Lackfi János

Érdesebb hangok

Verslevél Csukás Istvánnak

 

Ma délután ledobálva minden ruhát, ingben-glóriában szaladok ki a

költészet fagyos és elnéptelenedett nudista-strandjára.

Vidám libabőr kúpocskái emelik magasba

minden egyes szőrszálamat, mintha kardot rántó kis huszár

volna mindegyik vagy vakondtúrás közepébe tűzött galambtoll.

Uzsgyi a vízbe, a pofozkodó kedvű áttetsző jambusok

paskolják térdem, combom, ülőmunka-elkoptatta fenekem,

himbálják máskor alsónadrágom függőágyában szunyókáló szemérmemet.

Volna most kutyám, nem amolyan elvont, papírszagú canis,

hanem legalább borjúnagy, nyálcsorgatós, büdös bundájú dög,

beledöglenivalóan okos szemekkel, ember ilyen bölcs még

nem született, legfeljebb ha születend, de nem is születik,

legfeljebb született bölcsebb korokban, szóval volna bár kutyám,

bizisten dobálnék neki ágat be a vízbe, szaladjon utána,

szedném el tőle birkózva, ha nem adná,

hajítanám be újra, de így csak magamat hajigálom a kövér

hullámok paplanjába, kásahalmai közé, mint aki dagasztóteknőbe esett,

keze-lábán ragadós gumiszalagok, s pörögve-forogva is csak

mind beljebb gabalyodik a duzzadó ragacsosságba.

Most nyersen hersen a dermedő-pezsdülő bőrön a

nap-buborékos, csillámos, szénsavas tajték, parázslóan

kúszik tovább az erekben, zabszem nem férne ülepem

összeráncosodott likába, ahogy így pofozom a nagy, ragyogó

strandlabdát, a Napot tovább, egyre tovább.

 

 

Bármikor bárhová

Vettek egy profi kétpárevezős

csónakot, lecsiszolták, kiglettelték,

lekenték, míg a gyerekek fel-alá

szaladgáltak a parton

A száradó lakkba belekövülhetett

pár óvatlan aznapi muslinca, kóbor

homokszem, a hajó azóta is ott

nyugszik a hangár fala mellett kényes

egyensúlyban az előírásszerű bakokon

Lakásproblémák jöttek, építkezés, munka

munka hátán, kisebb gondjuk is nagyobb

mintsem hogy csónakázzanak

Mégis más ez így, tudni, ott csillog a hajó

tükörteste, a hangár kulcsa a kulcstartón,

a lehetőség, hogy bármikor bárhová

– már ahová egy evezőssel el lehet –,

puszta két karjuk erejéből, hátán a

víznek, s így szabadok, akár Szókratész,

aki önnön akaratából, s nem rabtartói

kényéből, igaz, így is, úgy is

a börtönben ül