|
Miklya Luzsányi Mónika
…Hogy véget érjen a sötétség (II.)
„Sztehlo-gyerekek” a Bogár utcai gyermekotthonban
Szilvesztert még valahogy tartottak a nagyok, azért egy kicsit derültek, nem mondtuk, hogy ne derüljenek. Akkor már lent voltunk, már emeletünk nem volt…
Szilveszteréjjel volt, és bejöttek az SS-ek hátulról a konyhába, és a Boris néni, a szakácsnő nekem jött, hogy te a gyilkosaikat beengeded. Valamelyik alig tudott németül, elmotyogta ott, hogy fáznak, adtam téát nekik, mellém húzódott az egyik, és azt mondta, nővérke, kérem, mi tisztességes bácskai parasztok vagyunk, mi nem tudunk németül, minekünk azt mondták, hogy a hazánkért fogunk harcolni, és ezt a ruhát adták ránk. No, ebben maradtunk, aztán kimentek.
…és csak tárgyaltunk a németekkel, hogy mi nem megyünk és nem tudunk menni, mert nekem nincs hova menni. Hova menjek ennyi gyerekkel?
Amikor Erzsikével, akit Lujza után odatettek mellém, mentünk fogadni a konyhában a németet, olyan lövöldözés jött, hogy mi valami matracokat húztunk magunk elé. Hogy hány miatyánkot mondhattunk el akkor, nem tudom, míg visszakúszhattunk a pincénkhöz, de a gyerekek is… Lenn a pincében ők is mondták a miatyánkot. Ők is megtalálták. Itt találkoztunk.
1945. jan. 1.
Reggeli. Délelőtt Capitaly. Bemegyünk a pincébe. Súlyos becsapódások. A bácsi [Kovács Erzsike, gondozónő édesapja] megsebesül. Csőrepedés. Kinyitják a fáskamrát. Du. elviszik a bácsit. Megtudjuk, hogy a f.-ben alszunk. Vacsora. Lefekvés ruhában.
[Részlet K. Tomi háborús naplójából]
A Vérhalom volt Buda ostromának a legsúlyosabb pontja. Itt voltunk mi.
Velünk szemben volt a Sváb-hegy, mi voltuk a Rózsadomb legkiemelkedőbb része, és a németek ott szállásolták be magukat a szállodákban.
Január elsején aztán a Cili elkezdett ordítani, hogy in den Garten hollen golyószóró, és valamit csinálnod kell, hát mi az isten haragját csináljak. Hát mondtam a parancsnoknak, hogy innen ne tüzeljen, de hát nem tud mást csinálni, nem tud máshonnan tüzelni, mert ez van szemben a Sváb-heggyel, ott van az orosz. De hát voltak ott halottak is, és mondtam, hogy vigyék el innen azokat a szerencsétleneket, ne lássák a gyerekek.
Aztán jött a kívül tűz, belül víz, mert a vezetékek kezdtek hun itt csöpögni, hun ott csöpögni, az összes fiú segített a házmesternek, és jött a német, hogy gyerünk, menteni kell a gyerekeket.
Minden már csak a földszinten, tudtam, hogy melyik a Sváb-hegy felőli oldal, oda nem lehetett menni, és ekkor a gyerekek már egyáltalán nem mehettek ki az udvarra.
1945. jan. 2.
Fölkelés… Reggeli. De. újabb találatok. A hall szétmegy. Ebéd. Valószínűleg elmegyünk.
[Részlet K. Tomi háborús naplójából]
Szilveszter után egyre nehezebb lett, nehéz ellátni a házat, nehéz, nehéz minden, és a német egyre erősebben szorgalmazta, hogy elmenni innen.
A németek arra készültek, hogy lebombázzák az egész Buda-környéket, ezért kellett nekem valahova megnyugtatóbb helyre vinni a gyerekeket, kívül tűz, belül víz, világításom nem volt… A gyerekeket fogtam, ez volt a lényeg.
Lefeküdtem… és azt mondtam, adjatok téát annak, aki fázik, segítsetek annak, akinek tudtok, én valahogyan most lábra akarok állni, és bejöttek, és azt mondták, hogy a Winkler, na látod, most jut eszembe a neve, Winkler, a német parancsnok azt mondta, hogy veled akar beszélni. Akkor tudtam, hogy vége a világnak, a pizsamámra kaptam a kosztümömet, és kiszaladtam köszönni a Winklernek, és ő azt mondta, hogy indulás, három órára új fedél alatt kell lennünk, addig tud segíteni, öt órakor vége a világnak.
Én nem tudtam, kivel, én nem tudtam, mivel, én nem tudtam, hova, én arra készültem, hogy kúszni fogunk vezetékek között, a kosztümömre rávettem a télikabátomat, egyik zsebemben a bibliám, másik zsebemben a papírom és egy térkép, azt mondták, hogy térképet hozzak. Lementünk a parancsnokságra…
Az egyik nagyfiúra kénytelen vagyok azt mondani, hogy amikor üríteni kellett az otthont, akkor nekem jött, hogy őneki az a véleménye, hogy nekünk nem az oroszok elől kellene menekülnünk, hanem a németek elől. Hogy az Isten hogyan segített meg, hogy azt tudtam mondani neki, hogy ép bőrrel, ép házban szeretném bevárni az oroszokat, én mindenképpen megyek, és nem az oroszok, hanem a bomba elől. Mindenkinek meg kellett küzdenie ott a magáét…
Egyik nap, úgy negyedike körül, a németek azt mondták, hogy jobb, ha eltűnünk innen, mert a szemben levő házat elfoglalták az oroszok, és fölállítottak egy lángszórót.
Összeszedtük a gyerekeket, és megint csak a németek vezényletével mentünk át a Lorántffy Zsuzsanna utcába. Ha gyalog lemegyek, az egy tízperces út. Csak mi nem mehettünk le egyenesen, csak óriási cikcakkokban, mert frontvonal volt, és a németek vezettek minket, sőt az egyik német a nyakába vette az egyik kis Kóhnt, akiről a hülye is látta, hogy zsidó.
Mert tudja, az a helyzet, hogy minekünk a gyerekeket kellett cipelni. Semmi hasznosat sem tudtunk magunkkal vinni, se ágyneműt, se semmit, a legminimálisabbat sem.
Egész éjszaka vonultunk, nagyon kellett vigyázni, hogy a gyerekek csendben maradjanak, hiszen kétszáz méterre mentünk az orosz vonalaktól, és amint zajt, mozgást észleltek, azonnal megkezdődött a lövöldözés, hasra vágódtunk, a németek visszalőttek, meg minden.
Egyfolytában rakétákat lőttek fel, az felrobbant és ontotta fényt, és akár a németek, akik állásban voltak, vagy az oroszok, ha észrevettek mozgást vagy hangot, rögtön elkezdtek géppisztolyozni. Szóval ott csend nagyon ritkán volt. Ha volt egy lövés, gyorsan lefektetettük a gyerekeket, aztán mentünk tovább. Ne tudom, hogy féltek-e, de csendben voltak. Ezt csodáltuk, hogy megértették, megmondtuk nekik, hogy nem szabad megmukkanni, egy hangot se adjatok. És betartották komolyan.
Én ezért vagyok zavarban a németekkel, mert az a két-három német, aki velünk volt, bizony nagyon sokat segített, és egyáltalán nem kérdezősködött, nem számított, hogy milyen Móricka, felvette a nyakába, és vitte a gyereket.
[Rác András-interjú]
A parancsnokságon még kaptam egy pohár pezsgőt, mert azt mondta a parancsnok, hogy a kis Schwester nagyon fázik. No, ez kellett még nekem, de a térképemre berajzolta, hol mehetek, hogyan kell lehajtani a Vérhalomtól, hogyan kell megkerülni a Széna teret, mehetek Pestre, ha akarok.
Hát vége.
Én nem tudtam mit csinálni.
Hova menjek ennyi zsidó gyerekkel?
Hova vigyem őket, haza, az Izabella utcába, mert a szüleim ott vannak, vagy a Fasori Gimnáziumba, de hogy a jó égbe vigyek át a hídon ennyi embert? Hát azt lepuskázzák, meg nem maradunk.
Így mentünk a Bogár utcán, és hajtottunk fel a Fillér utcán. A Fillér utca, Lorántffy utca sarkon be akarok menni, és Sztehlóék először nem engedtek be. A német katona kiabált, hogy Schwester Eva ist da, és a német szóra nem nyílt ajtó. Mit csináljak, édes Istenem, mentem tovább a Baár-Madas iskolába, ahol kórház volt, és az igazgató főorvostól kértem befogadást.
„A gyermekkórház helyzete nem volt valami megnyugtató.
… Az épület [a Baár-Madas Gimnázium épülete] maga egy hatalmas, nagy komplexum, ami erősen kiemelkedett a villák sorából. Az egész udvari front, mely előtt a kert és sportpálya feküdt, nagyrészt nyugatra, a Sváb-hegy felé nézett, nagyszerű célpontot nyújtva az itt állomásozó orosz ütegeknek. De erős épület lévén, valószínűnek tartottam, hogy a németek ki fogják építeni erődítménynek, mellyel aztán sakkban tarthatják ez előrenyomuló oroszokat. Ez a feltételezés be is igazolódott… A német katonaság lőállásokat épített ki az ablakokba. Mindenféle padot, matracot és zsákokat hoztak fel erre a célra. Ebben a felfordulásban Ferenc Pál orvos nagyszerűen berendezte kis gyermekkórházát… az egész kórházrészleg a szuterén és pince helyiségeiben volt.”
[Sztehlo Gábor 96–97.]
Csendben és teljes fegyelemben elértük a Lorántffy utcát, a Baár-Madast.
Na, ez a vicc. A kórház volt az alagsorban, fent meg a németek, de ott aztán komoly SS-ek, a közveszélyes fajtából. Sztehlóék kicsit feljebb laktak, szemben, a Légrády-villában, és nem fértünk mind be oda. Engem meg még egy nagyobb srácot átvittek a Baár-Madasba a kicsikkel, meg volt beszélve a szükségkórház igazgatójával, ő tudta, hogy mi kik vagyunk, hogy lent az alagsorban elhelyeznek két szobában. Sokan voltunk, akik nem fértünk el Sztehlóéknál. Ez egy elég veszélyes hely volt, ott az igazgató főorvos megmondta, hogy meg ne moccanjunk, mert a fejünk felett csupa kemény legény van, németek, és nem szabad megtudják, hogy itt vagyunk.
Nagyon utáltam az egészet, és átmentem megnézni, mi van Sztehlóéknál, mert láttam, hogy itt nem maradhatunk.
A Baár-Madas kapuja és a Légrády-villa között van ötven méter, és amikor kiléptem, a németek ott beszélgettek a kapuban.
Az ostrom olyan volt, hogy volt két-három nap, amikor állatian lövöldöztek, aknáztak, géppuskáztak, ki se dughatta az ember az orrát. Aztán volt egy átcsoportosítás, és akkor két-három nap csend volt. Ezt ki kellett használni. Egy ilyen nyugodt napon én átmentem Gábor bácsiékhoz, és azt mondták, hogy átjöhetek, meg még néhány gyerek is, de a többieknek egyszerűen nincs hely. Én azt nem tudom pontosan, a baár-madasiakkal mi történt, de úgy tudom, ők is elkerültek egy másik otthonba.
[Rác András-interjú]
„Volt egy hadnagy, bizony szomorú dolgokat hallottam felőle, miket csinált a Baár-Madasban… A gyermekkórház [lakóin] és a Bogár utcai gyerekeken kívül bujkált az intézetben szökött katona, munkaszolgálatos is. Az épület olyan nagy volt, hogy a [német] katonák nem tudhatták, hol és merre rejtőzködhetnek ezek az emberek, nem kutattak át minden helyiséget. A német hadnagy viszont egyszer vette magának ezt a fáradságot, és nem egy embert meg is talált. Járőrözés alatt is talált embereket. Amikor [Major Voight] őrnagy már nem volt a frontszakasz parancsnoka, agyon is lövette ezeket a szegényeket a Baár-Madas udvarán. Magunk sem tudtuk, milyen veszélyben élünk nap mint nap.”
[Sztehlo Gábor 115.]
Életünk Isten kezében volt, mondta Sztehlo nagytiszteletű úr egy későbbi vasárnapi istentiszteleten.
[Részlet Fóti Pál visszaemlékezéséből]
Így aztán a németek bekanalaztak az óriási vaskapun, mert nagyon jól be volt zárva. Én azonnal ordítani kezdtem, hogy papu, Schwester Éva ist da, mert nem volt szabad sehol magyarul beszélni, mert a német akkor nem bízott meg bennünk. Erre kinyílt az ajtó, és megérkezett Sztehlo Gábor meg a Légrády bácsi pizsamában és télikabátban, gyertyával. Roppant szépek voltak, ültek a lépcsőn, és Sztehlo magyarázni kezdte a Légrádynak, hogy jó lesz nem egyedül lenni ebben a nagy házban, és jó lesz, hogyha kitesszük a vöröskereszt mellé azt is, hogy gyerekotthon, ha az oroszok jönnek, itt nem egy burzsi házat találnak, hanem egy gyerekotthont. Így fogadott be a Légrády minket, ilyen jótékonyságból kerültünk oda, madárkám. Na, csak betört a Légrády bácsi, és azt mondta a Sztehlo, hogy megbeszéltünk mindent.
„Alig egy fél óra múlva meg is érkezik az első csoport. Amikor ajtót nyitok, bizony elnevettem magam, amint az első katonát megpillantottam, nyakában egy kifejezetten sémita kinézésű kisgyerekkel, aki fázós kezét a katona nyakába mélyesztve melegíti. A jól megtermett SS-legény pedig komoly arccal veszi le válláról a kicsit, ölébe helyezve adja át nekem.”
[Sztehlo Gábor 101–102.]
„…se hallásom, se énekhangom nincs, de bizony egész este hol félhangosan, hol hangosan dúdoltam magamban, hol ülve, hol járva-kelve: »Erős vár a mi Istenünk, jó fegyverünk és pajzsunk…« Luther hitvalló énekét sohasem éreztem ennyire igaznak és reálisnak. Soha nem tudtam olyan szívvel-lélekkel mondani, vallani, imádkozni ezeket a szavakat, mint akkor. A csodák sorozatát éltük.”
[Sztehlo Gábor 87.]
1945. jan. 3.
Éjjel 12 óra, bejönnek a kicsik, mert bombáznak, éjjel azonnal fölkelés, indulunk. Mindenki kap kockacukrot. Bejön két katona. Ezek kísérnek. Indulunk. Kimegyünk. A holdfényben átbújunk a kerítésen. Kiérünk a Bogár u.-ba. Mindenütt romba dőlt házak. Végig a Bimbó úton összedőlt házak. A földön üvegcserepek. Látjuk, hogy a városban sok helyen tüzek égnek. Leérünk a Margit körútra. Itt sincs ép ház. A Széna téren át fölérünk a Fillér utcába. Mindenütt ágyúk, páncélosok. Botorkálunk leszakadt drótok között, és így fölérünk a Lorántffy útra. Itt kell bevárni Éva nénit.
Lehasalunk egy fal mellett. Fütyülnek a géppuskagolyók. Nemsokára a kicsiket elviszik. Mi pedig bemegyünk Sztehlo nagytiszteletű úrhoz. Hosszú zörgetés után végre kinyitják az ajtót és beeresztenek. Bevezetnek egy szép szobába, ahol nemsokára lefekszünk. De nem alszunk, hanem kockacukrot eszünk.
Reggeli rántott leves, kenyérrel. Reggeli után nagyon lőttek, és ezért lementünk a pincébe. Ebédre felmentünk. Ebéd után lefeküdtünk. Közben, amíg az óvóhelyen voltunk, egy csomó repeszdarab bejött a szobába. Nagyon kicsik. Este lent aludtunk a pincében. Le nem vetkőzhettünk. Este, mikor kimentem a WC-re, nekiestem egy kiszedett ablaknak. Az ablak irtó reccsenéssel betört. Éjjel elég jól aludtam.
[Részlet K. Tomi háborús naplójából]
„Nehéz volt a Bogár utcából is lejönni. Csikorgó hidegben, házfalak mentén, kerítésekben kapaszkodva és egymásba is, hogy el ne csússzanak, közben csöndben, nehogy az oroszok figyelmét magukra vonják.
Pedig a Bogár utca tőlünk nincs messze, ha a völgyön keresztül akarjuk megközelíteni. De akkor az orosz vonal előtt kellett volna eljönniük. Ezt nem vállalhatták a német katonák. Így le kellett menniük a városba, a Margit körútra, aztán megint fel a Rózsadombra, a Lorántffy útra. A harmincöt-negyven perces séta így kétórás út volt.
Akkor már inkább sírtam volna, nem nevettem. Mert mit tesz Isten, hogyan őrzi meg ezeket a gyermekeket? Egymás után jönnek ezek a kemény katonák géppisztollyal a nyakukban, mellettük egy-egy kicsi fiú, vállon vagy karon hozzák őket. A gyerekek félig alusznak.
Asszonyaink azonnal vették őket és vitték le a pincébe. Ott a felállított kályha köré ültették vagy fektették le őket. Megérkeztek a gondozónők is, azonnal segítettek. Elsősorban a megázott cipőket és átázott ruhákat szedték le a gyerekekről. Mi meg addig amiből csak lehetett, fekvőhelyet próbáltunk csinálni a gyerekeknek.
Mi még elbúcsúztunk a katonáktól, aztán nekiültünk haditanácsot tartani, hogy mi legyen ezután. Honnét szerzünk élelmet ennyi embernek? Honnét veszünk matracot és pokrócot, hogy ezeket a gyerekeket rendesen le lehessen fektetni? Mindmegannyi kérdés. De az első most az, hogy aludjon és pihenjen mindenki. A többi Isten kezében van. Minden napnak megvan a maga gondja.”
[Sztehlo Gábor 103.]
Hát voltunk a Fillér utcában, és éltük az életünket, éltük volna, ha lett volna miből, mert volt három napra való élelem, mindent megeszünk, ami otthon volt, ami volt a Sztehlóéknak meg a Légrádyéknak… ott voltunk minden nélkül.
Óh, terjeszd ki, Jézusom.
Így kezdődött.
„Hogyan készítsünk fekhelyet ennyi embernek? De ott volt a másik kérdés is: honnan szerzünk élelmet? Ami nekünk volt hat hétre, az bizony kevés, legfeljebb egy hétig ha elég lesz. Mégis ez volt az egyetlen lehetőség. Ehhez kellett nyúlni, és semmi vastartalékot nem lehetett tárolni.
…
Az első nap nagyon nehezen telt el. Mindegyik gyerek fáradtan, leverten és elég rezignáltan gubbasztott a maga helyén. Teli voltak nehéz emlékekkel. Borzasztó élmény volt számukra, amint mondják, az égő Margit körúton, lelógó villanydrótok között, lóhullák és emberi tetemek között botorkálni.
Később azonban már annyi humorral és szellemességgel mesélték el annak az éjszakának az eseményeit, mintha az lett volna a legkedvesebb frontélményük.
Sokat nevettek azon, hogy egyik hogyan esett bele egy gödörbe, s onnan milyen maszatosan mászott aztán elő. Egy másikat meg nem szűntek meg bosszantani és csillagvizsgálónak nevezni, mert egész úton csak az érdekelte, hogy az meg amaz a csillag valóban az-e, amiről ő tanult. Közben pedig világítórakétákat látott. Volt olyan is, aki egész út alatt a világítórakétákat és a lövedékeket figyelte, és semmi mással nem törődött, mert a tűzijáték szebb volt neki, mint minden más. Őt meg azzal bosszantották, hogy nem volt jó neki a tűzzel játszani. Célzás volt ez arra, hogy ez a szegény gyerek nemegyszer csinált be az ágyba éjszakának idején. De sok gyereknél fordult elő ez akkor. Még tizennégy-tizenöt éves fiúkkal is megtörtént. Éppen az elhagyatottság pszichózisának jele volt az ágyba vizelés. De így volt ez még akkor is, amikor már mesélni tudtak, amikor lassan rendbe jött az élmények hatása alatt sínylődő, remegő lélek. Kiválóak voltak a gondozónők.”
[Sztehlo Gábor 103–104.]
Volt egy parancsnokunk, aki nagyon vigyázott miránk, az biztos, hogy tudta, mi van. Major Voight kocsit adott Sztehlónak, mert valahogy kellett hozni az élelmet, embert adott, mindent, a katonái hoztak nekünk vizet, hoztak nekünk tüzelőt.
„A [Bogár utcai] fiúk megérkezése utáni nap elmentem a frontszakaszunk német parancsnokságára. Nem volt messzire tőlünk, talán a harmadik villa az egyik kisebb utca sarkán. Kedvesen és természetesen fogadott az őrnagy, aki ennek a szakasznak a parancsnoka volt, de akihez tartoztak azok a katonák is, akik a gyermekeket átköltöztették. Amikor megköszöntem neki a baráti segítséget, hogy katonái lesegítették a fiúkat a Bogár utcából, nagyon egyszerűen válaszolt:
– Ez volt a legtermészetesebb.
Arról egyikünk sem beszélt, milyen gyerekekről van szó, hogy milyen szülőktől származnak, hogy a Vöröskereszt milyen embereknek ad otthont itt, de az volt az érzésem, s egyszer el is árulta, hogy ő nagyon is jól tudja, milyen munkát folytatunk.
Az egész emberen azonban, minden udvariassága és kedvessége mellett is, a fáradtság és a fásultság látszott… talán tisztában volt a harc kilátástalan végével is, de ezt természetesen nem árulta el.
Valóban sajnáltam ezt az embert, aki sokkal többet érdemelt volna az élettől, mint hogy itt, ebben a katlanban értelmetlenül pusztuljon el. Ezért aztán egészen spontán, nem is gondolva semmi veszélyre, meghívtam őt és tisztjeit a pincénkbe egyik estére. Csodálatosképpen a meghívást igen nagy örömmel fogadta, és másnap este két tisztjével el is jött. Az egyik hadnagyra még emlékszem, bécsi fiú volt, nagy szakállas, kedves fiatalember, Könignek hívták. Az egész estét jó beszélgetésben töltöttük… Ezt a látogatást még több is követte.
Persze Stiasny Éva egy kissé szemrehányást tett nekem, amikor elhagytuk a parancsnokságot, és hallotta, hogy az őrnagy elfogadta a meghívásomat. Szerinte bizony veszedelmes dolog a németeket a pincébe hívni. Sohasem tudhatjuk ugyanis, hogy mi lakik ezekben az emberekben. Lehet, hogy átad valami hatóságnak… Persze igaza volt, de a másnap esti látogatás megnyugtatott minket. Látszott rajtuk, hogy nem akarnak tudomást venni arról, hogy kik is vagyunk valójában, és kiket rejtegetünk. Sőt megígérték, hogy segítenek nekünk az élelmiszerszerzésben is. Amit össze tudott szedni a frontszakaszukon elfoglalt villákban, azt mind elküldte nekünk. Volt közte több csirke is. És megüzente nekünk, hogy bármire szükségünk van még, csak forduljunk hozzá, ha tud, nagyon szívesen segít. Később bizony igénybe is vettük a segítségét.”
[Sztehlo Gábor 105.]
Szemben volt a Szcitovszky-villa, a német kinyitotta nekünk, onnan tudtunk párnákat, takarókat, meg amit tudtunk, hozni. Hogy kinek milyen párnája volt, kinek milyen takarója volt, azt a kis cuccát ki hogy tudta összeszedni? Azt csak a jó Isten mondhatja meg, hogy honnan volt minden. De mindegyiket kielégítve tudtuk lefektetni, és ott pislákolt a gyertya, aztán már gyertya se volt, hanem csak mécses, és megfogtuk egymás kezét, és elmondtuk az esti imádságot…
…
Kenyérsütéstől kezdve mindent nekünk kellett csinálni.
A sziklapincéből hoztuk az alapanyagot.
„Az őrnagy [Major Voight] rendelkezésünkre tudott bocsátani egy kis autót, amivel felmehetünk a Várba, hogy élelmiszereket hozzunk magunknak… Kérdeztem az őrmestert [aki az autót vezette], hogyan lehet oda feljutni, hiszen a Vár bombázása még mindig folytatódott, és a Vár felé vezető út elég nyílt volt, és állandó orosz ágyútűz alatt állott. Az őrmester megnyugtatott, hogy ki lehet kerülni az ágyútüzet, ha az ember megfelelő tempóban halad. Az aknatűz elkerülése már nehezebb.
A Várban a Vöröskereszt raktárai a sziklakórház labirintusaiban nagyszerűen el voltak helyezve… a kocsira csomagolták azt, amit csak tudtak adni. Végül is sietve búcsúzkodtunk, hogyha lehet, még aznap visszafordulunk.
A Bécsi kapuig csak el tudtunk jutni valahogy, minden bombakráter és a törmelék ellenére is, le a Várfok utcán a Széna térre. Nekifohászkodott a sofőrünk, és őrült rohanással száguldott le, miközben a bombatölcséreket kerülgette a kis kocsival. Közben-közben akna pukkanását is hallottam, de nem ért el bennünket egy sem. Isten kegyelme őrzött meg bennünket ezen az úton is. Pár perc múlva otthon voltunk, és volt nagy öröm, amikor az élelmet behordták a fiúk. Vissza kellett volna mennünk a többiért is, de a kocsivezető nem volt hajlandó még egyszer ezt az utat megtenni. Bizony, megértettem őt.”
[Sztehlo Gábor 113.]
Teltek a napok, és a front csak nem mozdult. Folyamatosan a légoltalmi pincében kellett laknunk. Az első emeleti lakás a becsapódó lövedékektől megsérült, ablakai mind kitörtek. Egyre többet tudtam meg Sztehlo Gábor tiszteletes úrról és családjáról. Két gyermeke volt, egy négyéves fia és egy kétéves kislánya. A Fillér utcai portás egy jól képzett zsidó jogász, és még egy magyar kommunista író is lakott ott a családjával. A Bogár utcai közösséget feloszlatták. Körülbelül tizennégyen maradtunk Sztehlóéknál. Két nap alatt elfogyott Sztehlóék élelemkészlete. A legnagyobb problémát az élelmezés jelentette. Egy német származású zsidó nővér vakmerő bátorsággal megkörnyékezett egy német tisztet, aki kirendelte személyi sofőrjét a budavári vöröskeresztes raktárhoz. Én is a sofőrrel mentem, és sok húst és lisztet kaptunk. Ez alkalommal, úgy dél körül járhatott az idő, mi már visszafelé jöttünk, amikor egy orosz lövedék felrobbant, és egy repesz az ölembe hullott. Nyitott kocsiban utaztunk, de szerencsére vastag, katonai takarókba burkolóztunk be, így nem esett bajom.
A Rózsadombon, ahol Sztehlóék laktak, sok elhagyott villát találtunk, tulajdonosaik deportált zsidók lehettek, mások meg az orosz megszállás elől menekültek el. Ezekben a villákban élelmiszereket találtunk: lekvárokat, befőtteket. A japán nagykövetség pincéjében lévő forrásból hoztuk az ivóvizet, a felső szinten, a nagykövet rezidenciájában pedig „felszabadítottunk” néhány finom, valódi selyemkimonót, párnát és takarót…
[Részlet Fóti Pál visszaemlékezéséből]
„…az egész társaságot leginkább a »kaja« érdekelte. Ez pedig napról napra mind rosszabb és kevesebb lett.
…
Később a gondozónők minden fáradozása ellenére sem lehetett lekötni őket tovább egy-egy fél óránál. Nem tudtuk elterelni a figyelmet a legnagyobb problémáról, az evésről.”
[Sztehlo Gábor 108.]
1945. január 12. péntek
Reggel, mikor felkeltünk,10 kicsit lőttek. Reggelire szitmaltinos feketekávét kaptunk vajas kenyérrel. A villa, amelyben lakunk, X. Y. gróf [sic!] villája, ki elmenekült. A kis fiatalúrnak a Demeter magántanárja azonban itt van, és nagyon unatkozik, mert minket tanított délelőtt. Tanultunk is, játszottunk is nála. Tízórait is kaptunk: száraz kenyeret. Ebédre paradicsomos káposzta volt két atomkrumplival és kenyérrel. Utána még négy szem cseresznyét kaptunk egy szem mogyoróval. Délután szakadatlanul lőttek aknavetőből, gránátvetőből, páncéltörő ágyúból, géppuskából, golyószóróból, géppisztolyból, puskából és pisztolyból. Estére elhallgattak.
…
1945. január 15. hétfő
Háromnegyed nyolckor keltünk. Reggelire feketét és lekváros kenyeret kaptunk. Ma a változatosság kedvéért nem bombáztak, hanem lövöldöztek. Ebédre olyan levest kaptunk, aminek nincs bellege, küllege, állaga. Megállapíthatatlan leves. Brrr. Sárgaborsó-főzelék is volt. Ma kivételesen jóllaktam, bár nem ízlett az ebéd.
(…) Uzsonnára még két puszedlit kaptunk. Tiszta Bogár utca, ugyanis az indulás előtt puszedlit és kockacukrot osztottak ki ott is, csak többet. Ma olyan hiedelemben részesültünk, hogy a németek lőszere fogyóban. Sajnos, kacsa.
1945. január 16. kedd
Fél kilenckor keltünk. A reggeli fekete és sűrített szitmaltinnal megkent kenyér: szites kenyér volt. A sűrűszit egy csecsemőtápszer-féle kétes színű folyadék, amely olyan, mint… na, hagyjuk. Egészen jó azért. Délelőtt stukázás volt, bombázás nélkül, de azért dél felé kezdtek egy kicsit bombázni. Az ebéd kölesleves és négy darab krumplilángos volt. A kölesleves az egy tányér köles megfőzve, és egy kis rántott vízzel nyakon öntve. Olyan, mint a rizs. Én szeretem, de a többiek utálják.
Délután német katonák jöttek engedélyt kérni egy géppuskát a háztetőn felállítandó. Mondanom se kell, hogy kiimádkoztuk őket. Kaptunk uzsonnára egy szójalinzert. Estefelé a konyhaablak elé hasra esett egy bomba.
[Grőbler Andris háborús naplójából]
Maradtunk a pincében továbbra is, és csináltunk, amit tudtunk.
Ott se víz, se villany nem volt, hanem öcsém nagyon ügyesen mécseseket csinált, mert a gyertya már elfogyott. Pléhdobozokba petróleumot kellett tegyünk, csináltunk úszókát, belelógott a kanóc a petróleumba, és hosszú-hosszú ideig égett, csakhogy ahhoz petróleumot kellett szerezni.
[Rác András-interjú]
„A kisebb fiúkkal a négy gondozónő felváltva foglalkozott. Ezt a testi és szellemi foglalkoztatást soha nem fogom elfelejteni ezeknek a lányoknak. Stiasny Éva tanult mozgásterápiát, feleségem is járt ritmikus tornára, így aztán minden reggel játékos tornát rendeztek a gyerekek számára, ami ebben az ülő, fekvő pinceéletben nagyon fontos volt. (…) A délelőtt mindig tanulással telt el, vagy felolvasásokat tartottak. Nagyon szerették a »barkochba«-játékokat, a felnőttek bevonásával. Ez a mai quiz-játékoknak felel meg. Valamilyen tárgykörből: muzsika, irodalom, képzőművészetek, esetleg történelem, földrajz köréből kérdéseket tettek fel, és ezekre kellett a helyes választ megadni. Rendkívül fejleszti a tudást és ismereteket, valamint jól ébren tartja az ember szellemi frissességét. (…) Igen gyakran fordult a játék vitatkozásba, amikor egy-egy művész nevén vagy műveinek értékén nem tudtak a felnőttek megegyezésre jutni. Egész komoly művészeti és irodalmi viták alakultak ki, nem kis örömére és élvezetére az érdeklődő kamaszoknak.
…
A kicsinyek számára volt egy kevés ifjúsági irodalom… a gondozónők segítettek, olvastak fel nekik, vagy sok eseményt eljátszottak [a visszaemlékezések alapján szituációs és drámajátékok voltak ezek]. De előkerültek az ismert magyar népszokások és a régi magyar népdalok is. Néha az egész társaság, negyven-negyvenöt ember körbe ülve a nagy tágas pincében népdalokat énekelt. Nagyszerű volt aztán, amikor ezeket a népdalokat megelevenítették, a maguk által elképzelt jelenetekkel eljátszották.
[Sztehlo Gábor 108.]
Voltak a nyugodtabb napok, és egyszer feljött az édesapám a Maros utcai kórházból. Nincs olyan nagyon messze, eljött meglátogatni minket. Mondom, akkor nem félt általában senki. Volt egy német rohambili a fején, jött föl, Sztehlo nagyon örült neki, mi is ott ültünk a konyhában az asztal körül, és beszélgettünk, és kérdezte Sztehlo, hogy vannak, és édesapám mondta, hogy nagyon jól, mert kaptak svéd menlevelet, és vannak olyan nyilasok is, akik nem zargatják őket, akik figyelembe veszik a vöröskeresztes védelmet.
Akkor már anyuval odaköltöztek a kórházba, hiszen nem is tudtak volna közlekedni. A kórházban iszonyú sok beteg volt és sok katonaszökevény, menekült is, zsidó menekültek.
Kérdezte Sztehlo, hogy nem kellene-e onnan eljönniük, hiszen szemmel láthatólag egyre veszélyesebb a helyzet. Édesapám azt mondta, hogy nem lehet elmenni, mert orvos ott már nincsen, mind elmenekültek, és rengeteg beteg vár rá. Apu is kicsit olyan volt, mint a Sztehlo, hogy neki az számított, hogy ott a sok beteg orvos nélkül, és különben is pár nap az egész, jönnek az angolok, aztán minden rendbe fog jönni.
Hát… Aztán nekik minden rendbe jött…
[Rác András-interjú]
A Maros utcán zsidó kórház volt, és egy ápolónő följelentette őket, mert rejtegettek is zsidókat, és a nyilasok kivégezték mindet.
Egyedül Bella mama menekült meg, pici pólyása volt, de annak is kivégezték a tizenéves kisfiát, és ott haltak meg a Róth szülők.
Kun páter bandája… A Városmajor utcában volt egy nyilasház. Annak volt Kun páter a feje.
Úgy tudom, hogy tényleg pap volt, de állítólag később kitették. A lényegen nem változtat. Január… Nem tudom, akkor… Bejöttek a kórházba… Az a helyzet, hogy ott akkor sok keresztény nővér volt. Gyakorlatilag azokkal összejátszva… Megölték az egész kórházat. Megásatták velük… van egy üres rész ott hátul, megásatták a sírjukat, és oda belőtték őket a németek. Orvost, nővért, beteget. Az olyan beteget, aki nem tudott járni, kidobták az ablakon. Egy-két nővér, kik elmenekültek, akik nem voltak keresztények, azok a szomszéd ház padlásáról látták ezt az egészet, szóval az egész kórházat… mindenkit megöltek.
Na most a nyilasoknak volt még egy kis idejük, és ott a kórház felett… volt még egy öregotthon. Aznap még azt is kiürítették teljesen. Megöltek ott is mindenkit. Lehet, hogy ott egy-ketten megmenekültek…
…
Sztehlo akkor borzasztóan odavolt, könnyezett, és próbált minket nyugtatni, de olyan nagyon ilyenkor nincs mit nyugtatni. Ezek olyan dolgok voltak azért, amire az ember mindig számított. Mint ahogy arra is számítottunk mindig, hogy minket is elkapnak.
[Rác András-interjú]
„Kora délután András le akart menni még a Maros utcába, hogy szülei után érdeklődjön. Nem engedtem el. Ki tudja, milyen veszélybe kerül most. Neki itt a helye, az öccse mellett, meg kell állnia az életben. Mindennap, mindig szorosabban vontam őt bele minden munkába, nem hagytam egyiküknek sem időt arra, hogy gondolkodjanak. András nagyon nyílt eszű, intelligens fiú volt. A gyerekek közötti munkában nagyszerűen bevált, és nagyon szerették a kisebb fiúk, de még a kamaszok is. Mind a ketten óriási segítséget nyújtottak a [Bogár utcai] gyerekek átköltözésénél.
A Róth [Rác] házaspár az intelligens, magas szellemi kultúrájú zsidó középosztályhoz tartozott. A magyar értelmiségnek nagyon is építő, komoly tényezői voltak. És éppen ezek a családok, ezen tagjai szenvedtek a legtöbbet ezekben az időkben. Erdélyből jöttek, és életükben ott hordták ennek a kis országrésznek magas szellemiségét és individuális gondolkodását.”
[Sztehlo Gábor 116.]
Így történt, hogy megtudtuk…
Tudod, most, amikor arrafelé voltam, és bementem a Maros utcai rendelőbe, és olyan tudatosan mentem fölfelé, a hátsó lépcső felé, ahol fel kellett menni a Róthék szobájába… gyorsan visszafordultam, és leültem egy padra. Akkor megkérdezték, hogy nem akarok esetleg soron kívül bemenni az orvoshoz…
Szóval… Andrist nem lehet… Andris azóta sem tud a Maros utca felé menni.
…
Nagyon sok furcsa dolog volt a németekkel…
…mert volt olyan is, hogy én kiléptem a német parancsnokságról, de visszarántott a kapu alá az SS, durván. Azt mondta, bocsánat, de golyó volt, most nem megy le. Elkezdtünk számolni… hány számolás után jön a következő lövés, és aztán a kettő között a középen kellett kimenni, mert akkor nem tudott lőni. Egyszer ilyenkor mondta Sztehlo Gábor… hogy Éváért is felelős vagyok, és akkor mondtam neki, hogy ha a magam vacakjáért mennék, akkor szóljon, s mentem, hoztam tíz bilit a raktárból, és aki vitt, megkérdezte, hogy ez feltétlenül fontos volt, hát fontos, ha nincs mit a gyerekeim alá tenni.
1945. január 17. szerda
Híreket kaptunk, hogy a németek az összes hidakat fel akarják robbantani. Tőlük minden kitelik. Azt mondják, hogy már csak a Lánchíd áll, bár tegnap este anélkül, hogy a repülők jöttek volna, hallottunk egy irtózatos detonációt, és én azt hiszem, hogy az a Lánchíd volt.
Délelőtt stukáztak. Tízóraira kaptunk egy kis kenyeret, ebédre pedig egy kis hamuba sült krumplit és szójalinzert. A környéket bombázták. Uzsonnára egy darabka ún. Hitler (pfuj) -szalonnát [gyümölcsízt] kaptunk.
Elfelejtettem megírni, hogy tegnap, tegnapelőtt és három-négy nap előtt a Tanár úrnál voltunk, és a német Univerzum 1935-ös kötetében nézegettük a képeket, és a Tanár úr magyarázta őket. Ma is bent voltunk nála, és az 1936-os kötettel csináltuk ugyanazt, mint az előzővel.
1945. január 20. szombat
8-kor keltünk. Reggeli szokásos. Délelőtt már lövöldöztek. (…) Délután azt hallottuk, hogy tegnapelőtt felszabadult Pest. Úristen! (…) Már tegnapelőtt felkerekedtem volna, ha engednek, és hazamentem volna. Rémes. Ha elgondolom, hogy már otthon lennék két napja a Kresz G. u. 24. szám alatt. Már tudnám, hogy Anyu él-e, vagy Isten ments, nem! Rossz rágondolni is! És most? Most itt vagyok Budán a Vár tőszomszédságában, amit utolsó leheletükig védeni fognak ezek a dögök. Itt vagyok német megszállás alatt, míg alig egy-két km-re oroszok vannak, de közöttünk ott a hídtalan Duna. És ha Budán partra is szállnak, ami nem valószínű még egyelőre, akkor sem ott, ahol egy 100 m magas sziklafal fogadja őket, hanem valahol a kelenföldi lapályon, ami messze van. Na de ez mindegy. Fő, hogy Anyu már szabad. Kicsit nagyon érzelgős voltam. Most már hagyjuk. Ebédre bableves volt. Jóllaktam. Délután bent voltunk a Tanár úrnál, aki verseket olvasott fel, és latint tanított.
[Grőbler Andris háborús naplójából]
Vártuk az oroszok felszabadítását, de ők alig néhány méterrel tőlünk megálltak, s ott is maradtak több mint három hétig.
Elkezdődött a pinceélet, és ahogy közeledtek az oroszok, a fejünk felett is németek voltak már. A németek, amikor esténként nyugalom volt, lejöttek teázni, cseverészni, ami nagyon érdekes volt, mert közben mi is ott voltunk. Nekem közben középfülgyulladásom volt, ott feküdtem ágyban a pince közepén egypár napig, hirtelen magas lázam lett. Ilyenkor a Sztehlóék is meg a németek is körém gyűltek és beszélgettek, és nagyon barátságos dolog volt. A németek akkor beszélgettek arról, hogy felszabadulnak, mert Székesfehérváron már jönnek a német csapatok. Szegények aztán nem nagyon szabadultak fel, mert…
Annak persze tanúja voltam, hogy egyszer, mikor megvendégeltük a németeket, és az egyik dobozon meglátta a német katona, hogy Weisz Manfréd, odacsapta a dobozt a falhoz, hogy nem hajlandó ilyen szemét ételt fogyasztani. De ez mondjuk csak egy eset volt. Általában azért mégis bennük volt ez a dili…
Amikor beszéltek arról, hogy felszabadítják őket, nagyon bizakodók voltak. Vagy legalábbis úgy tettek. Nem tehettek másként. Teljesen körül voltak véve, közel jöttek az oroszok, megint visszamentek, megint jöttek, és ott abban a tudatban, hogy idegen földön, itt halnak meg, borzasztó lehetett.
[Rác András-interjú]
Hans, Königgel együtt gyakran meglátogattak minket az óvóhelyen. Sztehlo nagytiszteletű úr és felesége, valamint Éva és én gyakran ültük körbe beszélgetve olajmécseseinket.
…
Egyszer csak [Kóhn] Bandika jelent meg a pince távoli, sötét sarkában. Félig aludt, de még mindig kezében szorongatott egy darabka száraz kenyeret. Hans felemelte, térdére ültette. Bandi türelmesen hallgatta Hansot, de egy szót sem értett németül, így kezdett elpilledni. Hans, miközben Bandi haját simogatta, felemelte géppuskáját, kivett egy magazint, s odaadta Bandikának játszani.
…
A németek, König Oberstrumführer, az SS-ek meg a többi katona gyakran meglátogattak minket a pincében. Természetesen ők is vágytak az emberi kapcsolatokra. Gyorsan megértettük, hogy a németek nem adják fel Budát, elkeseredetten küzdenek, de az oroszok körbezárták őket. Vendégeink között volt egy katonaorvos Hamburgból. Jelezte, hogy kitalálta, milyen gyermekeket bújtat Sztehlo, s kifejezte bámulatát a nagytiszteletű úr felé.
[Részlet Fóti Pál visszaemlékezéséből]
Nehéz dolgok voltak, mert volt egy parancsnok, huszonnyolc éves… és a tízéves katonai jubileumát akkor ülte. És elmondta, hogy képzeljük el, tizennyolc éves volt, behívták. Tiszti rangba lett, orosz front. Kitüntette magát, hazament, kapott szabadságot, megszeretett egy kislányt, eljegyezte, kapott szabadságot, hazament, és megvolt az esküvő, megszületett a gyerek, kapott szabadságot, egyéves volt akkor talán a gyerek, amikor mi megismertük, akkor volt a jubileuma. Tíz év. Ez volt az élete egy német katonának.
Ez volt az egyik fokozat, volt egy másik fokozat, akik a főnökei voltak, szintén segítettek, és aztán volt a führer csapata, akik fegyvert fogtak mindenkire, aki nem teljesítette a parancsot.
A németeknek nem volt szabad a közelükbe menni, mert sohasem lehetett tudni, mit fognak csinálni. Minékünk szerencsénk volt, a mi németeinkkel sohasem volt bajunk, de azt tudtuk, hogy nyilassal sose szabad találkozni.
Addigra rájöttünk azért, hogy… Szóval én rengeteg halottat láttam, magyart, katonát, civilt, egyetlenegy nyilas nem volt soha köztük. A nyilasokat könnyű volt felismerni, mert szigorúan tartották magukat a fekete uniformishoz, csizma, karszalag, fekete sapka, azok állandóan csak abban jártak, ha halott lett volna köztük, felismertük volna. A németek úgy beszéltek róluk: die Ratten, a patkányok. Tehát amikor lövöldözés volt, tőlük békésen lehetett közlekedni, mert nem bújtak elő, de ahogy csend lett, kezdték a gyilkolásokat. Úgyhogy mi ezt tudtuk, és próbáltunk így élni.
[Rác András-interjú]
1945. február 1. csütörtök
8-kor keltünk. Ma egész nap csend volt kint. Délután 5-ig a kazánházban ültünk, mert a ruháinkat kimosták, kivasalták. Az ebéd bableves volt. Akartak hozzá kenyeret is adni, de nem adtak, mert elfelejtettek, ugyanis nyilasok jöttek (a fene a pofájukat). Szerencsére ugyanúgy, ahogy jöttek, el is mentek. Nem csináltak semmit. Még a kenyeret is megkaptuk, igaz, hogy csak délután, de az nem baj. A vacsora paradicsomlekváros kenyér volt.
1945. február 2. péntek
8-kor keltünk. Ma is csend volt egész nap. (…)
Délután, lévén csend, hárman-négyen vakmerő vállalkozásra indultunk. Felmentünk az első emelet rommá lőtt szobáiba megnézni, hogy mi van ott. Én eddig azt hittem, hogy itt csupa keresztények vannak, kivéve persze bennünket, de fent az egyik rommá lőtt szobában egy asztalon egy hatágú sárga csillag feküdt, igen feltűnően. Na – gondoltam magamban –, ha itt a nyilasok jártak volna, és a csillagot meglátták volna, akkor minket szépen elvittek volna, a Dunába lőttek volna. Brrr! Szerencsére, hogy igen sok „volna” van itt, ennek a sok „volnának” köszönhetem az életem.
A csillagot mindenesetre magamhoz vettem, és miután lementünk, első utam a kazánházba vezetett, és a csillagot bedobtam a kazánba. Mikor lángra lobbant, azt mondtam, hogy jó ómen. Ég a rossz emlékű sárga csillag. Azért mondom, hogy „rossz emlékű”, mert Pesten már az oroszok vannak, Budán meg nincsenek már zsidók. Persze kivéve azokat, akik bujkálnak, mint mi.
[Grőbler Andris háborús naplójából]
Akkoriban, ha a nyilasok rájöttek volna, hogy itt mi van, akkor nemcsak minket meg a Sztehlót lőtték volna a Dunába, hanem a családját is. Én ezen mindig úgy tudtam csodálkozni, már akkor is, hogy a nagytiszteletű úr mennyire nincs erre tekintettel. Az, hogy neki ott van a felesége, a két kisgyerek. És Csöpi néni se törődött a veszéllyel. Az, hogy legalább ne tegye ki magát semminek, vitték volna máshova a gyerekeiket, hiszen tudták pontosan, hogy a saját gyerekeik is ugyanolyan veszélynek voltak kitéve. Soha eszükbe nem jutott. Fölülemelkedett ezen a dolgon, attól függetlenül, hogy imádta a családját, a saját gyerekeit is. Nem tudom, ki tudná ezt megcsinálni utána. Én nem hiszem.
Az ő gyerekei ugyanúgy voltak ott, mint mi, csak a szülőkkel együtt aludtak. Gyakorlatilag a földön aludtak a gyerekek, valami takarókon, szőnyegeken.
[Rác András-interjú]
„Majd minden este, amikor már a kicsik lefeküdtek, az idősebb fiúk és gondozónők fenn maradtunk, és megbeszéltük a nap eseményeit és a holnapi nap lehetőségeit. Ilyenkor került sor a jövő tervezgetésére is. Ilyenkor beszéltem nekik utazásaimról, tapasztalataimról, Finnországról, a népfőiskolai mozgalomról, szociális kérdésekről.
…
Megindult a tervezgetés, hogyan tudnánk megvalósítani egy »Fiúk városát«. (…) Abban nagyon gyorsan megegyeztünk, hogy mindennek az alapja, hogy egy ilyen közösség létrejöhessen, a kölcsönös megértés, türelem, egymás életének tiszteletben tartása, egymásért való élés, szeretet, segítségadás. Krisztusról, a Krisztusban való létről nagyon keveset tudtak ezek a zsidó származású fiatalok. Számukra ez nem volt más, mint egy másik ideológia, ami erősen idealizált, s idealizmusba kergeti az embert. Ők racionálisak akartak lenni, számukra a materialista humanizmus többet jelentett. Valamennyire belekóstoltak Marx és Engels tanításába is, és ismertek a kommunista ideológiából is sokat. Ennek ugyan, mint megrögzött individualisták, keményen ellene mondottak. Beszélgettünk hát Krisztusról, mint az egyetlenről, aki az individuumot át tudja alakítani, hogy az egyén az indviduumon keresztül úgy tud a világban dolgozni, hogy közösségivé váljon. (…) Részemről ez nem volt más, mint rámutattam a tényekre, amiket én tényeknek láttam és látok. A választás, a döntés mindig az egyes ember sorsa. Ma már nem tudom, hányan vallották velem együtt, hányan fogadták kétséggel, amit mondtam, de ez sem ma, sem akkor nem volt fontos. A tény az volt, hogy Isten ott, a füstölgő mécsesek mellett ragyogó, fényes jövőt festett elénk… Éhezve és fázva, bizonytalanság és nyomorúság között is reménységben éltünk a pincében.”
[Sztehlo Gábor 109–110.]
Nagyokat beszélgettünk arról, mit fogunk csinálni a felszabadulás után… hosszú sora volt az ötleteknek. Sztehlo nagytiszteletű úr minden este olvasott egy rövid imádságot. Sztehlo Gábor és a felesége adott egy olyan biztonságos érzést, hogy én nem pusztulhatok el csak úgy a tűzharcban vagy a bombázás közben, mint a többi ember.
[Részlet Fóti Pál visszaemlékezéséből]
Amikor teljesen lent voltunk a pincében, már vízért se tudtunk kimenni, csak havat hoztunk be, azzal mosakodtunk úgy-ahogy, és sötét volt, nagyon sötét a pincében, mert csak azok a kicsi mécsesek világítottak, nagyon fontos volt, hogy a nagytiszteletű úr foglalkozzon velünk. Őnélküle nem ért volna az egész semmit. Ő úgy tudott velünk beszélni, hogy biztonságot adott, elvette annak a reménytelenségét, ahogy napokig csak lent voltunk a pincében. Jó hangulat volt. Sokat nevettünk. Volt ennek egy kis pszichés alapja is, a félelmet így oldottuk és oldották fel bennünk, de énekeltünk például, beszélgettünk.
Ő egész nap a gyerekekkel, szóval velünk volt. Ő tanította az énekeket, ő mesélt a finnországi élményeiről, inkább csak azt, ami a gyerekeket érdekelte. Mesélt, mi lesz velük a háború után, amikor innen kiszabadulnak. Tátott szájjal hallgattuk, hogy mesélt a Fiúk városáról. Volt egy amerikai film, abban az történik, hogy egy városban sok az árva gyerek, elhagyatottan élnek. Egy tanár összeszedte őket, egy közösséget hozott létre, szerzett nekik házakat, barakkokat inkább. A gyerekek önmagukat vezették, hogy ne mondjam, kormányozták. A nagytiszteletű úr azt mondta, hogy nálunk meg úgy lesz, hogy csinálunk egy gyerekparlamentet meg egy kormányt, és lesz ilyen meg olyan miniszter is, és mi fogjuk magunkat irányítani meg gazdálkodni. Erről beszélgettünk, terveztünk, és ettől mindenki valahogy teljesen megváltozott. Megszűnt az a nyomás, ami egy ilyen pincében van. Elképzeltük mi is, tippeket adtunk, hogy fogjuk csinálni, tanulás is hogy lesz, meg hogy ott dolgozni is fogunk, megtanulunk szakmákat. Nagy élvezet volt, persze főleg a nagyobbaknak.
A kicsik nem értették, de a kicsikkel meg sokat énekeltünk, és én csináltam velük az „Egyszer egy királyfit”, eljátszottuk csak úgy egymás között. Ilyeneket én szoktam volt csinálni. Elég jól kijöttem a gyerekekkel. Ilyeneket játszottunk. Mindig el voltak foglalva valamivel.
[Rác András-interjú]
„[A Bogár utcai] éjszakai menekülésnek a lelki háttere, az ellenség részéről való testvéri segítség, az egymásért való segítőkészség kialakulása olyan tények voltak, amelyek erős nyomot hagytak a gyermekek lelkében. Így aztán nem csoda, hogy az első napokban már felvetődött az a gondolat, hogy ha ebből a pincéből egyszer kikerülünk, akkor is együtt kell maradnunk, és egy olyan közösséget kell alakítanunk, ahol nem uralkodik a gyűlölet, hanem öröm és béke van. Ezek közül a fiúk közül csak kevesen jöttek velem 1945–46-ban, amikor a Gaudiopolis11 valóban megalakult, mégis ezeknek a fiúknak a lelke és lelkesedése vitte a többit is tovább.”
[Sztehlo Gábor 112.]
„…egy férfi kopogott be hozzánk, azzal az üzenettel, hogy fenn a Várban, a Lovas úti otthonunkban van egy házaspár, akik nem tudnak lejönni, és ha lehet, menjünk értük mihamarabb… ki lehet ez a házaspár? Hiszen a [mentett] gyerekek mind a Központi Levéltár pincéjében vannak, a Lovas úton tudomásom szerint senki sem maradt.
…
[A Várból] elindultunk gyalogosan, hogy a harci csöndben még elérjük a Széna teret. A férfi szinte a felismerhetetlenségig beburkolta magát egy sálba. Fázott talán szegény, mert az ajka kék volt, és egész testében remegett. Nem értettem akkor, mi baja. Hideg nem volt annyira, ragyogó téli napsütés volt. Csak amikor hazaértünk, és elmondta, hogy úgy a magyarok, mint a németek körözik, és mint illegális kommunistának a fejére vérdíj van kitűzve, akkor értettem meg, miért félt annyira. Kovai Lőrinc Solohov Csendes Don című regényét fordította le magyarra. Édesanyja orosz nő, és nagyon jól beszél oroszul. Illegális kommunista, most is többször írt az illegálisan megjelenő lapokba. A németek ezért már március tizenkilencedike óta keresik, és a nyilasok is éppen úgy el akarják fogni. Eddig még sikerült megmenekülnie… Nagyon kért, hogy olyan helyre tegyem, ahol kevés ember láthatja. A német katonáktól nagyon félt. Sajnos, ő már túl volt a létszámon, és nekem sem volt kellemes, amikor a Baár-Madas [a Lorántffy utcai kórház] rettegett hadnagya bejelentés nélkül, zseblámpával a kezében bejött a pincébe, és minden nőnek és gyereknek az arcába világított. Kovait azonban nem találta meg, mert a lépcső alatti sötét pincében aludt.”
[Sztehlo Gábor 114–115.]
Éltünk. Egyik napról a másikra, amennyire lehetett, a szabályszerű életünket. Reggel összeraktam a cuccot mindenkinek a helyére.
Azt tudom, hogy volt a kicsiknek egy váltás ruhájuk, egyszer kimostam, a vasárnapi istentiszteletre fel akartam öltöztetni őket, és a szekrény hátán bevágott a repesz. Szétment a szekrény. Akkor bőgtem, azt tudom. De általában nem fordult elő.
Reggel, amikor kimentünk a hóba, mindig volt vagy öt halott. Oroszok. Német nem, mert azokat behúzták. Vagy sűrűn hívták a nagytiszteletű urat temetni. Mindegy, mi volt, rögtön ment. Mikor nyugalom volt, akkor a Gábor bácsi elment a németekkel más otthonokhoz, vagy hozott élelmiszert meg ruhát. Éva néni ment velük.
[Rác András-interjú]
Féltek-e a gyerekek? Halálfélelem? Szinte nem merek erre válaszolni… Tudod, bogaram, bent voltak a pincében, ők tudták, hogy jó helyen vannak, valahogy gyerekek voltunk, nem féltünk… szeretném egyszer én is hallani, ők erről mit mondanak…
Mindig számított az ember arra, hogy… A lényeg az volt, valahogy úgy éreztük sokszor, hogy az a fontos, hogy amit Sztehlo akar, az mindenképpen meglegyen. Az volt a leglényegesebb.
Minden a nagytiszteletű úr körül forgott, ami nem azt jelenti, hogy parancsolt volna, de mi mindig azt figyeltük, hogy szerinte mit kell csinálni. Abszolúte megbíztunk benne, hogy ő majd elrendezi, hogy megmondja.
Borzasztó volt számomra később, amikor már kint jártunk, hogy rengeteg hullával találkoztunk… Fiatalabb srácok, mint én. Ott feküsznek a hóban, szétszakítva… éppúgy én is lehetnék, vagy az öcsém. Olyan fiatalok voltak. Némelyik nem volt tizenhét éves. És ott fekszik szétroncsolva… Nehéz ezt megmagyarázni, az ellenséges érzés teljesen megszűnt, itt valahogy már… Nem éreztük igazán a veszélyt. Lehet, ha jobban érzem, akkor másként látom a németeket is. De a veszélyérzékelési küszöb valahogy akkor fölemelkedett. Amikor aknázás volt, akkor azért féltünk, amikor csend volt, akkor meg a nyilasoktól. Volt azért egyfajta fatalizmusa is az embernek. A nevelőnők, akiknek családjuk volt, azt hiszem, jobban féltek nálunk. Ezért csodálom Csöpi nénit, nem beszélve Gábor bácsiról. Ahogy segíteni tudott, amilyen hidegvérrel tette azt, amit kell, a legnagyobb veszély közepén is. Én nem lennék képes erre.
Reggelenként felmentünk a pincéből, kis nyugalom volt. Három-négy orosz hulla mindig ott volt. Később, mikor mentünk a szánkóval, akkor meg német hullák voltak. Képzelje el, a Széna tér, mikor volt a német kivonulás, be volt terítve hullákkal, és az orosz tankok a halottakon masíroztak, széttaposott fejek voltak, mint a Picasso-képek, ez mélyen benne maradt az emberben.
Nem vettük annyira komolyan a halált, mert ott volt.
[Rác András-interjú]
Február 9. péntek
8-kor keltünk, délelőtt a Tanár úr kijött, és a Toldi előszavát és egy énekét olvasta és magyarázta. Az ebéd lekváros spagetti volt.
Este mise volt. Egy pálos barát jött el misézni. Meggyóntam és megáldoztam csupán azért, mert furcsa lett volna, ha az összes katolikusok gyónnak, csak éppen én nem. Bementem, köszöntem, és megmondtam, hogy nemrég tértem át.
[Grőbler Andris háborús naplójából]
Gábor bácsi nagyon vigyázott arra, hogy semmiféle vallási dolgot ne erőltessen ránk. Vasárnap mindig szó volt Istenről, Krisztusról, összejött az egész csapat, de sohasem erőltette, hogy mi ezen részt vegyünk, de mindig ott voltunk. Sokat beszéltünk arról, hogy milyen kell legyen az ember, hogy kell segítenünk másokon… A beszélgetésekbe bele volt szőve a bibliai téma, de nem igazán vettük észre, mikor szól arról. Azzal kezdődött többnyire, hogy énekeltünk valamit. Aztán Gábor bácsi elkezdett mesélni valamiről. Aztán mi is hozzászóltunk gyerekek, néha kérdezgetett, és… Valahogy közel hozott minket, emberségre tanított, anélkül, hogy tanított volna. Nem tudom, hogy csinálta. Csak azt tudom, hogy én, aki gyermekkorom óta nem érdeklődtem a vallás iránt, anélkül, hogy ezt észrevettem volna, ott a pincében megtanultam, mi az emberség. Az egésznek az atmoszférája… nem tudom megfogalmazni magának, mi volt.
[Rác András-interjú]
A tanítástól a kenyérdagasztásig, a mosdatásig, mindent mi csináltunk. Amennyi lehetőségünk volt, meg amit tudtunk… Krámmerné sokat segített. Csöpinek két gyereke volt, nekem ott voltak a segítőim, a Dolly, a Vali, a Hedda, a Fanny még a Bogár utcából, elég volt a gyerekekhez, meg a nagyok is segítettek.
És megint új napra virradtunk, és elég sok nap volt így.
König Obersturmführer, aki mindig nagyon udvarias volt… folyamatosan tájékoztatta a felnőtteket arról, hogy a front ezen szakaszán a magyar fasiszták nem állnak szilárd lábakon. Ezt az információt nagyon megköszöntük neki, hiszen Budán és Pesten a magyar nyilaskeresztes fasiszták megölték a zsidókat, a kommunistákat és a katonaszökevényeket.
[Részlet Fóti Pál visszaemlékezéséből]
Egyszerre nagy csihi-puhi volt a fejünk fölött, Sztehlonéval egy ágyban aludtunk. Én ugyan senkitől semmit nem kértem, de a német megígérte, hogy ő visszajön elköszönni tőlem.
És visszavették még egyszer a földszintet, szórakoztattak, a fejünk fölött bombáztak, és mi csak fogtuk a kezünket Csöpivel, hogy most mi lesz, de lejött a német, és azt mondta, hogy búcsúzunk. Hát én akkor ugrottam, mint a gumilabda, fogtam a sveszterkötényem, Csöpi hozta a lutherkabátot Sztehlónak, én vettem a fityulát, és vártuk az oroszokat.
Még csönd volt, még csönd volt, sehol semmi, senki földje voltunk. Volt ugyan vizünk, volt valami konzervem, kínomban nem tudtam mit csinálni, abból csináltam a szendvicseket, hogy ha a gyerekek följönnek, a mindenit ennek a cudar világnak, legalább egyenek és örüljenek. Aztán vártunk.
Aztán milyen jó volt, hogy a Kovai Lőrinc tudott oroszul, mert azt se merte kimondani, hogy mukk, és a gyerekeknek mondtuk, hogy kiabálják, jó napot, hogy hallják, hogy gyerekek vannak. Egyszer csak hozzávágtak az óvóhelyajtóhoz egy valamit, amire a vöröskeresztet kifüggesztettük, mert az oroszok azt mondták, hogy megtévesztésből tettük ki a vöröskeresztet, de aztán lejöttek…
„[1945. január] 29-én reggel a házunk körül nagy kiabálást és orosz beszédet hallottunk. Még az előző napokban megbeszéltük egymás között, hogy ha az oroszok lejönnek, a gyerekeket lássák meg először, és Kovai beszéljen velük oroszul. Isten különös vezetése volt, hogy ezt az oroszul tudó kommunista írót hozzánk küldte. Éppen hogy felöltöztünk, mikor mind erősebb lett a lábdobogás a fejünk felett és a nagyon nagy hangú kiabálás is. A pinceajtónk előtt nagy robbanás hallatszott, az ajtó kifordult sarkaiból, és erős lőporfüst hatolt be. Magam gyorsan az ajtó elé ugrottam, és kiáltottam Kovainak, hogy szólaljon meg oroszul. Közben az ajtóban megjelent lövésre tartott fegyverrel egy orosz katona. A pince teljesen ki volt világítva, az összes gyertyát és benzinmécsest meggyújtottuk. Amikor meglátott bennünket, egy jó nagyot lélegzett, feltolta prémes sapkáját a feje búbjára, és mosolygott.
…
Kovai aztán lefordította nekünk, hogy milyen jó volt, hogy életjelt adtunk… mert neki éppen az volt a feladata, hogy feltörje a pince ajtaját, és jelt adjon a lángszóró beállításához, mely készen állt a pince ablakaiban. Az egész házat fel akarták gyújtani, mert meg voltak győződve arról, hogy a ház pincéjében sok német katona lehet, akár sebesülten, akár épen, mert a németek annyira védték ezt a házat. Az éjszaka elfoglalták már egyszer a házat, de a németek igen nagy erővel újra kiverték őket. Különösen egy szakállas tiszt, olyan erősen vezette a védelmet, hogy biztosra vették, valami különleges hely lehet ez a ház. Felületesen néztek csak körül [a házban].”
[Sztehlo Gábor 120–121.]
Hideg, napfényes vasárnap reggel. Júlia néni valami levest főzött a „konyhában” a hordozható kályhán. A kémény a vékony pinceablakon ment keresztül. Hirtelen harci zajt hallunk megint. Kiáltások. Tisztán halljuk a német és az orosz szavakat. Ritmikus, egyszeri lövések. Kézigránát-robbanás, a pinceajtó kiszakad, iszonyú zaj és füst. A gyerekek és felnőttek ösztönösen a pince legtávolabbi zugába bújtak össze. Tenni kell valamit, míg az oroszok ki nem füstölnek bennünket a pincéből. Az író [Kovai] beszélt oroszul, így Sztehlo mondta neki, hogy próbáljon kiáltani nekik valamit. De az nem volt egy bátor ember, remegett félelmében. Hosszú-hosszú percek teltek el, mi hirtelen megragadtuk Kovait, erre elkezdett nagyon-nagyon hangosan kiabálni: Továris! Továris!
…
Fiatal tisztek foglalták el a házat Königtől. Hamarosan megtudtuk, hogy az oroszok szét akarták verni a házat, mivel ez volt a legerősebben védve, s egy egész éjjel tartó visszacsapás során kellett visszafoglalniuk.
…
Azon az éjszakán az oroszok hirtelen támadtak. Ez hat német kiskatona életébe került. Láttuk őket a hóval fedett kertben, golyó végzett velük: lyuk tátongott a homlokukon.
[Részlet Fóti Pál visszaemlékezéséből]
Egyik nap megtudtuk, hogy itt vannak az oroszok. A pince bejárata elég kacskaringósan ment kifele, az egyik kacskaringóba bedobtak egy kézigránátot. Az oroszoknál az élcsapat jobbára tisztekből állt, mind fehér lebernyegekben, lepedőkben jöttek le. Az orosz tisztek nagyon rendesek voltak, tényleg harcosok, látták, hogy itt gyerekek vannak, nem is jöttek többet.
[Rác András-interjú]
1945. február 11. vasárnap
…délben az a hír járta, hogy a Körtérnél vannak az oroszok. 1-kor: az Orlai utcában. 2-kor: Itt vannak a sarkon. 3-kor: Kopognak az ajtón. Kinézünk: egy kucsma.
– Ki az? – kiáltunk.
Válasz: egy rúgás az ajtón. Három marcona kucsmás jött be.
– Dobre vecser! – mondta az egyik. Egy szó, mint száz, nagyon jól összebarátkoztunk. Még jöttek vagy húszan. Mi nem mertünk enni, mert féltünk, hogy elveszik az ennivalót. Így viszont még ők adtak nekünk. Többet ettünk, mint máskor. A német propaganda azt írta, hogy az oroszok folyton részegek, és akkor ölnek, rabolnak. Az oroszok, amikor józanok, rabolnak, ha van. Adnak, ha nincs.
1945. február 12. hétfő
˝ 5-kor feküdtünk le, mert akkor mentek le az oroszok. Nekem az oroszok bejövetele nem egy, hanem száz álmatlan éjszakát is megér. Szabadok vagyunk!!! Hurrá!!!
9 után keltünk. Délelőtt sok orosz jött. Bevezettük azt, hogy valahányszor bejönnek az oroszok, valaki rögtön elkiáltja magát, hogy aszongya: Lánc-lánc! Erre a kicsik már körbe is álltak valaki vezetésével, és éneklik. Az oroszok, mihelyt látják, hogy itt kisgyerekek vannak, vagy elmennek, vagy növelik az éléskamrát.
[Grőbler Andris háborús naplójából]
Azt hittük, hogy mennyország, itt vannak az oroszok, felszabadultunk, vagy mi a csodának nevezzük, és hogy most nem kell többet remegni. De jött az este, és elvitték a férfiakat. Csak annyit tudok, hogy Sztehlo visszamordult, hogy vigyázzon a házra, és Sztehlót, a házmestert, a Szentmiklósit, a nagyfiúkat, mindet elvitték.
„29-én este, mielőtt teljesen besötétedett volna, minden férfit felparancsoltak a földszintre, sorba állították és kezdték kiválogatni.
…
A csöndes, csillagokkal megvilágított estében vezettek ki minket a Lorántffy utcára. Semmi sem mozdult, minden csöndes volt körülöttünk. Egy-egy lövés hangzott el csupán. De sem ágyú-, sem katyusadörrenés vagy -zúgás nem hallatszott. Gyönyörű, csendes, hideg téli este volt. Az utcasarkon szemben álltunk pár percig az Ernyei-villával… ahol egy német ágyú állt. A kísérőink [orosz katonák] csak suttogva beszéltek, és nekünk is megtiltották, hogy beszéljünk. Szemben velünk az egyik házban még németek voltak. A mi kis csapatunknak aztán kézzel magyarázva megparancsolták, hogy toljuk ki az ágyút az utcára és onnan fel a hegyre. Kovai nem volt velünk, így tolmács nélkül kellett megértetni velük, hogy túl nehéz az ágyú, nem bírjuk el… de az oroszok nem tágítottak, hogy semmi az, gyerünk, davaj, davaj. Végül is az erősebbje csak nekifohászkodott. Bizony ekkor tudtam meg, milyen meredek is a Fillér utca! Végre felértünk a tetőre. Ott aztán lecövekelték az ágyút, és bennünket megint sorba állítottak. Egy őr elöl, egy őr hátul, és megindítottak csöndben a dombon lefelé. Vajon hova visznek?
A Guyon Richárd utca környékén lehettünk már, amikor egy régi, elég kopott villa elé vezettek bennünket… az összeszedett civil foglyoknak első vizsgálóállomása lehetett ez… Vagy öt társammal együtt vittek be a villába… egy igen barátságtalan civil nézett rám, és tört magyarsággal kérdezte a nevem. Hogy mit kérdezett még, arra nem emlékszem. Megmotozott, és a nadrágszíjamra függesztve találta finn tőrömet. Ezt a tőrt mint zsebkést használtam mindig, már vagy öt éve. Nem is gondoltam rá, hogy rajtam van. Kihúzta, és jól megmarkolva felém bökött:
– Ha! Ruszki szaldat, puff!
– Nye, nye! – mondom – Nicht szaldat! Brot! – és mutogatom, hogy a kenyeret szelem vele mindig. Próbáltam mosolyogni és bizalomgerjesztő arcot vágni… de nem tudtam meggyőzni. Egy katonának kiáltott, aki aztán kivitt oda, ahol a mieink állottak. Lehettünk vagy tizenöten, akik itt álltunk a hóban, külön a többiektől… egy ideig hagytak ott állani. Aztán két fegyveres odajött hozzánk, és háttal a háznak sorba állított bennünket… csak nem akarnak agyonlőni?”
[Sztehlo Gábor 125.]
Falhoz állították őket, és mondták a Miatyánkot… hogy hogyan voltak, milyen erős volt a nagyfiúk hite, azt nem tudom, de azt tudom, a házmester mesélte el nekem egyszer, hogy akkor tudta meg, hogy ki a tiszteletes úr, és akkor ölelték őt az oroszok, és akkor magyarázkodtak ki, hogy gyerekek…
„Amikor a hátam mögött fegyverzörgést és vezényszavakat hallottam, majd a géppisztolyok závárjainak ismert csattanását hallottuk, levettem régi, viharvert kucsmámat, és csöndesen odaszóltam a többieknek:
– Imádkozzunk.
Rövid pár szóval Isten kezébe tettem le életünket, bocsánatot kérve, amit Őellene vétettünk. Könyörögtünk feleségünkért, gyermekeinkért… amikor a Miatyánkot imádkoztuk hangosan, nevetést hallottunk a hátunk mögül. Mielőtt még az áment kimondtuk volna, két katona állt elénk géppisztollyal, és zavart el bennünket: davaj, davaj!”
[Sztehlo Gábor 125.]
Istentől rendelt első és legjobb nevelője minden gyermeknek a saját szülője. Ezt tette Sztehlo Gábor… hogy édesapa volt, ezt tette minden gyerekkel, ezt csinálta tovább a Budakeszi úton is. Sztehlo Gábor se Pestalozzi, se Makarenko nem volt. Lelkiismeretes pap volt, aki járt Finnországban, aki mindent magába szedett, ami kellett. Csak azt tudta visszaadni, amit látott az Istenből. Ez volt Sztehlo Gábor… és nem több. Azt éreztük, hogy ő mindenki számára van, de kifejezetten az én számomra is. És tudta azt, amit… hogy a mi házunkban lakik az Isten. Hogy itt van.
Én meg csak azt csináltam, ami kellett. Óráról órára, napról napra a napi életért.
Te, én nem szoktam prédikálni, de… Isten veled van mindenben, amit te teszel. Ez volt a pünkösdi prédikáció akkor. Meg akinek sok adatik, attól sokat követelnek. Sokat követeltek Sztehlótól. Tőlem is. De valahogy mindig sokkal jobban összejött…
Isten tudja… Ugye, madárkám?
1 Luther-kör: Konfirmáltak ifjúsági köre. [A csillaggal jelölt jegyzetek és a szögletes zárójelben lévő részek a szerkesztő megjegyzései.] Részlet a Stiasny Évával készült riportból [ezentúl csak dőlt betűvel jelölve].
2 1944. márc. 19-én szállták meg a német csapatok Magyarországot.
3 Raffay Sándor (1866-1947) 1928-tól 1947-ig evangélikus püspök. – Sztehlo Gábor [visszaemlékezésének] 7. [oldaláról].
4 Benes Lujza 1944. december 18-ig volt az otthon vezetője.
5 Keret: a munkaszolgálatosok őreiként kirendelt katonák.
6 Az interjúban a teljes név hangzott el.
7 A Tanítóképző akkoriban középiskola volt, diákjai tizenöt–tizenkilenc éves fiatalok.
8 Endre László (1895–1946) fasiszta politikus. A Fajvédő Szoc. Párt meglalapítója, 1944-től belügyi államtitkár, Szálasi hatalomra jutása után a hadműveleti területek és a polgári közigazgatás kormánybiztosa. 1946-ban mint háborús bűnöst kivégezték.
9 Serédy Jusztinián György (1884–1945) 1927-től haláláig a római katolikus egyház bíborosa.
10 A háború után Sztehlo Gábor a Budakeszi úton gyermekotthont hozott létre.
11 A napló szerzője, Grőbler Andris a Bogár utcai közösség feloszlatása után Sztehlo Gábor Kelenhegyi úti gyermekotthonába került.
12 A háború után, 1945-ben Sztehlo Gábor a Budakeszi úton gyermekotthont hozott létre, mely először „Jó Pásztor”, majd „Pax” néven működött. A gyermekotthon keretein belül, főként a fiúk kezdeményezésével önálló gyermekállam alakult Gaudiopolis (Örömváros) néven. Gaudiopolisnak önálló törvényhozó és végrehajtó testülete, minisztertanácsa, pénze, gazdasági rendszere, jól működő gazdálkodása (pl: cipőgyár, asztalosműhely; maguk építettek lakóházat, sportpályát stb.) és intenzív kulturális élete volt.
