Tudunk-e arabusul?

Péter László azt kifogásolja, hogy „Arany Jánosénak hitt szállóigével” zárom „Gömöri György ellen gőgösen magabiztos, leplezetlenül elfogult, oktalanul és erőltetetten gunyoros” alkalmi írásomat.

A kiragadott idézetben nem is a minősítő jelzőkkel van bajom. A baj az, hogy Péter László nem veszi figyelembe, hogy mielőtt nekivágtam az anekdotának, caveattal éltem: „a vélhetően apokrif anekdota szerint”, ami magyarra fordítva azt jelenti: egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy valóban Arany János mondta volna az inkriminált „gondolta a fené”-t, de neki tulajdonítják.

Majd idézi Köpeczi Bélát. Köpeczit én is kiváló filológusnak ismertem meg, amikor a British Libraryban kutatott a hatvanas években; nyitáskor érkezett, és zárásig szorgalmasan dolgozott. Ez aligha mondtató el minden vezető beosztású értelmiségiről. A legtöbben, miután felkapaszkodtak az uborkafára, hozzászoktak, hogy a filológiai aprómunkát négerekkel végeztetik. Ráadásul Köpeczivel kávészünetben civilizáltan lehetett vitatkozni, hát hogy is mondjam csak, eltérő politikai véleménnyel is.

Csak hát Köpeczi nem mondta ki az utolsó szót a vitában. Néhány évvel később Lőrincze élvezetes szólástörténeti esszéjében vette a fáradságot, és alaposan utánajárt a szólás eredetijének. (Lőrincze Lajos: Gondolta a fene. Élet és Irodalom, XXIV. évf. 1980. 8. sz. 5.) Idéz többek között kortársakat és tudós kutatókat: Lehr Albertet, Vargha Balázst, Belia Györgyöt és másokat, természetesen Köpeczit is, akitől „megtudjuk a legvalószínűbb megjegyzést, egyelőre csak másodközlésből”, s azt is, hogy „Köpeczi Sáfrán Györgyitől kapta az adatot”. Lőrincze a kérdést nem tekinti lezártnak. Számos variánst idéz: „gondolta/tudta/akarta/várta a fene”, és erre a következtetésre jut: „Ha az eredetet megvilágító új adatok nem kerülnek is elő, a variációk minél teljesebb összegyűjtése is igen sok tanulsággal járna.” Ebből azt a következtetést vontam le annak idején, hogy az anekdota apokrifnak tekintendő, és így gondolom ma is. Bár kétségtelenül jól ülő csattanóval zárul, bárkitől származzék is.

Sokszor lerágott csont tehát ez a „gondolta a fene”. Mindaddig persze, míg a primer forrást (az eredeti lapszéli megjegyzést a Budapesti Szemle 1878. 18. kötetében) meg nem találjuk, nem ildomos azt írni, hogy rosszul idézem Aranyt. Mert nem Aranyt idéztem, hanem egy szólásmondás egyik változatát. Ha előkerül az eredeti, akkor még mindig vitatkozhatunk azon, hogy „irónnal” készült-e a feljegyzés, ahogy Köpeczi idézi Arany sógorát, Ercsey Sándort 1883-ból, avagy „plajbásszal”, ahogy én állítom.

Végül még valami. Péter László a szerinte autentikus „Várt a f... valamit” kifejezéshez a következő megjegyzést fűzi: „A szemérmes Arany még itt sem írta ki a fenét.” Hát ez az. A szemérmes Arany. Hogy közreadott műveiben Arany úgy vélte volna az uralkodó közízlés szellemében, hogy talán nem illik a fenét kiírni, már ezt is kétlem. (Egyik alkalmi rögtönzésében a nyelvész Szarvas Gábor vezetéknevéből félre nem érthető szóviccet gyárt.) De hogy egy magán jellegű feljegyzésben miért tenné ezt, képtelen vagyok megérteni.

Hacsak... hacsak... horribile dictu, a „f...” nem a fenére vonatkozik. Mert tudunk ellenpéldát. Kozocsa Sándor írja (Arany humora, Magyar Műhely, 1969/19.), hogy nagykőrösi tanársága idején, az 1850-es években „az ideges Arany könnyen csap át a másik végletbe, ami a dévaj mulatozásnak, a pajkos hangú verseknek kedvez”, és közöl egy kiadatlan, részben verses levelet, melyben bizony „Director Wargát” „a monyos tökös tanárság lógó tagjá”-nak nevezi. A levelet az egész tanári kar aláírja, és bizony a jeles történész, a később nagynevű akadémikus, Szilágyi Sándor aláírása után nem átallott zárójelben közvetlen hangú, külön üzenettel kedveskedni a címzettnek: „Lofasz a’ seggedbe.”

Kozocsának azért kellett az Arany-dokumentumot külföldön, a párizsi Magyar Műhelyben megjelentetnie, mert olyasmiről esik szó benne, „amiről – Arannyal szólva – magyar fül nem tud hallani”.

A szemérmes magyar fül.

Czigány Lóránt