A kincskereső

„Kincskeresők, egy elsüllyedt csillag
fémtörzse körül lebegünk”

Orbán Ottó: Merülő Orfeusz

Inkább húsz, mint tizenöt éve volt Orbán Ottó a Kortárs nemrég kinevezett versrovatvezetője. A St. Paul-i Hamline Egyetem és a Minnesotai Egyetem vendégprofesszora csak ezután lesz, néhány díja van, öt-hat kötete és nagy feltűnést keltő versfordításai. Kéziratot vagy korrektúrát vittem be a Széchenyi utcába, lámpalázas voltam, mint mindig, ha szerkesztőségbe kellett mennem.

A szoba tele volt, éppen csak befértem. Mándy Iván jobbról, az ajtó mellett ült, Orbán Ottó az asztalánál, a vele szemben lévő asztalnál Vas István. Ő beszélt, talán a Mért vijjog a saskeselyű? utolsó fejezetéről, amit majd legközelebb hoz be magával, talán életének kimeríthetetlen gazdag történetei közül mondott el egyet. Ott volt még Lengyel Balázs és talán a főszerkesztő is.

Ennyi a kép, nem több, a pici zsúfolt szoba, néhány mondat, néhány szemvillanás, nevetés: a szellemi élet kivételes magasfeszültsége. És Mándy Iván szeretetteli kézfogása, mindig kitüntető figyelme.

Orbán Ottónak addig csak a verseit és Ginsberg-fordításait ismertem – ő tett Ginsberg rajongójává, az Üvöltés hatása alatt írtam meg első, közlésre szánt novellámat, Az én üvöltéseim-et.

Ugyanebben a szobában vagy tíz év múlva a három asztal egyikénél én ültem mint a prózarovat szerkesztője, előbb a Széchenyi utcai, azután a Bajza utcai szerkesztőségben. Nemcsak egy szobában voltam Orbán Ottóval, hanem a mellette lévő asztalnál is. Ottó akkor még buszszal járt be a szerkesztőségbe. Egyik reggel, amikor megérkezett, zaklatottan azt kérdezte: „Mondja, betegnek látszom én? A buszban egy fiatal lány felállt, át akarta adni a helyét.”

A Búcsú az autótól már megvolt („A balsors vág egy szeletet belőlem: többé nem vezethetek!”), de Ottó még egyedül közlekedett, saját lábán járt, és saját kezével írt. Hosszabb dedikációkat is, például ilyeneket, hogy: „Lázár Minden ajtót mindenkire rázár, de utána, pszt! jön Vathy, aki csöndben nyitogatja ki!”

Hetente kétszer-háromszor jött a szerkesztőségbe a Kozmikus Gavallér, az Őszülő Kalandor, akkor már Juli hozta be, autóval. Én két évig élveztem a társaságát, emlékezetes két év volt. Főként azok a napok, amikor hozta magával versét, versprózáját, amit előző nap vagy előző éjszaka írt. A Fra Angelicót, A birodalom alkonyát, az ötvenötödik születésnapjára írt Kabalát. „55 éves lettem 91-ben – versem a keljföljancsival jár jegyben. Amúgy meg csak O előttem, O utánam – a nevemet is: O. O., a porban találtam.”

Egyszer panaszkodtam neki közös ismerősünkre, sérelmeimet mondtam el. A válasz: „Az hülye! Ne törődjön vele.” És ezt, hogy hülye, annyi szeretettel mondta, ahogy senki más. Gyorsan meg is kérdeztem, mikor született. Csak nem májusban, a Bika jegyében? Azok tudják így szeretni az embereket. Persze hogy májusban született, és májusban is halt meg.

A Bajza utcai szerkesztőségben megfogadtam, leírom (magamnak) Ottó mozdulatait. A zavarba hozó, egyszerre irányíthatatlan és irányított, remegő és remegést visszavonó mozdulatok sorát, ezt a mutatványosok és mozgásművészek által kitalálhatatlan „falramászást”, ami a székről felállást és elindulást előzte meg, később pedig a beszédet, a megszólalást.

Nem írtam le. Leírta ő! „Én egy imbolyogva mozgó roncs vagyok”, „S ha nyomorék is, őrjöngő kamasz-lényéhez képest már-már szabad”.

Eltelt tizenegy év, és az Agyafúrt I., II., III., IV. költő már egészen szabad. Elment.

Tőle tudjuk, jegyezzük meg, mi a költő. A költő: búvár. Kincskereső. Mesterségének lényege, hogy a versét vonzza a mélység. Ott van mindenütt, vagyis sehol. Ingázik egy rejtélyes közegben, mondhatnánk: ír. De mondhatnánk úgy is: „Egy hadaró angyal diktál többnyire nyomdakész verseket a telefonba, s a sűrű iszapból a tengermély síkos sejtelme lebeg föl – ”

Vathy Zsuzsa