Imre László

Kenyeres Zoltán:
Etika és esztétizmus

Anonymus, 2001

Schöpflin Aladárról szükségképpen esik sűrűn szó a Nyugat koráról szóló tanulmánykötetben. Ma már kevéssé olvasott regényével, A pirosruhás nővel kapcsolatban tömör, lényeglátó jellemzését kapjuk annak a kritikusnak, aki „a filozófiai fogalomrendszerekben irodalomtól idegen dogmatizmust gyanított. Elveivel inkább a nagy kritikai irányok egymással érintkező határterületein maradt, s áthidalásukra, kiegyenlítésükre tett kísérletet. Elvont, kategoriális fogalmazás nélküli történetiség, lélektani elemzéssel emberközelbe hozott társadalmi meghatározottság, szociológiával visszafogott pszichológia, pszichológiával bensővé tett história. Ebben rejlett kritikai ars poeticája.” Talán maga Kenyeres Zoltán sem vette észre, eme leírást fogalmazva, hogy mindez nagymértékben őrá magára is áll, s ez alkati és történeti okokon túl kutató és tárgy kölcsönös egymást választásának tényére is utal.

Persze nem pusztán Schöpflin, hanem általában a Nyugat inspirációjára mutat sok minden Kenyeres Zoltán ítészi magatartásában, nem utolsósorban vagylagosságot nem ismerő, gazdag értékfogékonyságában. Aminek jegyében azt szeretné, ha végre elfogadnánk, hogy „az irodalmi hagyomány nem hierarchikus természetű, nem piramis alakú, nem áll a csúcsán mindig egyvalaki”, s ha a hagyományt végre „hierarchizálás helyett alternatívák közössége gyanánt” fognánk fel. Ahogy annak idején Babits egyforma odaadással támogatta Erdélyi Józsefet, majd Weörest és Vas Istvánt, ő is nagyra tartja, egymás mellé állítja Pilinszkyt és Nagy Lászlót. Nem irányzati vagy személyi rokonszenv vezérli, hanem a címbe emelt esztétikai és etikai igényesség jegyeiben az egymással szemben kijátszható értékek megnevezése, megóvása.

E könyvben közölt írásai is arról tanúskodnak (akárcsak előző kötetei), hogy nem konformista, nem „igazodó” gondolkodó. Eredeti és független módon értelmezte Lukács Györgyöt, amikor elmarasztalni illett, s akkor bizonyult Weöres „kanonizálójának”, amikor nemcsak hivatalosan minősítették reakciósnak vagy legalábbis idealistának, hanem a szakmabeliek jó része is érthetetlennek, ezoterikusnak vélte. Sietős gesztusokat sosem tett annak érdekében, hogy „korszerűségét” bizonyítsa. Manapság sem szorul rá, hogy szóhasználatát a legfrissebb terminusokkal legitimálja. Mond ugyan olyat Ignotus Kelet népe című esszéjéről, hogy „már címe révén intertextuális összeköttetésbe kerül” Széchenyivel és a reformkor hagyományával, vagy Ottlik Hamiskártyások-járól, hogy „újra mondta” a Nyugat „létjellemző” hagyományát, fogalmazása azonban a szaktudomány legújabb hódításait többnyire korábbi megszólalásmódjának körén belül asszimilálja.

Műveltsége, eredeti látásmódja mellett ez kölcsönöz számára változatlan tekintélyt: szervesen épülő életműve nem ismer elhamarkodott kitérőket. (Mint ahogy elnagyolt, henye írásai sincsenek.) Éppen ezért képes az irodalmi jelenségek egymásnak és önmaguknak is ellentmondó világában árnyalt ítéletalkotásra. Őrizkedik a sablonos beállításoktól, arra is tekintettel van, ami ellentmondani látszik ezeknek. Számításba veszi Ignotus vallomását az Osztrák–Magyar Monarchia fennmaradása, sőt a „magyar militarizmus” mellett éppúgy, mint a népi írók súlyos tévedéseit, egyoldalúságait Babitscsal kapcsolatban. Ha nem is „bálványt dönt”, de (másokkal ellentétben) határozottan fogalmaz arra rámutatva is, hogy nem a Nyugattal kezdődik nálunk a modernség, s a folyóirat nem is otthona a modernségnek, mert csak a szimbolizmust és a preexpresszionizmust fogadja el, miközben Németh László fedezi fel nálunk Proustot, s tesz előremutató észrevételeket igen hamar Joyce-ra vonatkozólag.

Kenyeres Zoltán konklúzióinak pontos és korrelatív volta főként műfajtörténeti gondolatmeneteiből világlik ki. Nem pszichologizál, nem is teoretikusokat citál, hanem az irodalom létformáját leginkább meghatározó folyamatokat kíséri figyelemmel. A nyelvi moduláció szempontjából például két változatot emel ki a magyar narrációtörténetben. A hétköznapi beszédimitációt (Gvadányitól Mikszáthon át Móriczig), valamint az artisztikus elbeszélő nyelvet. Az előbbi az adomázó előadásmódot (a narráció egy képzelt közönséget szólít meg), az utóbbi a legendától és az eposztól eredeztethető retorizáltságot jelenti, amely a hétköznapiság fölé emel. A magyar regény európai szintűvé és igazán eredetivé válásának periódusában, a XIX. század közepén eme kettősséget jeleníti meg Jókai, illetve Kemény prózája. Az utóbbi típusba sorolja Kenyeres Zoltán Eötvös A karthausiját, mely a napló-, illetve a levélforma inspirációját foglalja magában, s amelyet szerzőnk meglehetősen eredeti (hogy ne mondjuk: meglepő) módon a XIX. század első fele legjelentősebb magyar regényének vél. Kár, hogy nem viszi el a gondolatmenetet a XX. század végéig, hiszen Esterházy és mások (a világirodalomban Vargas Llosa, Hrabal) „adomázása” arra utal, hogy „megelevenedik” a XIX. század végi magyar próza sokáig elnéző lenézéssel kezelt vonulata, például Mikszáth, akiről joggal olvassuk itt, hogy „prózateremtő leleménye abban a megejtő, bámulatos rétegben rejlett, amellyel bevonta történeteit, nem pedig abban, amit e bevonat alatt működtetett. A narratív nyelv nála fordult át… lényegi elemmé, értéktartalmat alkotó tényezővé.”

Ez az epikatörténeti (s általában véve és áttételesen műfajtörténeti) szemlélet azért is válhat Kenyeres Zoltán esetében „tudóskodás” nélküli komparatív módszertanná, mert (hivalkodó párhuzamok nélkül is) összehasonlító, világirodalmi támpontok húzódnak meg értékítéletei mögött. Ezért van az, hogy tárgyilagos, néha már-már szenvtelennek, száraznak tűnő előadásmódja oly nagy mértékben képes bizalmat ébreszteni olvasójában. Idegen tőle mindenféle pátosz, nagyotmondás, de a bölcselet és a művészi kifejezés társadalmi szereptudatával tisztában van. Ezért talált benne a Nyugat adekvát krónikásra. Mert nem takarja el szeme elől a küldetéstudat a felülmúlhatatlan művészi kvalitásokat Ady vagy Móricz esetében, s az artisztikum emberi-etikai tartalmait kevesen fedezik fel tévedhetetlenebbül Babits vagy Kosztolányi esetében, mint ő.

Ám minderről legtöbb esetben közvetve beszél. A Nyugat periódusairól vagy Balázs Béláról szólva, etika és esztétizmus viszonylatait taglalva. Az „elfelejtett regények” (Szini Gyula, Bíró Lajos, Kassák, Kádár Endre, Schöpflin művei) el nem felejtett szerzőket és folyamatokat idéznek, a Függelék „vallomásai” (riportjai) pedig élet és irodalom sokszor kommentált, ám kimerítően, maradéktalanul máig meg nem magyarázott összefüggéseit érintik. Kenyeres Zoltán még ez utóbbi darabokban sem válik rossz értelemben személyessé. Sorsa, életútja a magyar kultúra felelős szemlélésének függvénye. Életműve, e kötet fejezetei is ennek alakítói. Szóltak már a XX. századi magyar kultúráról megejtőbben is, hangosabban is. Elérzékenyültebben és lelkesítőbb módon is. De nála pontosabban, kisebb hibaszázalékkal és tartósabb érvényességgel aligha.