Kiss Tamás

Emlékeim nyomában

Hajlott korában az agy már emlékeitől jön mozgásba. Innét indulok én is útnak. Egy valaha létező nagy térről, ahol játszva fordultak meg a szekerek. A kunok ilyen nagy udvarokon váltottak új szállást a kuruc háborúk bukása után. Itt a Zsoldosok, ott a Puskások, amoda a Katona Kissek. A hadak. Ők az én „belső terem”.

Apám öccse a gyeplőszárat a lőcs fejére csavarta, és leszállott a bakról. A kancák a farkukkal legyezték egymást a kánikulai hőségben. Én fenn termettem egyszerre, kezembe kaptam az ostort, és magasba csapva odakiáltottam nagyatyának:

– Gyihé! Itt vagyok, nagyapó! – Ő ott ült a verandán, karosszékében, két térde közt görbe botja. Hosszú ősz haját kis körfésű fogta össze hátul. Tekintete magasban járt, mosolygott, mintha ő is boldog lenne, hogy engem a bakon lát. Nyolcvanéves volt, én pedig öt.

Élesen él bennem a kép, nem tudok szabadulni tőle. Egyszer elmondtam anyámnak, mert neki mindig azt mondtam el, amiről bizonyos voltam. Éles emlékezete volt, s én nem akartam megszégyenülni. Ő erre elgondolkozott egy kicsit. Majd megszólalt:

– Nagyatyánk 1917-ben már vak volt, fiam, és a füle is egészen rest. Nem hallhatta a te kiáltásodat. Nem is láthatott téged. Tudod, a vakok feltartják a fejüket. És mosolyognak. Akkor szeptemberben meg is halt. Megcsúszott a veranda pádimentumán, egész testével elzuhant, és kigurult a virágágyak közé.

Én pedig, lám, milyen konokul őrzöm ezt a képet dédapámról, ez köt hozzá az egyszeriség, a személyesség érzetével. Most zavarban vagyok, hogy nem is ő volt az az öregember. Az emberi tekintet csak két-három nemzedékbe lát bele, az pedig igen ritka, hogy gyerekfővel dédszülőnket is ismerjük. Valahol a múló idő és a nemzedékek peremén, egy pillanatra csak. Talán csak hallomás, esetleg képzelet játéka, ami azelőtt volt. Aki családfa után kutat, könnyen lehet, hogy mesét, legendát talál. Legfeljebb történelmet.

De akkor már az ember elveszett, felolvad tárgyában. A történelem eltakarja az embert.
Én pedig őt keresem, vagyis hát a költészet eredetét, amelynek melegágya a múlt, az emlék.
A megtörténtek, a valóság csudálatos fénytörései. Amikor a sugarak egyik közegből a másikba lépnek át. Emlékezet nélkül nincs költészet. Ha nincs múlt, meg kell teremteni. Mindnyájan az „elszállt időt” keressük. A múzsák anyja is Mnemoszüné – az Emlékezet.

Mért írom én ezt? Azért, mert ha verset írtam, mindig az otthont kerestem. Évtizedek óta szinte beláttam azt a tényleg belátható négy nemzedéket, amely biztatott az írásra, fogta a ceruzámat. A költészetet nem lehet pusztán elméletileg megközelíteni, fogható elemei, szálai vannak, vissza az eredetig.

Mindig éreztem, s érzem olykor ma is versírás közben, hogy milyen messziről jöttem én ide. Mennyi kudarcon, buktatón, magamkeresőn: a vershez. Ha akkor elindul velem onnan a dédapám udvaráról az a szekér, amelynek bakjáról elkiáltottam, hogy gyihé! – apám útján futok tovább. Talán eszembe se jut, hogy megállítsam a lovakat, és leszálljak iskolázni, tanulni, hisz bevágtatni a pusztába, ott szántani, lovakat nevelni, délibábban fürödni nekem egyenes út volt. Már verseskönyvem volt, a Nyugat, Napkelet, Válasz közölte írásaimat, mégsem éreztem magam „körön belül”. Vidéki elzártságomat szinte sorsszerűnek éreztem:

Verset írok, magam vigasztalom.
Van egy pipám, nincs íróasztalom.
Nincs koszorúm, mert nincsen érdemem.
Verset írok: csak itt, a térdemen.

Korábban a színek, vonalak foglalkoztattak. Festő akartam lenni. Ügyesen lerajzoltam tanáraimat, osztálytársaimat. A zene is hallatlanul vonzott, csalt az ének, a harmónia, zeneszerző akartam lenni. Meghallgattam minden operát, szimfóniát, énekeltem, hegedűn játszottam: kerestem az egyetlen önkifejezést. Míg egyszer megszólalt belül egy hang, egyetlen hang, amire ráismertem, hogy ez az én hangom. És ez nem zene volt már, hanem szó, vers, a kifejezés egyetlen formája. Én ha a versemet hallom, zenét is hallok mellé. Hiszek a vers és zene testvériségében, a költészet zenei fogantatásában. Más közlési mód, mint a próza. A vers nem vehet át idegen tudattartalmat, nem helyettesíthet semmit, csak önmagát élheti, mert önálló léte van. Persze táguló mondandóval, a zenéhez hasonlóan a kimunkáló eszközök örökös bővülésével.

Nyári vakációimat a rétségben töltöttem, a tanyán. Hasznos tevékenységben, legelésző juhok társaságában, magányosan, ábrándozva. Éjszaka kinn aludtam bundában a szabad ég roppant burája alatt, reggel pedig a nappal együtt keltem. Napos időben már tizenegy óra tájt elöntötte a pusztát a délibáb. Látásnyi, kiáltásnyi távolságra ha volt egy-egy kis tanya. Nagyon korán magamba ittam a pusztát, az Alföldet, a határtalant. És ez egy életre hatással van szemléletemre, költészetemre. Aki csak látogatóba jár, idegenforgalmi buszon, a bugaci vagy a hortobágyi pusztára, az mint tájat nézi, és az a semmi képzetét kelti benne. Nem jut a puszta varázskörébe. De aki mindennap megáll előtte, az kilép a térből és időből. Nem földet, tájat lát, hanem egy magábanvalót, önmagával azonost. Sugallata van, dallama szinte, és húz magához, míg átlépjük saját határainkat, egy leszünk vele. Csak a tengermelléki népek ismerik a végtelennek ezt az igézetét, amit a pusztában élő ember érez. Én verseim mélyén ott érzem a puszta leheletét – nemcsak az olyan versekben, mint a Réti fűz, Este a tanyák közt, Péterszállás, amik közvetlen táji értékűek –, hanem más témáimban is. Az én verseim közvetlen szomszédsága a csend, a végtelen.

Amit a népről, magyarságról valaha is elmondtam, az Alföld képeibe öltöztettem (Vasárnap, Novemberi elégia). Legátfogóbb képe alföldi emlékeimnek a Kunsági elégia, amit Móricz Zsigmond annyira szeretett volna közölni a Kelet Népében. Már ki volt szedve, és a cenzúra mindig visszaküldte. Illyés is csak egy részletét közölte a Magyar Csillagban. Pomogáts Béla egyszer azt írta róla, hogy nem hiányozhat a magyar költészet antológiájából. (A Hét évszázad verseiből mindig kihagyták.)

Egyébként költői indulásom színtere is a puszta volt. Már gyerekkoromban „írtam” verseket az égre, a levegőre. A szavak összefüggéstelen, ritmikus, éneklő folyamatát. Kántáltam, élveztem a saját hangomat valami különös eufóriával. Nagyon primitív megnyilvánulás volt, de eredetét tekintve mintha az alkotói élménykörbe tartozott volna ez a gyermeki megnyilatkozás. Műfaja is van: a gajd. Teljesen magam fejeztem ki benne. A feltétlen reflexek műve; tehát: „poeta adest”.

*

Már én sem alulról, a népköltészetből, hanem az iskolában jutottam el a vershez. Persze itt nem puszta rátalálásról, hanem szövetségről is van szó. És ez nem mindennapi módon történt. Minden nyáron kiengedett anyám a rétre, de amire annyira vágytam, a kis karikás ostort a vásárban nem vette meg, nehogy kinn maradjak vele. Fájt a fogam egy futball-labdára, de azt se kaptam meg; hogyisne, hogy inasgyerekek közé keveredjem. Nem osztályéthosz volt ez tőle, távol legyen! Szüleim a régi patriarkális és demokratikus kun hagyományok őrzői voltak, roppant érzékenyek a viselkedési kultúrára. Nekem otthon fütyülni sem illett, azt is az inasok csinálják. Persze az ifjoncoknál az ilyenek visszájára fordulnak. Elcsavarogtam, és cigányfiúkkal fociztam rongylabdával, ellestem beszédmódjukat, vonzódtam szabadságukhoz. Megtanultam fütyülni. És még nagyon sok mindent. Vályoggödrökben fürödtünk, megmerítkeztem a legalsóbb érzelmi közegekben. Nagyon szép, szilaj csikókorom volt: csak egy-két szökellésnyire kerültem a különös – talán már művészi – átélés állapotához.

Ugyanakkor ott volt konokul anyám mércéje. Feltette a lécet, és én mindig levertem. Így jellemezhetném diákpályámat is. Bukdácsoltam, vergődtem ezer sérelemmel. De mindig felálltam, leverve magamról a port. Megtisztultam, megújultam. Tulajdonképpen így születtek az első verseim. Hisz a költészet kiheverése a bajoknak, és fellebbezés a szellem „legfelsőbb bíróságához” .

Én úgy éreztem magam, hogy észrevétlen egy alagútba tévedtem napfényes gyermekkoromból, minél beljebb haladtam, annál sötétebb volt. Mégis vágytam ebbe a közösségbe naponként, a játék, a szünetek, az olvasás felüdítettek. Az ismeretek mindennapi rögzítése távol állott tőlem, csak amit játékosan sajátítottam el, az lett az enyém. De az egy életre.

Tulajdonképpen nem csak húsz évet éltem Kisújszálláson, mert amikor elkerültem onnan, a szüleim még ott éltek vagy harminc-negyven évig. Én mindig hazajártam Kisújszállásra. Számomra a szülőföld. Európában élünk, a légi gyökereink Európába érnek, de a termőgyökereim engem e hazában a Nagykunsághoz s ezen belül is Kisújszálláshoz kötnek. Elődeim sorát visszavezettem hosszú időkig. A redemptióban még nem szerepelnek ugyan, de legalább másfél évszázada ott éltek az őseim, dédszüleim, nagyszüleim, szüleim, rokonaim. Általában földből élő emberek voltak, de mezővárosi polgárokként viseltek tisztségeket is. Apai dédapám a Nagykunsági Takarékpénztár pénztárnoka, nagyapám pedig városi pénztárnok volt. Földjük is, hivataluk is volt. Édesapám korán, tizenhárom évesen lett árva, ő már csak a föld mellett maradt. Huszonöt hold földünk volt, kis tanyával a Porosálláson. Az ég kék burájával fedett csodálatos világ, gyermekkorom paradicsoma. Ott töltöttem a vakációkat, beénekeltem az egész pusztát, fürödtem a délibábban. Most hiába megyek a Hortobágyra, nem látok délibábot. Ősszel aztán visszamentünk a városba, kezdődött az iskola.

Abban az iskolaépületben tanultam, ahova szegénydiák lévén került Arany, altanítónak. Szép, árkádos épület, a debreceni kollégium partikulája volt. Sajnos, 1928-ban lebontották, azóta a piac van a helyén. Nagyon szerettem odajárni. S aztán a gimnáziumban tanultam tovább, s ott lettem poétává. Megismerkedtem a világirodalom nagy költőivel, főleg a németekkel és a franciákkal. Egyszer a tanárom, Hoffmann Károly azt mondta: nem költené-e át valaki Lenau A pusztai csárda című versét? Egyedül én költöttem át. Megdicsért. Tulajdonképpen ez volt az első versközlés-sikerem.

Nagyon sokat szerepeltem az önképzőkörben, verset mondtam, szavaltam, de ez a versfordítás magával ragadott. S aztán a franciatanárom is rábírt, hogy fordítsak. Rimbaud-t, Verlaine-t, Apollinaire-t. Nagyon szerettem a világirodalmat, Tolsztojt, Flaubert-t előbb olvastam, mint Jókait. Ez volt a felkészülésem a költészetre.

Amikor abbahagytam a versírást, akkor született meg bennem a költő. Fél évtizedig nem írtam verset, mert láttam, hogy amit csinálok, az nem költészet. Bár azért addig is jelentek meg verseim a Nagykunságban. Aztán egyszer, már egyetemista koromban, egy vakációs délutánon, Kisújszálláson elfogott valamiféle nyugtalanság. Tudniillik a verset nem mi akarjuk, az jön, azt fogadni kell. Leültem az asztalhoz, ott volt a ceruza s egy darab papír, elkezdtem írni. Ebből a furcsa hangulatból született meg Az alvó testvér. Beküldtem ide is, oda is, amoda is, s mindenütt megjelent. Közölte Babits a Nyugatban, s megjelent a Napkeletben és az Új Időkben is, anélkül persze, hogy egyik lap tudott volna arról, hogy a másik közli. Innen számítom a költői indulásom, s ez a vers több kötetemben is a nyitó költemény. Csak jóval később fedeztem fel Rimbaud hatását a versen, méghozzá egy halott katonáról írt szonettjének a hatását.

*

Volt egy poétája Kisújszállásnak, Nagy Imre, akinek ma egy hosszú utca viseli a nevét a városban. Nagyra becsülte Arany János, akivel valószínűleg személyesen is találkozott; s Vörösmarty is elismerte a Kisfaludy Társaság által kitüntetett tehetségét. Sajnos, nagyon fiatalon, huszonkét éves korában meghalt. A debreceni temetőben alussza örök álmát.

Móricz Zsigmond is kisújszállási diák volt. Róla írtam a doktori disszertációmat. Sok regényében, elbeszélésében feldolgozta kisújszállási emlékeit, élményeit, s számos cikket is írt róla. Móricz Zsigmondot először Kisújszálláson láttam, az állatvásár közepén egy parasztszekér hágcsóján ült, és babszemnyi ceruzával jegyezte a körötte egyezkedő emberek beszédét. Így festett nekem egy író „munka közben”. 1931-ben jelent meg a Forr a bor című regénye. Amikor elolvastam a könyvet, mindenkire ráismertem. Persze nem úgy, mint egy fényképen, hanem a karakterek voltak ismerősek. Sokan megharagudtak miatta az íróra, különösen a tanárok, akik annak idején még tanították. Később kapcsolatba is kerültem vele. Azt hiszem, pont az ő hatására kezdtem el novellákat írni. Nagyon rosszak voltak. Egyet el is küldtem neki, s a kísérőlevelem ott van Móricz levelezésében. Megőrizte a leveleket, még egy kisdiákét is. Aztán személyesen is megismerkedtünk Pesten, a Kelet Népe szerkesztőségében. Móricz a harmincas évek végén lap nélkül maradt. Az Est-lapok megszűntek, s ő nem tudott meglenni szerkesztés nélkül, néki küldtem el a Kunsági elégia című nagyobb lélegzetű versemet.

*

Valószínűleg az a kapcsolat, amely Kisújszállást Debrecenhez kötötte, az hozott engem a cívisvárosba. Annak idején Szolnokra jártunk rendszeresen az édesapámmal, ott vettük a cipőt, a ruhát, de Debrecenből vettük a kultúrát. Szolnoknak akkor még csak negyvenezer lakosa volt. Debrecen szellemisége viszont meghatározó volt Kisújszálláson. Nagyapám egyházi gondnok, apám presbiter volt. Édesanyám nem volt templomjáró, de hívő asszony volt. Nagy István lelkészünk felesége, Ilona néni vasárnaponként bibliaórákat tartott. Nem is annyira órák voltak ezek, mint inkább lelki találkozások. Ilona néni asztalának sarkán, amit körülültünk, egy kis persely helyezkedett el. A persely tetején egy kis néger fiú ült. A perselybe bedobott tízfilléresünkre meghajtotta a fejét. Ez a fejhajtás, úgy éreztük, kiemelt szűk felekezetiségünkből, és az egyetemes világmisszióra, az emberiségre, a népekre nyitott teret zsenge ifjú képzeletünknek. Vasárnap délelőttönként tízen jártunk ezekre a találkozásokra, s emlékezetem szerint négyen a teológiát választottuk.

Én nem gondolkodtam azon, hogy milyen pályára lépjek, valahogy csak úgy jött, hogy a teológiára jelentkeztem, gondolván, hogy falura kerülök. Mint városi ember falut nem is igen láttam. Idillinek gondoltam a falusi életet, jó írói „munkahelynek”, ahol majd regényeket, verseket írok. De természetesen egy belső hang is odavitt engem. Hívő ember vagyok, s nem azért mentem a teológiára, hogy majd valami jó zsíros parókiát kapjak. De megvallom őszintén, amikor Debrecenbe kerültem, a teológián nem találtam meg azt a lelket, amit Ilona néninél. Hűséges maradtam a teológiához, de a magas szószéken szédültem. Így aztán nem is lettem lelkész, hanem valláspedagógus.

Az állami líceumban voltam vallástanár Nagyváradon. Nagyon kedves városom volt! Öt évet éltem ott. 1947-ben kerültem Debrecenbe, a híres református Dóczi Tanítónőképző tanára lettem. 1950-ben, az államosítás után – miután elvégeztem a magyar–történelem szakot – az egyetem gyakorlóvezető tanárává neveztek ki. Évtizedeket töltöttem a katedrán. Szerettem tanítani, az iskolából mentem nyugdíjba hatvanéves koromban. Talán ma is tanár lennék, ha újrakezdhetném.

*

A régi kalendárium szerint a Kisasszony csillagkép jegyében születtem, 1912-ben. Elődeim, úgy gondolom, mindkét ágazatban katonai famíliák lehettek. A nevek: a Puskások, Soldosok, Katona Kissek legalábbis ezt mutatják. A Puskások székely határőrvidékiek, a többiek a kun székekben a nádort szolgálták, élükön a főkapitánnyal. A Jászkunság ugyanis nem oszlott királyi vármegyékre, székei voltak, akárcsak a székelyeknek vagy később a hajdúknak, Bocskai után. Tehát szabadok voltak. Hogy milyen hosszúra ért ez az ő szabadságuk, a história a tanúja. Sokat kellett futniuk török és tatár hordák elől. Szállásaik elnéptelenedtek, de ha a veszély elmúlt, hazatértek, és az elpusztított, felégetett régi szállás mellett újat építettek. Innét szülővárosom neve is.

A kun hagyatékot mi már alig őriztük. Apám a vármegyében született, 1877-ben, Jász-Nagykun-Szolnokban. Inkább tartásban ápoltuk, éltük. Költészetemben is van nyoma, sugárzás dolga ez: az írásmű és az élet mégiscsak egymásra világít. Elöl a művet látjuk, de a személyiség és a körülmények ott vannak közvetlen mögötte.

Itt kell emlékezni családunk társadalmi esélyeire. Nos, minket alig lehetett az ismert klisékbe helyezni. Az alföldi mezőváros régi tanácsbéli polgárait, akik némi birtokon is gazdálkodtak. Dédapám, nagyapám hivatalviselő emberek, apám – bár ő is önkormányzati tag – valójában már földjével birkózó, tanyáján állattartó, lecsúszott egzisztencia lett. Egy életen át hordozta a sebet, hogy nem tanulhatott.

Anyámat nem a vagyon érdekelte, hanem a műveltség, az értelmi szint. Nagyon érzékeny volt erre, bár magasabb leányintézetbe sose járt. Igényes volt, a tisztesség állott nála előtérben. „Tisztes ember volt” – mondta apai dédapámról is, akinek megőrizte egykori kollégiumi jegyzeteit, benne a magyar históriával, a „sum” ige ragozásával és a ’48-ban Vári tanár úr által lediktált „Talpra magyar”-ral. Kisújszálláson már az újratelepülés óta partikulája volt a debreceni kollégiumnak.

Nagyon régen mondta nekem azt egy tekintélyes öreg költőbarátom, hogy a költészet bennünk anyai örökség. Elfelejtettem akkor megkérdezni, hogyan érti ezt. Így, visszaemlékezve már tudom, hogy nem úgy örököljük ezt anyánktól, mint a szemünk színét. Anyám verseket nem írt, aligha gondolt is irodalomra, de átadott nekem valamiféle érzékenységet, alig elemezhetőt, étoszt, valahol az esztétikum közelében.

*

Azt hiszem, arról sem szabad elfeledkeznem, hogy milyen publikálási lehetősége volt a harmincas években egy induló fiatal költőnek. Hisz éppen ebben az évtizedben kelt útra egy új nemzedék, a Nyugat harmadik nemzedéke. Az én generációm. A magyar folyóirat-irodalom akkoriban meglehetősen szűk és zárt volt. A Nyugatot megtöltötte a még élő nagy nemzedék, s utána a második. A harmadik nemzedéknek, éppen Debrecenben, mi próbáltunk utat nyitni, még diákként – de nem egyetemi keretben – a Tiszántúli Figyelővel. Havi folyóirat volt, hirdetésekből – s ki ebéd-, ki vacsorapénzével segítve – tartottuk fenn. Én írtam Weöres Sanyinak, hogy segítse a lapot kéziratokkal. Ő lelkesedéssel állott mellé, tervei voltak, fellármázta írótársait, barátait, mintegy húsz nemzedéktársat jelölt és ajánlott munkatársul. Ő, aki már Baumgarten-díjas költő volt, Babits kedvence a Nyugatnál, már riasztotta is Takáts Gyulát, Tatayt, Jékely Zoltánt. Jékelytől pedig egy olyan levél jött, hogy vonjuk be a szerkesztőségbe Makkai Lászlót is. Makkainak az erdélyi Hitel szerkesztésével már jó tapasztalatai voltak. Levele megvan, óvatosan, higgadtan nyilatkozott, főleg az anyagi, terjesztési ügyeket illetően. Megőrzött, gazdag levelezéseimből kitűnik, hogy fiataljaink leginkább az öregek gyámkodása alól igyekeztek kilépni, és egy magukat kifejező, építő fórumra vágytak. „Szabadulni kell nekünk az öregek gyámkodásától és barátságától, akik kedves mosolygással adnak helyet lapjaikban… – írta Takáts –, hej, ha tudnád, mennyit dolgoztunk mi Weöressel és Tatayval ezen, Öttorony, Dél, Pannon Múzsa, Írottkő cím alatt.” Persze nem csak nemzedéki igény volt ezek mögött az erőfeszítések mögött, sőt nem is éltünk mi a nemzedékfogalommal, Egyszerűen élni akartunk, fennmaradni, új tartalmat hozni a szépirodalomba, és szolidárisak lenni egymáshoz. Olyat is hallottam, hogy „nagy nemzedék” volt ez is, ha megtizedelve is, belefutva háborúba, üldöztetésbe. Figyeltem a mostani csoportosulásokat – ugyanazok a szórványcsoportosulások, mint ameddig mi akartunk eljutni, saját erőnkből, majdnem a pálya szélén. A lapindítás lélektani pillanata elérkezett – írta Jékely is, „hogyha nem csinálunk valamit, elkezdhetjük a gyönyörű hallgatást, amihez még túl fiatalok volnánk”. Pedig már őt is publikálta a Nyugat.

Babits egyik írásán az érződik, hogy a fiatalok nem becsülték őket eléggé. Ez túlérzékenység, nagy tisztelettel voltunk iránta. Tény viszont, hogy ő írt a fiatal nemzedék ellen. Helyünkre akart bennünket parancsolni, de mi velük szemben sosem léptünk fel. Szerveződésünket is valószínűleg félreértette. Ő úgy gondolta, hogy „irodalmi kannibálokként” akarjuk felfalni apáinkat. Halász Gábor írt rólunk, az Új magyar költők antológiáját szemlézve a Nyugatban, így: „ez a sivár korra nemmel felelő, sötéten látó líra egy teljes vértezettel, nagy felkészültséggel itt álló nemzedék hangja már.” Márai Sándor a Pesti Hírlapban megrendültséggel figyel fel „halálos líránkra” 1937-ben.

Persze erőfeszítéseink anyagi s szervezési nehézségek miatt nem teljesedtek ki. A Tiszántúli Figyelő egy évfolyam után, a 12. számmal megszűnt. Honoráriumkötelezettségek nélkül sem voltunk képesek tartani. Előfizetőinkkel együtt grátisz átadtuk Szabó Pálnak, aki a Kelet Népét alapította belőle. 1940-ben pedig ő adta el Móricz Zsigmondnak nagy adósságterhek kíséretében.

*

Verseimnek, tanulmányaimnak jelentős helyet adott a Magyar Rádió, mikor az irodalmi osztály vezetését Cs. Szabó László vette át. Ez a nagyszerű író és irodalomszervező országban gondolkozott. Túllátott Budapest egyre növekvő kerületein: a magyar szellem egésze érdekelte. Első jelentkezésemtől kezdve szinte fürtökben hozta verseimet, Tímár József, Bajor Gizi és a legnevesebb színészek tolmácsolásában. A rádió akkor a nívós folyóirat szerepét vállalta. Folyóirat voltát az is bizonyította és biztosította, hogy csak publikálatlan műveket közölt. Ragaszkodott az első közléshez. Akkor még magunk is felolvashattunk a mikrofon előtt. Nem volt pagoda, a Sándor utcai kapu egyenest a ruhatárhoz vitt. Ott letettem a kabátomat, kalapomat, s halk léptekkel, gongütővel a kezében, a másikban pedig előadásom kéziratával fogadott Radó Árpád úr, a bemondó. Onnét betessékelt egy apró szobába, s leültetett a mikrofonhoz. Mikor kigyúlt a narancsfényű lámpa, ugyanolyan halk léptekkel távozott. Rám bízta az országot, enyém volt a világ. Ortutay Gyula volt Cs. Szabó lektora, majd később a kedves, tragikus sorsú Örley Pista. Ortutay első felléptemkor hangpróbát tartott, a délutáni előadás után pedig megkérdezte, nem vállalnék-e riporteri, bemondói funkciót. Én gondolkodási időt kértem, udvariasságból persze, de később se tértünk vissza erre a dologra. A rádió viszont évtizedeken át publikáló „folyóiratom” lett. Nagyon szerettem ezt a „műfajt”. Kár, hogy elfordult tőlem. Fél évszázadig voltam a költője.

*

A háború rémségei idején az én lírám szófukarrá vált. Nagyváradon beletemetkeztem a történelembe, főképpen az erdélyi emlékírók műveibe: menedéket, vigaszt kerestem. Németh László mondta, mikor Váradon a vendégünk volt: a verset nem szabad abbahagyni. A líra olyan, mint a mély kút, ha nem húzzák, a vize elapad.

Ilyen hátránnyal kerültem az új világba. Abban már nem akartam hallgatni: elhallgattattak. 1950-ben az írószövetség elnöke és titkára aláírásával egy „tagrevízió” alkalmával levelet kaptam, hogy tagkönyvemet szolgáltassam be. Különben sikert kívánnak további munkámhoz. Gergely Sándor és Devecseri Gábor értesítése számomra nem volt sem bántó, sem meglepő. Azoknak a követelményeknek, amiket az I. kongresszus az írók elé tálalt, úgyse felelhettem meg. A kis katedrám megmaradt, és itt, Debrecenben megalapítottuk az Alföldet. Ez sok éven át nem jelentett semmi újat, de jelentette a folytonosságot, amely hozhat még valamit. Nagy Imre új gazdaságpolitikája valóban rejtett magában egy új irodalompolitikát is. 1956-ban verseskönyvem, 1955-ben regényem jelent meg. És ahogy az idők enyhültek, már saját lapunkban is publikálhattam. Persze a „vidék”-kategória virágkorát éltük, dühöngött a provincializmus. Illyést, Szabó Lőrincet, Németh Lászlót csak ’55–’56-ban tudtuk belopni az Alföldbe. Sajnos, ez a vidékszindróma ma is ballasztja az irodalomnak. Nyelvünk is őrzi a nyomait. Pestről például mindenhová csak „lemenni” szoktak; Pécsre, Debrecenbe, sőt még a Galyatetőre is. Felszeletelt ország vagyunk tudatunkban: fővárosra és vidékre. A baj az, hogy némi színezettel ez értékkategória, nem pedig térfogalom. Kassán, Kolozsvárott, Debrecenben irodalmi műhelyek voltak, nyomtatógépek kattogtak, amikor Pest-Budán még német szó járta. Egy ilyen kis országban, amelynek lakossága kevesebb Buenos Airesénél vagy Tokióénál, ez a széttagoltság már maga provincializmus. Úgy gondolom, több figyelem kellene történelmi, táji, magas szellemi értékeink megbecsülésére.

*

Az emlékezetnek az a természete, hogy minél közelebb kerül a jelenhez, annál kopárabb lesz. Én is egy ilyen kopár mezőre kerültem öregségemre. De a vének dörmögését szeretném elkerülni. Nincs okom panaszra. Ami kiesett az életemből férfikorom teljében, az az én mulasztásom. Nem is az erkölcsömön múlott, a szervezetemen, az alkatomon inkább. Hajlott koromban igyekeztem kitölteni a meddő éveket. Végül is tíz verseskönyvem és ugyanannyi prózai munkám jelent meg, műelemzések, tanulmányok, esszék, regények. Az irodalmi életben, a szervezésben, szerkesztői asztalnál, a katedrán a legnehezebb időkben is jelen voltam. Talán egy században sem volt a hazában ennyi időváltozás, de bármerre fordult is az idő, igyekeztem egyenes barázdát húzni, és tiszta magot vetni belé.