Tóth Judit

 

2002. május 26.

Orbán Ottónak

Szélütötten álltunk
a szigligeti folyosón.
Ha valamit, ha bármit
még segíthettünk volna,
lelket fújni az elfagyó torokba…
Orvosok, mentőkocsi, háborús berregéssel
megérkezett a helikopter
a kastély hátulsó okker-
színű fala elé
a kavicsos terepre.
Csak el ne menne, el ne menne, el ne menne!
Az egymás mellé szoruló lánykák
rémült madárcsapatban látták:
még itt van, itt van, itt van:
égett bennünk fehér lánggal a hittan.

Tíz perc, húsz perc,
már háromnegyed óra,
még semmi nem végeztetett el,
a zárt ajtók mögött itt van a sok szakember.
Tudtuk, húsz éven át
mit járt meg, milyen Golgotát,
méltósággal vagy az Úristent szidva.
A teremtés metamorfózisán
átégetve hogy gömbölyödött,
hömpölygött kínjából a líra.
Soha nem sajnálta magát. Megírta.

Ostromgyűrűben élt. Igen.
Mint egykor szülővárosunk szenespincéiben.
A gyűrű most köréje zárult.
Véglegesen, amint megírta.
Körülfogja a továbbvivő öröklét.
Nem adta meg magát.
Sohasem állt le önként.

Most elvégeztetett. Egy óra múlva
kinyílt a kastélyajtó fél szárnya újra.
Sírtak a lányok, sírtunk mi is.
Sírva rohant el a szigligeti orvos.
A portásfiú karja reszketett,
megbillentve a hordágy elúszott veled.
Gyöngéden és puhán
boruljon rád a béke, mint porhó.
Nemzedékről nemzedékre
száll majd műved öröksége, Ottó.