Fohász az esőhöz

Eső, ki az érzést
és suhogásodban a csendet
tengerekig nyílóan a teret,
benne a frissességet adod,
te eleveníts most!
Kimondhatatlan zenédbe
meríts! A teremtő lélek tükre,
társa vagy, csöppjeidben
a kezdet fénye ragyog.
Földre zuhogásod üteme
mondja, íme, hogy élek.
Vízből égre, majd földre,
és újra magasba, újra közénk le,
így jársz körbe-körbe.
Ami poros, fonnyadt, fáradt volt,
tőled tisztul, fénylik, újjá lesz.
Mit mond, mit mond másnak csöpögésed?
Hogy minden itt van most veled,
itt az irányok, tágan a terek,
a föld, levegő, tűz, az elemek.
Ilyen egyszerű és tiszta az öröm,
vized suhogja (megnyitva börtönöm)
pocsolyákba hulló cseppjeid, kör körön,
a teljes és üres egyszerre üzen,
megnő és tűnik is el,
egymás után a formák csendje, zenéje.
A szem hiába, hogy előzze, elérje,
csak bámulja, nézi, benne van,
fényeiben, csaló csillámaiban.
Egy-egy pillanat megáll időtlen.
Esik, kopog, suhog, míg a felhő telt.

Csak ez

Ez a legmélyedből fölindult
mozdulatod, a kezed, fölmagasztalja,
és fénylik a kozmosz.
Bár haldokló tengereivel,
kínjaival, félelmeivel,
áradásaival, pokla tüzével
mintha kitéve a világ.
De ez a való most,
hogy minden látszik,
a káprázatok is tisztán,
városok, vágóhidak, fegyveres katonák.

Csak ez a kézmozdulat.