Kolozsvári Papp László

A vénasszony harmadik története

A vénasszony megvolt kétszáz esztendős. A Diák ráfeledkezett néha, mintha csak le akarná fejteni arcáról a leplet. Vagy fátylat! A vénasszony arcán ilyenkor, egy idő után, derű hullámzott át.

A Diák henyének érezte az asszonyt, aki azt mondta magáról, hogy megvan kétszáz éves. Vágyat ébresztett benne. De aztán csak csillogott tovább a két asszonyi szem, mint mikor fekete sziklán futó hegyi patakról verődik vissza a nap. Havasról odavetülő, hideg, égető fény. Szép asszony volt! Tán lány! Vagy özvegy! Aztán a Diák, rémlett neki!, megpillantott valami mást is emez asszonyarcon. A lefutó víz színe alatt tört gallyak kapaszkodtak egymásba szennyesen; a vízforgók rothadékot kergettek; cafatokra foszló arc, csontorr, kocsonyás fülfoszlány – iszonyat, és ó irgalom atyja, ne hagyj el! – és a hajnak szörnyű hálója! Olyan voltam, mint te, olyan leszesz, mint én!, borzongott meg a Diák, s elfordította a fejét, behunyta a szemét, összeharapta a fogát.

Aztán felnézett, s a vénasszony újfent fiatalabb, kívánatosabb, szebb volt, mint valaha. A Diák oldalt pillantott. A hosszú lócán ott ült roskatagon az Orvos, ki beutazott messze tengereket, látott háromlábú embert, egyszemű asszonyt, s tán maga is felkúszott az égbe hajított kötélen, ami a semmiben lóg. De tán a Hajóorvos nem is látott ilyen csuda dolgokat. Ó, nem ily színes, csodás az élet! Az élet egyhangú fojtogatások, emberölések, árulások, megcsalattatások közepette fut le, mint orsóról a fonál, vagy mint – ahogyan a Hajóorvos ezt a hangot a borzalmak hangjaként idézgette újra meg újra – csörlőjéről a vasmacska a híg ködben, valahol a Tűzföldön.

A Diák összeszedte magát, felnézett a szép asszonyra, harmincat sem adott volna neki; s az asszony – vagy lány, netán özvegy – mintha csak erre várt volna, belefogott harmadik történetébe.

János deákkal vadászaton ismerkedtem meg, jó százötven évvel ezelőtt. Ő Bécsből tért meg, arca hegyes volt, arcéle vágott. Odahagyta Vásárhelyt, Dolmádon megpihent, bejárta a Farkas úr kertjét, felhágott a sziklára, melyet Farkas út görgetett oda nagy vesződséggel. Az erdő, melyet professzor Farkas a János deák születésekor telepített, már bősz szárba szökkent. A fiatal gallyak öreg árnyékot vetettek a tekeredő patakhoz simuló utacskákra. Az ösvény néha elszökött a víztől, mint incselkedő kedves, s János deák e helyt úgy meredt a patak és ösvény bezárta szögre, mint ösztövér szögmérő vagy szextáns, vagy tán csak mint ifjú ember, ki szerelmes, s még nem tudja, hogy az.

Farkas úr átvezette a patakot a kerten, s a nagy sziklánál boszorkányos emelő vitte magasba a vizet. Azóta, hogy a víz először hullt le a szikláról, a csupasz követ méregzöld moha lepte be. A szikláról odarémlett az erdei lak, s a kert fái közt kanyargó ösvény fehéren, porondosan mutatta ki hátát. A másfél öles szikláról János deák ellátott a gyümölcsösig, a takarosan sorakozó csemetékig; de ez már nem érdekelte. Valójában semmi sem érdekelte akkor már!

Én még nem ismerkedtem meg vele, ez csak a vadászaton fog megtörténni, idejekorán. Még csak távolról figyeltem, vele voltam, mégis messze tőle. Ő Bécsből érkezett Vásárhelyre, én beutaztam már a fél világot. Jártam Prágában, s Párizsban a Puit qui Parle utcában laktam. Óriási kisváros, iszonyatos! És hát persze voltam Göttingában, hogy megnézzem magamnak a metsző arcélű németet, Karl Ferdinandot. Szeretetre méltó, bölcs férfiú volt.

Gazdag voltam, s bár többnyire postakocsin utaztam, kétlovas kocsim követte minden szeszélyes lépésemet. Diderot fáradt értetlenséggel meredt rám. Hová űz a véred?, mintha csak ezt kérdezte volna. Ami a világban történik, az itt történik, mutatott körbe a poros libalegelőn – aznap épp nem esett Párizsban. Aztán ő meghalt, még mielőtt János deák világra jött volna Kolozsvárott, a Közép utcában, s nekem igyekeznem kellett. Azt a percet, János deák születését, ott kellett megérnem. És ott is voltam, a bába hátramozdítójának szegődtem el, föltettem a vizet, vastag gyolcskendőket melegítettem a téglából rakott kemence oldalán. A szobából szörnyű ordítások harsantak ki, Farkas úr arca meg-megrándult; de aztán könyvet vett le a tékáról, s amikor lopva mögéje kerültem, láttam, hogy az asszonyi test orvoslásának magas traktátusát bújja. Attól fogva szeme sem rebbent, sikolyok, rohangálás, sistergő forró víz, a bába, amint engem szid ügyetlenségemért, semmi sem zökkentette ki egykedvűségéből. Aztán a bába megemelt egy porontyot, ott, Kolozsvárott, kétszáz esztendeje is megvan annak, hogy ott fityeg János deák véresen, iszamósan a bába kampós ujjain. Csönd lett a szobában, csak a gyermek sikoltja bele jöttét Kolozsvár levegőjébe.

Na de hol van az már, amikor János deák, Bécsből megjőve, Dolmádot útba ejtve, megcsodálja szórakozottan professzor Farkas híres kertjét, s meghívást nyer arra a vadászatra, melyen végre megismerkedem vele. Kemény György úrnál könynyen elértem, hogy János deák velünk jöhessen fel a Fancsaltetőhöz, Laposnyára, holott hát nem volt neki ott semmi dolga. Lőni, azt tudott! De mi keresnivalója ennek a tanárcsemete mérnöknek az úri hajtáson?! Oda bizony asszonyszemélyt sem engedtek, jómagam férfiruhát öltöttem, s a többiekkel együtt büdösödtem meg a napokig tartó hajtásban, izzadva, párologva.

Egy szolgabíró mindig előrement vagy száz fejszéssel, hogy tábort állítson. Éjfélre álltak a csillagok, ők akkor kerekedtek fel, nagy lopva, hogy reggelre elérjék az új táborhelyet, s ott, víz közelében, szélvédett helyen kalibákat tákoljanak, tetejükre ágakat, fenyőgallyat terítsenek sűrűn, hogy a vadásznép meghúzhassa magát nagy zivatarokban, melyek olyan hirtelen szakadnak le arrafelé, a Görgényi-havason, a Kelemenen vagy fennebb, a Borgói-hegyekben, mint menyecske kínálkozik kedvesének.

Aztán, ha este lett, s a vadászok verejtékesen, büszkén vagy keseregve lehúzódtak a lesről, hatalmas tüzek gyulladtak, olyan magasak, ameddig az élőfa elér. Nincs éhesebb ember, mint a vadász, ki naphosszat a magast járja! Szalonna, túró, vetemény, bor, pálinka kerül elő. Liszteszsákok és majorságok, különböző fűszerszámok keltek és fogytak a szakácsok és kukták keze alatt. Előbb a dévajkodás, incselkedés, adomázás édesítette meg a vadásztáborok esti életét, hogy kisvártatva előóvakodjanak a furulyások, csimpolyások, s az ifjabbak rakni kezdjék. Szemem sarkából néztem János deákot, úgy ült egy rönkön, mintha abból nőtt volna ki. Ott volt a vidoran ropó fiatalok közt, és nem volt ott velük. Kétségbeestem. Lehetséges, hogy elbukom? A viadalt, melyre évek óta készülök, csúfosan elveszítem? De miért volnának a sorsok megírva egyszer s mindenkorra?!, fohászkodtam fel magamban, s felnéztem a csillagos égre; olyan közel volt, hogy akár csillagért nyújthattam volna a kezem; közel, mint Erdélyben közel a csillagos ég, és távol annak mindenhatója.

És akkor mégiscsak bizakodni kezdtem, hogy János deák sorsa nincs megírva odafent a mennyekben; az ő sorsa tőlem függhet, aki a többiektől félrehúzódva ülök a nagy décbundába burkolózva, bekormozott arccal, nehogy valaki gyanút fogjon, hogy asszony vegyült a legszentebb férfidologba. Mert az ember istennek mindegy! Csak önmagának szent és lehetséges.

Aztán hogy megszámlálhatatlan ökrök, ártányok, kosok, aprómarhák ropogós húsával eltelve, a nehéz falatokat pálinkával leöblítve ki-ki elheveredett a tűz körül, lassan előbújtak a mesemondók. Mintha csak a földből nőttek volna ki! Elébb az ember még senkit sem látott, s egyszer csak csuhás, tüszős öregek kuporogtak a tüzek mellett, s gyűlt köréjük a tábor apraja-nagyja. A havason nem járja a tündérmese! Szörnyű tűzkerék elől menekülő hűtlen asszonyok, rémületes barlangok, óvatlan emberre lesők, megsanyargatott szegényember, kit furfang ki nem menekít a kelepcéből; beleszületett! Minden el van döntve, minden el van rendelve!

S miközben a tűz körül folyt a mesemondás, és a tánc sem maradt abba, szörnyű nyüszítés, üvöltés, csaholás verte fel az erdőt. Megkezdődött az elejtett állatok nyúzása, s a szagra előrontottak az éhes kopók. Úgy hemzsegtek, egymást marva éhes türelmetlenségükben, mint katlanban a fortyogó tokány. A kopók a kibontott vad szívét, tüdejét, máját kapták; a belsőséget felaprították, zablisztre forró vizet öntöttek, azzal keverték el. Az ebek mérhetetlen étvággyal vetik rá magukat az eleségre, s elébb egymásra is. Hogy aztán súlyosra zabálván magukat, eldőljenek, s úgy heverjenek szerteszét a táborban, bozótosban, mint pöffedt dögök.

A lerántott irhát fára ácsolt keretekre feszítik ki. A vadászok kulacsukat lóbálva úgy járulnak az ágasok elé, mint szentélybe. Mutogatják egymásnak, hol tépte fel az irhát a golyó, vagy pitykézte meg a serét. A nagy itkányosok hamar elfekszenek a kalibákban, csak a gyomrosok kanyarítanak le maguknak újabb szeleteket a bicsokkal.

Néztem János deákot. A tábor széle felé ült, mintha abból a rönkből nőtt volna ki. A tűz jól megvilágította az arcát. Elnézett messzire, mintha az irtványon túl, a koromsötét erdőben – hold nem volt, csillag már nem világolt – egy más világ kezdődnék. S miközben a tábor incselgő zsivaja, a kopók ordítása, a fenyők csúcsáig fölnyúló tüzek lobogása átjárt mindenkit, én láttam az arcán az unalom és tétlenség zsibbadt kifejezését. Odamehettem volna; de más tervem volt vele. Meg akartam őt menteni, el akartam őt vinni ebből a csodavilágból. A magukat mindig újjászülő fenyvesek fenséges templomából; a magatudó kisvárosokból, melyek elemésztenek mindent, amit nem képesek magukévá ölelni. Kettőt ismernek: magukat és a halált.

És akkor különös dolog történt! János úr felállt, s elindult súlyosan a tábor közepe felé, ahol Kemény úr ült medvebőrrel leborított vadászszékén. S ahogy közeledett a kör középpontjában felcsapó tűzhöz, úgy halkultak el a csimpolyák, a furulyák, úgy szelídült morgássá, majd némasággá a kopók vad marakodása, a mesemondók hangja.

Kemény úr elébb nem vette észre, hogy elhalkul körülötte a tábor. Kedves vendégével, Adalbert úrral beszélgetett elmélyülten. Adalbert úr francia volt, vagy tán német, híres botanikus, aki világ körüli útja során Erdélybe érkezett, s Kemény úr, hírét véve jöttének, meghívta vadkanra. Adalbert úr költő is lévén épp azt fejtegette Kemény úrnak, hogy Faustnak meg kell halnia, s hogy nincsen igaza bizonyos Johann Wolfgang úrnak, aki a legnevezetesebb azoknak a sorában, akik Faust történetét valaha is papírra vetették. Épp azt magyarázta hát a nagy figyelmezést mutató Kemény úrnak, hogy Faustnak egyetlen menekvése az életben a halál! Ezt mondta, s közben sejtelme sem volt, hogy néhány perc, és megváltozik az ő, az Adalbert úr élete. Hogy amikor, világ körüli útja bekerekedvén, visszatér Németországba, s ott Jénában telepszik le, hogy megírja az öngyilkos Faust históriáját, eszébe fog jutni ez az éjszaka itt, Laposnyán, a Fancsaltető lábánál.

János deák odaért a tűzhöz, s a némaság, ami a magas, szürke ruhás ifjú láttán a táborra ráborult, csak még elviselhetetlenebb volt attól, hogy a tüzek fennen ropogtak, pattogtak, sisteregtek. Távolból megzavart dúvad üvöltését hozták el a völgyet bezáró sziklafalak. Valaki horkantott fuldokló álmában, de aztán elnémult, mintha csak ébren lett volna, s tudná, hogy neki most hallgatnia kell.

Kemény úr felnézett végre, s tekintetét követte a legszebb férfikorban lévő Adalbert úr is. És akkor János deák ezt mondta:

– Unom magam!

Kemény úr nem értette a szót. Csodálkozva Adalbert úrra nézett. Mint aki a szót azt mégiscsak érti, de hogy azt mire is mondják, itt, ahol az élet úgy buzog föl, mint sehol e világon, épp Erdélyben, melyet méltán neveznek a föld köldökének, s aki még nem hallott róla, az magára vessen! Kemény úr csodálkozásában böffentett, akkora volt a csend, hogy hallották is a körülállók; de aki nem hallotta, az is láthatta a szája sarkán, a böffentés nyomán kicsorduló véres nyálat. A félig sült őzcombban rekedt meg egy verébtojásnyi vérfalat, azt harapta át Kemény úr, s épp az édes, zamatos vért ízlelgette, amikor a szürke ruhás János deák elébe állt, s azt mondta neki, a vendéglátójának, a környék urának és isten kegyelméből parancsolójának, hogy „Unom magam!”.

János deák azonban elmosolyodott nyájasan, mint aki csak incselegve küldte előre e szavakat, s mintha még mondott volna valamit, a fogai közt szűrve – mondott, de azt csak én hallottam, alig karnyújtásnyira álltam tőle –, fura egy dolgot mondott, halkan, lágyan emelve a szót a nyelvén.

– Csak balhacsípés! – ezt mondta, majd emelt hangon így folytatta. – Uraim, tisztelt kompánia! Hallottam, hogy havasi vadászaton is jól jönne egy tengerészeti távcső.

– Igen, öcsémuram – mondta habozva Kemény úr –, de nem értem…

– Mert ha így van, szolgálhatok vele.

Ezzel János deák a zsebébe nyúlt, s a szürke ruha szűk zsebnyílásán át előhúzott egy távcsövet. A zseb oly kicsiny volt, hogy abban nemhogy egy távcső, de egy egyszerű nyeles pápaszem is csak bajosan fért volna el. Meglepetés s inkább félelem, mint tetszés hullámzott végig a környülállókon.

Csak Adalbert úr nevetett fel önfeledten.

– Herrlich! Ein Hexenmeister! És ha én most azt mondanám önnek, ifjú barátom, engedje meg, hogy így szólítsam, hogy itt, a rengetegben, a hideg földre perzsaszőnyeget terítsen?

János deák mélyen az Adalbert úr szemébe nézett. Az gúnyosan mosolygott, s tán e mosoly hatására kezdett felengedni a környülállók ijedelme. Még nem nevettek, még nem mosolyogtak, de mintha barátságosabbá vált volna a hangulat. Mint véreb, ha megjuhászodva gazdája lábához gömbölyödik.

De János deák nem hagyott időt. Szürke ruhája zsebébe nyúlt, s szerény, majdhogynem alázatos mozdulattal gazdag arannyal átszőtt török szőnyeget húzott ki belőle.

Sebzett vad hörgése hullámzott végig a bámész népen. Az elöl állók hirtelen hátraléptek, arra késztetve a mögöttük állókat, hogy ők is hátráljanak. Ez végül azt hozta, hogy a külső körben állók, a hajtók és nyargoncok, a cigány vadászpecérek és a mesemondók egymásra dőltek, valaki beletenyerelt a parázsba, és sikoltva vetette félre magát. Kemény úr döbbenete leírhatatlan volt, lehajolt, megtapintotta a török szőnyeget, mint aki csak ujjbegyének hisz, morgott, s vészjóslón hallgatott. Én láttam, hogy Adalbert úr újabb támadásra készül, valami szörnyű kívánságot forral, amit János deák minden bizonnyal teljesít is. És ezzel megváltozik a világ folyása. Feldől, miként a tűzbe tenyerelő vadászpecér; felfordul a világ rendje. Valami más lesz akkor itten, márpedig a legrosszabb valónál is rosszabb a bizonytalan más. Adalbert úr már-már megszólalt, talán azt mondta volna, hogy olvassza meg János deák a havasok havát, taroljon le falut és kastélyt, vessen tűzcsóvát az álmodozó, nehéz szagú városkákra, mutassa meg, hogy rombolásban még tán a messzi Kolozsvárt is eléri, halomba döntve a tornyatlan református templomot, az egytornyú unitárius templomot s a főtéri Szent Mihályt, melyet tán még Róbert Károly király kezdett el építeni.

Közbe kellett avatkoznom! Úgyhogy mielőtt Adalbert úr kimondta volna szörnyű kívánságát, megmélyítve hangom, nehogy valaki is megsejtse, hogy nem azt hordom a nadrágomban, amit mindvalamennyien, ezt mondtam:

– Nincs-e talán sátor is? Mert hát ezek a kezdetleges kalibák nem méltók az olyan nagy uraknak éjszakai menedéket nyújtani, mint Kemény úr és vendége.

Ezzel akkorát nevettem, amekkorát csak tudtam. Jól színlelhettem a jókedvet, mert mások is elnevették, elröffentették magukat, s mivel a tűzbe esett cigány vadászpecér cifrákat mondott, miközben, mint vadmacska, hátraseggelt a patakhoz, hogy abban hűtőzze megsült kezét, a vidámság ragadósnak bizonyult.

János deák nem nevetett, s én iszonyodva láttam, hogy iskolában kifehéredett, keskeny kezét szürke ruhája zsebébe mélyeszti, s már-már láttam, amint kihúz onnan kelmét, rudakat, zsinórokat, vasszerkezetet, mindazt, ami egy pompás dzsidássátorhoz szükséges.

Tennem kellett valamit!

Beugrottam a körbe, ahol János deák állt, szemben Kemény úrral s Adalbert úrral, akinek a mosoly az arcára fagyott. Nagyot löktem János deákon, s a felhördülés közepette sikerült úgy a fülébe súgnom, hogy senki sem hallotta rajta kívül:

– Hagyd abba! Őrült vagy! Ezek darabokra tépnek, tűzre vetnek, felfalnak, mint a kannibálok!

Az irtványos felé noszogattam János deákot, s miközben ő elenyészett a tüzek fényéből, háta mögött fölcsapott ismét a vidámság. Folyt az incselkedés, kiharsant a kalibákból azoknak a hortyogása, akik degeszre zabálták magukat félig sült hússal. A szolgabíró megfúvatta a kürtöt, mint éjfélkor mindig, s elindult embereivel új táborhelyet keresni, ahol kezdődik minden elölről. Megépülnek az éjjeli szállásra a kalibák, tüzek nyúlnak fel az élőfák csúcsáig, megérkeznek a konyhák, ahol a friss zöldséghez mindig kerül friss vad, dejsze épp erre való a vadászat. Jókedvű játékok veszik kezdetüket! A jó céllövők egymás kezéből lövik ki a tallért vagy egymás szájából a pipát!

Ez történt egy nappal azelőtt, hogy megismerkedtem volna igazából János deákkal. Adalbert úr, tán szégyenében, tán más miatt, még aznap éjszaka visszaindult Vásárhelyre, ahol a fogadóba szállt, s másnap folytatta világ körüli útját.

De azt, ami akkor éjjel történt a laposnyai tisztáson, azt megírta egy könyvben, ami híressé tette a nevét. Arra pedig ugyan ki emlékszik már, hogy Adalbert úr Faust elrendelt öngyilkosságáról akart s írt is neszesemmi filozófiai költeményt?

Elvégeztetett, hogy János deákot el kell emészteni!

Volt, aki azt sugallta, fogai közt szűrve a szót, hogy le kell lőni. Minek vele kukoricázni! Ritkán megtörténik, hogy a vadász meglő hajtót vagy vadászpecért; de az még sohasem fordult elő, hogy valakit a lesen lőjenek meg. El is vetették ezt a módot. Más baleset színlelése is szóba jött: belökni őt egy szakadékba, megbabrálni a puskáját, s arra a helyre állítani, amerre a medve jár; de megtenné a vadkan is. Végül igazán kifinomult módot eszeltek ki – hogy kicsoda?, azt is elmondom idejekorán –: tévedjen el János deák az erdőben!

Ez gyakran megesik, és a legtüzetesebb keresés sem vezet nyomra. Elég egyetlen éjszaka étlen a hideg havason, hogy az embert soha többé ne lehessen visszatéríteni az árnyékvilágba. Aki eltéved a hegyekben, azt elsőre valamiféle elmondhatatlan kétségbeesés keríti hatalmába, amilyet tán olyankor érzünk, ha már meghaltunk; előttünk az öröklét ismeretlensége, szembántó áttetszetlen párában, mögöttünk összeomlóban az a semmisem, ami voltunk. A megfoghatatlan félelmet azonban hamarosan nagyon is darabos félelem váltja fel. Az eltévedt ember összerezzen minden zajra, minden tuskóban medvét lát, minden zörrenésben vaddisznót hall, minden meglazuló kővel mintha feneketlen mélység nyílna meg alatta. És szemben a közönyös hegyek, az ég kékjében vagy párában füstölögve. Az eltévedt ember akkor megtudja, hogy nem ott fenn lakik az isten.

Az eltévedt ember majdnem mindig rosszul választ. Amikor végre összeszedi magát, s úgy rémlik neki, hogy tud gondolkozni, kispekulálja, hogy merről jött, s mintha hallaná is a vadásztársak hangját. Puska is dörren. Vagy csak gally roppant? Aztán elindul valamerre, s útja a semmibe vezet. Az erdélyi ősvadon átjárhatatlan, órákba kerül, s az emberfia alig haladt benne előre, mintha mindig ugyanaz az ősfenyő vagy ősbükk állná útját, amelyet már megkerült, egyszer, kétszer, tízszer. Ha felfelé kapaszkodik, kijuthat egy meredek sziklára, s ugyanazt látja, mint órákkal korábban egy másik szikláról. Ha lefelé ereszkedik, hirtelen fojtogatón csukódik rá az erdő, a patak csobogása elvész. És már alkonyodik! Ha megáll, hogy kifújja magát, hideg vizes borogatásként tapad rá ing, kabát. Tűzszerszáma nincsen, vagy ha van is, ugyan mit ér a vakhomályban meggyújtott, sehova el nem hatoló tűz. Erdély magas hegyei között nem látszanak el a fények. Csak egy kis fénygombolyag pislákol, benne a didergő ember. Jön az éjszaka, és legfeljebb csak még egy szörnyű ébredés vár reá.

Akik János deák elveszejtését eltervezték, nem voltak okos emberek, egyszerűen csak ismerték a rengeteg minden törvényét. Semmit sem bíztak a véletlenre. Hogy magára hagyják a lesen, az kevés. Tapasztalt hegyi ember tüstént megindul az első patak mentén lefelé, amíg erejéből futja, s így mégiscsak elvezeti a víz valami házig, faluig. Az erdélyi ember nem fülel szirénhangokra, farkasvaksággal megvert lény módján törtet célja felé, nem gondolkozik, hogy mi is az a cél, s mi lesz akkor, ha eléri azt. A menet, maga a törtetés a fontos… És János deák, mint régi erdélyi, hegyi emberek leszármazottja, ezt ugyan miért ne tudhatná? Úgyhogy elemésztői elvégezték magukban, hogy hívogató hangokkal, kiáltásokkal vezetik őt tévútra. S ha ereje fogytán, ha a menedékadó ház, meleget adó tűz immár elérhetetlen messzeségbe szakadt tőle, akkor hagyják magára.

Hogy kik voltak ennek a galád kelepcének a kitervelői? Kemény úr? Még csak meg sem neszelte! Tán Adalbert úr bosszúja lett volna, ő bérelte volna fel az embereket, hogy elveszejtsék János deákot, akinek a csodatevő képessége őt majd, a messze Némethonban világhírhez, halhatatlansághoz segíti hozzá? Ugyan, dehogy! Adalbert úr megszégyenülve, bosszúsan, de némán takarodott le a hegyről, hogy soha még csak ne is beszéljen, egy jó sör mellett, egy jénai diákkocsmában arról, hogy Erdélyt látta valaha is.

Senki sem tervelte ki a János deák elemésztését! Valaki tán azt mondta, hogy ez mégsem járja, s halkan böffentett hozzá. Másvalaki tán felriadt álmából a kalibában, szörnyen nyomta az oldalát a félig nyersen befalt őzcomb, még a tiszta hegyi levegőn is hasogatta a fejét a kulacs pálinka, amit utánagurított. Felriadt hát, belebámult a kaliba előtt senyvedő tűzbe, s valami olyasmit röfögött összeakadó nyelvvel, hogy annak a németnek mégiscsak igaza volt, ez a deák, ez egy Hexenmeister, egy boszorkánymester, az ilyen megmocskolja a hegyek nemes és szabad emberének legszentebb foglalkozását, a vadászatot… De ezt tán már nem is ő mondta, hanem az a másik, aki épp egy tuskót dobott a tűzre, a szikrák szétömlöttek, ő pedig azt mormogta a szakállába, hogy a deák csaló, az efféléknek, olvasta ő az Augsburgi Hírlapban, hordót raknak a vállára, amiből csak a feje áll ki, s úgy engedik szabadon a városban; a hordó pedig majd agyonnyomja, de nem ülhet le mégsem, hiszen akkor felakasztja magát; így jár, bűnhődik minden efféle boszorkány, túlvilág cimborája. És később, amikor a táborverők éjfél után felkerekedtek, ők is vinnyogó rémülettel kerülték ki azt a török szőnyeget, ami még mindig ott terpeszkedett, mint széthintett parázs, amire rálépni nem lehet, ott virított pompás színeiben a tábor közepén, Kemény úr magányos vadászszéke előtt, melyen a medvebőrt immár meglepte a dér. S így szűkölve, vonulva, a táborverők tán azt morogták, szörcsögték, sziszegték maguk elé, olyanformán, hogy azt más hallja is, ne is, hogy az efféle deákoknak tömlöcben volna a helyük, tán vissza kéne küldeni őket oda, ahonnét jöttek, mesélik, hogy János deák Bécsből jött, ott tanulta a magas hadmérnöki tudományokat; de ezt nekik ne mondják, ez a János deák a poklok mélységes fenekéből jött, ez a sátán cimborája! Vagy tán, vette át a szót egy másik táborverő, vagy tán az éji prikulicsok méltó társa és cinkosa! Manó ez!, vélekedett a harmadik. És akkor az éjszakai erdőben lassan vonuló, fáklyát lobogtató bátor hegyi fickók összébb húzódtak, hogy válluk, karjuk össze-összeérjen, amint mennek tovább, hegynek föl, a Fancsaltető oldalában. Már hogyne rettentek volna meg, amikor valaki félhangosan, mintegy magának, mintegy mindenkinek arról kezdett el beszélni, miként nyílnak meg régi sírok, okádják rabjaikat rég elfeledett temetők, miként kelnek éji életre azok, akiknek itt, a hegyekben szakadt meg életük fonala. Ott fehérlenek a csontjaik – vad mocskolta meg, eső mosta, nap fakította – a nagy fenyők tövében, és világítanak az éji órán, mint égő kén.

Ki látta megérkezni ezt a János deákot Bécsből vagy akárhonnan? Kemény úr hívta meg! De vajon az a János deák érkezett-e meg, akit ő, Kemény úr kiskorából ismer? A Farkas professzor úr fia? Hiszen tán még az apja sem ismerne rá, annyi rengeteg éve annak, hogy feltarisznyálta, s elküldte a messze mérnökiskolába. De ha az apa, Farkas úr fel is ismerte a fiát, vajon ide, a vadásztáborba, a víg erdélyi cimborák nagyszerű kompániájába az a János deák érkezett-e meg, vajon nem cserélte-e ki magát?

Kicserélni magát?, kérdezte fogvacogva a harmadik táborverő. Tán meg is ölhette az igazi János deákot, vízbe fojtotta, beledöfte a bicsakot, elásta, s ő jelent meg itt a képében. Professzor Farkas pedig mindhiába várja vissza a fiát, hiszen mondta is Kemény úr, hogy János deák innen, a vadászatról, Laposnyáról indul első állomáshelyére, Temesvárra.

Senki sem határozta el, hogy el kell emészteni János deákot, vagyis hát nem őt, hanem azt a manót, varázslót, boszorkánymestert, aki a képében itt praktikált, hiszen szép az, hogy most már lett itt mindenkinek tengerészeti távcsöve, annak a kézi csomózású keleti szőnyegnek is csodájára fog járni az egész hegyvidék, a Kelemen-havasoktól a Görgényi-havasokig, dísze lesz az nemes Marosvásárhely városának, ott fog az lógni a városháza falán, hacsak el nem emészti valami tűzvész, de tán jobb is, hogy elhamvad, az efféle sátán szőttesével sohasem lehet tudni, hányadán áll is az ember.

Így történt aztán, hogy másnap János deák magára maradt a lesen; ott hevert egy reves farönk mögött, mely keresztben feküdt a vadcsapáson. Hallotta a hajtók zsivaját, elmajszolt egy komlós cipót, amit a zsákjában magával vitt, s hogy elunta magát, elővett zsebéből egy irkát, s mindenféle geometriai ábrákat rajzolt belé, s mintha csak asszonykéz hímezne, szögletes rajzait betűk és számok pompás mintázatával díszítette fel. Nem figyelt föl rá, hogy a hajtók már nem hallatszanak, olyan némaság honol a rengetegben, mint a sírban; bármilyen képtelenségnek tessék is, hogy hasonló csönd és halál uralkodjék a sötét kriptában és a virágos, vadméhes, zümmögő, susogó erdőben.

A vadászatról végleg megfeledkezve rágyújtott, s pipázdogálva meredt az irkalapokra. Magam sem értettem, hogy mit csinál. Ott voltam, láttam minden mozdulatát, illetve láttam a mozdulatlanságát. Indulnunk kellett, hogy a rövidítésen, amit csak én ismertem, leérjünk a völgybe, ahol a bácsoknál meghúzhatjuk magunkat éjszakára. De csak néztem őt, s képtelen voltam megszólítani. Tán arra vártam, hogy ráébredjen végre, hogy magára hagyták, hogy essék kétségbe, hogy csüggedjen el? Ébredjen rá, hogy elveszett, hogy lassú, gyötrelmes halál vár rá itt, ebben a tündérkertben?

Akkor már jó fél esztendeje éltünk Temesváron.

Csontunk velejéig itatott már át a láp. A láb térdig merült az iszapba minden lépésre. Az emberek gúnyáját békaszag, csigák, piócák bűze itatta át. A vizet a város nadályos kutakból nyerte. A békaszagú, siklóbűzű gúnyát csak még jobban elfertőzte ennek a víznek a bűze; nem oldódott benne semmi kövület.

Belül is elmocskolódtunk. A víz, amit mégiscsak innunk kellett, ha nem akartunk szomjan pusztulni, szakadatlan csikarásban tartotta a gyomrot. Nem volt ritka látvány, hogy a tikkadt ligeteken átsiető katona vagy polgár nagy hirtelen lekuporodik, nem törődve vele, hogy ki látja, ki nem látja a képes felét, s nyöszörögve könnyít magán, már ha könnyít, hiszen a görcsös fájdalom nem ereszti, nincs tőle szabadulás.

Jómagam még mindig férfiruhában jártam. A kunyhó, amiben meghúzódtam, a vár oldalához tapadt az egyik felével, s ez nyáron – gyilkos hőségek tudnak lenni Temesváron! – hűvöset tartott, őszidőben azonban dermesztő hideget lehelt. Tüzet rakni, ott lenn, a pusztaságon, mely olyan lapos volt, mint azok a papírok, amiket János alhadnagy nap mint nap telerajzolt, s számok magvát vetette a vonalak barázdáiba, tüzet csinálni itt, ezen a pusztaságon ugyan miből is lehetett volna? Ősszel lehűltünk, és csak reménykedhettünk, hogy tavasszal lesz még, aki fölenged az ébren töltött téli álomból.

János hadnagy mondta, hogy ne öltsek női ruhát. Védeni akart ezzel attól, amitől különben nem tudott volna megvédeni? A maga módján hálás volt, amiért megmentettem az életét, s szeretett is. A maga módján. János hadnagy nem tudott igazán szeretni, s ezzel el is szenvedtem első vereségemet.

De nagyon előreszaladtam.

János hadnagy az irdatlan kaszárnyában lakott. Nagyobb volt az, mint a város, nem számítva a várost magát szétszóródott szemű kalárisként körülvevő tanyákat. Zömök emeletes házak sorakoztak egymás mellett, óriás pusztaságot véve körbe, ez volt a helyőrség. Odabenn gyakorlótér, dísztér, lovarda. Lószag és zabszag, mocsárbűz, emberszag, amint csak úgy dől ki a kaszárnyaudvarra a zömök emeletes házakból. Úgy álltak ezek, kézen fogva, vagy inkább vállukat egymáshoz vetve, mint lebírhatatlan arcvonal, melyen sem puska, de tán még ágyú sem üthet rést. Ebből a sorból senki sem futamodhatott meg! A szurony hegye kicsorbul e soron, kard eltörik, tőr lecsúszik. Ebben a házsorban lakott János hadnagy.

Amikor aztán kezdett bealkonyulni, s a ritkásan álló fákat, ligeteket, büszke palotát és kajla csőszkunyhót egyaránt beborította a mocsarak kipárolgása, a sárga, vörös, kékeslila zsíros fény, láttam, amint gázol át lápon vagy portengeren, s megérkezik a kerthez, annak is a mocsárba vesző végéhez. Hozzám jött, aki vacsorával vártam, s akit ő nem tudott igazán szeretni.

Én bolondultam érte, amennyire fehérszemély férfi iránt csak bolondulhat. Bevontam magam után a kunyhóba, lehántottam magamról végre a férfiruhát, melyet szívesen viseltem, csak akkor égetett, hogy levessem, ha ő velem volt. Idegesen, kicsit mindig másra figyelve ölelt. A kutya fel-felvakkantott, ha közeledett valaki a poros vagy sáros úton, s ilyenkor ő is felkapta a fejét. Különös szerelem volt. Hiszen mégiscsak nagyon szerettük egymást, de közben fél szemmel, fél lélekkel másra figyeltünk. Harcot vívtunk, szelíden vagy vagdalkozva, eleinte egymásért, aztán egymás ellen.

Én már a vadászat másnapján, a bácsnál az övé lettem – ez is volt a tervem –; este, hogy leértünk a Fancsaltető oldalából, s végre biztonságba kerültünk. Nem csodálkozott, hogy lány vagyok, úgy rémlett, mindent tud, amiképpen, hogy a bősz, bús vadászkompániát elkápráztassa, távcsövet, sátrat is ki tudott húzni szürke ruhája zsebéből. Nagyon bízott is a mindentudásában.

Úgyhogy amikor leeresztettem az ingemet, s szénába bocsátottam egyéb férfiruháimat, magam is lefeküdvén, kihívón és védekezőn, János deák bólintott, mint aki tudja, s mint akinek minden jár, én is az ő jussa vagyok. Hidegen ölelt meg, s láza később sem égetett fájdalmas-forrón. Megmondtam neki, hogy vele megyek Temesvárra, s ő rábólintott, mint aki ezt is tudja. Kint bégetni kezdett a bárány, tompa puffanások hallatszottak, amint a bács oldalba veri a jószágot a botjával, rávakkant a kutyára, hogy az is csináljon már valamit. Az meg visszavakkant… Én pedig néztem János deákot. Csupasz volt, férfiassága tőlem csepegett, sovány volt, mint a kaszanyél. Bordái alatt úgy lökkent ki, horpadt be a hasa, mint disznóhólyag, ha gyerek fújja belé, szívja ki belőle a levegőt.

Ilyen közönyös és édes volt a mi szerelmünk. S én mindhiába tudtam, hogy János deák, aki hamarosan János alhadnagy lesz, s akivel én egyre keserűbben találkozom a temesvári vár oldalában, egy mocsárszagú kunyhóban, mindhiába tudtam, hogy ő így tud csak nagyon szeretni, mégis fájt a közönye.

Tervemet, amiért őt megkerestem, a hegyek közül kimentettem, akkor mondtam el neki, amikor már útban voltunk Temesvárnak. Kurtán-furcsán búcsúzott el apjaurától, professzor Farkas ingerelte bölcs tanácsaival. A szekér rég ott zörgött a Maros mentén, amikor ő még mindig dúlt-fúlt magányában. Azt hiszem, bizonyos értelemben irigykedett Farkas úrra, amiért az boldogan él kis kertjében, csodákat tesz a bámész, bamba népnek, s örvend együgyű sikereinek. Elirigyelte a dolmádi paradicsomkertet is, melyben emelő vitte a vizet a sziklára, kanyargós ösvények váltak szét, találkoztak újra a dúsan termő gyümölcsfák alatt. János deák nem szerette, hogy professzor Farkas nagy tekintélynek örvend azon a vakondtúráson, ahová a messzi Göttingából visszavonult, hogy tanításba, ezermesterkedésbe ölje minden tudományát. Illetve hát nem is ezt irigyelte apjától a göcsörtös fiú, hanem hogy mindenek mellett a siralomvölgyben, melyen mindenkinek át kell kelnie, aki csak a világra születik, képes boldog lenni.

Elhagytuk Nagyenyedet, közeledtünk Alvinchoz; a meleg őszi éjszakát a szabadban töltöttük, s a holdfényen kívül semmi sem lepte be testünket. Akkor megkérdeztem tőle:

– Miért nem tudsz örvendeni nekem?

János pedig, aki félig még deák volt, félig már alhadnagy, Temesvár lószagú, mocsárbűzös városában, melyet még nem is látott, éppúgy meredt rám, mint a vadászokra a laposnyai tisztáson. Tekintete hideg és átható volt. Embertelen. Szinte vártam, hogy zsebébe nyúl, s előhúz egy palotát, melynek rideg termeibe halni jár a fény; sötét tömlöceiben örök rabok csörgetik láncukat. Egyszóval, hogy a féregcsupasz János deák csodát tesz, elővarázsol valamit a semmiből, annak a ruhának a zsebéből, ami nincs is rajta, hiszen a mindig másra figyelő ölelkezésünkhöz lehányta magáról, s a csodatevő szürke ruha most ott fityegett a bokor ágán. De csak állt ott meztelenül, férfias volt, teste nedvesen fénylett. Én pedig ezt a pillanatot választottam ki a megszámlálhatatlan pillanatok sorából, hogy azt mondjam:

– Menjünk el innen! El ebből az országból!

Ő megdermedt, ha megdermedhet valaki, aki amúgy is dermedten áll, s lassan rábólintott, mint aki mindent ért. Mint aki tudta, hogy ezt fogja hallani. Mint aki ezt várta rég. S mint aki azt is tudja, hogy körmönfont csalafintaságok árán férkőztem a közelébe, hogy egyszer, bizalmát, nyájasságát elnyerve, a legkiszolgáltatottabb percben, meztelenül egy meztelen nő előtt állva, azt mondják neki, hogy innen, Erdélyből, a fenséges csodák soha be nem teljesülő világából, az ősvadonból neki el kell mennie.

De akkor már folytatnom kellett.

– Itt eltörsz, mert hajlani nem tudsz. Tűnj el innen. Tűnjünk el innen. Gondoltál-e arra, hogy ebben az órában senki sem tudja, hogy hol vagy? Hogy vagy-e egyáltalán! Szórjuk szét a holminkat, vásároljunk két jó lovat, vagy öljünk meg valakit, vegyük el a lovait, s meneküljünk előre, napnyugatnak, bárhová. El innen, mert elevenen emésztenek el! Nem ölnek meg, nem csonkolnak halálra. Lassan rohasztanak el, bűzödben, foszló húsod miazmájában, szétizinkélt lelked porában fogsz elpusztulni.

János deák nem válaszolt erre a szörnyű beszédre. Magamhoz vontam, kezemmel kedveskedtem neki, nyelvemet szájába mélyesztettem, s magam száját minden módon az ő kedvére és örömére működtettem. És susogtam, beszéltem, pihegtem, hogy jönne velem, én mindent elrendezek, megvédem őt a hivatalnak hosszú kezétől. Ketten csodákra vagyunk képesek! Még hogy távcsövet, perzsaszőnyeget, dzsidássátrat tudunk együtt elővarázsolni a zsebünkből! Talán még boldogságot is találunk odabent.

– Apád valójában boldog ember. Ő megvan azzal, amit a sors neki osztott. Mindig rálelt az egérútra, amin át elmenekülhetett a sorsa elől. Visszatért ide, mert azt hitte, hogy nincs más útja, mint a visszatérés. Megnősült Kolozsváron. Tévedésből. Hajtotta a vére. Soha még csak meg sem járta a nagy tudományokkal rakott fejét, hogy mást is tehetett volna.

– Honnan ismered te az apámat?

Nem árultam el neki. Így beszéltem:

– Pedig az ő életében is voltak olyan órák, melyekben mint beélesített malomkő mást is őrölhetett volna. Fönn, Kolozsváron, a Házsongárdban, a temetőben…!

Nem folytattam. Arról beszéltem, hogy ebben a szép őszi éjszakában, valahol Alvinc előtt, Gyulafehérvár után, ahol a Maros immár szélesen fordul nyugatnak, itt válaszúton állunk. Piski, Déva felé már nyílik a hegyek kapuja; kivezet tündérországból. Marosillyén választanunk kell: délnek fordulunk-e, hogy Facsádon, Lugoson át elérjük Temesvárt, vagy követjük a Marost, s elhagyjuk örökre ezt az átokkal és vad boldogsággal fojtogatott világot.

– Mert el kell menni innen! Itt meghalni lehet csak. Bambán és értelmetlenül. Az élet valahol máshol van.

Így beszéltem, s a mindig valami másra is figyelő János deákot elborítottam minden gyöngédséggel, amivel asszonyszemély férfit csak elboríthat.

Farkas deák diadalmasan érkezett meg Kolozsvárra. Azóta is el-elgondolkozom, hogy nem érezte meg, amint sorra csukja magára a börtönök rácsos kapuit. Vissza csak úgy néz, mint aki oda soha vissza nem térhet, ahonnét eljött. Farkas deák nem tudta, hogy Kolozsvárott csukódik rá végleg az élete. S abból nincs többé szabadulás!

Dicséretes eredményekkel végezte el az iskolát Jénában és Göttingában, s van-e rettenetesebb csapás, mint hogy azzal a Karl Ferdinanddal barátkozik össze egy életére vagy egy félre, akinek a puszta létezése a sírig kísérti; mutatja, mivé lehetett volna, de nem lett? Hogy valaki börtönt választ magának, az önmagában is förtelem, de hogy keressen, találjon és haláláig szolgáljon egy perverz rabtartót, az maga a téboly! És ha ez ilyen egyszerű volna! Farkas úr azonban még csak nem is sejti, hogy Karl Ferdinanddal a végzetét fogja kézen, s még akkor sem ereszthetné el, ha ráébredne rengeteg eszével, hogy ebből a barátságból iszonyodva kéne menekülnie. A Végzet volt az, saját úri személyében, aki Farkas deák sorsát elrendezte, egy vérszopó, minoritási érzést újra meg újra a vérébe fecskendező barátsággal; visszavezetve őt Erdély tündérvilágába, ahol úgy pusztul el a vándor, mint fenséges lakatlan szigeten, ahol öles paradicsommadarak röpdösnek az ágak közt, bizarr szörnyek loholnak, hengergőznek a dús fűben, őslakosok rázzák lándzsájukat a tűz körül, eltorzult arcukon halálfejet mintáz a festék… Minden lehetséges ebben a tündérországban, csak szólni nem tud itt senki. Itt mindenki néma!

Farkas deák kitanulja a némák beszédét, egy kis őserdei településen, Vásárhelyen, ahol professzor lesz, s ezzel mindörökre magára zárja az ajtót. Gőgös-megalázkodó, kulisszahasogatón szerény és elesett leveleket ír Karl Ferdinand barátjának, aki az évek múltával egyre kevésbé tud mit kezdeni egy csodabogárral. Hogy Karl Ferdinandnak eszébe jutott-e, miszerint barátja, professzor Farkas következetesen követ el lassú öngyilkosságot, s hogy látszólag él, azt csak nagy természetének köszönheti, nos, ezt senki sem tudná megmondani.

Farkas deák utoljára Kolozsvárott lázadt fel a Végzet ellen.

Engem az utcán vett észre. Mindent megtettem, hogy így történjék. Akkor Júliának hívtak, és női ruhában jártam. A hosszú Piac utcában szegődött a nyomomba, föl egészen a Főtérig, ahol eltűntem előle a Szent Mihály-templom körüli sikátorokban. Vasárnap volt. Nagy tekenyőkben kínálták a húst, deberkékben a túrót, kis hordóban a körtepálinkát. A Mihály-templom gyámpillére mögé húzódva néztem, amint Farkas deák megáll a szűk utcák összefutásában, lassan körbefordul, a tekintete átsiklik rajtam, nem lát meg! Ilyen volt, s ilyen lesz egész életére. Nézi a dolgot, s az esze máson jár. Tébolyodott kincskereső, aki felveszi az aranyrögöt, szórakozottan leejti, s indul tovább aranyrögöt keresni. Aztán meglódult félszegen, ellenkező irányba, mint ahol álltam, a Mihály-templom hűvös kövéhez simulva.

Utánamentem a templomba. Már nem ő keresett engem, én követtem őt. Tán már meg is feledkezett rólam? Megállt a játékos puttókkal ékes sekrestyekapu előtt; Johannes Klyn hozatta Németországból, több száz éve is megvan annak. Azt nézte elmélyülten, mintha csak életének egy darabjára feledkezett volna rá. A múltra, ami az övé, de mivel múlt, soha többé el nem érheti, meg nem változtathatja.

Legközelebb akkor vetődtem az útjába, amikor az őrült Bachman Julianna nem kevésbé őrült lányával, Zsuzsannával lépkedett büszkén az Óvár utcácskáin. Ott kerültem elébe, ahol a barátok temploma emeli tornyát a tér fölé. Ők a zárda felé mentek, hogy tán a Szappany utcai kapun át lejussanak a Szamoshoz. Farkas deák visszahőkölt, mint ló, ha kígyót lát az úton, soha semmit sem tudott elleplezni. Boldog ország őszinte embere válhatott volna belőle. Ő azonban egy boldogtalan országban volt őszinte.

Napokkal később, hogy nem csupán neki, hanem Zsuzsannának is mélyen a szeme közé néztem, megengedtem, hogy megismerjen. Lobbanékony vére úgy üldözte a nyomomban szerte Kolozsváron, mint toronyóra nagymutatója a kismutatót. Elért, túlszaladt rajtam. Találkoztunk és nem találkozhattunk. Szerelmes volt Zsuzsannába, vagy tán csak hitte. Annyi bizonyos, hogy elveszi feleségül.

A fellegvári szőlőben találkoztunk először. Fedeles fahíd vitt át a Szamoson, könnyű készség; minden tavaszi áradás elvitte. Vajon mit gondolt rólam? Azt biztos nem, hogy élete utolsó váratlan fordulata vagyok. Nem csodálkozott, hogy mindent tudok róla. Hogy miként tanult Németországban, miként tért haza kalandos utakon, gyalog, hajón, szekéren. A célból, amit már elért, a céltalanságba. Miközben letolta ingvállamat, hogy fogát a vállamba mélyessze, s én felsikoltottam, hiába kerestem a magyarázatát annak, hogy miért akar visszahurcolkodni egy istentől elhagyott hegyi falucskába, ahonnan már csak még mélyebbre, a föld alá vezet út. S ha mégis vinne út, csapás, egérút, rejtekút másfelé, tán vissza, annak örök akadályaként ott magasodik vagy rostokol az őrült Zsuzsanna, akinek egyetlen értelme, hogy ő fogja világra jajgatni János deákot, kapitányt, őrültet és boldogtalant. De ezt Farkas deák honnan is tudhatta volna Kolozsváron, amikor először találkozott Júliájával a fellegvári szőlőben, s Júlia akkor nem engedett vágyainak, hanem újabb találkozót engedélyezett neki, a város déli dombján, a Házsongárdi temetőben.

Én mindent elkövettem, hogy megakadályozzam a Farkas deák és Zsuzsanna egybekelését; de tehetetlen voltam. Évekkel később – ó, de milyen évekkel!, amikor utoljára találkoztam Farkas deákkal, aki akkor már köztiszteletben álló professzor volt, s egyre tébolyodottabban gondolt vissza göttingai barátjára, Karl Ferdinandra, s egyre mélyebbre merült abba az általános tiszteletbe és megsüvegelésbe, ami a Marostól északra megkapaszkodott tyúkpiszkos, dús gyümölcsöket adó, erdők övezte városban, Vásárhelyt részéül jutott –, évek múltán Dolmádon, miközben Zsuzsanna a kerti malomkőasztalra könyökölve haldoklott, megvallotta nekem, hogy elrontott mindent. Már János fiában sem hitt. S amikor megkérdeztem tőle, a megviselt, öregedő professzortól, hogy hát miért tette, miért?, miért nem engem választott, aki lám!, nem öregszem, aki mellett ő is fölébe kerekedhetett volna a Végzetnek!, akkor lehorgasztotta a fejét, s így beszélt:

– Így ejt el az ütközet első lövése, így veti le egy véletlen nyíl a fenn evező sasot.

Golyóbis szavak!

Professzor Farkasnak, mint minden mélyen erdélyi embernek, csodálatos képességei voltak, megfogalmazandó a Végzetet, ami beteljesedik rajta.

Utolsó találkozásunkat maga professzor Farkas örökíti meg, egy kis csalafintasággal. De hát hogy is írhatta volna meg az igazságot János fiának! Így ír: a hegyen lakónak szép kis négyesztendős leánkája ott feredett meztelen a vízesésnél – egy kis, még ártatlan Éva a paradicsomban. Ott fürödtem valóban, meztelenül és húszévesen; de ezt hogyan is írhatta volna meg professzor Farkas, aki nagy bűbájos volt, különben hogyan is élhetett volna egyik szürke és karcos nap után bele a másikba, hogy érhetett volna meg több mint nyolcvan esztendőt?!

Farkas úr kihozta még egyszer, utolsóra az őrült Zsuzsannát a birtokra. Én erről tudomást szereztem, s a lassan nyikorgó kóberes szekér előtt jóval kint voltam Dolmádon. Az őrült Zsuzsanna féderes ágyon feküdt; kis időre kedvezett neki a levegőváltozás, hiszen meghitten beszélgetett az urával; fiukról, Jánosról kérdezte, s nem tudott betelni a történetekkel, amiket Farkas úrnak kétszer-háromszor is el kellett ismételnie. Mintegy húsz esztendő telt el azóta, hogy Farkas deák kedvese lettem Kolozsváron, a Házsongárdi temetőben, azon a domboldalon – annyira hasonlított a dolmádihoz! –, ami délről kerül alá a városnak. Farkas deák és Farkas professzor alig-alig különbözött egymástól. A professzor persze megemberesedett, s a mérhetetlen gyötrelem, amit az őrült Zsuzsanna mellett ki kellett állnia, csak még vonzóbb férfivá metszette.

És édes jó istenem! Hogy tudott színlelni! Hogyan játszotta a hitvest, a kedvest a pokol tornácán! Zsuzsannát akkor már négy férfinak kellett fölemelnie, ha összerogyott. Mellei olyanok voltak, mint két elfajzott döblec. Arca mészfehér. Hangja rikácsolt, csattogott, mint elszabadult pléhfedél.

Miként bírta ki azokat az esztendőket az őrült Zsuzsanna oldalán? Nem szerette már, de elszenvedte. Az olyan erdélyi ember módján, akiben fel sem ötlik, hogy mást is cselekedhetne. Hogy amikor elvégezvén magas iskoláit Göttingában, megtehette volna, hogy nem tér vissza a gyilkos paradicsomkertbe; Kolozsváron nem lobban lángra egy látásra Benkő József chirurgus és Bachmann Juliánna kilencedik gyermekétől. És tudta, tőlem tudta, akivel estéről estére találkozott a Házsongárdi temetőben; szellemekkel viaskodott; a hívó szó újra meg újra fölrémlett benne, hogy visszahanyatlodjék, mintha csak a hang a régi házsongárdi sírhalmokat emelgetné. De aztán újra meg újra meglelte az egyszerű és értelmetlen, a kellemes és a pokolba vezető utat.

Így történt ez utolsó találkozásunkon is, húsz esztendővel azután, hogy Kolozsváron a karjában tartott, hogy mint őrült látó, aki előtt a sötétség nyitja meg a követendő csapást, vágódott ki a város déli kapuján, melyet szennyes legelő választott el a düledező keresztfáktól… Így történt ez Dolmádon is, ahol elhallgatva az őrült Zsuzsanna utolsó rendelkezéseit, rábólintva, hogy igen!, itt temetik majd el, ha az Úr magához szólítja (de mikor, Uram, mikor?!), a ligetes parkon át engem nézett az őrült Zsuzsanna válla fölött. Én pedig lassan lebocsátottam a ruhámat, beléptem a hideg patakba. Bosszú érzése motozott bennem; de tévedtem. Láttam később, amint professzor Farkas magára hagyja az őrült Zsuzsannát a malomkőasztalnál. Hatalmas volt, toronyi asszony! Zsírhegy! Megkövült vízesés, mely minden pillanatban elszabadulhat! Arra gondoltam, hogy az asszony tán meghalt, s néztem, amint professzor Farkas úgy szökdécsel a kerten át, mint friss bakkecske. Lassan húztam rá vizes testemre a ruhát, a ruha megmutatta, amit eltakart. Farkas úr megállt, valahogy mintha a Remetelak felé intett volna, hogy tán oda… ott… De elbizonytalanodott, mintha megismert volna; de hát ez képtelenség! Hogy ő húsz évet öregedjék, én meg egy minutát sem!

– Én vagyok az, Júlia – szóltam hozzá. – Most Évának hívnak, a kis Évád, aki látni akart még egyszer.

Professzor Farkas megrázta az üstökét, mint aki a természet örök törvényeit hívja segítségül a bűbájjal szemben.

– Már nincs sok hátra neki – döntötte meg a fejét a messze lugasban, a malomkőasztalnál ülő húshegy felé.

A szörnyasszony, mintha hallotta volna, feljajdult.

– Késő – mondtam én.

– Dejsze ha te vagy Júlia, akkor csodatevő vagy, s akkor tégy csodát.

Eszembe jutott János deák, aki úgy húzta ki szürke ruhája zsebéből a tengerészeti távcsövet, a perzsaszőnyeget, mint plajbászt, mint könnyű kendőt. És szörnyű képességeit, melyeket az őrült Zsuzsannától örökölt, talán tovább működteti, és egy dzsidássátrat is elővesz a zsebéből, ha nem vetem közbe magam, hiszen már kezdtek kinyiladozni a bicskok a hajtók kezében; még egy mozdulat, s a vadásztársaság ráveti magát. Itt nem lehet csodát tenni! Itt csak szalonnázni lehet, fenyővízzel locsolva meg a kegyetlen falatokat; és lőni vadra és asszonyra, beteljesítve mindig azt, amit a kör teljesít be azzal, hogy visszatér önmagába.

Ez jutott eszembe, s miként János deák a szürke ruhája zsebébe, én vizes ruhámba nyúltam, s elővettem a füzetet. Farkas úr érte nyúlt, belemerült az ábrákkal, számokkal sűrűn telehintett irkába. Telt az idő, rengeteg időnek kellett eltelnie, hiszen odahallatszott az őrült Zsuzsanna kiáltása. Jajveszékelt, segélyért rikoltott; de Farkas úr nem mozdult, úgy olvasta az irkát, mintha megszűnt volna élni, s aki mégiscsak ott áll, az nem ő volna, hanem puszta viaszmása.

Nagy későn behajtotta a kék füzetet, s ezt mondta:

– Nem hiszem el!

– Ez az utolsó, amit adhatok. Vagy ez! Vagy kedves bohóságokat vetsz papírra, miként eljátszottál a teátrummal is. Ez az utolsó esélyed, Farkas! A világegyetem végső magyarázata. Formulákba tördelve.

– Légy az enyém! Itt az Ermitben – mutatott a remetelakra, s meg is indult arrafelé.

Az őrült Zsuzsanna fülrepesztő sikolyt hallatott.

– Nem lehet, tanár úr!

– Ezt nem lehet enélkül elviselni. Minden napra ki kell fundálnom valamit, hogy a napnak meglegyen a békés lejtése az est felé. Kályhás vagyok, és önjáró szekereket fabrikálok. Írok, írok, írok, mint valami megszállott. A városban szeretnek! Tanítok, s ennek pillanatnyi gyümölcse elfeledteti velem, hogy az egésznek, úgy, ahogyan van, semmi értelme. Jövök már, jövök! – válaszolta Zsuzsanna hívására.

– Megöljem?

– János anyját? Nem, azt talán ne!

– Fogadd el ezt az irkát! Évszázadnak is el kell múlnia, hogy ez a világmagyarázat megszülessék. Légy halhatatlan, Farkas!

Ő azonban csak a fejét ingatta, a remetelakra pillantott, majd az ölemre kúszott a tekintete. Lassan fordult sarkon, s ahogy ment, a keze engedett, s az irka kicsúszott belőle. Fennakadt egy szamárkórón.

Akkor este szekerezett vissza professzor Farkas Vásárhelyre. A féderes saroglyában ott ingott lassan, mint szélcsendben a kiakasztott disznóhólyag, a rettenetes Zsuzsanna. Ha csikordult a kerék a kövecses úton, Zsuzsanna békén maradt, de ha megállt a ló, ha az útszéli finom porban nesztelenül gurult a kerék, felnyögött, sikoltott. A professzor mellette ült, a lovat az öreg Ferenc nógatta indulásra, s nézte, miként elevenedik meg a szörnyeteg, akihez már réges-rég egyetlen köze volt, hogy az lett a János anyja.

Félt tőle, afféle otthonos félelemmel, mely ha elmaradna, az volna ám csak az igazi ijedelem! Jánostól, a fiától is Zsuzsannán keresztül félt a jó professzor. Jánosban elébb csak magára ismert, s ez nagy kedvére volt. Tanította a gyermeket, s remélte, hogy fényes pályát fut be az életben. Aztán hogy kezdtek feltünedezni Jánosban az anyja tulajdonságai, elborzadt és elbizonytalanodott! És megpróbálta visszatéríteni csodatevő fiát a saját maga útjára, nem véve észre, hogy azon nem terem más, mint fakó professzori élet egy porfaló kisvárosban; jámbor fajankót ámulatba ejtő boszorkányos szerkezet, ami magamagát hajtja; kertépítésbe, ezermesterkedésbe magát belepusztító csodabogár.

De hát mire ment János azzal az őrülettel, amit anyjától kapott örökbe?

Ott még nem tartunk! Még mindig csak professzor Farkas féderes szekere gördül a langyos Maros-völgyi éjszakában. És az őrült asszony immár üvölt fekhelyén, dobálja magát, úgyhogy Farkas úrnak pányvát kell vetnie, át az asszony irdatlan hasán, s azt a szekérhez kell kötöznie, hogy a test le ne forduljon. Én a közelében voltam, az őrült Zsuzsanna minden szavát hallottam. Én voltam az a kis cseléd, aki elkísérte őket erre az útra, Zsuzsanna számára az utolsó előttire. Veronkának hívtak, s féltem, szavamra, amikor professzor Farkas rám emelte szelíd, mégis fürkész, tanáros tekintetét, hogy tán felismeri Júliáját, Éváját. Orrom tele volt szeplővel, jutott belőlük a szemem alá is, hajam szőke pihés, mint száradó kenderszál, varkocsba fonva. Farkas úr mindazonáltal merőn nézett, ahogyan a mindig körülöttünk okvetetlenkedő arcot nézzük, hogy aztán ráébredjünk, ez az arc csak hasonlít arra a másikra, s az is csak hasonlít egy harmadikra, valójában nincs is eredetije annak az arcnak, mely egész életünkön át kísértett.

Ott voltam tehát a szekérnél, a port rúgtam mezítláb; lassan haladtunk az üvöltöző Zsuzsannával. Aztán amikor elfáradtam, felültem a szekér rúdjára, hátul, lóbáltam a lábamat, s hallgattam Zsuzsanna átkait; szórta őket Farkas úr fejére, ételt követelt, s mivel csak kenyeret és túrót adhattunk neki, kivágta a porba. Farkas úr csillapítót akart beadni neki, de azt is eltolta magától. Jánost szólongatta, de mintha az is mindegy lett volna neki. Végül vagdalkozni kezdett fektében, Farkas úr megpróbálta lefogni gyöngéden, hogy a szekéroldalba ne ökleljen, meg ne sebezze magát, mire újfent elárasztotta átkaival. Ott viaskodott a két ember, Zsuzsanna és Farkas a fekete, csillagvilágos Maros-völgyben. Az egyik túl kellett élje a másikat, s én láttam, hogy Farkas úr mindent megtesz, hogy ő legyen a túlélő. Dejsze nem is történhetett ez másképpen, hogyan is élhette volna túl a súlyos vízkórságban szenvedő, magát minden cselekedetével pusztító asszony a nagy testi és szellemi erejű professzort. És mégis! Farkas úr előbb hal meg, ha még életében nem bújik ki ebből a szörnyű szövetségből. Fél lélekkel, de egész testtel viaskodott, hogy méltón kísérje el félelmetes fiának, Jánosnak az anyját a sírig, s mintegy vissza-visszakacsintva mérlegelje, ugyan ki bírja erővel tovább. Az őrült asszony, aki már nem ura önmagának, vagy ő, a professzor, aki már csak alig-alig ura önmagának? A másik felét, azt, amely még nem tébolyodott meg, elmenekítette. Istenkísértés még csak kimondani is, hogy professzor Farkas az őrült Zsuzsanna hónapokig tartó haláltusája közben is tudja, hogy újra meg fog nősülni, sőt, hogy voltaképpen már meg is van a választottja. És valóban, el is veszi Terézt a gyászidő leteltével, s ezzel végérvényesen pányvázza ki magát a tündérvároska poros utcájára, a vártemplom és a dohos kollégium közti kőhajításnyi térbe.

Én, immár Veronka képében, meg sem próbáltam eltéríteni. Alkalmasint attól, hogy minden fájdalma, vívódása ellenére mindent olyan jól el tud rendezni magában, attól ér meg igen magas kort. Hiszen amikor Farkas úr második felesége is sírba száll, s János úr végérvényesen visszatér Vásárhelyre, Farkas úrnak még huszonkilenc esztendő van hátra az életéből! El lehet-e hinni azokat a szörnyű tusakodásokat, melyeket leveleiben vet papírra? Hiszen egészséges, alig-alig bír nagy természetével – Teréz sem csak azért kellett neki, hogy rendben tartsa a háztartását –, s nagyon is jól érzi magát a vártemplom és a kollégium közt, s milyen boldogan szedi magába a tudományokat a híres-nevezetes vásárhelyi könyvtárban, mindent, de mindent, amire ott és akkor senkinek sem volt szüksége. Pedig keserűség, az van a Farkas úr leveleiben, amiket Pali barátjának Kolozsvárra ír, hát még azok micsoda mesterművei az álszentségnek, amiket régi barátjához, Karl Ferdinandhoz intéz, a messzi Németországba. Hogy te, aki ennyire meg annyira vitted, kedves Karl Ferdinandom, bocsásd meg, hogy háborgatlak óriás-pályádon! Micsoda gőg csap ki minden szóból! Hogy aztán a műkedvelő drámaíró vegye ki pikuláját poros tokjából, s intsen emigyen, mármint hogy minden földi nagyság nevetséges magasabb lények előtt az egyetlen szeretet országában. És megint visszatér, nem magának, hanem szegény öreg Karl Ferdinandnak téve tekervényes szemrehányást mindazért, amit ő elmulasztott az életben, holott úgy meg volt az terítve neki, mint mesebeli asztalka, mondván, hogy nem kétlem, hogy némelykor Te is gondoltál rám még nagy alkotómunkásságodban is! Csoda-e, hogy az elgyötört Karl Ferdinand ingerülten dobja félre a levelet, hogy aztán újra maga elé húzza, s olvassa tovább, csodálkozzék rajta, hogy ugyan mi köze lehet még neki ahhoz a szép fiatalemberhez, Jánoshoz, aki mester a hegedűn, jó és bátor vívó, párbajozott is gyakran, s általában fölötte vad katona, de egyben igen finom is: fény a sötétségben és sötétség a fényességben!

Egyelőre azonban még csak az őrült Zsuzsannát viszi vissza Vásárhelyre a csillagvilágos Maros-völgyben, s én, immár Veronka képében, kuporgok a szekér végében, s hallgatom Zsuzsanna átkait és jajveszékelését.

A füzet pedig, amit odaadtam Farkas úrnak, ott maradt, fennakadva a szamárkórón. Vajon miért nem fogadta el? Egész életében visszatorpan a nagy megnyílások előtt. Eszébe sem jut, hogy soha vissza ne térjen többé az Erdély nevű tündérhonba, holott Németország valósággal csapdába ejti. Hogy nyomorgott? Mi az az ifjúkori nyomorgás a Saale partján, Jénában ahhoz a nyomorúsághoz, ami a Maros partján sújt le rá, hallgatva az őrült asszony átkait, melyeket az a fejére szór? Hová, merre vihetett volna az útja, ha marad? Ha sohasem ismerkedik meg az őrült Zsuzsannával, aki egyből lángra lobbantja vérét; s veszi őt nőül, s hagy el engem, akivel a Házsongárdi temetőben találkozik minden éjjel.

A füzet, benne a világmagyarázat, ott maradt hát egy szamárkórón fennakadva. Pedig elolvasta, elméjébe belehatoltak a formulák, nyomot hagytak a rajzok. Miért nem kellett neki? Nem akart több zavart az életében, melynek jó fele még hátravolt? Tudom, hogy tudta! Különben miért gyújtott volna mécsest hajnalban, amikor Zsuzsannát végre lefektették, s elnyugodott, ő pedig holtfáradtan nem dőlt ágynak? Mécsest gyújtott, s gyáván – de vajon gyávaság volt-e vagy valami más; annyi bizonyos, hogy akárha önmaga elől bujdosva – papírra veti azt, amit az én füzetemből, abból a kék füzetből, amit ott hagyott egy szamárkórón fönnakadva, kiolvasott. Mintha csak az őrült asszony hallucinációja volna: mondom, aki vagyok egy punktum, ahol kezdődik a nagy minden, s végződik megint rajta. Én istenné isten! mondom, aki vagyok egy centrum, melyből lesznek körös-körül a kis és növekvő cirkuluszok, nőve, terjedve vég nélkül, melyek visszaapadva megint punktummá válnak.

Amikor professzor Farkas halálos kimerültségben elaludt hajnalban, fejét asztalára hajtva, bementem a szobájába, elfújtam a mécsest, s felébresztettem. Félálomban tűrte, hogy ágyához támogassam, s ledőlve már aludt is; lehúztam a sűrű Maros-völgyi porral borított csizmáját, kínkeservesen lecibáltam róla a kabátját, s egy nagy hárászkendővel takartam be. Hajnalra lehűlt az idő. Nem ébredt fel, sohasem ébredt fel igazán, amikor ott tettem-vettem körülötte. Mindig átszenderegte az általutakat. Ezért aztán mindig szörnyűek voltak az ébredései. Még delet sem harangoztak, amikor az őrült Zsuzsanna átkaira ébredt.

Zsuzsanna meghalt, s a professzor mintha csak újjászületett volna! Az elszenvedés végtelent sejtető perspektívája becsukódott, s ütött végre a cselekvés órája. Mégpedig úgy, ahogyan azt Farkas úr mindig is szerette!

Micsoda gyönyörűség is a tudós praxisnak, amidőn fel lehet nyitni végre, belülről lehet szemügyre venni a pokolbéli szerkezetet, minden gyötrelem, kín, sorvadás fészkét.

Az őrült Zsuzsanna teteme föl volt tornyozva a széles konyhai asztalon. Ruhájától megfosztva, fehéren, olyan volt, mint megolvadt, éji hidegre visszafagyó hóember. Engem, aki Veronka képében szolgáltam még mindig a mit sem sejtő tanárt, kizavartak az udvarra; de Szotyori József doktor és Kováts doktor érkezésekor visszasomfordáltam, s a három nagy tudományú férfiút akkor már annyira elöntötte a feltárás és megismerés láza, hogy ügyet sem vetettek rám. Később hasznossá tettem magam. Engem szalajtottak tálért, újabb vödörért, amikor nagy darabokat metszettek ki az őrült Zsuzsannából.

Professzor Farkas valósággal megfiatalodott, amikor végre kése alá, szeme elé, vizsgálódó ujjbegyei közé került valami abból, ami addig megfoghatatlan, fékezhetetlen volt. Ott volt végre a magyarázata egy lapítón, egy tálban, egy vödörben mindannak, ami Farkas urat majdnem halálba szekálta. Micsoda gyönyörűség a túlélőnek! Micsoda fenséges igazolás a tudományos megismerésnek! Hiszen ki meri kétségbe vonni, hogy az őrült Zsuzsanna kőkeménnyé kövecsesedett mája, összezsugorodott lépe, fiahólyagot eresztő páros húgyhólyagja volt minden bajnak az okozója! Ó, sancta simplicitas!

Szotyori úr tette rá a bonckést a rengeteg testre! A meglékelt hasból úgy lövellt ki a zavaros, pirosas-sárgás lé, mint vasas forrásokból a gyógyvíz a Hargita oldalában. Három férfi izgalomtól és megismeréstől feszült arca hajolt közelebb; a szemek lázban csillogtak! Micsoda diadal a romlás fölött! Noha a megcsapolt Zsuzsannából jócskán loccsant víz a konyha deszkapadlatára, az edény, melyet odanyújtottam Kováts doktornak, megtelt, mint favödör a gémeskútnál egyetlen merítésre.

Ahogy lappadt, simult, fodrozódott az őrült Zsuzsanna teste a konyhaasztalon, úgy simult ki, vált petyhüdt-elégedetté a professzor ábrázatja. Ó, ha láthatnád!, tört föl belőle önkéntelenül, de eme képtelen óhajt csak én hallottam, a két orvosdoktor épp a két óriás emlőt verte csapra, s nekem a fazekasműhelybe kellett kiszaladnom újabb vödörért. De hallottam az őszinte felfohászkodást, Farkas úr örömkiáltását, hogy hát íme, kezében tarthatja, vödörbe gyűjtheti, késével metszheti ki megátkozott életének minden rontását. Ez immár testbe, testrészekbe öltözve ott van neki, kiszolgáltatva kényre-kegyre-megismerésre!

A rengeteg víztől megszabadított tehetetlen test immár petyhüdten hevert a konyhaasztalon, nem másképpen, mint a frissen kifejtett pacal a hússzéken. A vizsgálódás ekkor mélyebben fekvő, belső szervek irányában folyt tovább. A hatalmas asszonyi test vért alig-alig eresztett, amikor doktor Szotyori kése körülmetszette a májat, s kezével alányúlván azt professzor Farkas kezébe adta. Láttam, amint Farkas úr ujjai végigsiklanak rajta, s türelmetlenforma mozdulattal leteszi e darabot az asztal sarkára, mintegy arra biztatva a feltárást végző Szotyori urat, hogy siessen, olyan bűnjeleket mutasson fel, amelyek tönkrezúzták az ő életét és boldogulását az élet gyönyörűségeiben és a tudomány virányain; hol az ok?!, a végső magyarázat?!, mintha csak ezt fejezte volna ki professzor Farkas, de száját csak tört mormogások hagyták el!

Aztán ott morzsolgatta végre ujjai közt az őrült Zsuzsanna lépét! És hányszor és hogyan nem mondta meg ő, hogy igen!, mindennek az a régi kolozsvári bál az oka, amikor ő Zsuzsannával megismerkedett, valami érthetetlen okból belehabarodott, teste tüzet fogott, majd’ elégett, s hagyott csapot-papot, Kolozsvárt, matematikát, Karl Ferdinandot és mennyei és tudományos idvezülést, s eljött ide eltemetkezni, tündérország fővárosába, Vásárhelyre!

És íme, végre, ott volt az ok a kezében! Árkosi Benkő Zsuzsánna, Benkő József borbély és Bachmann Juliánna lányának a lépe, mely akkor sérült volt meg, amikor vele, Farkas deákkal megismerkedett Kolozsvárott. Minő végzetes játéka a sorsnak: abban a pillanatban, amikor Zsuzsanna túlságosan szorosra húzza magán a fűzőt, igen, akkor roppan meg a lépe, minden későbbi bajnak, az ő sok-sok lemondásának okozója. Hej, pedig hogy megmutatta volna annak a Karl Ferdinandnak, akinek fogcsikorgatva ír alázatoskodó leveleket, ha ez a kis húsdarab, az őrült Zsuzsanna lépe, amit most – végzetesen megkésve! – itt tart a kezében, nem reped meg a hiúság asszonyi fűzője alatt.

– … azt hiszem, hogy ott a vigasság gyertyái között, mint szokott, vetette el a halál a magot – motyogta félhangosan, mintegy magának; színdarabjaiban sem olvasható különb bölcsesség. Ám gyors felpillantásából kitetszett, hogy nem magának beszél, hanem a doktoroknak, hogy tán meghallják a véletlenformán elmorzsolt szavakat.

A doktorok azonban lázban égve hatoltak tovább az immár minden titkát szemérmetlenül kitáró asszonyi testben. Vajon eszébe jutott e tehetetlen hústömeg láttán, hogy ez táplálta életre magában félelmetes fiát, akihez annyira ragaszkodott, s akitől annyira félt? Annyi bizonyos, hogy a hideg és pártatlan tudomány hangján mondja maga elé, félhangosan, hogy a’ méhe mind elkeményülve, taplósulva, s akkor immár minő megkönnyebbítő felismerés, hogy az őrült Zsuzsanna ilyen belső romlással ha még nagyobb hisztérika lett volna, az se lett volna csuda.

Egy szó, mint száz, amikor aznap este, hogy megtért Dolmádról, ahol János anyját örök nyugalomra helyezte, miként az meghagyta, a domb tetején, megöregedetten és a végtelen közöny orcáját öltve ült alkonytájt a padon, az ajtó közelében. Szép szeptemberi este volt. A szekér már elment, vissza Dolmádra, de mintha a Szent Miklós utca házai még mindig őriznék a kerekek csikordulásait, a meg-meghőkölő ló prüszkölését, mintha csak érezte volna az a ló, hogy halott ember terhét, roppant terhet vontatott volt el Dolmádra, hogy végső búcsú múltán most visszakocogjon, az emlékek terhétől súlyosra rakottan, vissza Vásárhelyre, a Szent Miklós utcába, ahol leteszi professzor Farkas terhét is, s végre magára marad, az örök hangulatú ló terhét viselve, míg egyszer, nemsoká, egy nadálytővel benőtt árokparton visszanyeríti lelkét teremtőjének.

Ott ült hát a szeptemberi félsötétben a nagy nyertes, professzor Farkas. Én, aki Veronka képében mindvégig vele tartottam, egy kupa bort vittem oda neki. Ritkán használta, de akkor felhajtotta. Elbúcsúztam tőle illendően, s ő nem csodálkozott. Felismert. Kérdezte, hogy én vagyok az?, már ahogyan a tanácstalanság közepett, mintegy haladékot kérve és adva magának, kérdi az ember. Én mondtam, hogy én vagyok, kedvese a Házsongárdi temetőből, Kolozsvárról, ahol még fordulhatott volna a sora; dejsze maga is érezte, hogy a keservesen megtett úttal Göttingától Kolozsvárig az ördögnek tartozott! Visszafelé is meg kell tenni azt az utat!, mondtam neki, emlékeztetve, hogy ezt üvöltötte torkaszakadtából a Házsongárd jobbra-balra dőlő, erre-arra mutató kövei és keresztjei között! Én fehér voltam, amint a kolozsvári telihold, a tiszta fény megvilágította pucér testemet, s most, amikor ott álltam előtte, húsz esztendővel később, a vásárhelyi szeptemberben, emlékeztettem rá, hogy nem hajlott a szavamra, hogy el innen!, itt csak a szép, játékos!, megértetlen halál lehetséges! S akkor megkérdezte tőlem, hogy késő, késő már? Én nem válaszoltam, ő intett; de én nem bocsátottam le magamról a ruhát. Akkor villant diadalmasan a Farkas úr tekintete, s a gúny úgy vágott végig rajtam, mintha nyírfavesszővel büntetné meztelen testemet. Professzor Farkas beletúrt kabátja zsebébe – tán csak nem egy pompás török szőnyeget s egy teljes dzsidássátrat akar onnan előhúzni? –, s elővett egy levelet. Széthajtogatta a lapot, s pápaszemet téve mámoros elégedettséggel felkiáltott:

– Majd a fiam! János fiam! – aztán kisvártatva, s miután megtalálta a sűrűn teleírt lapon a megfelelő passzust, citálni kezdett. – Ebbe a pillanatba nincs kitalálva, de az az út, melyen mentem, csaknem bizonyosan ígérte a cél elérését, ha az egyébiránt lehetséges; nincs meg, de olyan felséges dolgokat hoztam ki, hogy magam elbámultam, s örökös kár volna elveszni; ha meglátja Édes Apám, megisméri; most többet nem szólhatok, csak annyit: hogy semmiből egy új, más világot teremtettem; mind az, valamit eddig küldöttem, csak kártyaház a toronyhoz képest.

A lámpa, melynek fényénél olvasott, hirtelen szélrohamra meglódult az eresz alatt.

– Te ezt elhiszed?

A diadalmas arc úgy esett össze, mint az őrült Zsuzsanna teste a kés alatt.

– Nem tudom. Félek tőle, féltem őt önmagától. Féltem a bűntől, amitől én megtartóztattam magam.

– A bűn most itt áll előtted, távozóban. Az erény pedig kint nyugszik végre a temetőben.

– Igen, igen, de János, neki sikerülni fog! – kiáltott fel, s a lábánál táncoló árnyék felé rúgott.

– Itt? Valakinek is? Te teljesen meg vagy bolondulva!

Nem válaszolt, ült lehorgasztott fővel, az esti szél lengette a lámpást.

Én nem szóltam többet. Megfordultam és elmentem.

(Folytatjuk)