Ottó-töredék

Emlékfragmentumok, rendszer nélkül

Még nem ismertem, amikor jobban megismertem. A Visszacsavart láng kötetéről kellett írnom, hajdan, a hajdanvolt Kritikába, Dérczy szerkesztő noszogatására. Süvölvény költőként, akit csak éppen kortársai nem érdekeltek. Ha már munka, utánaolvastam neki, pontosabban: visszaolvastam Orbánt. Meglepődtem, mert nagyon jó volt – már akkor is. Gyanúsan jó. Utána meg még jobb, egyre jobb, és nekem néha a legjobb, mondjuk a kilencvenes évektől. Amikorra leépített minden olyasmit a verseiben, ami másokra utalt, vagy az indulásakor összeszedett tapasztalatokra emlékeztetett, vagy a kordivatokhoz kapcsolódott volna. Érdeklődése beleért a korába, elért ahhoz a naphoz, amelyen a versét írta, és fölemelkedett oda, ahonnan már szemlélni tudta a napot, benne magát, érdeklődése tárgyát – a toronyba, a Bécsi úti ház legfelső szintjére, és följebb, ki tudja, hová, és hogy honnan szemlélt ekkorra.

De, akkor, látókörömben még inkább a Kilencek jobbjai, a Nagy László-vonalon haladók, akik épp akkor épp elöl vagy előretolva az irodalomban. A csoportos hangot ismerők. Erre jön az Orbán-kötet, a melléje visszaolvasott líra, és teljesen meg vagyok zavarodva. Döbbenve. Tetszik a száraznak feltűnő hang, amelyik mégsem kellemetlen, sőt, az a humor, amelyik nem versidegen, ahogy sokaknál idegesítően az (és letakarhatatlanul maché). És kedvenceim, a hallatlanul erős és eredeti képi lezárások a gondolati líra felé elmutató verstesteken, melyek vállaltan nem nélkülözték a romantikát – sem. A legsikerültebb Orbán-versek a jó drámaszerkezetet modellezik: a küzdelem lezajlik a verstesten belül, és a szöveg végén, lezárásként, ott a katarzis. Elme és lélek táplálása folyik, ahogy a század eleji sorsrokonnál, József Attilánál sem volt máshogy. Orbán Ottó soha nem hagyta ott a verset, ahol elkezdte, a zárásokban szinte kivétel nélkül mindig megemelte, elemelte, fölemelte, ragyogásba vonta.

*

Később a Kortársnál együtt dolgoztunk, a Száraz-időszakban. Aztán én leléptem, ő maradt. Aztán ő is lelépett, és a többiek maradtak, akik még maradtak a régiek közül. Ő a prózarovatot vezeti, én a versrovatot, és a nyolcvanas években vagyunk. Ő Kántor Péterrel, majd Simon Lacival egy szobában, én Páskándival. Még egészséges, és már elismerten az egyik meghatározó hangadója a lapnak. A másik Páskándi. Mivel örök rivalizálásban éltek ők ketten, igazságot teszünk: lehet, Páskándi volt az egyik, Orbán a másik. Mindegy is, erről majd ők, az égi kávéházban, egyezkedjenek tovább. Úgy volt hangadó, hogy leginkább hallgatott és figyelt. És azon kevesek közé tartozott, aki odafigyelt. A másikra figyelt oda, és az odafigyeléséhez figyelmesség is párosult. Utóbbihoz gesztus kell, ez pedig már sok. Mára főleg nagyon sok – és biztosan hiábavaló. Vette a fáradságot, és reagált arra, amit a másiktól olvasott, mert érdeklődéssel olvasta a másikat. Egyszerűen odament hozzá, és beszélt a munkájáról. A másikéról. Arról, amit olvasott. Csak elmondta, hogy mit olvasott, és a másik mit írt. Féltékenység, irigység, hátsó szándék és hátsó gondolat nélkül. Ez is hiányozni fog. Ha megjelent valahol írásom, olyan, amit fontosnak érzett, elém állt, és elmondta, mi az, és miért tartja jelentősnek. Vagy, hogy szerénységben maradjunk, miért a figyelmére méltónak. Ha nem jött elém állni, pedig megjelentem, akkor lehetett gondolkodni, mi a rossz az új melóban. Most, hogy nem olvashatja ezeket a tűnődéseket, bevallhatom, én is szerettem volna, sokszor szerettem volna eléje állni, átmenni hozzá, hiszen csak egy sarokra lakott tőlem, vagy laktam tőle, hogy én is elmondjam. Elmondjak valamit az övéiről. Hogy olvastam és szerettem. De megakadályozott az a furcsa félelem, hogy azt fogja hinni talán, azért csinálom, hogy viszonozzam a figyelmét. És igaza le(hete)tt volna. Olyannak lenni születni kell, aki nem viszonozva törődik a másikkal. Nem születtem olyannak.

*

Az más volt persze, ha ő adott verset a rovatnak. A versadás belül úgy ment, hogy a rovatvezető kért, amikor úgy gondolta, hogy kérnie kell, vagy kérnie illik. Ha nem kért, vagy nem gondolta úgy, akkor a másik nem adott. Ez csak természetes. Vagy nem természetes. Volt, aki mindig adott, ha kért tőle az ember, ha nem, de őt nem is vette komolyan senki. A játékszabály azért játékszabály, mert be kell tartani. A kérés után mindig időnek kellett eltelnie, a dolog méltósága végett: a „majd keresek valamit otthon”-időnek. Az eltelés után, általában egy-két hét, úgy déltájban, betolta az üvegajtót. Még nem remegett, rángatózott a feje, sem a keze, nem járt nehezen, kacsázva – fal mellé húzódva, szerényen és észrevétlenül és tűnődő, harangozó léptekkel járt. Elém tette a verset az asztalra. Nem ült le, az ablaknál állt, kissé félrehajtott fejjel várta az eredményt. Inkább a hatást. Az a (legrosszabb fajta) szerkesztő voltam, aki szerző jelenlétében soha nem olvasott el verset. Orbán Ottó kivétel volt, nem tudom, miért. Várt. (Talán mert ő jól tudott várni, és az eredményt is mindig borítékolni lehetett, olvasás előtt…) Tudta, mit olvasok, irtózatosan megdolgozott szövegeket adott csak ki a kezéből, nem bizonytalanság volt a várásában, jó-e a szövege. Mint mindenkinek, neki is szüksége volt az elismerésre, az ámulatra, a bámulásra, arra a visszajelzésre, amelyik több a napi dicsérgető vállveregetésnél vagy a dolgok könnyed letudásánál. Számára létforma volt a versírás, tehát a létéről kellett beszélnie az arcomnak olvasás közben. Ez a lét, ahogy a versek is, egyre pontosabb volt, függetlenítve magát a test elerőtlenedésétől. Halála óta egyre nehezebben idézem magam elé a betegségtől eltorzult mozgású embert, mert ilyen is volt, de nem is törekszem erre. Az esendőségek valahogy kezdenek lefoszlani időbe visszahátrált alakjáról, ezt viszont hagyom. Csúszik, csúsztat vissza a Kortárs-időkbe az emlékezet, és megáll ott. Átír, átrajzol, átsatíroz. Felnézek, még mindig ott áll az ablaknál, élvezve, magában jót röhögve, hogy épp annak a versének a kéziratát olvasom, amelyben a korszak avantgárdjainak üzen, nem titkolva, nekem is, szellemesen, pengés logikával, gyilkos szarkazmussal és egyúttal bölcsességgel látja el a bajunkat. A maga bölcsességével. És az nem is fontos, hogy igaza van-e ebben. Vagy másban. Szemben velem Páskándi, a folyosóról Száraz hangját hallani, a portán Maki néni zajong valakivel valamiért. Milyen, kérdezi Ottó, amikor befejezem az olvasást. Kurva jó. Tudom, mondja. És megy vissza a kézirataihoz. Páskándi közelebb hajol. Tényleg kurva jó? Tényleg kurva jó. Tolnám eléje, de megbiccenti a fejét. Majd elolvasom a lapban…

Zalán Tibor