Jenei László

A szlemenicsi koca

1.

Az ember azt hihetné, hogy Sásfőn, ezen a székelő hivatal által várossá lett, alig kétfalunyi nép lakta településen valóban igaz lehet a mondás: semmi sem marad titokban. Az egyhangú élet haragosai átszínezik még a leghétköznapibb dolgokat is, csak hogy legyen miről beszélni. Egy ilyen városban szinte a lehetetlennel határos, hogy megtörténjen olyasmi, ami az aprócska Szlemenics-uradalommal esett meg.

Az uradalom csak közigazgatásilag tartozott a városkához, hiszen gyalogosan jó félórányira volt a határt jelző tisztes, tubákkészítésből gyarapodott cigányportáktól. Régebben sokat vitatkoztak ennek a helyrajzi különcségnek az értelmén is a sásfői főutcán lévő tót kocsmában, és ahogyan lenni szokott: ahol italt mérnek, ott mindenre születik magyarázat. A közmegegyezés azon a talajon állt, hogy az összes, hasonló természetű gubancot, sajátszerűen a szétszórtságot és az egymásra kényszerítettséget is, a posták és a tartott vásárok helytelen telepítése okozza.

A történet ott súrolta a lehetetlent, hogy miként maradhatott ismeretlen néhány tehetősebb városi fiú előtt a Szlemenics-uradalomban felcseperedő leány szépsége. Sőt, ha a serdülőkor mindenevő gerjedelmei jutnak eszünkbe, azt is fel kell vetni: egy akármiféle lány ottléte miként maradhatott végiggondolatlan? Pedig egyszerű volt a megoldás. Szlemenicsné nagyon korán özvegyen hagyta az urát, s olyan beszédek jártak akkoriban, hogy nem volt minden rendben az asszony elhalása körül. A temetést követő nagy bezárkózásnak ez lehetett az előidézője. A bezárkózásnak pedig velejárója a semmi poklába hullás, a feledés.

Márpedig ha valami feledhető, hát nem lehet igazán fontos szerepű. Mint ahogy a szóbeszédek többségénél, az ördög ébresztgetése ez esetben sem járt sikerrel, bár az öregek, ha nagy ritkán felsütött egy név vagy egy évszám a múlt ködéből, még sejtelmesen nagyokat tudtak hallgatni fölötte. Ám az idegenkezűséget nem támasztották alá tények, így a szeszélyes fikciók kimúltak.

A legenda, mert hát az szövődik abból, amiben nem lehetünk biztosak, azért hosszú éveken keresztül tartotta magát, s csak tovább dagasztotta egy új körülmény. A megmaradt család bezárkózása oly mértékben sikeres volt, hogy lassan nemcsak az ábrázatukról, de még az ott lakók számáról is elfeledkeztek.

A bezárkózást a Szlemenics család úgy oldotta meg, hogy sohasem lépték át az uradalom határát. Ha mégis, hát épp a szemközti égtájat választották. De ezeknek a kitöréseknek a száma, melyek legfeljebb a kétnapi járásra eső szomszéd városig hatoltak, oly mértékben elenyésző volt, hogy a szekerüket ilyenkor újra meg újra renoválni kellett, annyira elszokott a mozgástól. Szolgálójuk hét is volt, egyetlen család tagjai, de szintén lakat alatt tartva, így Sásfő végképp ki volt rekesztve a hektáros kis sziget mindennapjaiból.

A zárt kapuk aztán azt eredményezték, hogy megszűnt az érdeklődés is. Ha kérdezték volna, talán úgy válaszolnak, hogy a föld másik oldalán élnek még valamilyen Szlemenicsek, de hát kit érdekel már az ő soruk, távoli nép az. Ez a hozzáállás nagyon, de nagyon hasznos volt a ház urának, Szlemenics Károlynak.

Sokáig, egész pontosan tizenhat évig jó volt a Szlemenics lánynak, Ágnesnek is. Az utóbbi időben azonban a teste mind több olyan leleplező jelet küldött számára, melyekre nem találta a praktikus magyarázatot. Lévén anyátlan árva a civitas dei határain innen, sem anyai szó, sem hivatásos gyóntatói ravaszkodás nem siethetett segítségére. Szlemenics Ágnesre tehát, s ezt jómaga is tudta, lázas tapogatózás és csalódások vártak.

A nép ítélkezett, pedig a „vádirat” még nem volt teljes. Ha tudták volna, hogy a háborúba illő védelmi rendszer kiépítése az uradalom falain belül is folytatódott, talán meg is sajnálják a szerencsétlen családot. Ugyanis az apa, Szlemenics Károly szobája erődítmény volt az erődítményen belül. Szigorú rendje volt az oda való belépésnek, s az ott-tartózkodásnak megszabott ideje, hossza.

Ágnest nem hagyta hidegen, hogy mi történik a megerősített ajtó mögött. Érdekelte volna, hogy mit jelenthet ennek a máris hajlott hátú, hunyorgóan rossz szemű embernek ez az aprólékos hangyamunka, mely az íróasztal háromujjnyi vastag lapján éjt és nappalt nem ismerve zajlott, szakadatlanul. Mivégre mindez, a seregnyi árkus papír, az üvegszámra elillanó tinta? Apja hébe-hóba előjött onnan, tollra görbülő, megmacskásodott ujjaival hadonászott keveset, cöccögött és hehegett, majd elnyelte ismét a rejtekhelye.

Pedig a lánynak most már nagyon kellett volna a figyelem, még jobban is, mint a szeretet. Merthogy igen értelmes teremtés volt. A szelleme olyan eleven bölcsességgel kompromittálta életkorát, hogy a butácska intéző, nagy tiszteletében, angyali fényeket érzett a selymes hajfonatok köré.

Ágnest a könyvek nevelték, melyeket a távolabbi városból szállítottak hozzájuk szekéren, kétszer egy évben. Voltak közöttük idegen nyelvűek is, ezeket a lány gondosan kikészítette apjának, sarkot a sarokhoz illesztve feltornyozta őket a tornác zárt végében lévő repedezett ládára.

Amiből ő gazdálkodhatott, az ő könyvtára javarészt utazási jegyzetekből, tudós vagy áltudományos fejtegetésekből, régi orvosi könyvekből állt. Szerette ezeket, de több kellett. Harcolt, s az elmúlt évben már saját maga rendelhetett az apja által felajánlott listáról. Lajstromozta is őket, sajátos rend szerint. A földszagúak közé kerültek az állattartásról, kertészkedésről szólók, melyek a mezei nép megsegítésére készültek. Parfümszagú volt a pesti mesterek szép nyomásában kiadott külföldi literatúra, tintaszagú pedig a Fejér dogmatikaprofesszor hónapos sorba állított tudományos folyóirata. Egyik reggel, amikor az apja a szokottnál is engedékenyebbnek mutatkozott, félmosolyán felbuzdulva előhozta de Staël asszony Delphine-jét, amit jó helyről ajánlott könyvként szívesen olvasna, de az ég rögvest beborult, dörgött, villámlott, hogy menekülni kellett a haragos Szlemenics Károly elől.

Dacára azoknak a véleményeknek, amelyek „bolondtanyának” nevezték a Szlemenics-uradalmat, valójában mindenki épeszű volt itt. Ha eltekintünk attól az elvárástól, amely közösségi lényként szeretné megkötni az ember kezeit, s terhelni ennek terheivel, nem volt semmi más rendkívüli bennük. A Szlemenicsék, úgy látszik, más útját választották a boldogságnak.

A fordulat akkor következett be, mikor a rég elhalt asszony húga hívatlanul betoppant hozzájuk. Sírva könyörgött Károlynak, hogy csalárd férjével szemben indított és sajnálatosan összekuszálódott peres ügyei miatt, s tekintettel a szép emlékű nővérre, valamint a kis árva gyermekre, akihez már asszonyi szó kell, egy ideig náluk maradhasson. A magának való férfi nehezen tért volna a betörés alattomossága fölött napirendre, de Ágnes váratlanul a nagynéni mellé állt. Apja két éjszaka vonult vissza úgy a szobájába, hogy aznapra csatát vesztett, míg aztán harmadik nap elbukta a háborút is. A nagynéni, Polixéna asszony, a messzi leitbergi hegyek friss levegőjét hozva az uradalomba, náluk maradt.

Ágnes apja kezdett elmaradozni az étkezésekről, bekérette a szobájába még a pipáját is, amelyre azelőtt csak a kertben gyújtott rá. A társalgás pedig, akárcsak egy megvadult folyó, mindig újabb és újabb medreket keresve hömpölygött az étkezőasztal mellett, minek eredményeképpen Polixéna kivirult, Ágnes pedig megsápadt. Nem csoda, hogy a mesébe illő szalonok leírása, a divatirányzatoknak akár csak hozzávetőleges rajza is ennyire elfehérítette a lány egészséges arcát. A nagyvilági jártasságnak ez a féktelen fitogtatása, a női boldogítás számtalan fortélyának elősorolása megdöbbentette, egyszersmind elkeserítette Ágnest.

Gyakorlati lépések is történtek. Egyik este Polixéna és Károly között veszekedés tört ki, amiből a kizavart Ágneshez csak annyi jutott el, hogy a nagynénje a testvére sírjára esküdözik, de ordítva, ami azért egy fogadalom alátámasztására nem a legszerencsésebb hangnem. Hogy mi zajlott le még, nem tudhatta, másnap viszont Polixéna karon ragadta Ágnest, s az uradalom magas kerítését megszakító vaskapuhoz húzta. Nagy volt a csodálkozás, mikor a kaput az egyik szolgáló kitárta, s a két hölgy kilépett rajta. Ágnes lábai rogyadoztak, de a hóna alá tartott kar pontosan olyan erélyes volt, mint amilyen kondíciót valószínűleg az apja tapasztalt meg az elmúlt este.

Három nappal később már gyakorlottan kerülgették a régi keréknyomok mélyedéseinek porló széleit a birtok mögötti fasornál. Egymásba karolva, nevetgélve rótták a kilométereket, nem törődtek a mindjobban lehűlő levegővel, napról napra különb ruhákban parádéztak a fordítottját művelő, szenvtelen, kora téli természet előtt. Állandóan be-belobbanó belső izzással játszották új szerepüket, akár a gyerekek egy sorjátékot, amelynek feladatai olyan ördögi pedantériával illeszkednek egybe, toldják meg, gondolják tovább egymást, hogy nem lehet megállni gyakorlása közben.

Károly mintha meghalt volna. Vagy inkább: mintha sosem lett volna. Nem látták a veszekedés éjszakája óta. Titokzatos munkája végleg felemésztette, eltűnt, mint a légy a pókhálóból.

November derekán, egy délelőttön, amikor a nap már nem melegített, csak világított, fényének az ablakon betörő erős sugara épp Polixéna és Ágnes arcára esett. Károly az ajtó mögül adta meg az engedélyt a sásfői útra, s a némi cöccögéssel kísért igent a kint állók először nem merték komolyan venni. Elérték volna az elérhetetlent? A ház előtt, a korai fagyok ellen félkör alakban elszórt zúzalékon nagyot csikordult Ágnes sarka, amikor vissza akart még egyszer rohanni, jól értették-e. És még a kis szekérről is, ahonnan máskor a könyvek gerincei aranylottak feléjük, most Ágnes aggodalmas arca világított a félemelet magasságban elhelyezett várszerű, szigorú ablakrés felé.

Ágnes háta mögött a szekéren egy bottal leszorított vesszőkosár ropogott a bukkanók ütemére. A lány, hátrafülelve, mintha csak apja megkésett kiáltását várná, az első perctől kezdve hallgatásba burkolózott, Polixéna viszont csak akkor csendesedett el, mikor egy tavacska keskeny homokpartján álldogáló, ócska ruhákba burkolózó férfiak harsányan rikoltozni kezdtek láttukra. Odébb érve csak a csend maradt köztük, meg a kísértetiessé váló ropogás. A nagynénire átragadt Ágnes rossz előérzete, orrcimpáját idegesen felhúzva követte tekintetével a megdermedt nádasra szinte rátapadva köröző, nagy hangú, fekete madarak röptét.

Ágnesben ennek az utazásnak, mely eddigi élete legnagyobb vállalkozása volt, minden apró mozzanata megmaradt. Az egyik szabadhangú, angolból fordított regényben olvasott az életnek ehhez fogható teljességéről. Voltak állatai: felnőttek és elpusztultak. Növényei közül azok, melyek kevesebb gondoskodást kaptak, vagy kontár kezelést, szintén megsemmisültek. Volt egy halvány elképzelése arról, hogy ezek az életszakaszok a birtok határain kívül eső vidékeken is ugyanígy következnek egymásra. Abba azonban eddig nem gondolt bele, hogy ő, ha egyszer rányílik a szeme, új érzésre fog találni, feszítő izgalmat tapasztal. A gondoskodása körén kívüli élet iránti részvétet. Az apja mondta egyszer, hogy az adót meg kell fizetni a természetnek, de hogy ez ilyen fájdalmas lett, az ismeretlen szenvedés terepén végighajtatva ennyire keserves, csak még kívánatosabbá tette az apjára zárult falakat.

Megrendülten nézelődött. De lassacskán megcsillant benne valami más is.
A kíváncsiság, amely a szövevényesnek ígérkező könyvek megkezdése előtt szokta átlendíteni a fájó önbizalomhiányon. Hiszen milyen gyönyörűen tisztára fújta éppen most a hideg északi szél az eget. Mintha kedveskedni akarna a maga módján, s az ember milyen hálás is tud lenni az első közelítő gesztusért. Máris muszáj akkora lélegzetet venni, hogy a bordák szinte együtt ropognak a vesszőkosárral. Az erős fény, akárha tényekre mutatna rá, határozott vonalakkal rajzolt ki mindent. Úgy tűnt, hogy a táj színes albumból kiollózott s egymásra helyezett, magányos alakzatok összessége. Némelyik bokor vagy fa mögött túlvilági teret sejtett az ember, az alakzatokat rakosgató kéz ügyetlenségének nyomát. Egy hatalmas fa árnyéka például olyan erős volt, mintha a koromsötét éjszaka egy darabja lenne mögé fektetve.

Olyan szép volt az idegen táj, annyira megnyerő és leereszkedő, hogy az ember szinte félt kinyújtani a kezét, nehogy érzékeny felszínén otthagyja maszatos ujja lenyomatát.

2.

Az asszonyok hátratolták a fejükről a kendőt, a férfiak kiálltak a kocsma elé, hogy jobban élvezhessék a soron kívüli fényességet. Elámultak a nagy adakozókedven, összesúgtak, hogy minek az előjele lehet mindez. Jóslatok és fogadalmak hangzottak el, hogy lehetőségek fognak adódni, és hogy élni fognak a lehetőségekkel. Az ilyen állapotokat kísérő nyúlós csend ülte meg Sásfőt.

A munkaképtelen koldus titulussal boldoggá avatott Vikár a hentesüzlet elől rugdosta el a kóbor kutyákat, s az átlátszó égre feltörő vinnyogás, mint egy kiélesített bárd, hasította ketté az idillt. Borhy Pál, a hentes fia a hátsó helyiségben állt, a kampókon függő húsoktól takarva. Összerezzent ő is a hirtelen hangra, s kelletlenül lépdelt előre, az üzletté alakított házrészbe, hogy kiadja Vikárnak a jussát.

Sok vitája volt már az apjával, miért rossz ez így a boltnak. Efféle emberformájú szörnyeteg szegődjön egy Borhyhoz, ha csak kis szolgálatokra is? Mikor a hírük makulátlan, s az elsők közt vannak a városban!? Pál nem tudott senkiről, aki nyíltan közösséget vállalt volna a tőle szegényebbekkel. Hát még egy koldussal! Az apja minden támadását kivédte. Ahogy tartotta magáról, ő két lábbal áll a földön, így megtanulta, hogy ami olcsó, az kell. Vikár pedig annyira olcsó, hogy majdnem ingyen van.

Borhy Pál kiállt tehát a bolt ajtajába, s három apró fémpénzt lökött a koldus lába elé, miközben lopva körülnézett, hogy elkönyvelték-e a járókelők a mozdulat karakterét. A pénz hamar eltűnt a porból, s a szagát széles sávban maga után húzva elvonult Vikár is, ahová még beengedték, a külső sor kiskocsmája felé.

Borhy elnézte az újra magukba hulló emberek arcát, milyen közönségesek. Régóta emészti magát emiatt is. Elvágyódott Sásfőről, unta a házait, a benne lakókat, a szokásaikat, de még – mintha Vikár fertőzné meg őket – a szagukat is. Ha nem lett volna a barátja, a postamester Müller fia, hát ő már a megyeszékhelyen lenne állásban. Így volt még egy vékony kötelék, az idő hasznosnak hihető eltöltésére egy csekély alkalom.

Müller Zolival gyerekkoruk óta ismerték egymást, de barátokká csak egy-két éve váltak. Egyedül Zoli volt az, aki Borhyt el tudta kápráztatni, méghozzá nem is akármilyen tudományával. Bár az öreg Borhy jókorákat röhögött az eltorzult postásfamílián, melynek új hajtása ennyire haszontalan gondolatokkal köti le magát, Pálnak imponált a magabiztos tudás, az ismeretek színessége. Örült, hogy a sásfői nádas világban ilyen is terem.

Zoli egy évig volt távol, ahogy mondták, egy nemrégen elhalálozott hírneves tudós tanaira szervezett iskolában, mely állítólag része lett volna a Pesti Univerzitásnak. Pál tudta, hogy nem volt része, Zoli bevallotta, de ettől még csak érdekesebbé, rejtélyesebbé vált az egész. A hírneves embernek ugyanis volt egy nagyúr pártfogója, bizonyos prágai Waldstein gróf, akinek pénzén a halál tényét kívánták eltörölni azáltal, hogy a tudósról való megemlékezést folyamatossá tették. Zoli tizenegy hónapig szedegette össze azt, amiből Sásfőn senkinek semmi haszna nem lehetett. Ilyen baklövést egy ekkora közösség nehezen visel el.

Zoli a növényekkel és a földdel volt eljegyezve. Földön értve azt, ami benne van, vagyis amit mi nézünk, az alatt. A füzetét, mely tele volt rajzokkal, s melynek borítójára biztos kézzel írta fel a latin szavakat: Descriptiones et icones plantarum rariorum Hungariae – nos, a füzetét órákig bújták úgy, hogy a Zoli hadart, mint akit fizetnek érte, a Pál meg hallgatta. Elzsongította az a tény, hogy ez a rengeteg anyag csupán magánszorgalmú áttekintése egy rettentő, három kötetbe fogott műnek, melyet ez a bizonyos tudós állított össze. Pál a halott ember helyébe képzelte magát, s menten úgy érezte, hogy tett valamit. Hiába locsog az apja, ez valóban kézzelfogható tudomány. Kijártak a földekre, a mezőre, a nádashoz, s minden ismerős lett, mert neve lett, és nem maradt meg olyasminek, amin csak úgy át lehet lépni. Pál szerint Zoli igenis sokat tett azért, hogy Sásfőn úgy lehessen élni, mintha azonegy időben máshol is lenne az ember. És ez valamennyire megnyugtató érzés volt számára.

A városka lakói belenyugodtak a két fiatalember furcsaságába, mivel mindkettő dolgozott tovább az apja mellett. Közelebb hozzájuk viszont senki sem került, ami azért jelezte, hogy az értetlenség ott lappang továbbra is a fejekben. Az embereknek elég volt a felszín nyugalma, kit érdekelt a magáén kívül más szív feszítése.

A fiúk legnagyobb sajnálatára ez a vélekedés valahogyan átragadt a sásfői lányokra is. A gyakorlatias simulásokon, ölelkezéseken és csókokon kívül többre egyikük sem igen számíthatott. A szebbek idegenkedtek a vadságuktól, amely mindig feltört, ha külön világukat csak kis sérelem is érte. A csúnyábbak meg kinek kellenek.

A maga módján magányos volt tehát Borhy Pál, s magányos Müller Zoli is, de volt egy vonásuk, mely záloga lehetett sorsuk jobbra fordulásának. A kitartásuk. A szüntelen célra tartás közös élménye. Amely egy pontig üdvös, de árnyoldalával megszüli az ellenségeket is. Ugyanis nem riasztotta el őket elhatározásuktól az sem, ha a sikerhez kegyetlennek, könyörtelennek kellett lenniük. Úgy mondták róluk, hogy amit megfog valamelyikük, az már meg van fogva. Az az övé. Az idegenkedés ezzel nyert újabb s hatalmasabb támasztékot: a félelmet.

Müller Zoli úgy megdöbbent, mintha éppen azt mondták volna neki, hogy a hold nem gömbölyű. Mert ahogy annak igaza felől ő meg volt győződve, hogy mégis az, úgy arról is biztos tudomása volt, hogy szabad és szép leány Sásfőn nincsen. És most mégis lelkendezve fut felé Borhy, s már messziről kiabálja, hogy gyere, gyere, mert ilyen nincs is, nem is lehet.

Úgy ki volt fordulva magából, hogy jobbnak látta nem ellenkezni. Vele tartott hát, s míg a hentesüzlet felé igyekeztek, átfutott a fején az is, amit hátrahagyott. És amiért meg is feddik majd. Az apja szabta kötelességéül, hogy a nap nagy részében a munkája mellett igyekezzék gondoskodni a húgáról is, aki stadium infectionis van.

Zoli utálta a kötöttségeit, s a felsorolásból, amikor egymás közt Borhyval számba vették nyomorúságukat, nem hagyta ki a családját sem. Korlátolt apja, aki a fiú miniatűr füvészkertjét ellenségének tekintette, az ott töltött időt elpazaroltnak, s lehetett félni attól, hogy dühében egyszer helyrehozhatatlan kárt tesz benne. Anyja, aki azzal az ábránddal élt házasságban, ami egykor a férje volt, vagy talán sohasem volt. A valóságtól mára igen sok választotta el. Jelenlétéből nem következett semmi, ami ne következhetne akár egy tárgyéból. Gondolat és érzelem látszólag nem élt meg benne. Talán amikor Zoli hazajött a hosszú távollét után, s az anyja két öklével esett neki, úgy verte az utcán, s közben ordított, hogy fájt, fájt, és ezt hajtogatta még otthon is, könny nélkül zokogva, talán abban lehetett valami, az őrület burkában felszínre törő érzelem, ami áttörte benne a sokévi révületet.

És a kishúga, no hát ő különös eset, s belőle lehet is még valami, legalábbis a fiúk ezt olvasták ki abból a talentumból, ahogy betűrendben tudta produkálni az orvosukat újabb és újabb ámulatba ejtő, ritka betegségeket.

Most, amikor éppen a bolt felé szaladtak, Zolinak legalább két helyen kellett volna lennie, és még egy helyen, ahol akart volna lenni. De a barátja oly ritkán tévedett eddig a különlegességek felbecsülésében, hogy maga is egyre fokozódó érdeklődéssel tartott lépést vele.

A bolttól feljebb egyszerű szekér állt, s két alakot láttak felé haladni. Borhy megijedt, hogy elkéstek, ezért egy utolsó, gyors iramodással megelőzte barátját. Talán tíz lépéssel került a nők elé, s most lihegve kapaszkodott a szekér oldalába. Zoli hamarabb lelassított, azon igyekezett, hogy egyenletesen lélegezzen, ha meg kell szólalni.

Azok egyszeriben megálltak, s míg eddig a házakat mustrálták, most előrekapták a fejüket. Borhy megborzongott. Ugyanúgy, mint a boltban, első alkalommal. Állt, és ezzel egy pillanat alatt szerencsétlen helyzetbe sodorta magát, ugyanis a szekérre felszállni csak rajta keresztül lehetett. A tétovázó kis csoport négyfősre duzzadt, amikor Zoli is melléjük lépett.

Ágnes, kezében áruval teli kosárral, rábízta magát a nagynénjére, mert el sem tudta képzelni, mi zajlik körülötte. Polixéna hamar felismerte magát, s elemében volt.

– Fiatalúr, ha megengedné.

Ahogy Polixéna elmozdult, hogy megszólalásának méltóságot adjon testtartásával is, Ágnes válláról a porba csúszott a kendője. Ketten is utánakaptak. Borhy és Müller gyors mozdulata árulkodó volt. Epekedő alázatosságukat Polixéna férfiatlannak tartotta, Ágnes viszont kedvesnek.

Ennyi volt a jelenet, kis semmiség, mivel a fiúk utána rögtön visszavonultak, s mint valami búcsúztatóbizottság, hosszan meredtek a kis tér egyik öbléből kifutó útra. Még jó darabig azután is csak álltak, mintha féltek volna attól, hogy mozdulatukkal felkavarják a levegőt, melyben ott lehet még valamennyi a liliom szédítő illatából.

Mindenesetre bamba felbuzdulásukat rejtegethették volna ügyesebben is. Egyikük sem gondolt azonban ilyesmire. Sőt, alig várták a hasonló alkalmat, hogy továbbléphessenek a puszta közellét sivárságán, s legalább egy-egy beszédes gesztussal újfent jelezhessék azt, amiről szólni nem lehetett.

3.

Apjának forradalmi lelkesültsége jutott az eszébe. Hogyan hadonászott a karjaival, mennyire eltorzult az arca! Azt hajtogatta, hogy ennek másképpen kellett volna megtörténnie. Később pedig hónapokig azt, milyen jó sora van, hogy gondolatban foglya maradhatott a Konvent logikájának. Többet abból, amit tízéves korában hallott a szobányi étkezőasztal görbülő peremével hadakozva, nem jegyzett meg. De most teljesen világosan megértette, milyen keserves lehetett az apjának a totális vereség tudata. Valami ilyesmit érzett Ágnes is.

Az idő tájt még azt is elmagyarázták neki, hogy mi zajlik a világban. Később már nem, később csak a mondatfoszlányok maradtak. A nagy felfordulásokból hozzájuk egyébként is csak annyi ért el, amit betű megformálhatott: a constitutio libertatis, meg az emberi jóakarást kísérő kifacsart bibliai átkok, melyeket az apja gyűjtőfogalommal politikának nevezett, meg egyetlen papírfecni. Ezt nehéz lett volna elfelejtenie, hiszen be volt illesztve a dolgozószoba falán függő festmény keretébe. Ott fehérlett mindig, ameddig Ágnes vissza tudott emlékezni. Hogy nagyon régi, azt abból is tudni lehetett, hogy a titkon lehajtott papír mögött egészen más színekre szálazódott a festék, elevenebb volt, szebb. A bal alsó sarokba tűzték, felhasználva a keret adta derékszöget. Rajta takarékos írással ez állt: Milyen jel alapján lehet majd a jövőben a hazafiakat felismerni? Csak annyit sikerült kihúznia apjából, hogy valami Tallien nevű ember mondta ezt, aki azt hitte, hogy fontos dolgot talált meg gondolatai tárgyaként. És a kis Ágnes örült magában, hogy van legalább valaki az apja közelében, egy társ a vereségben.

Később, a könyvek sorjázásával, sok mindent felfogott az elejtett célzásokból. Most, ahogy billegett jobbra meg balra, néha összekoccantva a vállukat Polixénával, mégis csupán az a bizonyos keserves felkiáltás idéződött fel benne. Bármi volt is egykor mögötte, elmondott mindent, amit ebben a pillanatban el lehetett mondani. Az apai jajkiáltást a saját életére való alkalmazhatósága lökte a nyelvére.

Ennek másképpen kellett volna megtörténnie. De hogy miért?

Apja úgy tartotta, hogy a műveltség nem azért fontos, mert többre jut általa az ember, netán önmagát különbnek érezheti. Tisztálkodni, jól táplálkozni, sokat aludni ugyanolyan fontos, ergo a műveltség az egészséges élet szerves része. Ha nem bír vele az ember, olyan betegségbe esik, amit ő maga nem, de a környezete érzékel és megszenved. És Ágnes megtanulta, hogy nem lehet ebben a dologban pusztán a természetre hagyatkozni, bőven van az embernek saját feje szerinti teendője. Ezen, mármint a saját fejen, mert akkor még ezt is elmagyarázta, azt értette az apja, hogy ki-ki különböző mértékben van ez ügyben munkára kényszerítve. Mert hát néha érdemesebb belátni, hogy ami nem megy, abba nem szabad időt beleölni.

Ha most Ágnes választ akart kapni a kérdésére, hogy miért és főleg minek kellett volna másképpen történnie, úgy vélte, jobb, ha apja iránymutatása szerint halad.

Ágnes egészséges volt, a műveltség tekintetében is. Hitét, hogy nem különb nála senki, eddig nem vonták kétségbe. Tudta, hogy szép a teste, megnézte, bár olyan sokat nem időzött ezzel, éppen csak tudni akarta. Tudta, hogy okos, mert az apja gyakran megdicsérte. Tudta, hogy ügyes, s ezért külön büszke volt, hogy még a gazdálkodásban is társa lehetett apjának. Mohón olvasta A szorgalmatos mezei gazdát, melynek szerzőjével jószágigazgatói tapasztalata mondatta, hogy jó lesz a nőt többnek nézni Hausmutternél. Tudott magáról szinte mindent, és lám, egyetlen kis utazás a betűk tengerén túl elterülő valóság kies birodalmába, s meginogni látszik minden, minek alapja biztosnak látszott.

Mivel választ a kérdésére még most sem talált, annak az oka csakis az lehetett, hogy ő igenis nem különb senkinél, sőt. Miért zavarja az, ami történt? Egyáltalán, minek kellett volna még történnie, vagy meg nem történnie? Miért érzi a saját viselkedését formátlannak, semmitmondónak? Miért van az, hogy az izmai oly csúfosan cserbenhagyták, amikor szinte fel kellett rántani a szekérre, hogy indulhassanak már. Jaj, apám! – kiáltott fel magában kétségbeesetten. Jaj, mi lett énvelem?

A ló annyira óvatoskodva lépegetett, hogy úgy tetszett, csak arasznyi távolságokat csal el az istállóig nyúló útból. Polixéna előre is szólt a szolgálónak, hogy megsürgethetné a dolgot, ha nagyon nem köti le valami más, fontos teendő. Közben azonban ő is számolgatott.

Ha egy lány álmodozik, az emberek bele akarnak tekinteni a fejébe. Mindenféleképpen ki kell spekulálniuk, hol jár az esze, vétkezik-e gondolatban. Ki így, ki úgy, mindegy, hogy óvó szándékkal, vágytól felgerjedve vagy a káröröm reményében teszi, de ott kutakodik körülötte, szimatol, szemét belemélyeszti a távolba meredő tekintetbe, fülét hegyezi, mert a bűn mindig hagy valamilyen nyomot. Ezt a nyomot vizslatta most Polixéna, mikor időnként előredőlve Ágnes arcába bámult.

Ágnes észrevette, hogy figyelik, s ezt éppúgy furcsállotta, mint a saját tehetetlenségét. Hirtelen az a rossz emlékű jelenet villant bele, hatéves korából, a térdén lévő sebből mindegyre megiramodó vércsík látványa, hogy mennyire megijedt. És hogy mit mondott közben az apja, amikor az oly ritka borgőzös estéinek egyikén, először és utoljára, durván elrántotta a feszület elől. Mondván, hogy majd nem onnan fogja kapni a rendeltetését. Más lett valami, amit addig csinált, mert nem lehetett már ugyanolyan. Ezt érezte most is. Úgy révedt az előtte imbolygó ló sörényére, mint akkor, a földön fekve, a térdén önmagát vonalazó piros csíkra.

Amikor Ágnes megérkezett a szlemenicsi uradalomba, Müller Zoli éppen kibukott a házuk kapuján. Arcán egy hatalmas, ujjakat formázó piros folt éktelenkedett. Nem értette az egészet.

Ezelőtt öt perccel érkezett, s amikor belépett, meglátta, hogy apja áll a húga ágyánál. Elviselte volna a szidást, mert egyrészt meg is érdemelte, másrészt ennyit megért az ügy. De csönd volt, csak az apja intett hátra erélyesen, hogy kushadjon.

Egy idő múlva megfordult, s ajkán üdvözült mosollyal közölte, hogy sikerült elaltatnia a lányt. Zoli felengedett, s a rosszat szűken váltó jót igyekezve hizlalni, mesélni kezdte, miféle ritkaság történt a városukban. Alig jutott azonban addig, hogy a szlemenicsi birtokos lányát látta fellegekből alászállni, a következő hang már megállt a torkán. Jó visszhangos pofon volt, soha életében nem kapott még ekkorát. Kisebbet igen, de nagyobb ügyekért. Ezért nem értette.

Hátralökődött a falig, ahol az anyja üldögélt eddig egykedvűen. Nem ütközött belé, így hát amiatt nem következhetett el a világvége. Mert majdnem olyan volt, ami történt. Az anyja szétfeszítette az állkapcsát, hogy talán jobban nem is lehetett volna, s pillanatnyi erőgyűjtés után, egyetlen magas hangot tartva, ordítani kezdett. Hosszan és fülsértően mondta, s mindketten, apa és fia is, megkövülten, szinte lenyűgözve hallgatták. Fájdalom volt benne, vagy inkább düh, bármi megbújhatott benne, s minden egyszerre is. Oly kifejező volt az összes érzések tekintetében, mint a rajzos füzete a Kitaibel három kötetével egybevetve.

Bekapcsolódott a kórusba a húga is, aki felülve az ágyban, meglátva a gyászos társaságot, sikítani kezdett. Zoli akkor adta menekülésre a fejét, amikor az apai kéz újabb ütésre lendült. Ment felé, és okosan, hogy elállja a kifelé vezető utat. Az a második pofon, ha elcsattan, bizonyára dísze lett volna a világnak, de Zoli csípőcsavarintással kicselezte az apját, s kijutott a szabadba. Futott, futott, és nem értette az egészet.

Hogy miért kapta, azért lett volna fontos neki, hogy egyáltalán hazamenjen-e. Mert ha valójában is megőrült mindegyik odabent, és már nincs orvosság, nincs jó szó, ami visszaterelhetné őket a tisztes polgári létbe, hát neki sincsen visszaút. De ha mondott olyasmit, vagy tett valamit, amivel kiválthatta ezt a gyalázatot, hát arról többet kellene tudnia.

Míg szaladt, s nem akarózott neki lassítania lépteit, gyorsan áttekintette a saját korábbi szavait. Mikor végre megállt, majdhogynem újra előadta. Érdekes volt, hogy a cél, melynek érdekében ismételt, sötétségével nem tudta elborítani a leírt kép ragyogását. Ezek a szavak újfent átszellemülten hangzottak el az öregharang mögötti bokrosban, ahová bemenekült.

Mikor alaposabban belegondolt, tett még egy kitérőt. Eszébe jutott az is, hogy egyszerűen most lebbenhetett le a fátyol minden korábbi sérelemről. Mint egy gyújtópontban a napsugár, ennek a napnak ebben a pillanatában fokuszálódott az ő füvészkertje, a tanulmányai, mindaz, amiért apja azt üvöltötte egyszer neki, hogy az anyád ótvaros lelke van tebenned is. Az a bűnös, ótvaros lelke. Így mondta. Amit az anyja tehetett valamikor, azt egy szellemalak tette, nem törődött vele Zoli. De most, hogy vele véli átélni ugyanazt az apja, amit a múltban az anyjával, bármi legyen is az, hát kikéri magának. És miért pont most? Nem, nem ez lehet a magyarázat.

Nos akkor, vette elő egyenként újra a saját bűneit: vagy az, hogy elszöktem, vagy hogy szelesen jöttem vissza. Lehet még az a körülmény, hogy a szavaim mögött feléledő érzelmeket sejtettek, de hát ettől így összekuszálódni, így viselkedni, hogy az elmekórnak bizony semmiféle rendszertana nem is ismerhet ehhez foghatót!

S legvégül: maradhat még egyvalami. Ami neki kedves lett, s mióta hallotta, számtalanszor ismételte el. Lehet, hogy az összes veszkődés amiatt tört ki, hogy megmondta: a tünemény a Szlemenics lány?

Kora délután volt, s az ebédlő nagyasztala ismét örülhetett, hisz hiánytalanul jelen volt, aki számított. Szlemenics Károly tiszteletét tette.

Ágnes számára azok a számolatlanul beléköltöző benyomások, melyek a sásfői utazás során érték, évek alatt történtnek tűntek, oly sűrű élet volt bennük. Ami viszont most történt, az ebéd közepén, az legfeljebb egy-két pillanat alatt játszódhatott le.

Valami semmi kis mondat volt a kiváltó ok. Polixéna beszélt, s nem volt cinizmus a hangjában, amikor említést tett a fiatalemberekről. Ágnes apja megmerevedett, de még nem szólt. Polixéna nem vett észre semmit, pedig a túloldalról, a lány felől is szemrehányó szemvillantásokat kapott. Tekintettel arra, hogy a porcelán fölött megálltak az evőeszközök, a továbbiak már a beállt kényelmetlen csendben hangzottak el.

– És tudod, feljebb, a borbélynál meg is mondták, hogy kik azok a fess és illedelmes fiatalemberek, te biztosan ismered is őket, valami Borhy, a keresztnevére már nem emlékszem, meg bizonyos Müller Zoli.

És ahogy kérdően felnézett a tányérjából Károlyra, csak mint aki eligazítást vár egy nagyon egyszerű kérdésben, már a következő pillanatban ejtette is ki a kezéből a kanalat, s hőkölt hátra, mert Ágnes apja felemelkedett ültében, s akkorát bődült, hogy hallatán a ló is felnyerített az istállóban, mintha fenevadtól tartana.

A két nő meg sem mozdult, várt, hátha a vihar elvonul. De az még rosszabb volt, ami az újra összesűrűsödött csendben, hidegen kongva előjött.

– Még megebédelsz – egy ütemre, félig gyorsan is, mintha kántálna, úgy mondta –, de ha elfogyott minden a tányérodról, azonnal pakolsz és elmész. Nem akarlak többé itt látni.

Lassan, méltósággal állt fel, mint az ítéletét éppen most kihirdető bíró, s úgy is vonult el.

Látszott, hogy nem lehet a szavai ellen tenni. Polixéna és Ágnes nem mertek egymás szemébe nézni.

Estére Polixénának hűlt helye volt. Ágnes alig csinált valamit, még pakolni sem segített, úgy érezte, láza is van. Mégsem ő szenvedte meg jobban ezt az estét. Már sötétedés után jött oda az egyik szolgáló a feketeségbe bújt lányhoz, hogy tenni kéne valamit, mert az apja összeesett a szobája ajtajában. Éppen jött volna ki, talán szólni neki, hogy ne haragudjon, talán bocsánatot kérni, hogy nyugodtabban aludhasson ebben a holdtalan éjszakában az ő Ágnese, amikor összeesett.

Rohantak, s közös erővel, óvatosan felvitték a szobájába.

Addigra rendbe jött valamennyire, de mozdulni nem bírt. És ez így maradt másnap reggel is. Ugyanis az úr megtiltotta, hogy orvost hívjanak hozzá. És senki sem mert ellentmondani neki. Ameddig eszméleténél lesz, tudták, orvos se fogja látni.

4.

Kiürült a ház. Ezelőtt is lehetett volna Ágnesnek ilyen érzése, hiszen nagyon is sokat bolyongott benne egyedül, nyitogatta az ajtókat, elmozdított néhány bútort, megigazított egy képet, átment a szolgálókhoz, s ha lehetett, ki az állatokhoz vagy a kertbe. Azonban egyetértett az apjával, hogy a magányt elviselni a műveltség része, s ha végiggondolta, oda jutott, hogy a magány az egészséges élet természetes alkotóeleme. De tegnap óta… Tegnap óta, hogy a boldogságról másként is kezdett elmélkedni?

Éjszaka álomba sírta magát. Nem az apja miatt sírt. Őérte is, de elsősorban azért, mert több dolog hajtotta, és még annyi tartotta vissza ugyanakkor. Egy időben tűnt helyesnek és bűnnek egyazon tett. És érezte, hogy mennie kell majd előre, mert az agya szüntelenül szórta az új utasításokat. Az utasítások pedig elképesztő hiábavalóságokkal voltak kapcsolatban. Rendkívüli erők bűvölték. Hiábavalóságok, mint a tetszeni vágyás, a szeretetlenség érzése, vagy ami a gyermeki szív nemességét leginkább kikezdheti, a tiltott utak szépsége. És ráadásul szakadt az eső.

Egész éjjel szakadt, és másnap is végig. Ágnes már reggel úgy érezte, hogy a mai a tegnapi nap fordítottja lesz, a szomorú másik oldal, ahogy malíciával mindig mondogatta, az édes üröm. Akkor ragyogó napsütés és hűvös szél, ma eső és határozottan langyos idő. Tegnap még rendben volt, ma széthullani látszik minden.

De valóban így van-e? Hogyan fog alakulni a saját története?

Merthogy Ágnes néha úgy gondolta, hogy például az apjának nincs is története. Az apja itt van, és mindig is ugyanúgy volt itt. Az apja történetének különlegessége talán éppen az lehetne, hogy egyáltalán van ilyen történet. Amely folyton zajlik, hömpölyög, anélkül, hogy térbeli, időbeli kiterjedése lenne.

Volt olyan pillanat, amikor úgy vélte, hogy az apja nem is létezik. Ilyenkor megrettent ugyan a saját maga következetességétől, de mindig erőt meríthetett abból, hogy hát mégis itt van, mert néha megérinti őt, megsimogatja a haját. Vagy ebben is tévedne? Mi lehet például az a munka, mely ennyit kér egy emberből? Lehet, hogy többet is megtudhatna az apjáról, s talán önmagáról is, ha ennek utánajárna? Talán annak a szobának a kulcsa kulcs lesz az életéhez is?

A rengeteg kérdés hálójából mindenáron ki akart szakadni, így csak egyet tehetett. Az alig szuszogó beteg mellől két perc alatt ellopta a kulcsait. Életében először tett szándékosan olyat, amiről tudta, hogy nem tetszene az apjának.

Miután átcsavarogta a délutánt, Müller Zoli Borhyék szerszámai között aludt. Szakadt az eső még reggel is, de biztos volt benne, más az oka annak, ha nem keresik. Könnyen belenyugodott. Borhy reggelit is kicsempészett, húst persze, ezek mindig húst ettek, s jól belaktak. Zoli megfigyelte, hogy mindketten úgy viselkednek, mintha nem lennének egyedül. Ő már sejtette is, hogy miért.

A csendes emésztés első néhány perce után Borhy mozdult meg először. Úgy húzta el a keze fejét a szája előtt, mintha a nyálát kellene letörölnie. Szívott egyet az orrán, majd kiköpött, játék közben így tettek mindig, ha döntésre jutottak. Nem szólt Zolinak, nem is ügyelt rá, hogy követi-e, csak sarkon fordult, s elindult a cigányporták felé.

A lassabban ocsúdó Müller csak percekkel később érte utol. Nem nagyon volt mit beszélniük. Olyan régen ismerték egymást, hogy arcizmuk egy-egy rándításával, szemöldökük mozdításával is elég volt jelezniük. Végül, nagy sokára Borhy erőltette meg magát. Abban, amit mondott, már nyoma sem volt a játéknak.

Egy cseppet sem volt kétséges, hogy ez verseny lesz kettejük közt, verseny a javából, melyet ha kell, úgy vívnak meg, ahogyan férfiakhoz illik. De azért, s ezt ők nem tudták, nem akarták tudni, nem voltak annyira kész férfiak, hogy ez a verseny ne legyen legalább annyira játék is.

Játékból vagy sem, nem lehet tudni, tán csak bosszantásból, de Borhy egyszer csak megállt, rémületes pofát vágott, s besziszegett Zoli kis kalapja alá.

– És mi lesz, ha meglőnek – mondta sejtelmesen, és nem nevette el magát –, ha rajtakapnak, s az apja vagy a szolgálók meglőnek. Azt is hihetik, hogy rablók vagyunk. S ha felismernek is, meglehet, hogy rühellik az efféle udvarlást.

Zoli várakozva nézett rá, de Borhy csak nem akarta elnevetni magát. Lehet, hogy valóban tart ilyesmitől?

Tekintettel arra, hogy Müller Zoli igenis félt a haláltól. Rettenetesen félt, néha annyira, hogy nyolcig is képes volt, amennyire engedte az apja, összekuporodva feküdni a takarója alatt, és nem akart felkelni. Ilyenkor úgy gondolt magára, mint egy egyfejű, de kéttestű szörnyre, melyről az anyjának volt is egy képe, s amely egymástól eltérő személyiségeit úgy változtatja, mint más az öltözetét. Például van egy nappali Müller Zoli, amelyik nemcsak hogy felismeri a Waldstein pimpót, de ha kérik, oda is vezeti az embereket hozzá, mert pontosan tudja, hogy a környékükön hol sárgállik. De van egy másik Zoli is, éjszakainak szokta nevezni, amelyik tart még a langyos víztől is, és nem azért, mert ördögöt vél benne, hanem csak az ördög esélyét.

Most is félt már a halál esélyétől, és amint egyre idegesebben pislogott oldalra, kitörölve a szeméből az esővizet, hát ott is csak azt láthatta, hogy hiányzik a nevetés.

Ez lenne az a férfias küzdelem? Amikor feltűnt a Szlemenics-birtok, Zoli gyomrában megmozdult a reggeli.

Méltónak kell lennem arra, ami ott bent vár.

Így gondolta el Ágnes. S maga sem tudta, miért, némán recitálta tudományát, téziseket mormolt, szabályokat, mintha katedrán állna. Elképzelte, hogy apjával őt állította párhuzamba Plutarkhosz, és ettől kezdve Szlemenics Ágnes semelyik fejezetéből sem maradt ki a Schröck egyetemes történetének. Amíg nem érintkezett a keze a kulcs hideg vasával, a terv a tökéletesedés felé haladt.

Ágnes szeretett úgy állni a dolgokhoz, hogy bevégezve majd se a lelkifurdalásnak, se a csalódásnak ne legyen esélye elvenni az öröméből. Ezért az ajtó előtt elkezdett lenyesegetni a nagy várakozásokból. Milyen igaza volt annak a Berzsenyinek, akit csak nemrég vehetett magához, de annál jobban megkedvelt: jobb néha tudatosan hátrébb tolni bizonyos tartalmi szempontokat, mielőtt az erősebb, a tizenhat éves Ágnes ösztönös kíváncsisága nem végez a schilleri mélység teleológiájával.

A kulcs könnyen és hangtalanul fordult, s mire a masszív tölgyfa ajtó meglendült, a tágra nyílt mélybarna szemek az ajándékot bontogató gyermek izgatottságától csillogtak.

Látta már, persze, de most minden annyira másnak tűnt. Végre kicsit az övének is.

A falak halványpiros színűre voltak festve. A nagy, számtalan négyzetre osztott ablaktáblák máskor ontották a fényt, most azonban pászmákban verődött az eső az üvegnek, szürkébe vonva mindent. Az ablak előtt, ahol a kis kilépő volt, körülbelül embernyi mélységben terült el a szépen gondozott, tocsogókkal pettyezett pázsit. Az apja bizonyára úgy gondolhatta, hogy erről az oldalról úgysem fürkészhetik ki a titkát, így, amint arról Ágnes a kertben sétálgatva korábban is meggyőződhetett, a brokát sötétítők sohasem voltak behúzva.

A szoba belső terét is az ablak párhuzamosan futó keresztlécei tagolták.
A rendben sorakozó, szürkés fénynégyzetek sejtelmesen átgyúrták a levegőt, Ágnes még a légzést is nehezebbnek érezte. A kék huzatú kanapé s a rajta nyugvó, aranyszínű rojtokkal hivalkodó díszpárnák olyan makulátlanul kereknek, gondosan beállítottnak tűntek, mintha soha, még csak egy ujjal sem értek volna hozzájuk. Kék volt a mellette álló kisasztalkáról felmeredő karcsú gyertyaszál is, mely enyhén megbillenve állt, mint egy fenyegető mutatóujj. Az asztalkán még maroknyi, szerteágazó száraz ág billegett, alul apró vázába erőltetve, s mert valamilyen elgondolásból az, aki elhelyezte, előtte még ezüst festékbe mártotta, most télies hatásával megborzongatta a lányt.

Ennyi volt a szoba egyik része, s több nem is lehetett volna, mert a másik része a díszes karosszékből, de mindenekelőtt a terebélyes íróasztalból állt. Ha az alacsony termetű apja – s ezen még nagyon régen sokat nevettek – körbejárta az asztalát, még akkor is maradt olyan pontja legbelül, melyet kézzel nem érhetett el.

Ágnes a rövid álldogálás után arra a következtetésre jutott, hogy a szoba összességében előkelőnek látszana, ha nem lettek volna ott mindenhol a veszélyes szenvedélyességgel dolgozó ember rendetlenségének nyomai. A legdrágább bútorok, az ízlésesen elhelyezett kiegészítők, a tisztaságnak a gondos és rendszeres takarítás után maradó illata nem tudta feledtetni az eldőlés előtt álló könyvhalmok, a szertekószáló papírlapok, egy kisördög ujjlenyomataként mindenfelé felbukkanó tintafoltok bosszantó látványát.

Az asztalhoz lépve Ágnes tekintete sokáig csak pásztázott a felületen. Azon igyekezett, hogy felfedezzen bármilyen rendező elvet, szisztémát, melynek segítségével ő is úrrá lehetne ezen az összevisszaságon. Elhatározta ugyan, hogy az apja kézírását tartalmazó papirosokkal kezdi, de hát azokból tengernyi volt. Apja tárgyi tényszerűségének köszönhetően azonban hamarosan felismerte, hogy a logikusan egymásba fonódó témák szabályos körkörössége mellőzni engedi az időbeliséget. Afféle monumentális gondolatlánc képe sejlett fel előtte, ahogy szó a szóba, mondat a mondatba kapaszkodva következtek a telt oldalak, s immár kényelmesen haladhatott előre apja feje szerint, bárhol is kezdett bele a szövegbe.

A papír szélein körben kettős vonal szabott határt a kéz lendületének, de odébb már látszott az is, hogy apja belakta ezt a teret is, idekerültek a témához kapcsolódó jegyzetei. A kézírás egyenletes volt, s szinte megdöbbentő, hogy sehol sem talált javítást, áthúzást. Pedig a mennyiségből kiindulva kizártnak tartotta, hogy ez letisztázott kézirat lehetne. A bekezdések nélküli, egységes, oldalnyi tömböket csak néhol szakította meg egy nagyobb, nyomtatott betűkkel felrótt szó: ÁGNES. És utána egy hatalmas felkiáltójel.

Hol is máshol, egy ilyen ÁGNES-nél kezdte meg az olvasást.

Összébb húzódtak. Nem a hideg miatt, inkább hogy szárazon tartsák legalább egy kis részét a testüknek. Már a kerítésen belül, egy ágait alacsonyan tartó fa alatt gubbasztottak.

– Mesélj! – szólalt meg Borhy.

És Zoli mesélni kezdett. Budáról, Pestről, a rengeteg, haszonra épített úriházról, a nevezetességekről, a kaszárnyáról, a Szent Gellért hegyéről, a jól használható könyvtárakról s nem utolsósorban a lányokról. De ezen a ponton döcögőssé vált az elbeszélés, s hamarosan vége is szakadt. Ennyire közel Ágneshez nem lehetett más nőnemű lényről hihető lendülettel beszélni.

– Elszánod végre magad? – csapott bele a csöndbe Zoli, hirtelen türelmét vesztve.

– Te beszélsz? – sziszegte vissza Borhy. – Úgy teszel, mint aki veszkődik egy kis árok előtt, mintha csak szakadékot kellene átugrania.

– Nem mondtam, hogy nem félek – horgasztotta le a fejét Zoli, de gyorsan felnézett megint.

Borhy is észrevette.

Elképesztő hatással volt rájuk. Pontosan abban a vonalban, ahol álltak, alig húsz-harminc lépésre, egy nagy ablak mögött meglátták Ágnest.

Az üvegen sorakozó esőcseppek miatt csak a rezgő körvonalakat láthatták, de ő volt, semmi kétség, Ágnes állt ott.

– Uramatyám! Mintha csókot dobna! – ez Müller volt, egészen belezsibbadva.

– Hát ott lenne a szobája? – kérdezte kicsit később csodálkozva Borhy, s a hangja olyan rekedt volt, hogy Zoli alig értette, mit beszél.

– Látod? A peremre fel lehet kapaszkodni – kezdte lassan, megfontoltan –, és én fel fogok kapaszkodni oda. Csak éppen annyira, hogy belessek. Látnom kell!

Borhy nem akart hinni a fülének.

– Ez őrültség! Hát így tényleg teljes egyszerűséggel rád durranthatnak. Legalább szürkületig várjunk.

Megegyeztek. Borhy majd felemeli Zolit, hadd nézzen ő be. Ő úgyis sokkal jobban tudott mesélni. És hát, gondolta Borhy, ehhez egy Müller kell.

– Hogy jövök én ehhez?

Éppen ott tartott: „Megkörnyékezni Eggenbergert, legalább a tézisek gyors kinyomtatása végett!” – és egy hegyes végű, kurta nyíl mutatott ismét a névre, ÁGNES. Tanácstalan volt.

Órák teltek el azzal, hogy fel tudja venni a szöveg ritmusát. Rengeteg volt a szómagyarázat, az évszám és a név. Délre annyira elfáradt, hogy egy matematikai „iconográfiára” vonatkozó utalásnál belezavarodott. Annyi már világos volt előtte, hogy egy filozófiai tárgyú enciklopédia alapvetéseit olvassa.

Fáradtan nyújtózkodva felállt, s az ablakhoz sétált. Változatlanul szakadt az eső. Előrehajolt, ajkát csücsörítve rálehelt az ablaküvegre, majd lassan, szórakozottan letörölte a párát.

Kiszaladt, hogy egyen valamit, s amikor visszatért, a figyelmét az íróasztal fiókjaira összpontosította. Csak a rézkarikát kell meghúzni, s már el is mélyedhet benne. Kis bizonytalankodás után, hogy megteheti-e, meg is tette.

Legfelül régi kacatok. Vásári pecsétes papírok, birtokleírások, kontraktusok. A legfrissebbnek is tíz évvel ezelőtti a dátumozása. Alattuk egy pántos könyvecske, amolyan női dolog lett volna, de a színe miatt nézhette bárminek. A könyv fekete volt, mint a korom.

Kinyitotta, egy-két sort elolvasott, látta, hogy egy tizenhét évvel ezelőtti bejegyzéssel kezdődik, majd világosság gyúlt benne, s mintha megsütötte volna az ujjait, le is ejtette. Az apja személyes naplója ott feküdt a földön, kinyílva.

Lehajolt, felemelte, s olvasni kezdte. Egy idegen érzés pimasz egyszerűséggel elbánt az aggályaival, s azt mondta neki, hogy megteheti.

Két órán keresztül olvasott megállás nélkül, s közben úgy érezte, hogy összezsugorodik, hogy nem lélegzik már, hogy meghalt.

Azt írta az apja, hogy szeretlek, mármint nem őt, Ágnest, hanem valakit, akit Zsófiának nevezett. Később kiderült, hogy a Zsófia miatt egy Müller nevű ember kell hogy haragudjon rá. Veszekedésekről írt az apja, a Szlemenicsek kötelességéről, hogy nem vált még el senki sem a nagycsaládban, s hogy micsoda szégyen, hogy ő erre készül.

Azután, nem sokkal odébb, egy újabb bejegyzés. A felesége megszülte a gyermeküket. Az édesanyám – gondolta izgatottan Ágnes, de hirtelen olyasmit érzett az agyában, mint amilyen a zsibbadás utáni bizsergés, hiszen azt írta az apja, hogy fiú lett. Két lappal odébb pedig azt, hogy meghalt.

Ágnes fel sem emelte a szemét, mint egy gép, olyan volt. A feje segített a szeme mozgásában, balról jobbra mozgott sebesen, mintha csak nemet intene. Azt írta az apja abba a fekete naplóba, hogy az édesanyja véget vetett az életének. Így írta: 1804. június hó 2. Ma Ágnes véget vetett az életének. Csendben ment el, ahogy láttam, fájdalom nélkül. Annyit írt: jobb lesz így. Semmi más… semmi.

Odébb pedig azt olvasta, hogy az apja napokig sírt, mert biztos volt abban, hogy a Müllerné miatt választotta a halált a felesége. De még lentebb kiderült, hogy nem, mert a Müllerné gyermeke miatt. A közös gyermekük miatt! Aki egészséges volt, és leánygyermek, s akit a felesége halála után, a Müller alázatos beleegyezésével azután az apja magához vett. S akit, hogy emlékezzen, megcsalt és immár halott felesége után Ágnesnek nevezett el. Annak a feltétele, hogy a gyermek hozzá kerüljön, az volt, hogy véget vetnek a kapcsolatnak, Müller ebben egyezett ki. Fél évvel későbbi bejegyzés tanúskodott arról, hogy ebbe a szörnyűségbe, ebbe a mocskos szörnyűségbe, aminek Ágnes érezte ezt az egészet, a Müllerné mintha belezavarodott volna.

És nem volt vége, mert még évekig sorakoztak a bejegyzések. A békét kereső férfi gügyögései a cseperedő gyermekről, őróla, hogy már megszólal, ekkor és ekkor, hogy jár, ekkor és ekkor, hogy mit eszik legszívesebben, s hogy vezeklésképpen munka alá kell temetkezni, ez a megfelelő orvosság. És írva is: művelni kell, ettől egészséges lesz az élete.

– Hát innen az enciklopédia – gondolta Ágnes, miközben már úgy rázta a zokogás, hogy a fogai hangosan összekoccantak, s a keze kiejtette ismét a könyvecskét, amely most az asztal lapjára esett. Kicsúszott belőle egy kép is, furcsa, taszító ocsmányság, akár az apja meg ez a nő, két test és egyetlen fej.

A metszet gyalázatos minőségben, de egy olyan állatot, egy disznót ábrázolt, amelynek két teste és nyolc lába van, és csak egy feje. Rajta a díszes felirat: A landseri koca A. D. mestertől. Hátoldalán a bizonyára viccesnek szánt, bűnös cinkosság szülte szavak: Az első alkalomra: Zsófia, Károly.

És Ágnes arra gondolt már, hogy valóban az apja meg az a nő van a képen, övék a két test. De az övé a fej. Ő az, Szlemenics Ágnes, akiben ki tudja, kinek a vére folyik még, Szlemenics Ágnes az, aki a két rettenetes testen ördögpofaként vigyorog, hogy a nyelve is kilóg.

– Én vagyok ez – alig bírta kimondani, fogai közül kis habbuborékok törtek ki, s maródtak fel a szemeiből alázúduló, megállíthatatlan, sós áradatban –, én, a szlemenicsi koca.

Müller Zoli csüngött a kis terasz peremén. Arcán összemosódtak a könnyek az esővízzel. Milyen jó érzés is a szerelem, gondolta, hogy ennyire megtölti őt, s az odabent zokogó lány láttán ő is sírni tud vele. Egyek ők már, érzi Zoli, és boldog, nagyon boldog volt, mert tudta, hogy őket már semmi nem fogja egymástól elválasztani.