Szakolczay Lajos

Lélektükör

Széles Judit textilképeiről

A két év előtti budapesti tárlaton (Álmaim kertje, Vigadó Galéria) már meggyőződhettünk Széles Judit applikált textilképeinek az időt középpontban tartó mélységéről. Ám ez az inkább filozofikus megközelítés sem takarhatja el azt a technikai sokszínűséget, ami a síkot is megbolygató téralakzatokat jellemzi. Hiszen az iparilag nyomott karton vagy bármely féltve őrzött, családi ereklyének sem utolsó szőtt terítő vagy hímezett párnahaj éppúgy alapja (másszor kiegészítő eleme) lehet a múltba néző – az aktív álommal egy kissé a varázsló kertjéhez közelítő – alkotásoknak, mint a varrással, horgolással, ragasztással, a festék színezésével és a láng roncsolásával stb. megdolgozott bármely textilanyag, a legdurvább szövésű zsákvászontól a leheletfinom, áttetszőségében is imponáló tüllhálóig.

Csak tudni kell vele bánni, s lehetőleg – az igazi művésznél alapkövetelmény ez – érezni kell az anyag lelkületét. Nincs az az eldobott ruhafecni, foszladozó pamut- vagy vászondarabka, ami – toldozással, illesztéssel (patchwork) – ne volna fölhasználható. Antik, a földtörténeti koroknál is régebbi rétegek – az emlékezés őskazamatáiban őrzött titkok – éppen úgy kifejezhetők általa, mint az ünnep megannyi módozata: a heraldika rendjénél messzebbre mutató jelképszerű tisztaság mellett természetesen a személy megrendültségének (hitbeli?) fokozatai is.

Széles Judit applikált, nemegyszer több anyagréteget ugyancsak a kifejezőerő – a látvány – szolgálatába állító textilképein nem csupán akkor bűbájol, amikor lírai énjét a több ezer éves Ji-King, vagyis a keleti jóslás bölcsességének kertje mögé rejti („A jövőt nem sejtheted”, 1998), hanem akkor is, midőn szembe találja magát a sors nagy kérdéseivel. Persze könnyű dolgunk volna, ha a Lepel (1988) monokróm fekete alapjából kivillanó szürkéssárga „testalakzatokat” látva fölkiálthatnánk: élet-halál. Csakhogy a textilkép tükrözte fájdalom mélyebben van. Aki érti a szenvedés egyetemes hieroglifáját, az azt is tudja, hogy a foltszerűségükben egymáshoz simuló leplek végül is egy hatalmas szenvedéstérképpé állnak össze. Bár nem mutatják, jóllehet sejtelmességük valamicskét utal erre, a Megváltó testének nyomatát, mint ama híres – az ember fájdalmát a szakralitásba emelő – torinói (turini) vászon, de gyolcs voltukban (és ezt a jól megválasztott anyagszerűség is érzékletesen mutatja) enyhületet kínálnak a szenvedőknek.

A nagyméretű textileken és a címersorozaton, főképp a motívumokon keresztül észlelhető időutazás azért érdekes – az előbbieken sokszínűen nyilvánul meg, az utóbbin a heraldika (egyszerűsítő) törvényeihez igazodva –, mert a forrásként szolgáló történelmi-kulturális-művelődési háttér (hol rejtve, hol nyíltabban) fölfed valamit a tematikus gazdagságból, anélkül, hogy didaktikussá válnék a szerkezeten, szín- és formavilágon belül megvalósuló esztétikai érték. Ki gondolná, hogy a már címével árulkodó s Berzsenyinek A közelítő tél című költeménye kapcsán az aszklepiadészi versszakot verslábakban mint jelegyüttesben fölvillantó Hervad már ligetünk (1989) evvel az egyszerű képiséggel is sugall valamit az elmúlásérzés melankóliájából? Amelyen a barna avart (is) szimbolizáló kopár jelek – ha mással nem, furcsaságukkal – visszautalnak a keleti ecsetírás egyszerűségére, pontosabban a hieroglifák közötti „szünetek” (távolságok) asszociálta döbbent csöndre.

Az alakrajz és a kontúrok hatékonyságát szemlélve alighanem klasszikus mű – itt éppen egy festmény – az elődje a klasszikus patchworköt idéző Columbusnak (1992) is. Az iparilag nyomott kötény- és ruhaanyagból kiszabott, főképp a tenger és a kék ég horizontális egymásra épülését reveláló foltok festői hatást keltenek. Nincs az a ragasztott, varrott, az alapra rávasalt réteg, ami ne keltené a hullámzás illúzióját. Ám az elbarangoló szem eme textilképen bármelyik sarokból elindulva követi is a vizet szimbolizáló formaélményt, minduntalan a kép fókuszán (a négy kis világos négyzet közrefogta kereszten, a tudatosan ilyenné stilizált „Isten szemén”) állapodik meg. S ez a jelképszerű azonosító jel, ami a kereszténységben Krisztus szenvedésének, illetve az ő halál feletti győzelmének a szimbóluma, bőven elég arra, hogy az Új világ partjánál kikötő fölfedezőben mindannyian Christoferenst, vagyis a Krisztusvivőt tisztelhessük.

Az anyagot megmunkáló kéz – a Kincs (1996) című textilkép ismeretében, a régi szövött brokátabroszt zsákvászonnal leborító s azt a honfoglalásra utaló jegyekkel, „szentségekkel” telehintő alkotói lendület – attól szép, hogy a művelődéstörténet rekvizitumait már-már személyes jeggyé avató emlékezésfolyamban a részleteket kikezdhetetlen egységgé ötvözi. A szemérmes, hazánk történelmét, eleink honfoglaló viaskodását igencsak tisztelő vallomásba így kerül egymás mellé – pontosabban: rendezett szétszórtságában is újra csak a kereszt formáját sugallva – a Choronica Hungarorumból (Thuróczi) vett fametszet a nagyszentmiklósi aranykincs valamely darabjának vésetével vagy épp egy-egy László Gyula által megfényesített honfoglalás kori lelet állatábrázolásával stb. A figurák plaszticitását, amely látványnak sem utolsó, a két szövet között elhelyezkedő vatelin – a rajzolat mélységét a tűzés által kiemelő anyag – biztosítja.

A néhány, csaknem húszéves absztrakt képet leszámítva (Emlékek I–III.; 1983) – amely textileken valaminő barnás tónus kíséretében leginkább a meditációra hajló lírai én szólal meg – Széles Judit majdnem mindig bő információval lepi meg a nézőt. Szó sincs arról, hogy magyarázná a ragasztott-varrott-illesztett foltokból műtárggyá avanzsált munkáinak tematikáját. Ám a címben már nyilvánvalóvá – tudottá – vált konkrét közlés, mint az említett Berzsenyi-textil esetében, csak akkor lesz elementáris, ha képegészben valósul meg. Hát persze hogy a festett tojást mint díszítményt 4 x 4 motívummal rácsba fogó Nagyhét (1994), bármilyen artisztikus is a fekete cérna varrás vagy a piros pettyes hímzés, biblikus mögöttesével nem csupán a jól ismert eseménysorra mutat, hanem a feltámadás misztériumára is. Apró, jelzésszerű utalásokkal adja tudtunkra a művész, hogy a népművészetből és a néphagyományból ismert motívumokat mily erős egységbe vonja az ünnepet, az ünnepélyességet fókuszba állító s tudásunkat aktivizáló képzelet. Nem véletlen, hogy a textilkép szerkezete asszociációs közelbe hozza a megannyi templom kazettás mennyezetét. Ugyanilyen tudatosságra vall a valamely oltárterítő csipkeszegélyét ideemelő képépítő igyekezet, mely által a rácsszerkezet alján lévő horizontális díszítmény – épp avval, hogy ünnepivé tesz egy folyamatot – valósággal megdicsőül.

A nemrégi veszprémi tárlat – ellentétben az évek előtti budapestivel – nem vagy csak kevésbé mutatja a művész játékos arculatát. A hajdani Kicsi, szellemes tárgyegyüttessel közölt mosolyt itt alig láthatni. Még a legvirgoncabb szökdelésű Iniciálé (1993) is magában rejt valamiféle komolyságot. A nézőnek nem föltétlen kell tudnia, hogy a textilkép anyagai – a szövött kék abrosz és az 1900-as évek polgári ízlését tükröző hímzett terítő – miféle otthonosságérzetet sugallnak. Amit ő lát, az a technikai bravúrral kivitelezett, sejtelmes A betű. Ám Széles Juditnak – talán innen is az anyagválasztás tudatossága – szüksége van lelki fogódzóként arra a főképp családi kapcsolatok melegét őrző háttérre, amelyet a (többek között az édesanya kézimunkájával – hímzésével – még bensőségesebbé tett) régi textildarabok jelentenek. Hiszen az összetartozás élményében, kivetítve ezt a művészetben azonos elveket valló csoportokra is, ott munkál a gondolkodás tágasságán belül is a hasonló fogantatású értékek tisztelete. Az Együtt (2000) című textilkép, melegséget sugalló vörösesbarna árnyalataival, a magyar szecesszió legrangosabb társulása, a Körösfői-Kriesch Aladár és Nagy Sándor körül kialakult gödöllői művészcsoport előtti főhajtás – a motívumok, az emblematikus kohézió révén szín- és formaszerkezetben megjelenített emlékezés.

A tematikus hátteret ennyire nem mutató textilmunkák – az egészen remek A csend kapuja (1998), a sejtelmességében is muzsikáló Zene fehérben (1999) s nem utolsósorban a körökön belül virtuózan alakított formajegyekkel ható Üzenet (1993) – arra is választ adnak, hogy az esztétikailag tökélyre vitt műtárgyak elsősorban képiségükkel hatnak. A fél tucat, már-már érzéki tartalmakat megjelenítő, a heraldikához motívumaiban erősen kapcsolódó textilkép (Címerek I–VI. – 1990) ebben a kollekcióban is a legtisztább hang. Amikor Széles Judit a kisközösség (a család) és a nagyközösség (az ország, a haza) történelméből merít, kötődését is megvallja. Képi kitárulkozása – lélektükör.