Fehérvári Győző

Magyar Kalevalák

Elias Lönnrot születésének kétszázadik évfordulójára

Hazánkban az 1835–36-ban megjelent úgynevezett Régi-Kalevala előmunkálatairól az első híradás a Literaturai Lapok 1836. január 23-i számában látott napvilágot: „A helsingforsi finlandi tudós társaság régi és új Finn énekek és Balladák gyűjteményét akarja kiadni. E végre Lönnrot orvos számos kirándulásokat tesz.”1 

Az első magyar, aki 1840-ben már fordítási szándékáról is beszámol, s le is fordítja az eposz néhány töredékét, az őshazakutatásért az egészségét, majd életét is feláldozó Reguly Antal volt. Az eposz viszonylag korán felkelti a hazai tudományos körök érdeklődését, rövid méltatását a Regélő Pesti Divatlap 1842. évi 183. számában olvashatjuk, feltehetőleg Erdélyi János tollából. A feltételezésre az ad okot, hogy Erdélyi még ugyanebben az esztendőben a Kisfaludy Társaságban tartott székfoglalójában is meleg hangon méltatja a finn eposzt, s Népköltési gyűjtemény című munkája 1847-ben megjelent I. kötetének előszavában Lönnrotra hivatkozik az általa is alkalmazott variánsok egybeolvasztásának módszeréről szólva. A Kalevala népszerűsítésének, kutatásának következő hazai apostolává Hunfalvy Pál vált. Alighanem vele kapcsolatban érdemes kitérni az 1848–49-es szabadságharc bukása és a finn–magyar nyelvrokonság elismertetése közötti összefüggésekre. Az önkényuralom korában a letargikus magyarság az addigiaknál is kevésbé volt hajlandó elfogadni a finnugor nyelvrokonság tényét, még többen – közöttük Táncsics Mihály is2  – úgy érezték, ez újabb megaláztatás a porig sújtott nemzet számára. A híres jogakadémiai tanárból ’48-as politikussá lett Hunfalvy a szabadságharc leverése után a tudományban keresett vigaszt és menedéket, s meggyőződéses „finnistává” vált. Számára, nézetei elfogadtatására még kapóra is jött a gyorsan világhírűvé vált Kalevala, hiszen annak a népnek rokonsága, amelyik ilyen örökbecsű mű megalkotására képes, nem lehúzza, hanem felemeli a hozzá közel állókat. Hunfalvy tehát saját tudományos érdeklődése, hajlamai mellett egy stratégiát is kidolgozott a finn eposzra építve a nyelvrokonság elfogadtatását illetően. Egyébként az 1849-es esztendő a Kalevala szempontjából is mérföldkőnek számít. Ekkor jelent meg ugyanis az 50 énekre és 22 795 sorra kibővített Új-Kalevala, amelyet most már nem csupán a karjalaiak, hanem az egész finn nép eposzának tekintettek, s amelyet ma Kalevalaként tart számon a világ. A Szépirodalmi Lapok 1853-as évfolyamának 8. számában az alábbi figyelemkeltő felhívást olvashatjuk:

„– Közelebbi számunkban egy nagyérdekű közlemény kezdetét veendik olvasóink. – »Kalevala« finn eposz ismertetését, Hunfalvy Pál munkatársunktól. Előre figyelmeztetjük rá olvasóinkat. Ha megismerendik a finn nép egész hitregészetét, őstörténetét, látni fogják, mikép a hasonlat, melly a finn és magyar nyelvet egy családba fűzi egybe, sokkal nagyobb, sokkal mélyebben szellemi – ha szabad a kifejezést használnunk, mint a nyelvidom és anyag egybevetése után gondolnók. A történetírónak igen hálás tanulmány kinálkozik e vidéken, hova vezetendjük olvasóinkat; de a philologiának kell előtte vinni a fáklyát; s valahára saját szemeinkkel látni, a hova eddig idegen szemüvegen által is alig vetettünk egyegy pillanatot. Ezért van, hogy ott kerestük rokonainkat, hol természetesen nem találhattuk föl. De többet majd utóbb.”3

S erre az „utóbb”-ra a lap 10–11–12. számaiban folytatásokban sor is került. Első cikksorozatában Hunfalvy nem a Kalevala cselekményével, hanem a hőseivel ismerteti meg az olvasót, a végén kitérve az eposz verselésére is: „A runók művi alkotásáról nem beszélünk itt, ámbár érdemes lesz összehasonlítani a magyar népdallal. Csak azt említhetjük, hogy a gondolatok kifejezése általában kétszerezve van, mint a héber zsoltárokban, mi a nyelv dússágát hasonértelmű szókban tünteti elő, de az áttételt nehezíti, melly más nyelvben alig bir eleget tenni a kifejezések változásainak. A rím nem tiszta, hanem hasonvégzetű; mert e runók egy költői népnek természeti alkotása. Mind ezt megmutatjuk mindjárt az első két runóval.

Engem elmém ösztönöz,
gondolatim hajtanak
kezdenem az énekléshez,
hozzáfognom szóváltáshoz”4

Hunfalvy már ebben a dolgozatában rámutat a kalevalai verselés két fő jellemzőjére, a paralelizmusra és a „hasonvégzetű”, mai szóhasználattal ragrímre, de nem tesz említést az alliterációról, ami a kalevalai verselésben szervezőerőként működik. A dolog érdekessége, hogy több mint két évtized múltán éppen ő az, aki ez utóbbiról vitát folytat a Kalevala egyik legavatottabb ismerőjével, August Ahlquisttal, s vogul és magyar példák segítségével bizonyítja be finn kollégájának az alliteráció ősi voltát. Ami a ragrímeket illeti, azok szinte természetes következményei a paralelizmusnak, hiszen ha ugyanazt a gondolatot más szavakkal elismételjük, a nagyjából azonos szórend miatt szinte törvényszerű, hogy a sorok végén ragrímek keletkezzenek. Mindezt azért tartom szükségesnek nyomatékkal hangsúlyozni, mert a magyar Kalevala-fordítások megítélésekor alkalmazásuk kardinális kérdéssé válik. Hunfalvy a lapban még ugyanannak az esztendőnek a végén folytatja a Kalevala ismertetését (49–50–51. sz.), ezúttal azonban már az eposz cselekményét követve, azt több mint félezer sor lefordításával illusztrálva. Sorvégi rímek alkalmazására egyáltalán nem törekszik.

E rövid elágazás után térjünk vissza a Kalevala hazai megismertetésének időrendi felvázolásához egészen 1871-ig, az első teljes magyar Kalevala megjelenéséig. Az egyik főszereplő továbbra is Hunfalvy, aki 1869-es utazása kapcsán megírja a finnugrisztikában és a magyar–finn (és észt) kulturális kapcsolatok történetében máig alapműnek számító Utazás a Balt-tenger vidékein I–II. (1871) című művét, amelyben Lönnrotnál tett látogatásáról is részletesen beszámol. Vele szinte egy időben folytatta „finnbarát” tevékenységét szövetségese, barátja, akadémikustársa, Fábián István (1809–1871) soproni evangélikus lelkész. Fábián, aki munkáit gyakran Philofennus néven jegyezte, s 1859-ben adta ki Finn nyelvtan című könyvét, 1861-ben számos fordításrészletet publikált a Kalevalából a Magyar Nyelvészet című folyóiratban;
s a következő esztendőben pedig a teljes Kullervo-epizód fordítását adta közre Arany János Szépirodalmi Figyelőjében folytatásokban. Az 1871. év fordulópont a magyar Kalevalák történetében. Az ugyanebben az esztendőben indult Figyelő című kritikai lapban az alábbi hír (kritika?) látott napvilágot:

„A »Kalevala«, a finnek hires nemzeti éposza pár nappal előtt jelent meg az akademia kiadásában. Barna Ferdinánd muzeumi könyvtárőr és az akademia levelező tagja forditotta, ki lehet ugyan alapos ismerője a finn nyelvnek és irodalomnak, de forditásában nem tudta kellőleg visszaadni a hires éposz költői szépségeit. A könyvet az Athenaeum irodalmi társaság igen díszesen állitotta ki.”5 

A hír örvendetes, a sommás, névtelen kritika kissé mellbevágó. Kiváltképp, ha figyelembe vesszük, hogy Barna Kalevalája volt a világon az Új-Kalevala sorrendben negyedik fordítása, németre Anton Schiefner fordította le 1852-ben, svédre Karl Collan 1864-ben, franciára L. A. Léouzon Le Duc 1867-ben, ráadásul az utóbbi prózai fordítás volt. (A. M. Castrén svéd nyelvű fordítása, melynek alapján Jacob Grimm a berlini Tudományos Akadémián tartott előadásában világhírűvé tette a Kalevalát, az úgynevezett Régi-Kalevalából készült.) Barna Ferdinánd fordításának ez a „költőietlensége” hamarosan bekerült a köztudatba, s szinte napjainkig kísért. Alig van olyan kézikönyv vagy nagyobb tanulmány, ahol ne elítélőleg szólnának róla. Ezért nem árt erényeit és hibáit kissé részletesebben taglalni. Mielőtt azonban ezekre rátérnék, hadd szögezzem le, hogy az öt teljes magyar Kalevala között nem kívánok semmiféle rangsort felállítani. Nem is lehet, hiszen a fordítások más-más korban és más-más szemlélettel születtek, ezért igen nehéz viszonyítási alapot találni, hacsak az eredeti stílusának, versformájának hű követését nem vesszük annak, bár – mint látni fogjuk – a tökéletes formahűség és a magyar olvasó számára fontosabb élvezhetőség nem egészen fedi egymást a magyar Kalevalákban. Ezenfelül hatalmas tér- és időbeli távolságok – például a növény- és állatnevek és az ezekhez kapcsolódó képek – számos választási lehetőséget kínálnak a fordítóknak, akik művük előszavában egyébként valamennyien jelezték is, milyen szempontok vezették őket munkájukban. Barna Ferdinánd fordítása például az alábbi elvek szerint készült: „Fődolog volt a hűség. E tekintetben következőleg jártam el: Ügyeltem rá, hogy miután a fordítás rokon nyelvből történt, lehetőleg nyelvalak nyelvalakkal, avagy egyen-értékű alakkal adassék vissza. Erre némileg kényszerülve is voltam, mert aki finnből magyarra és viszont fordít, csakhamar kénytelen tapasztalni, hogy a két nyelv alakjai oly hatással vannak egymásra, mint a vegyi kémszerek a velök rokon testekre, s még eddig nem találkozott senki, a ki a finn nyelvet elsajátította, hogy ezt már tanulás közben észre ne vette volna. […] Utánoztam a finn verselést a következőkben: a.) a közbenső rímeket mind megtartottam, s hasonlókkal adtam vissza. b.) A szükség úgy hozván magával a sorokat gyakorító igékkel pótoltam, hogy a nyolc szótag ki legyen, máskor ismét összehúzásokat eszközöltem, de csak oly esetekben, a hol ezt a nép valóban teszi.”6 

Barna legfőbb célkitűzésének, a hűségnek – amennyiben ezen a szöveghűséget értjük – eleget tett munkájában, s ez nem kis dolog, ha figyelembe vesszük, hogy sohasem járt a „terepen”, ahol tanulmányozhatta volna a finn népnyelvet, ami ráadásul nem is azonos a különféle tájnyelvekből Lönnrot keze nyomán létrejött kalevalai nyelvezettel. Barna Ferdinánd hazai segédeszközökben is szűkölködött. Saját nyelvtudásán kívül Renvall finn–latin–német szótárára, valamint a már említett Anton Schiefner német fordítására támaszkodva volt kénytelen felfejteni a finn anyanyelvűek számára is helyenként homályos szavak szövedékét. Barna Ferdinándot Schiefner munkájának felhasználása miatt sem kárhoztathatjuk, hiszen egy ilyen nagyszabású munka esetén mások fordításának segédeszközként való használata máig bevett szokás. Barna fejére azonban ez újabb – legutóbb Hajdú Péter által megcáfolt – vádat7 vont: fordításában hemzsegnek a germanizmusok. A megjelenéskor néma csönd, a későbbiekben alaptalan rágalmak sorozata – nagyjából így lehet jellemezni az első magyar Kalevalát. Aligha akad olyan mű a magyar fordításirodalomban, amely a megjelenését követő száz esztendőben ennyi rágalomnak lett volna kitéve. Az okokról még szólunk, most azonban térjünk vissza Barna Ferdinánd már ismertetett fordítói elveihez, nevezetesen az „a” pontban meghirdetetthez, ami a közbülső rímek (alliterációk) megtartását illeti. Nos, itt a fordító a két nyelv hangzóállományának különbözőségéből eredően teljesíthetetlen feladatra vállalkozott, a finnben ugyanis jóval kevesebb hang kerülhet szókezdő helyzetbe, mint a magyarban. Aligha véletlen, hogy – a ritmusproblémák mellett – utódainak is a kalevalai vers egyik legfontosabb tartozéka, a versszervező alliteráció visszaadása okozza a legnagyobb fejtörést. Gáspár Sándor 1977-ben megjelent tanulmányában8 véletlenszerűen kiválasztott mintákon az eposz II. énekének első száz, IV. énekének második száz, valamint IX. énekének első száz sorában az alliteráció gyakoriságát vizsgálja. Eszerint az első példa 80 eredeti alliterációjából Barna 21-et, Vikár és Nagy Kálmán 56-56-ot, míg Rácz István 100-at tud visszaadni. Ugyanez az arány a második példában az eredeti 83 alliterációjához képest az iménti sorrendben 19, 43, 51, 99, a harmadik esetében a 80 finn alliterációból a magyar fordítók 23, 54, 67, illetve 100 betűrímet képesek megjeleníteni.
A szóban forgó statisztikát Lisztóczky László 1998-ban megjelent könyvében9 az ötödik magyar Kalevala-fordító, Szente Imre teljesítményével egészíti ki, amely e tekintetben valamennyi eddigi fordítást felülmúl. A példák első látásra nem támasztják alá a finn és magyar nyelv hangzóbéli különbözőségeiről mondottakat, ám a későbbiekben látni fogjuk, hogy a magyar alliteráló sorok túlzott bősége a fordító leleményességén túlmenően egyúttal majdnem mindig csupán valami másnak, főként a szöveghűségnek a rovására érvényesülhet. Egy biztos: Barna Ferdinánd, akinek még nem volt mihez mérnie a teljesítményét, az alliterációkat illetően messze elmarad utódaitól. Másik ígéretét – a nyolc szótagos trochaikus lejtésű sorok visszaadását – az esetek többségében sikeresen teljesíti. (Az első versláb egyébként az eredetiben is jóval szabadabb a többinél.) Jóllehet Barna Ferdinánd fordítására nagyon is jellemző az az utódainál is fellelhető ösztönös kényszer, hogy az általában, de nem mindig sorközépen levő cezúra hatására a kalevalai verssort ősi magyar nyolcasban adja vissza.

Jó az atyám tudománya,
De anyámé még több annál,
A magamé mindazoknál;
Ha akarok versenyezni,
Magam mással összetenni,
Ledallom én dallosomat,
Elvarázslom a társamat,
Legjobb dallost is ledallom,
Legrosszabbá varázsolom,
A lábára kőcsizmákat,
Csipőjére fa nadrágot,
Nehéz kősulyt a mellére,
Kőköllöncöt gerincére,
Kőkesztyüket a kezére,
Kősüveget a fejére.

[III.: 53–69.]

Barna nyelvezete csak rosszindulatból mondható avíttnak, noha – a fordítással eltelt hat-hét évet is beleszámítva – száznegyven esztendővel ezelőtti magyar nyelv. Ugyancsak az Előszóból tudjuk, hogy a Kalevala töredékeit csak „gyakorlat” és „kedves szórakozás” gyanánt fordítgatta, s Toldy Ferenc buzdítására látott hozzá az egész eposz lefordításához. Tudta magáról, ő olyan ember, „a ki a költő diszes nevére igényt nem tarthat”, kora verseszménye hatásától azonban, főként a sorvégi rímeket illetően, nem szabadulhatott. S ez volt az a pont, ahol a korabeli irodalmi ízlés olyan alkotást kényszerített ki tőle, amihez valóban nem volt meg az igazi tehetsége, s ráadásul az első magyar Kalevalát helyenként egy felemás megoldással volt kénytelen tolmácsolni. „Fordításomat rímes versekben eszközöltnek nem kívánom tekinteni, ha mégis közel jár hozzá, ez csak azért is van, mert hazai közönségünk ízlését is szemem előtt kellett tartanom. [Kiemelés tőlem – F. Gy.] Az eredeti szöveg versei is csak kivételképpen azok, valamint nem mindig rímesek a székely balladák sem, melyek szerkezetét leginkább tartom vala szemem előtt.”10 S hiába a szabadkozás, helyenként átüt az eposz sorain, hogy az eredeti szórendben kora kívánalmainak megfelelően éppen a rím kedvéért változtat, ami természetesen nem válik a fordítás javára:

Könnyen telék itt az ezüst,
A sárarany bőven került,
A földeken pénzerszények,
Utczán zacskók heverésztek,
Vendégeknek tisztességre,
Meghívottak örömére
Väinämöinen, a jámbor agg,
Ős mestere a dallásnak,
A szánjába felpattana,
Hazafelé elindula:
Útjában is dalol vala,
Dalol vala, bűvöl vala.
Fog egy dalba, másik dalba,
A harmadik dalba kapna,
A szán talpa kőhöz farol,
Fa törzsökbe bele fordul,
Csikótól a szán elmarad,
Összerogya dalnok alatt,
Szántalpak szétcsattanának,
Deszkák szerteszét hullának.

[XXV: 67–77.]

Folytathatnám a sort a Barna-féle fordítás pozitívumainak és negatívumainak felemlegetésével, de nem teszem, mert félő, hogy a csaknem másfél évszázados szöveg ideiktatásával inkább rontanék, mintsem javítanék úttörő munkájának megítélésén. Ahhoz, hogy felismerjük a fordítás nyelvi erejét, sok-sok valóban bravúros leleményét, háttérként vagy talán kontrasztként ide kellene citálnom a XIX. század hatvanas–hetvenes éveinek jó néhány, sokkal nagyobb becsben tartott fordítását, ami túllépné a dolgozat kereteit. Egy biztos: a későbbi, germanizmusát illető s finn tudását, jó magyar nyelvérzékét kétségbe vonó vádak teljesen alaptalanok és méltatlanok. A fáma szerint ebben része van a tudósnak kitűnő, ám eredetileg német ajkú Budenz Józsefnek éppúgy, mint közvetlen utódjának, a Barna Ferdinándot meglehetősen lekezelő, vele szemben magának bántó tréfákat is megengedő Vikár Bélának. Ezekre most nem kívánok bővebben kitérni, a téma iránt érdeklődőknek jó szívvel ajánlhatom Domokos Péter Barna Ferdinándról szóló kismonográfiáját,11 valamint Hajdú Péter Budenz problémák12  című tanulmányát. Ami Barna Ferdinándnak, a világon a harmadik idegen nyelvű verses Kalevala megalkotójának a megítélésében számomra igazán bántó és a tudósi felelősségre is intő példa, hogy a Kalevala lipas13 című igen jól használható kézikönyvben, melyet gyakran fellapoz a világ valamennyi Kalevala-kutatója, a hazai szakirodalomból régóta ismert rosszízű anekdota olvasható: „Barna Ferdinánd fordítása Budenz József nyelvtudóst az alábbi felkiáltásra késztette: Való igaz, most már nekünk is van Kalevalánk magyarul! Csakhogy ez nem Kalevala. Ez Barnavala.”14 

Nem lenne teljes a kép Barna Ferdinánd Kalevalájának megítéléséről, ha a pozitívabb, tárgyilagosabb értékelésekről nem számolnánk be. Az első ilyen megnyilvánulással már a megjelenés évében, 1871-ben találkozunk a Reform című lap július 28-i számában. Mai tudásunk szerint ez volt a második s egyben az utolsó híradás a teljes magyar Kalevala megjelenésekor. Többek között ezért szoktunk Barna fordításának teljes visszhangtalanságáról beszélni. A cikk ismeretlen – vagy legalábbis olvashatatlan aláírású – szerzője főként a Kalevala világirodalmi jelentőségéről értekezik, s meglehetős jártasságot mutat a témában, de meleg, szinte áradozó hangon szól a fordítóról is:

„A naív ősköltészet, mely közvetlenül termett ki eredeti talajából, mint a paradicsom-kert, mint az ősi Flóra egész rengeteg gazdagsága az illetetlen, termő erejének egész feszülő teljében eredő humusból, idegen földbe való átültetésekor teremtő erejű költőt kiván, hogy sokat ne veszítsen részegítő illatából. Mindent az idegen nem kivánhat, sőt ily nagy föladatra termett erőkkel is csak ritkán rendelkezhet. Így alig marad több hátra, mint óriási szorgalommal, a szakértelem és tárgyszeretetének lelkiismeretével, szóval azzal, a mi hatalmunkban van, pótolni azt, a mi nem magunktól függ. Barna Ferdinánd úr, a Kalevala magyar fordítója, ez utóbbi szempontból nagy föladatának magaslatán áll. Őt a mellett áthathatta a költészet melege is s olvashatunk a magyar Kalevalában nem egy helyet, hol a korrektség – mert Barna mindenütt korrekt – a költőiséggel karöltve jár. Legyen szabad csak egy rövidke helyet idéznünk. A sorok Pohjoláról [a szerző itt alighanem a pohjolai lányra gondolt – F. Gy.] szólnak, midőn Väinämöinen őt meglátja és feleségül kéri:

Pohjolának kecses szűze
Föld híre, víz ékessége:
Ül vala az ég hajlásán
Ragyog az ég szivárványán
Tisztaságos öltönyében,
Hófehér légköntösében,
Arany vásznát szövögeti,
Ezüst gyolcsát himezgeti,
Vetélővel, sárarannyal,
Fénylő ezüst bordájával.

[VIII: 1–10.]

Eleinte egyébként Barna tudóstársai sem fogadták idegenkedve az eposz fordítását, később hangolódtak ellene, főként már említett kortársai hatására. Ugyanakkor azt is le kell szögeznünk, hogy a tudományok művelőin kívül irodalmi körökben jóformán semmilyen érdeklődést nem keltett, s ezért nem a fordítás okolható. A magyar irodalmi élet – kivéve néhány tudóst – nem volt még elég nyitott sem a finn rokonságra, sem a Kalevala-típusú művekre. Itt talán elegendő Szász Károly A világirodalom nagy eposzai című, 1882-ben megjelent művének nem túl hízelgő véleményére utalni. Szász sem a fordításon fanyalgott, hanem magán a Kalevalán (és a Kalevipoegen). Az utókor inkább azért neheztelt Barnára, s hárult át neheztelése az általa fordított Kalevalára, mert az nem tudta megnyerni Arany Jánost a finnugor ügynek. Mindez közrejátszott abban, hogy Barna Ferdinánd fordításáról csaknem száz esztendőre lesújtó kép alakuljon ki. A jeget érdekes módon egy kolléga, egy fordítóutód, Nagy Kálmán törte meg 1971-ben, A százéves magyar Kalevala című tanulmányában, amelyben – noha Barna gyengéit is láttatja – sokkal reálisabb képet ad a fordításáról:

„A Kalevala fordítások általában ragaszkodnak a gondolatpárhuzamhoz, de ahol ez a ragaszkodás nem metrikai vagy egyéb ok miatt lanyhul, ott nyomban törés áll be a versben.
Barna fordításában is – mivel szó szerint, pontosan fordít – a gondolatpárhuzam megőrződik. A Kalevala eredeti versformáját a szószerintiség önmagában is megérezteti valamennyire, s így Barna olyan fordítást adott, amely sok részletében elképzeléseit meghazudtolva igen közel áll az eredetihez.”15 Nagy Kálmán a korábbiaknál jóval elfogulatlanabb értékelését más és más érvekkel a Régi-Kalevala megjelenésének 150. évfordulójától, 1985-től kezdve a szaktudomány művelői (Szíj Enikő16 , Hajdú Péter, Domokos Péter17) is elvégezték, s igyekeztek tudatosítani a nagyközönségben is. „Talán ez a hely alkalmas arra – írja Hajdú Péter a Kalevala egyébként Vikár fordította legújabb kiadásának utószavában –, hogy Barna Ferdinándnak némi elégtételül szolgáljon: úttörő vállalkozását nagyra kell értékelnünk, különösen a korabeli egyéb fordítások ismeretében.”18 

Barna Ferdinánd fordítása kapcsán azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy harmincnyolc esztendőn át egyedül az ő munkáján keresztül nyerhetett bepillantást az érdeklődő magyar olvasó a finn eposz világába. S ha ennek a ténynek irodalmi hozadéka alig-alig volt is, a magyar mitológiakutatás például sokat – néha helytelen s túl messze menő következtetéseket is levonva – merített belőle. Kandra Kabos Magyar mythologia című, 1897-ben megjelent művében egyenesen „mythologiánk alapvető szent írásául” fogadta el, mint amely néphagyomány töredékeinkkel egykorú s amellett tisztább is, vegyületlenebb is.”19 

A Kalevala „igazi”, a szélesebb nagyközönség számára is ismert fordítója, Vikár Béla 1909-ben adta közre munkáját. Vikár ekkor már jó két évtizednyi népköltészeti, népzenei gyűjtőmunkát tudhatott maga mögött, s teoretikusan is elmélyült a népköltészet búvárlásának tudományában mind hazájában, mind Finnországban. Kitűnően ismeri a népnyelvet, a nyelvjárásokat, szókincse lenyűgöző, talán túlságosan is szerteágazó. A Kalevala átültetésének gondolata diákkora óta foglalkoztatja, szándékáról, annak részbeni megvalósításáról már 1890-ben beszámol a Budapesti Szemle hasábjain:20 

„Maholnap húsz éve, hogy a finnek híres nemzeti eposzát, egy velünk rokon nép költészetének e nagyszerű hagyományát, Barna Ferdinánd fordításában bírja irodalmunk.

Nem úttörő munkára vállalkozom tehát, midőn a Kalevala új fordításával kísérletet teszek.

Más kérdés az: kell-e a Kalevalát újra lefordítani. Meggyőződésem erre a kérdéssel igennel válaszol. S így fog válaszolni a Kalevalának minden ismerője, a ki előtt egyszersmind nem titok az a viszony, melyben tisztelt elődöm műve az eredetihez áll.

Korántsem akarom kisebbíteni Barna Ferdinánd érdemeit. Nála nélkül talán máig sem volna magyar Kalevalánk. De kétségtelen, hogy kísérlete – még pedig önmagában rejlő okoknál fogva – meddő maradt. Magán a fordítón és ifj. Szinnyei Józsefen kívül, ki a finn irodalommal és nyelvészettel leginkább foglalkozik nálunk, jobbára csak a finn nyelvet tanuló ifjúság kenyere a magyar Kalevala, mint – elismerem – igen használható segédkönyv. Irodalmi kelete nincsen. Aesthetikusaink figyelmét nem foglalkoztatja.

Pedig a Kalevala megérdemelné, hogy nekünk is az legyen, a mi Finnországnak: nemzeti közkincsünk.”

A tanulmány szerzője ezután fordítói célkitűzéseit ismerteti, hangsúlyozva: „A helyes elv tehát csak az lehet, hogy a fordítás a maga nyelvén jó legyen, s eredeti gyanánt hasson. [...] Szükségesnek tartom tehát nyelvalaki tekintetben a finn eredetit kevésbbé követni, mint elődöm tette. Másfelől jobban vélek megfelelhetni czélomnak azzal, hogy a fordítást rímekben eszközlöm, míg Barna Ferdinánd csak korlátozva él a rímmel. Szerintem azonban az alaki hűség kívánalma egyenesen rímes fordításra utal.” Majd néhány rímre utaló példát hoz az eredeti szövegből, s megállapítja, hogy „a Kalevala éppen nem idegenkedik a rímtől, sőt határozottan a rímes jellegre törekszik”. Vikár eme nézetét a Kalevala egésze nem támasztja ugyan alá, arra azonban kitűnő ürügy, hogy a korabeli magyar irodalom kívánalmainak megfelelő, a „maga nyelvén jó”, mi több, remek fordítás útját egyengesse. Több dologról is szólnunk kell még Vikár tudatosan vállalt fordítói célkitűzései közül. Az egyik a Kalevalával szemben gyakran hangoztatott kifogás: a bőbeszédűség, a paralelizmusból eredő „mindent kétszer mondás”. Vikár ennek ódiumát a fordítókra hárítja, mondván, hogy a Kalevala szinonimagazdagságát megkerülve a fordítók az ismétlődő gondolatokat gyakran ugyanazon szavakkal fejezik ki. Ezt a csapdát ő el fogja kerülni, „ha kell, a szó szerinti hűség rovására is”. Ehhez tegyük hozzá, hogy rendkívül gazdag nyelvezete segítségével ezt a fogadalmát az eposz egésze során be is tartja:

Oh jaj öreg Vejnemöjnen,
Viszáld vissza szent szavaid,
Bontsd föl bűvös mondataid,
Aranyt adok egy sisakkal,
Új ezüstöt egy kalappal,
Mit apám harácsolt hadban,
Viadalban vett el hajdan.

[III.: 408–414.]

Vikár költői tehetsége ebben a néhány sorban teljes pompájában ragyog, miközben nem is kényszerül megszegni a szó szerinti hűséget sem. Rendkívüli leleményességről tesz tanúbizonyságot másik fordítói vállalásában, az alliterációk lehető legteljesebb visszaadásában is. A „viszáld vissza” ebben a szövegkörnyezetben telitalálat és mindenki számára érthető is. Vikár számos hasonló, költői virtuozitásról tanúskodó szó alkotására is vállalkozik még. Önmaga – érthető módon – képtelen egy teljesen új, a kalevalai magyar szókincs megalkotására. Figyelembe véve Barna Ferdinánd útmutatását tudatosan fordul a székely népballadák, valamint a népnyelv és azon belül is a nyelvjárások felé. Ezek számos elemének felhasználásával következetesen érvényesíti a Kalevala nyelvéről vallott koncepcióját, s egyúttal archaizálja is költői nyelvét. Megoldásának azonban számos buktatója is van. Nyelvezete helyenként túldíszítetté, máshol érthetetlenné válik. „Jóllehet inkább a kifejezések zamatos magyarságára helyeztem a súlyt és óvakodtam tájszókkal czifrálkodni, mégis meg nem állhattam, hogy néhány, a maga helyén jó szolgálatot tevő tájszót és tájszólást részint verstani okokból, részint önmagukért
[kiemelés tőlem – F. Gy.] ne hasznosítsak” – írja 1890-es Kalevala-tanulmányában. S eztán tetemes mennyiségű, magyarázatokkal, értelmezéssel ellátott tájszó felsorolása következik. Habár majd két évtizeddel később, 1909-ben Kalevalája Előszójában már azt írja, hogy a tájszókat nemhogy kereste, inkább kerülte, vonzódása azokhoz – beleértve az olvasó számára érthetetleneket is – elvitathatatlan.

Mikor nászban ittak mindig
Mikor meglakták a lagzit,
Észak udvarán a hérészt,
Homályhonban a menyegzőt,
Mondja Észak úrasszonya
Ilmarinennek, a vőnek:
„Mit ülsz nagynemzetű itten,
Mért vagy, föld fénye imetten?”

[XXII: 1–8.]

Az idézett nyolc sorból a fordítónak kettőt is meg kellett magyaráznia még a nyelvileg iskolázottabb olvasói számára is, holott használatukat nem a két nép közötti kulturális különbség indokolta. (A hérész Vikárnál „dínomdánom”-ot, az imetten pedig „ébren”-t jelent. A tájszavak időnként teljesen indokolatlan használata kapcsán teljesen egyet kell értenünk Zolnai Gyulával, aki jó két évtizeddel a Vikár-féle Kalevala megjelenése után, A magyar Kalevala nyelvéről című tanulmányában ezt írja:21 „A fordító mint jeles népköltési gyűjtő s a népnyelvnek szorgos figyelője, olyan gazdag szókincsismeretet tesz föl olvasójáról, aminővel csak ő maga rendelkezik.” A jelenség önmagában nem minősíti a költői művet, de szólnunk kellett róla, mert szerves tartozéka annak a nyelvezetnek, amelynek óriási szerepe volt abban, hogy a Kalevala Vikár szavaival valóban „nemzeti közkincsünk” legyen. Vikár művét már megjelenésekor ovációval fogadta a kritika, s méltatása voltaképpen napjainkig tart. Hosszú lenne felidézni mindazok névsorát, akik elismerően, sőt szuperlatívuszokban szóltak a második magyar Kalevaláról, íróinkra, költőinkre, művészeinkre gyakorolt hatásáról. A Kalevala Vikár tolmácsolásában „hazaérkezett” Magyarországra. Az eposz egyik legismertebb s leglelkesebb méltatója a Régi-Kalevala centenáriumán Kosztolányi Dezső volt, aki írásával mindmáig a legszebb magyar Kalevaláról szóló esszét öntötte szavakba.

„Vikár Béla, aki évek hosszú során gyűjtötte a népmeséket és a népkölteményeket, s minden tájszólást ismert, leleményes költői cselhez folyamodott. Megtartotta a mai pallérozott szó- és szólamkincset, de inkább ízelítőül, sohasem az érthetőség rovására, hanem jellemzésül és színfoltul tájszavakkal tarkázta a szöveget, az ország minden részéből, háromszéki és göcseji szavakkal éppúgy, mint felsőtiszai és csallóközi szavakkal, ezenkívül fölelevenítette néhány kihalt, régi szavunkat kódexeinkből, s merész, talpraesett ötlettel – elvonás útján – új szókat is formált. Ezzel a mesterien mesterkélt, mégis természetesen folyó varázslatos nyelvvel pedig elérte, hogy a Kalevala mintegy gyűjtőmedencéje, olvasztó tégelye lett egész szókincsünknek… Nemlétező nyelv ez, de ízig-vérig magyar, s amellett homályos ősiségét érezteti nyelvünk ismeretlen múltjának, azt a káprázatot keltve, hogy csak így költhették volna a mi Kalevalánkat, ha az el nem pusztul valahol Ázsia fönnsíkjain…”22 Sőt, a nyelv kérdéseivel teoretikusan is foglalkozó, a „fordítás egyenlő ferdítés” szkeptikusan csengő szójátékát megalkotó költő odáig megy a lelkesedésben, hogy esszéjében még Heikki Paasonen finn tudós retorikai fordulatnak kitűnő, szakmai szempontból azonban teljességgel értelmezhetetlen véleményét is megemlíti, amely szerint ha az eredeti Kalevala elveszne, Vikár szövegéből rekonstruálni lehetne azt. Mindemellett Vikár érdemei elvitathatatlanok, fordítása valóban a magyar műfordítás-irodalom egyik csúcsteljesítménye – a számos újrakiadás mellett ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a finn eposz az ő sajátos tolmácsolásában gyakorolta a legnagyobb hatást XX. századi költészetünkre, s valószínűleg a csaknem százesztendős archaizáló nyelvezetével, csengő-bongó rímeivel napjaink olvasójának érdeklődésére is számot tarthat.

Az eposz harmadik magyar fordítására a dolgozatban már emlegetett Nagy Kálmán vállalkozott. A fiatal, tragikus sorsú nagybányai tanárnak nem adatott meg, hogy a helyszínen tanulmányozza a Kalevala népét, s főleg ennek a népnek a nyelvét, fordításának egyedüli ihletője a Kalevala volt a maga eredetiségében, természetközeliségében. Vikár fordításáról Barna Ferdinándról szóló, már említett cikke kapcsán elismerően beszélt ugyan, mégis egy merőben más interpretációjú Kalevala született meg tolla nyomán. Csengő-bongó sorvégi rímek nélkül és világos, érthető mai nyelven. „…mindenek előtt azt kell Nagy Kálmánnak holtában is megköszönnünk – írja Varga Domokos az eposz 1972-es bukaresti megjelenését követően –, hogy nemcsak jól olvasható, hanem minden nagyobb erőfeszítés nélkül végigolvasható Kalevalát adott a kezünkbe.”23 A „végigolvashatóság” titka Nagy Kálmán esetében főként üde, mai népi nyelvezetében rejlik, valamint abban, hogy végre szakítani mert a hagyományos magyar rímes tolmácsolással. Verselésében a ragrímek a maguk természetességében csengenek, vagy éppen hogy nem csengenek össze, a helyükön vannak, mint a szöveg természetes tartozékai, helyettük a hangsúly az alliterációkra kerül, amelyek számosak ugyan, de sohasem erőltettek. Az eddigiekben szóltunk már arról, hogy alliterációinak száma, noha nem éri el az eredetiekét, mintegy tíz százalékkal nagyobb, mint a Vikár-féle fordításé. A verssoroknak csaknem minden esetben megmarad a trochaikus lejtése, kivéve a magyar nyelv sajátosságaiból adódó hosszú magánhangzós -ból, -ből, -ról, -ről stb. ragok sokaságából eredő, elkerülhetetlennek látszó eseteket. Nagy Kálmánnál elvétve sem találkozunk azzal az eddigi fordításokban is gyakran megnyilvánuló jelenséggel, hogy az időmértékes verselés önkéntelenül átvált az ősi magyar nyolcasba.

De jó volt ott éldegélnem,
gyönyörű volt ott az élet.
Azért volt csak rossz a sorsom,
azért volt nehéz az élet:
féltették a lányaikat,
kövér kisasszonyaikat,
hogy majd rosszul bánok vélük,
sokat éjszakázom vélük.
Pedig elbújtam előlük,
mint a farkas a csürhétől,
mint a csirkétől a héja.

[XXIX.: 586–598.]

A mindenki számára érthető nyelvezetnek köszönhetően, miként az az utolsó két sorból is kitetszik, hozzáférhetőbbé válik számunkra a Kalevala egyik ritkán emlegetett sajátossága, a humora is. Önkéntelenül fölvetődhet a kérdés, hogy az idézetek közül miért válogatok ennyire önkényesen, ahogyan azt eddig is tettem, hiszen az azonos idézetek valóságosabb összehasonlítási alapul szolgálhatnának az olvasó számára. Önkényességemnek igen egyszerű okai vannak: részint – szóltam már róla – nem áll szándékomban rangsort felállítani az öt fordítás között, részint pedig egy csaknem huszonháromezer soros eposz esetében semmi esélye annak, hogy az olvasónak néhány tucat sor összevetése bármiben is megkönnyítené a dolgát, hiszen mindegyik fordításban máshol találjuk a briliáns és kevésbé sikerült sorokat. Néhány olyan szó, fogalom esetében azonban érdemes összehasonlításokat végezni, amelyek nem minősítenek, inkább kultúr-, pontosabban nyelvtörténeti jelentőséggel bírnak. Ezek között is legelső helyen van a finnek ősi hangszere, a kantele. Már Csepregi Márta is megemlíti kitűnő tanulmányában,24 hogy míg Barna a finn pengetős hangszert „lant”-nak, illetve „koboz”-nak fordította, Vikár a lantot a „hárfa” szóval váltogatja, Nagy Kálmán és Rácz István pedig az eredeti „kantele” szót is használatba vette. Tegyük hozzá, hogy immár teljes joggal, hiszen éppen a Kalevala fokozatos ismertségének a hatására ez időközben szókincsünk részévé vált, ma már jóformán senki számára nem cseng ismeretlenül. Ugyancsak itt lehetne szólni a Kalevala hőseinek epitetonjairól, hogy az egyes fordítók hogyan változtatják, illetve örökítik át ezeket. Nagy Kálmán például éppúgy váltogatja a „léha” jelzőt a Messzikedvűvel, mint Vikár; Barna hol fürgének nevezte, hol pedig meghagyta a szó szerinti finn eredetit, a Kaukomielit, míg Rácz Istvánnál már a Könnyűkedvűvel is találkozunk, Szente Imre pedig egyebek között a Kalandoskedvűvel és a pajkossal bővíti a sort. A Nagy Kálmán által használt derék-öreg Väinämöinen a későbbi fordításokban – Képes Géza példája nyomán – „vénséges vénné” válik, s a kovács Ilmarinen helyett is Vikártól kezdve egyre gyakrabban – így Nagy Kálmánnál is – olvashatjuk a „vasverő” jelzőt.

Nagy Kálmán fordítása kapcsán érdemes még kitérni annak fogadtatására, végtére is az ő Kalevalájának megjelenésekor még a szűkebb irodalmi közvélemény számára is Vikár műve jelentette az egyetlen, a megismételhetetlen magyar Kalevalát. Kétségtelenül meglévő nyelvi varázsának nimbuszát Kosztolányi véleménye – amely Arany János Hamletje mellé állította – még tovább növelte. „…az 1909 óta felnőtt s növekvő nemzedékek számára a magyar Kalevala vikárul beszél” – állapítja meg találóan Szilágyi Domokos 1967-ben, Nagy Kálmán készülő művének beharangozásakor.25 A fordítás szemelvényei könyv alakban is napvilágot láttak Bukarestben az Irodalmi Könyvkiadónál 1969-ben.26 A magyar irodalmi közvéleményt tehát nem érte váratlanul Nagy Kálmán 1972-ben ugyancsak Romániában megjelent teljes Kalevala-fordítása. A fordító ekkor már halott volt – kéziratát átadva közeli barátjának, Páskándi Gézának, a hírhedt Securitate zaklatása miatt önkezével vetett véget életének. A kritika – mind a hazai, mind az erdélyi – többnyire szeretettel, megértéssel fogadta művét. S nem csupán kegyeleti okokból. Már a megjelenést követő esztendőben tizenhárom ismertetés és elemzés látott napvilágot róla. Szinte valamennyi a formahűségét és korszerű nyelvezetét dicsérte. Végre megszületett az első – Varga Domokos szavaival – „köznyelvű Kalevalánk”. Az Európa Könyvkiadó 1975-ös kiadása a szélesebb nagyközönség számára is hozzáférhetővé tette Nagy Kálmán munkáját.27

A következő esztendőben egy másik magyar nyelvű Kalevala is napvilágot látott – igaz, csak kétszáz példányban és sokszorosítva – a finn fővárosban, Helsinkiben, hogy aztán majd 1980-as hazai,28 finn néprajzi tárgyak fotóival illusztrált kiadásával az olvasók újabb rétegeit hódítsa meg az eposz számára. Fordítója, Rácz István, aki fotóalbumaival szerzett magának országos hírnevet választott hazájában, nem volt ismeretlen a magyar irodalmi életben sem, számos regényfordítása mellett 1956-ban adta ki még itthon a finn lírai népdalokból készült Kanteletár című kötetét. A kalevalai versmérték ismerete tehát szinte a zsigereiben volt. Rácz István Kalevalája már csupán ránéztire sem hasonlít az eddigiekre. A megszokott paralel sorokat – újabb finn mintára – ő egy sorrá vonja össze, a tizenhat szótagos sorok látványa eleve a klasszikus eposzokat idézi emlékezetünkbe. Eljárása némely kritikusai szerint „elősegíti a könnyebb olvasást, másrészt plasztikusabbá teszi a gondolatok játékosan egymásba fonódó szálait”.29 Azonban, mint minden fordítói megoldásnak, természetesen ennek is vannak buktatói. Az egyes „félsorok” ragrímeit, a verselés természetéből eredően, nem mindig lehetséges eltüntetni, s így a hosszú sorok közepének és végének „hasonvégezete” elnyomhatja az alliteráció erejét:

Kicsi lánya könnyét ontja: „Kedves anyám, kihordoztál!
Bizony siratom magamat, siratom selymes hajamat,
fiatal fürtös fejemet! Hisz hajadon hajfonatom,
sima fürtöm kontyba kötik, fehér főkötőbe rejtik.”

[III.: 550–556.]

Vénséges vén Väinämöinen felel néki, mondja menten:
„Ott kószáltam, kóboroltam, hetek hosszat ott maradtam
sötét, sivár Pohjolában, szomorú Száriolában,
lapp varázslók vándorútján, tudós táltosok tanyáján.”

[X.: 67–74.]

Rácz István felfogása szerint viszont „így az eposz textúrája még érdekesebbnek, szövevényesebbnek hat, s a verselés játékossága még inkább érvényesül”. Fő fordítói célkitűzése azonban nem ez volt, hanem az alliterációk maradéktalan visszaadása, ami – ha visszagondolunk a finn és a magyar hangzóállomány különbségeire – eleve reménytelen vállalkozásnak tűnhet. Mégsem válik azzá, hiszen – szó volt már róla – alliterációinak száma helyenként az eredetiét is felülmúlja. Rácz István ugyanis az alliterációt tartja a kalevalai vers fő szervezőerejének. Mindezt egy példával is illusztrálja: „Az eposz negyedik énekében Ajnó, mielőtt vízbe ölné magát, leveti és szerteszórja ruhadarabjait. A finn eredetiben minden egyes holmija olyan helyre esik, amelynek neve alliterál az eldobott darabbal… Itt az alliterációnak igen lényeges a hatása, mivel a szavak összecsengése szinte kijelöli azt a helyet, ahová az eldobott ruhadarabnak végzetszerűen, eleve elrendelten hullania kell. Ha ragaszkodom a szó szerinti, szolgai pontossághoz, le kell mondanom az alliterációról, s ezzel nem csupán a vers csengése tompul, de a jelenet is sokat veszít drámai végzetszerűségéből. Ezért lényegtelen változtatással így adtam vissza a szöveget:

Ingét veti ingó nádra, szép szoknyáját száraz ágra,
harisnyáját hűs homokra, cipellőjét cifra kőre,
gyöngyeit a gyöpre szórja, dobja gyűrűit a gyomba.

[IV: 310–316.]”

Rácz István kitűzött célja érdekében gyakran kényszerül ehhez hasonló, többnyire egészen apró szövegváltoztatásokra, „átköltésekre”, amelyek azonban a szöveg lényegét nem érintik. Sőt gyakran, igen leleményesen, nem csupán az alliteráció kedvéért változtat, hanem növénynevek, jellegzetes finn ételek esetében is, hogy képeivel ugyanazt a képzetet keltse olvasójában, mint az eredeti szöveg a finn olvasóban. Rácz István nyelvezete gazdag, költői, szókincse szinte kimeríthetetlen, kitűnően él népi szófordulatokkal, a tájszók, homályos kifejezések használatától tudatosan óvja magát. Noha hosszú életének fél évszázadát Finnországban élte le, magyar nyelvtudásán ennek keresve sem találhatjuk semmi nyomát. Kalevalája gazdag nyelvezetének népi üdesége vélhetően jó ideig nem indul hervadásnak.

Első látásra az ötödik teljes magyar Kalevala is egy nyomdatechnikai fogással hívja fel magára a figyelmet. Fordítója Szente Imre, aki Kosztolányi mintájára „népkönyvvé” szeretné tenni hazánkban a Kalevalát, ezért a prózai epika műfajainak, a mesének és a regénynek a tulajdonságait szándékozott kiemelni fordításában, s ennek tipográfiailag is nyomatékot adott: az egész eposzt prózai szövegként tördelte, azt az illúziót keltve, mintha meséskönyvet olvasnánk. Ám ez valóban csupán illúzió, hiszen amint belekezdünk az olvasásba, azonnal átüt a szövegen a verssorok lüktető ritmusa. Szente Kalevalája véletlenül sem tekinthető szabad prózai átdolgozásnak, hiszen az egyes összetartozó részek után közölt számok alapján visszakereshetjük a Kalevala mind a 22 795 verssorát. Szente fordítása Rácz Istvánéhoz hasonlóan külföldön keletkezett. A sokáig Finnországban élt, majd Svédországba áttelepült magyar költő műve 1984-ben készen volt, itthon azonban Weöres Sándor ajánlása ellenére sem talált kiadóra. Végül a Nemzedékek és a Nemzetőr közös kiadásában látott napvilágot Münchenben 1987-ben.30 Ily módon az ötödik teljes magyar Kalevala már másfél évtizede megszületett – első megjelenésekor még néhány recenzió is méltatta –, csak éppen hozzájutni, elolvasni volt bajos. Sokan beszéltek róla, anélkül, hogy ismerték volna. 2001-ben talált haza magyarországi kiadásban, Pusztay Jánosnak, a szombathelyi Minoritates Mundi–Litaretura szerkesztőjének jóvoltából.31 Szente Imre legfőbb fordítói célja a népkönyvjelleg hansúlyozása mellett a verssorok pontos ritmikájának visszaadása volt. A már említett nyolc szótagú trochaikus sorok ugyanis az eredeti kalevalai versmértékre is csupán jellemzőek, de nem bírnak kötelező érvénnyel. Számos variációban fordulhatnak elő – ezekből maga Lönnrot több mint négyszázat említ már a Régi-Kalevala előszavában –, mintegy oldva a szabályos sorok monotonságát. Ugyanakkor néhány fő szabály következetesen érvényesül. Ezek közé tartozik például az, hogy – a trochaikus lejtés megmaradása végett – a sor utolsó szótagja nem lehet hosszú, ha az előtte álló rövid. A magyar nyelvben ez gondokat okozhat a fordítónak, gondoljunk csak a hosszú szóvégi magánhangzóink sokaságára, a hosszú ó-t és ő-t tartalmazó ragjainkról már nem is szólva. Szente Imre ezt a csapdát úgy igyekszik elkerülni, hogy igen gyakran merít szűkebb pátriája, a Dunántúl tájnyelvéből, amelyben az említett hosszú magánhangzók igen ritkán fordulnak elő. A hosszú ó-t és ő-t tartalmazó ragokat pedig, ha a helyzet úgy kívánja, igen leleményesen a népnyelvi, mégis mindenki számára érthető -bul/bül, -tul/tül, -rul/rül alakokkal cseréli fel. Mellesleg ezt a megoldást már Vikár Bélának ajánlotta annak idején A magyar Kalevala nyelvéről című tanulmányában Zolna Gyula, Vikár mestere Arany János Rege a csodaszarvasról című költeményének kezdősoraira („Száll a madár ágrul-ágra, száll az ének szájrul-szájra”) hivatkozva. Szente Kalevalájában a tájnyelvi szavak megértése sem okoz az olvasónak különösebb gondot, mivel a számára ismeretlen tájszó jelentése – hála a folyamatosan ismétlődő gondolatpárhuzamnak – a szövegkörnyezetben általában világos értelmet kap, néhány ritka kivételtől eltekintve. Szente – Csepregi Márta találó megfogalmazása szerint – „lemminkäineni léhasággal” viszonyul mind az eredetihez, mind az elődök formáihoz. Alighanem ez a titka alliterációi rendkívül magas számának is. Fordításába néhány ismert verssor töredékét (Ady, Ómagyar Mária-siralom) is becsempészi, még közelebb akarván hozni ezzel Kalevaláját a magyar hagyományokhoz. Hasonló hatásra törekszik a magyar népmesei motívumok beillesztésével is, s eme törekvése is sikerrel jár. Legfeljebb az Óperenciával, az Óperenciás-tengerrel tudunk nehezen megbékülni, mivel a szó etimológiájának ismeretében meglehetősen nehéz a finn ősvizekre asszociálni, s a szörnymadár „turul” elnevezését is túl magyarosnak érezzük. Találó viszont a magyar népi imádságokból jól ismert Nagyboldogasszony-Kisboldogasszony kifejezés alkalmazása.

Ősi monda úgy meséli, úgy regéli régi énëk: ëgymagában jő az este, hajnal jötte is magános: így született Väinämöinen, mindën énekësëk éke Kisboldogasszony anyátul, istenáldott Ilmatartul.

[I: 103–110.]

Ugyanilyen sikerrel magyarítja a finn néphit legfőbb pogány istenségét, Ukkót is, kilétét meg is magyarázva a magyar olvasó számára.

Világnak ura, nagy Ukko, fënntartója földnek, égnek! Szükségemben jer szavamra, jöjj segédül, hogyha hívlak.

[I: 169–173.]

Egeknek ura, nagy Ukko, Miatyánk a mënny-egekben, fëllegëknek fékezője, gomolyoknak gondozója! Tarts törvényt a fëllegëkben, szigorú szabályt az égën! Tarts törvényt a fëllegëkben, szigorú szabályt az égën! Könnyű fëlhőt küldj keletrül, északnyugatról nyomósat, nyugatról egész erőset, dél felől is duzzadósat.

[II: 317–326.]

Ha összevetjük a Szente-féle Kalevala müncheni és szombathelyi kiadását, két dolgot tapasztalhatunk. A magyar kiadásban külön, a fonetikában használatos ë betűvel jelölték a magyar nyelvterület jelentős részén még használatos, nyelvünk szépségét, változatosságát nagymértékben kiemelő zárt „e” hangot, s a fordítás ezáltal is tudós népmese-lejegyzők szövegeként hat. Második észrevételünk az egybevetés kapcsán, hogy ha nem is sokat, de azért változtatott az első variánson, tovább csiszolgatta azt, jó néhány hosszú magánhangzót eltüntetve az utolsó szótagokból, s a finn eredetihez közelítve szaporította a sorok végén a hosszú szavak számát. „Mikor van kész egy ilyen fordítás?” – teszi fel az utószóban önmagának a kérdést. „Mikor mondhatja a fordító elégedetten hátradőlve: Véghez vittem immár nagyhírű munkámat? Azt hiszem, soha.” Szente Imre mindenesetre nagyon sokat tett azért, hogy Kalevalájának olvasójában ne maradjon hiányérzet. Fordítói ars poeticája, amit ugyancsak az utószóban olvashatunk, így hangzik: „Egy remekmű tolmácsolásakor nemcsak a fordító vizsgázik, hanem a fordító nyelve is, esetünkben a magyar. Feladatára nem készülhet önkorlátozással; ha nem akarja kockáztatni, hogy alulmaradjon a másik nyelvvel való mérkőzésben, saját erényeit kell bevetnie, fegyver- és kincsestárából szabadon merítenie.” Úgy vélem, ezek a mondatok többé-kevésbe a Kalevala valamennyi magyar fordítójára vonatkoztathatók a saját célkitűzésük, tehetségük, koruk diktálta határokon belül. „A Kalevala-fordítások sora valószínűleg soha nem is fog lezárulni, s ha árnyalatokban is, de egyre közelebb kerül az eredetihez” – írja remek, már idézett tanulmányában Gáspár Sándor. Megállapításának első részét valószínűleg igazolja az idő. A második felével azonban nem tudok egyetérteni, hiszen, mint láttuk, minden eddigi fordítás főként egy-egy aspektusból közelített a finn eposzhoz. „De a kecske és a káposzta meséjéből faragnak elvet azok, akik felvetik és elodázzák (vagy elhallgatják) a rangsorolást. Igenis tudnunk kell, hogy melyik fordítás felel meg legjobban igényeinknek. A többieket pedig, felkutatva és elismerve értékeiket, soroljuk az irodalomtörténet lapjai közé” – fejezi be eszmefuttatását a szerző. Nos, én ezt a sommás véleményt – most, hogy egyidejűleg ízlelgettem az öt magyar Kalevala sorait – képtelen vagyok elfogadni. Mindegyikben találtam nekem tetsző részeket, még a Barna Ferdinándéban is. S nem hinném, hogy pusztán azért, mert jó ideig a Kalevala bűvkörében éltem.

Jegyzetek

1Domokos Péter: A finn irodalom fogadtatása Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972. 11.

2Szíj Enikő: A Kalevala és a magyarok. Nyelvtudományi Közlemények, 1987. 2. sz. 399–417.

3Szépirodalmi Lapok, 1853. 8. sz. 121.

4Uo. 10. sz. 181.

5Figyelő, 1. évf. 1871. 21. sz. június 1. 240.

6KALEVALA. Finnek nemzeti eposza. Az eredetiből fordította BARNA FERDINÁND, Magyar Nemzeti Múzeumi Könyvtárőr és a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Pesten. 1871. XIV–XV.

7Hajdú Péter: Budenz problémák. Nyelvtudományi Közlemények, 1987–1988. 89. k. 1–2. sz.

8Gáspár Sándor: Kalevala-fordítások. Korunk, 1977. 8. sz. 653–658.

9Lisztóczky László: A csodaszarvas a Kalevala erdejében. Pallas K., Gyöngyös, 1998. 109.

106. sz. jegyzet, XIV.

11Domokos Péter: Barna Ferdinánd. A múlt magyar tudósai. Akadémiai K., Bp., 1991.

12Lásd 7. sz. jegyzet.

13Matti Kuusi–Pertti Anttonen: Kalevala lipas Pieksimäki. 1985.

14I. m. 332.

15Nagy Kálmán: Utunk, 1971. aug. 27. 2.

16Szíj Enikő: i. m.

17Domokos Péter, lásd 10. sz. jegyzet.

18Kalevala. Helikon K., Bp., 1985. 332.

19Lásd 2. sz. jegyzet.

20Vikár Béla: A Kalevala. Budapesti Szemle, 1890. 62. köt. 161–199.; 364–410.

21Nyelvőr, 1930. 118–125.

22Kosztolányi Dezső: Ércnél maradandóbb. Szépirodalmi K., Bp., 1975. 409–422.

23Varga Domokos: Köznyelvű Kalevala. Kortárs, 1973. 9. sz. 1513.

24Csepregi Márta: „Válogatok vers javábul, gyönyörű dalokat gyújtok.” A Kalevala magyar fordításairól. Holmi, 1993. 8. sz.

25Szilágyi Domokos: Új Kalevala elé. Korunk, 1967. 3. sz. 389.

26Kalevala földjén. Részletek a Kalevalából. Ford. és bev. és jegyzetek: Nagy Kálmán, Irodalmi K., Bukarest, 1969.

27Kalevala. Fordította Nagy Kálmán, ill. Baász Imre. Európa K., Bp., 1975.

28Kalevala. Eposz. Ford. és kísérő tanulm.: Rácz István, Európa K., Bp., 1980. 405.

29Gombár Endre: A negyedik magyar Kalevala. Nagyvilág, 1977. 10. sz. 1567.

30Kalevala. Fordította Szente Imre. A Nemzedékek és a Nemzetőr közös kiadása, München, 1987.

31Kalevala. Fordította Szente Imre. Szombathely, 2001.