett a nagy hírű Royal szálló és a Körút sarkán az Emke is. A New York kávéház épülete ugyan megsérült, de maga a helyiség újra kinyitott, legalábbis erre utal az „új villany” felvillantása, ami két versszakkal később az „élet villanya” lesz – már ameddig tart, mert éjjel (10-től vagy 11-től?) kijárási tilalom van. De a Város túlélte a „városölő éghajlatot”, s egy percre a New York lesz a megújuló pesti élet szimbóluma: a Város „Nem fullad bele most sem a malteros, terjedő sárba.” [Az én kiemelésem.] Vagyis párhuzam teremtődik 1945 és 1956 között: Budapest azt és ezt a megpróbáltatást (ostromot) is túlélte.

A „sár” szó egyébként háromszor fordul elő a vers első öt szakaszában, s jelenti a levert forradalom utáni csüggedtséget, nihilizmust, amit a kádárista restauráció részben terjeszt, részben kihasznál. 1957 februárja fekete lap a forradalom utóéletében: igaz, hogy már december óta folynak a gyorsított perek és kivégzések, de az első nyilvános pert, Tóth Ilona és társai ügyét február 18-án kezdik tárgyalni a Fővárosi Bíróságon. Ez az a bizonyos per, amelyben – emlékezzünk – az újabb kori igazságszolgáltatás történetében példátlan módon, másodfokon (!) halálra ítélik Gáli József írót és Obersovszky Gyula újságírót, s az ítélet végrehajtásától csak a lavinaszerű külföldi felháborodás és tiltakozás hatására állnak el. (Tóth Ilonát és három társát kivégzik.) Az írók túlnyomó többsége hallgat, szemben áll Kádárékkal, ragaszkodik az 1956. december végi írószövetségi nyilatkozat szelleméhez. Ugyanakkor az utcákon razziáznak, folynak a letartóztatások, internálások. A Pesti elégia ötödik versszakában a „gyér gépkocsizaj” erre utal, hiszen kizárólag a belügyesek használnak ekkoriban autót.

Így érkezünk el a vers hatodik szakaszához, ahol Vas István hirtelen idősíkot vált, a jelenből visszatér a közelmúltba, 1956 októberébe. A következő három sor torokszorítóan szép vallomás a forradalom mellett: „De micsoda hangok szálltak a Város utcáin át! / Sosevolt remény hallatta itt fiatal füttyszavát, / S szikráztatta föl érveit a végső tisztaság.”

Mindez már, úgy tűnik, végérvényesen a múlté. De az emlékezést Vas még megtoldja egy jelenbe visszarántó sorral: „Emlékszik fényeire még egymásra villanó szemünk”. A kontraszt nem lehet élesebb: a homály, a sötétség, a „kormos hókupacok” és a „csüggedés sara” van szembeállítva a „végső tisztaság” fényeivel. Vas a tisztákkal szolidáris, s mint a következő sorok mutatják, a fiatalokkal és a költő (író)barátaival érez együtt a Város is, hiszen: „A Város kihagyó kőszive együtt dobog velünk.”

Mitől hagy ki ez az élő Várost jelképező kőszív? 1957-ben még Vas minden olvasója ismerte a forradalom és a kommunista restauráció fontosabb dátumait; volt, aki például emlékezett arra, hogy Kádárék már 1956. november 10-én meghirdették a statáriumot. Decemberben betiltották a Központi Munkástanácsot, és 1957. január 12-én hozták azt a törvényerejű rendeletet, amelynek alapján halálos ítélettel lehetett sújtani a sztrájkok szervezőit. Mint már korábban jeleztem, a forradalommal rokonszenvező lakosság számára 1957 februárja volt a mélypont. A Város számos részét szétlőtték a szovjet tankok, ezrek haltak meg, tízezrek menekültek el. „Kihagy a Város kőszíve, de meg nem áll soha” – mondja a következő sorban Vas, visszaemelve a diskurzust a személyes emlékezés szférájából a kollektív jelképek szintjére. Igen, Budapest újjá fog épülni, ahogy újjáépült 1945 után is, de a költőt most nem ez érdekli, hanem a Város „örök élete”, más szóval: feltámadása.

Itt ugyanis, a vers utolsó négy szakaszában az eddig is jelképekkel működő versbe belép egy vallásos képzetvilág: Jézus Krisztus kereszthalálával megváltotta az emberiséget a kárhozattól, az „örök haláltól”. Vas versében maga a Város jelenik meg ilyen krisztusi szerepben, mivelhogy: „Meg tudta örök életét a Haláltól váltani”. Ezzel egyszersmind a költőt is megváltotta: „A Város megváltotta magát és meg tudott váltani engem: / Ott úsznak minden bűneim a februári szennyben.” A „nagy feloldozást” az hozta meg, hogy a hajdan szocialistaszimpatizáns és emiatt bűnösnek bélyegzett Város roppant áldozatra volt képes – a forradalmon és az azt követő megtorláson át jutott el bűneinek megváltásáig. De mivel a Város, még ha fel is ruházzuk lélekkel, elsősorban anyagi mivoltában az, ami, hozzá kell tenni, hogy ez a megváltás nem csupán természetfölötti esemény, hanem nagyon is evilági: „a földön, a jelenben” történik vagy történt. S hogy ez mennyire így van, mutatja, hogy a korábban hitetlenkedő költőnek is a forradalom katarzisa hozta el a „megváltást” – azt, hogy eggyé tudott forrni Budapesttel és (tágabb értelemben) a szabadságért szenvedést, halált is vállaló magyar néppel.

A Város sebeiből „ragyog a nem remélt bocsánat”. S azzal, hogy hű maradt városához, Vas István is úgy érzi, bocsánatot nyert valódi vagy vélt bűneiért, amelyek között a kétkedésen kívül bizonyára a helyzettel való megalkuvás is ott van. Ami a vers utolsó szakaszában említett „hitet” illeti, Vas hite már régen nem ifjúságának naiv és igazságkereső marxizmusa, illetve már felnőtt költőként megélt reménykedése, hogy az 1945 utáni első két év „szűkített demokráciája” sem torzul provinciális egyeduralommá, „bizánci” jellegű kommunista diktatúrává. Nem, ez most már csak a Városba és a „sosevolt reményt” felélesztő fiatalokba vetett hit, amely a forradalom pár napos csodájából táplálkozott. Meg az a hit is, amelyik arra készteti őt, hogy ne csatlakozzék a menekülők áradatához, hogy mégis Budapesten maradjon. Ezért nem lokálpatrióta nagyotmondás, hanem a Városhoz való hűség (és hála) éneke az eddig kevéssé értékelt Pesti elégia; a már említett Az új Tamás mellett az 1956-os forradalom emlékezetének hiteles, nagy verse.

Felhasznált művek jegyzéke

Babits Mihály: Összes művei. Franklin Társulat, Bpest, é. n.

A forradalom előzményei, alakulása és utóélete. Párizs–New Jersey, 1987.

Szántó Piroska: Akt. Európa, Bpest, 1994.

Vas István: Mit akar ez az egy ember? I–II. Szépirodalmi, Bpest, 1970.

Vas István: Ráérünk. Szépirodalmi, Bpest, 1983.

Vas István: Válogatott versek. Bpest, 1990.