Nyéki Lajos

Az író és fordítója

Adalékok Déry Tibor és Gara László kapcsolatához

Ha tudjuk, hogy Déry anyanyelve (ha ezen a szón az anya nyelvét értjük) osztrák-német volt, kis túlzással azt állíthatjuk, hogy eredeti művei is fordítások voltak. De ne tréfálkozzunk. Ami fontos, az Déry kétnyelvűsége, sőt többnyelvűsége, hisz az említetteken kívül többé-kevésbé franciául, olaszul, latinul s talán szerb-horvátul is tudott. Ez a széles körű nyelvtudás nyilván szerepet játszott abban, hogy kifejlessze a kifejezés igényességét, sajátos stílusát, amelynek eredetiségét és vívmányait a kritika egyhangúlag elismeri.

Visszatérve az anyjához fűződő kapcsolatához, e tekintetben sok megrázó dokumentummal rendelkezünk. 1957 és 1960 között, tehát bebörtönzése idején állandóan küldözi leveleit édesanyjának, úgymond „külföldről”, az USA-ból, ahol regénye filmváltozatát készíti elő, és a forgatást ellenőrzi. Pomogáts Béla felhívja a figyelmet arra, hogy ennek a keserves-groteszk játéknak megtaláljuk irodalmi megfogalmazását a Két asszony című novellában, ahol – mint írja –: „beteg anyjának és magára maradt feleségének kettős portréját rajzolja meg. A két asszony kegyes hazugságokkal vigasztalja egymást és önmagát… Közben az idős édesanya, akinek megnyugtatására a ravaszkás színjáték folyik, maga is jól ismeri fia helyzetét.”

Egyébként Déry és a fordítás között sajátos konfliktushelyzet alakult ki. 1938-ban egy fordítás miatt ítélik két hónapi börtönre: Gide Szovjetunióról szóló útirajzának fordítása miatt. (Más kérdés, hogy a cenzorok nyilván tévedtek a könyv értelmezésében, de azokban az időkben a Szovjet puszta említése bűnténynek számított.) Akkor, amikor saját műveinek kiadását tilalom sújtotta, Déry fordításokból (sőt, ponyvaregények írásából) tartotta fenn magát. Korabeli – nevezetesen a Rákosi-korszakban – divatos szólás szerint: az írók, akik nem voltak hajlandók köpönyeget fordítani, klasszikus szerzőket fordítottak. Igaz, hogy a mondás szokványosabb változatában a fordít helyett a frekventatív forgat szerepel (lásd köpönyegforgató), hiszen nehéz időkben (s Magyarországon évszázadokon át nehéz idők voltak, és bizonyos mértékig vannak ma is) az írók kénytelenek (voltak) ezzel a taktikával élni, ha egyáltalán élni akarnak(tak); a szólás a politikai helyzet bizonytalanságára és a véleménynyilvánítás gyors változtatásának kényszerére utal. Ha az ötvenes évek egyszerre nyomasztó és paradox voltát akarjuk érzékelni, elég, ha Örkény 1978-as Egy négykezes regény tanulságos története című írására gondolunk.

A Két asszony francia fordítása 1963 októberében jelent meg a Lettres Nouvelles-ben, Maurice Nadeau folyóiratában. Még előzőleg, 1963. szeptember 7-én Déry így panaszkodik Garának: „Sem párizsi ottlétem alatt,1 sem az azóta eltelt 4 hónap alatt egyetlen sor sem jelent meg tőlem, s attól tartok, hogy ez inkább a fordítókon múlik, mint az érdeklődés hiányán. Pedig azt gondolom, kiböjtöltem bőségesen, hogy végre megjelenhessek.”

1963. október 17-én még elkeseredettebb a hangja: „Nagyon rosszkedvűvé tett, hogy Nadeau közölte, hogy a fordítás oly rossz, hogy át kell dolgoztatni. Ki csinálta? Arra kérlek, ne add gyenge fordítóknak a munkáimat, inkább ne jelenjek meg, ha magadnak nincs időd foglalkozni velük.”

1964. január 17-én megküldi Maurice Nadeau-hoz intézett francia levelének másolatát; ebben az elkeseredés haraggá fokozódik: „…a legteljesebb őszinteséggel meg kell vallanom, hogy az, amit fordításnak neveznek, nem más, mint karikatúra… serdülő lányok részére készült transzpozíció, lapos tartalmi kivonat… Védekeznem kell ilyen atrocitások láttán, s megakadályoznom, ha lehet, hogy megismétlődjenek.”

Gara 1964. január 22-én kelt leveléből kiderül, hogy a Két asszony „négykezes” fordításban jelent meg: Pierre della Faille belga költő és magyar származású feleségének közös munkája; Gara védelmébe veszi a fordítókat: „Lehet, hogy della Faille-ék fordítása nem hű; az is lehet, hogy ez a kitűnő költő nem pontos fordító (bár Brüsszelben éppen most próbálják az Othellót az ő adaptációjában). Annyi bizonyos, hogy ezt a szöveget idő híján nem lektorálhattam. (…) Az, hogy nekem írtál panaszodról: természetes, hogy Nadeau-nak: érthető, hogy a Seuilnek: megmagyarázható, de hogy Albin Michelnek is – ez kissé letör.(…) Mindenesetre a lehető legjobbkor befutott körlevelednek óriási hatása volt: félek, sikerült velük – persze akaratodtól függetlenül – megtorpedózni a Lettres Nouvelles most készülő magyar különszámát. Ezt az egész magyar irodalom nevében köszönöm.”

Gara 1964. február 10-én kelt levele még élesebb: „…sajnálom, hogy megírtad, illetve hogy így írtad meg két utolsó leveledet. Nemcsak a belőle áradó tömény bizalmatlanság miatt. (…) Gyanúsító feltételezésed azonban, hogy … a novellákat azért nem közölték, mert nem kerültek a szerkesztők íróasztalára, határozottan visszautasítom.”

Majd, a fordítás munkájának egzisztenciális vonatkozásaira térve, így folytatja: „Bizonyára Te is tudod – vagy ha nem, kérlek, vedd tudomásul, hogy Párizsban csak műfordítói munkából megélni nagyon nehéz. (…) Nekem, sajnos, meg is kell élnem valamiből. S jóllehet fanatikus híve vagyok a magyar irodalomnak, nem lehetek mindig mecénása is.”

Mivel nyilvánvalóan nem Gara fordításáról van szó a Két asszony esetében, a téma talán nem tartozik ide. Mégis szót kell ejteni róla, két okból: fontos életrajzi, illetve fordításelméleti vonatkozásai miatt.

Ami az első szempontot illeti, Déry pályáján ez a szöveg kulcspozíciót tölt be; ezzel magyarázható az író fokozott lélektani invesztációja, hogy fordításának minőségére különösképpen érzékeny. Mert – ismételjük meg – miről is van szó? A börtönben eltöltött nehéz évek és a „két asszony” keserves-groteszk játékának irodalmi megfogalmazásáról.

De a fordításelméleti vonatkozások legalább ennyire jelentősek, találkoznak bennük az anya nyelvének sajátságait bemutató novella tolmácsolásának buktatói.

Pontosabban fogalmazva a kérdés így hangzik: hogyan lehet lefordítani valakinek a nyelvét, aki hibásan beszél? Mert mindkét asszony, a valóságos és a novellabeli is így jár el. Mindkét édesanya tétovázik a tárgyas ragozásban, sokszor nem használja a tárgyragot, beszédét ach-okkal és Dumme Gans-okkal tűzdeli. Az utóbbi magyarban is gyakori: buta liba, de már franciául a szótárak a „petite dinde” („kis pulyka”) kifejezést ajánlják, itt viszont az a hiba, hogy ez kedveskedő fordulat, tehát inkább a „quelle dinde!”, „espčce de dinde!” kifejezés felel meg a helyzetnek. A feleség, Luca beszéde szintén sok csapdát rejteget: egyértelműen vulgáris, durva szavak jelennek meg benne, kipontozva. Talán mindezek a vonások magyarázzák, hogy a fordítók, ahogy Déry megjegyezte, sok részletet töröltek a szövegből, így a durva kifejezéseket is, amelyek hiánya azt az érzést kelti az íróban, hogy novelláját serdülő lányok számára írták át.

*

Az eddigiekben Déry Tibor és Gara László konfliktusáról, e konfliktus kicsúcsosodásáról volt szó. Nagyon érdekes ezt a kapcsolatot az idő tengelyén is megvizsgálni. Mindenekelőtt: nem törekedhetek teljességre. Akik a rue Surcouf 29 alatti lakásban megfordultak, tanúsíthatják, ott nem uralkodott valami példás rend. De ettől függetlenül is: nagyrészt hiányoznak Gara válaszai, másolatot ezekről csak hébe-korba készített. A párizsi anyagot egybe kellene tehát vetni és pótolni a budapesti Irodalmi Múzeumban lévő dokumentumokkal. Szerencsére a Gara-hagyaték itthoni kutatókat is érdekel; elsősorban Bende Józsefre és Hafner Zoltánra gondolok, akik Pilinszky írásait gondozzák (lásd Vigilia, 2001/11.).

A Párizsban elhelyezett levelezés legelső darabja (egy Déry-levél) 1960. november 22-i keltezésű, az utolsó, amelyben Gara a G. A. úr X-ben párizsi sikeréről számol be, 1964. szeptember 15-én íródott.

Érdekes figyelemmel kísérni a levelek hangnemének változásait. Az első levelekben „Kedves”, illetve „Igen tisztelt uram” olvasható.

Az említett első Déry-levél hangneme udvarias, kissé távolságtartó: „Tudomásom van róla – írja Déry –, hogy ön mennyit fáradt könyveim francia elhelyezése ügyében, s ezért hálás köszönetem szeretném kifejezni.”

Aztán honoráriumkérdésekre terelődik a szó, és a levél így zárul: „Remélem, nem veszi rossz néven, hogy eddigi fáradozását még ezzel is megtetézem. Előre is hálás köszönettel, szívélyes üdvözlettel, híve [aláírás] [és kézírással]: S még egyszer köszönet.”

Az 1960. december 31-én írt levél még hálálkodóbb hangú: „Írói munkámban olyan segítséget kaptam öntől, amilyenben kevés írónak van része. (…) Jólesik, hogy elismerő bírálatokat kaptam a francia kritikáktól, s hogy ön nem restellte a fáradságot, s összegyűjtötte őket, az különösen meghat. Nem tudom elképzelni, hogy háláljam meg azt a megindító figyelmet, amelyet irántam tanúsított.”

De a hang fokozatosan változik, az 1962. november 8-án írt levél egyszerre sürgető és nosztalgikus; az író újabb novellát küld, s választ kér „postafordultával”. De felvetődik egy párizsi tartózkodás lehetősége, s a levél a következőképpen zárul: „Jövő tavasszal, azt hiszem, kimehetek majd Párizsba – majd harminc év után! Elképzelheti, hogy vágyom már rá.”

1963. február 18-án Déry levelet küld Garának, amelyben szó van Brüsszelről (Gara versfordítás-gyűjteményei a belga fővárosban jelentek meg a Maison du Počte kiadónál2): „Hallom, hogy Bruxelles-ben szentté avattak és szobrot kapsz a pisilő fiúcska mellett – egy-két csöppel én is hozzá akarnék járulni.”

A párizsi út megvalósul, de fel kell készülni rá; erről szól az 1963. április 25-i levél: „Tehát május 4-én érkezünk Bázelen át Paris-Estre 750-kor. (Ez persze nem jelent annyit, hogy hajnalban kelj és gyere ki az állomásra, csak azt, hogy addigra szerezz szobát.) Ha nem túl drága. Két egymásba nyílót v. egymás mellett fekvőt, mert Böbe rossz alvó s én korábban kelek s zavarom. Ha most még az én »marotte«3-jaimat is tekintetbe akarnád venni: valamilyen szélesebb utcára v. térre nyíljon, mert claustrophobiás vagyok, s lehetőleg ne lehessen behallani a szomszéd szerelmes pár lihegését.”

1963. június 23-án címeket kér, hogy megköszönhesse az illetők vendéglátását, Párizsban Fejtő, Beck Andris [sic], Kecskeméti Károly és Dormándi címét, Londonban Tábori Pálét, Ignotusét és Cs. Szabóét.

A fordítás elvi, technikai kérdéseire térve azt gondolhatnánk, hogy mivel Gara gyakorlott fordító volt, s tökéletes franciatudásához nem férhetett kétség, fordításaiban nincsenek félreértések. Déry mégis hosszú listákat állít össze a „vaskosabb” félreértésekről (például a G. A. úr X-ben-nel kapcsolatban). Nagy általánosságban Gara ezeket a megjegyzéseket tiltakozás nélkül elfogadja. Más a helyzet a stiláris szempontok esetében. Közhely, hogy a stílus: eltérés („écart”), egy irodalmi művet nem lehet a köznyelvi átlagnormák szerint megítélni, márpedig a kiadóhivatali lektorok hajlamosak erre, és Gara mint közvetítő nem zárkózhat el teljesen az ilyen jellegű megjegyzések figyelembevételétől. Déry védelembe veszi sajátos „barokkos” stílusát a fordítókkal szemben, akik gyakran „leegyszerűsítik”, „eltorzítják” a szövegét. Elismeri, hogy jobbára csak „árnyalati eltérésekről” van szó. „De hát – mint 1964. március 3-i levelében olvassuk – az árnyalatok teszik a stílust, mint tudjuk.”

Még korábban, 1963. december másodikán Luccából küldött levelében részletesebben fejtette ki a gondolatot: „Az én francia tudásom nyomába se lép a tiednek… De azt hiszem, annyira otthonos mégiscsak vagyok a nyelvben, hogy a stílusát legalábbis megsejtsem. Attól félek – vagy mondjuk, az a benyomásom –, hogy a fordításod nem alkotta újra a másik nyelv anyagában azt a nyelvi »modort«, amit a regényem számára kitaláltam, s ami nélkül értékét veszti. (…) A barokk szókapcsolások, a dialógusok rokokó (kitalált rokokó) modora stb. Tudom, hogy a francia konzervatív nyelv, nem lehet büntetlenül véteni logikája ellen, és mint 60 kötet fordítója azt is tudom, hogy nem minden fordulat fordítható le (legföljebb a következő sorban vagy mondatban helyettesíthető be a fordító egy másik trouvaille4-ával), itt azonban az a benyomásom, hogy a köznapi, a társasági nyelv szókincséből áll össze az egész szöveg, s elveszti eredeti ízét-bűzét.”

A fordító – alapvetően – két módon hamisíthat meg egy szöveget, úgy, hogy leegyszerűsíti, és úgy, hogy túlkomplikálja: az író helyébe képzelve magát saját stílusjegyeit erőszakolja rá.

Konkrét példával élve: Gara az „emberrel nem találkozott” fordulatot így fordította: „il n’a rencontré âme qui vive” – magyarul hozzávetőlegesen: „egy élő lélekkel sem találkozott”5. Tény, hogy a kifejezés a magyarban meglepő, hisz az „emberrel” szó erősen tematizált, illetve más terminológiával élve erős topic, ilyenféle kontextust feltételez: emberrel nem, de állattal vagy automatával igen. De ha jobban megvizsgáljuk, az idézet pontatlan, mert a G. A. úr…-ban ez áll: „Emberrel még mindig nem találkozott.” Tehát a valóságban, nyelvi szempontból, a mondat teljesen banális. Gara 1964. február másodikán Madame Trabucnak, a Seuil munkatársának írt francia nyelvű levelében még határozottabban nyilatkozik: „Bizonyára tudatában van annak, hogy mennyire csodálom Déryt mint írót. Sajnos, nem hiszem, hogy alkalmas arra, hogy egy francia fordítást megítéljen.”

A levél további részében felvetődik a gyakori jelzőhalmozás kérdése, amelyben író és fordítója nemigen értenek egyet: „Már a G. A. úr fordításának az elején felmerült előttem a kérdés, kinek fordítok: a szerzőnek-e (ami azt jelenti, hogy amikor az eredetiben öt jelző van, lefordítom mind az ötöt s nem négyet), vagy a francia olvasóknak-e, akik általában szeretik a mértékletességet, sőt a litote-ot. Úgy érzem, hogy az író érdekeit a második esetben képviselem.”

Egy cikkírónak nem tiszte a bíráskodás, de azt hiszi, hogy itt Garának van igaza, aki cikket is küld Dérynek a témáról. Az író válasza nem késik (1964. április 21-i levél): „A jelzőtlenségről szóló újságcikk az egyik álláspont, én is írtam ilyet. De nem húzható rá minden íróra, műre és korra, hisz külömben [sic] mért találta ki volna [sic] az emberiség a jelzőt!”

Gara reputációjának elismerését olvassuk ki viszont a levél zárósoraiból: „Amerikában várják a fordításodat, hogy dönthessenek a könyvről, Olaszországban ugyancsak, hogy ellenőrizhessék az olasz fordítót.”

1965. szeptember 15-én, tehát pár hónappal öngyilkossága előtt, Gara örömmel számol be a G. A. úr… franciaországi sikeréről: „a francia televízióban Max-Paul Fouchet6 ezelőtt néhány héttel legalább tízperces előadást szentelt a G. A.-nak, melynek során a regényt remekműnek minősítette! Képzelheted, mennyire örültem ennek.”

Író és fordítója tehát – a konfliktusok, viták ellenére – összebékült a magyar irodalom szeretetének jegyében.

*Nem szokásom egy medvéről több bőrt lenyúzni. A jelen tanulmány eredetileg franciául íródott és hangzott el 2001 októberében a párizsi Magyar Intézetben egy, a fordításról rendezett konferencia keretében. Ha most magyarul is megjelentetem, ennek kettős oka van: egyrészt magyar barátaim szorgalmazták a megjelenést, azzal érvelve, hogy a téma az otthoni olvasókat is érdekli, másrészt kiderült, hogy írásomat magyarul teljesen újra kell fogalmaznom, tehát ez a szöveg az eredetihez képest változat. A tanulmány forrása a párizsi egyetemek közti magyar tanulmányi központban elhelyezett dosszié, Madame Meljac, Claire Gara adománya. – Ny. L.

1Déryék 1963 májusában tartózkodtak Párizsban.

2Hommage ŕ Gyula Illyés; Hommage ŕ Lajos Kassák – mindkettő 1963-ban jelent meg.

3Hóbort, vesszőparipa.

4A szó franciául szerepel a szövegben.

5Meg kell jegyezni, hogy a qui vonatkozó névmást követő subjonctf miatt a francia változat erősen emfatikus, de Gara szerint (lásd idézett levél) „ez az úgyszólván egyedül lehetséges és a magyarnak megfelelő megoldás. Szerintem ha âme qui vive helyett homme-ot írtam volna, megölöm a mondatot.”

6Író, kritikus (1913–1987), abban az időben a francia televízió irodalmi rovatának oszlopos tagja.