Tőzsér Árpád

Zsé arca

(A Tanulmányok költőportrékhoz című sorozatból)

A múltkor Á. Pista egy tanácskozás pezsgő sokadalmában
azzal a kérdéssel fordította felém a székét: Mi van Zsével?
Jelentem, ez van: Zsé ül a zsélyi szülőházában, vetetlen ágyon,
szőrösen, valahogy úgy, ahogy Diogenész ülhetett hordójában,
vagy még inkább úgy, ahogy Renard írta a beteg Verlaine-ről:
„mogorva Szókratész, ijesztő Verlaine”, ül és hallgat. Ő, Zsé!,
aki nem is oly rég még egy harminckét emeletes üvegcsodának,
a pozsonyi Sajtó Háznak a huszadik emeletén fogadta híveit,
igaz, csak mint fénykép a falon. A nevezetes Ház a néhai Apolló
kábelgyár helyén áll, s egykor a koronázó város egyetlen
magyar napilapja is itt készült. A redakció kábé a kábelgyár
legmagasabb kéményének a magasában volt, s az előtte futó
folyosó falát szlovákiai magyar költők fotói, így a cigarettázó,
decensen őszülő, nyakkendős Zsé mesteré is, díszítették.
A sok, Pestről emigrált, lenyalt hajú hivatalnok s elnyűtt,
barázdált arcú paraszt és munkás között Zsé volt az egyetlen
poéta-formájú lény. Pedig ő nem verset olvasott, s nem is
tekintett bele kacéran, sem súlyos felelősséggel a gép lencséjébe,
ő csak cigarettázott, s Apolló-isten nyugalmával a távolt
szemlézte. (Talán Árkádia végtelen, füves mezőit látta:
a háborúban a kábelgyárat lebombaázták, s a gyár helye
valóban sokáig Árkádia legelőihez hasonlított, én már
láttam ott kecskéket is legelni.) Szóval Zsé nemrég még a
Sajtó Ház huszadik emeletén füstölt, a néhai gyárkémény
helyén, terében s méltóságával, verskohó, amelyben éppen
drága ércek s színesfém-metaforák dúsulnak verssé, a mester
aszimmetrikus arcára emlékeztető, egyszerre vihogó és síró
paszkvillusokká. T. O., a másik vidéki Orpheusz (vagy az első?,
döntsék ők el!), szóval T. írja valahol valamelyik ultramarin-,
kobalt-, mangán-, porosz- és egyiptomi kék versében: egyszer,
Washingtonban egy ősz hajú bácsi azt mondta neki: én még
sohasem láttam ilyen tiszta, ártatlan arcot, mint a magáé –
Én még sohasem láttam olyan gazdag, élesen tagolt költőarcot,
mint a Zséé, neki már akkor is markáns Arisztophanész- és
Walter Sir Raleigh-arca volt (Verlaine, Szókratész satöbbi
már Zsélyben rétegződött rá), mikor még – főiskolás korunkban
s Dankó Pista ihletésében – szomorúédes nótaszövegeket írt,
s nem súlyos szabadverset. Egyszer, mikor albérletért házaltunk,
egy récsei nagysága azzal küldött el bennünket, hogy magát
(mármint engem) fölvenném (sic!), de a betörőarcú barátjától

félnék. (Aztán mégis „fölvett” mindkettőnket. Egyébként
nehezen hiszem, hogy a nagysága bárkitől is megijedt volna,
hisz ő meg egyenesen Belzebúb öreganyjának az arcát viselte,
s még a zordon agglegény fia is olyan Lucifer-formájú volt.
Konyhájuk hálónak s tyúkólnak is szolgált, asztalukon több volt
a tyúkszar s a rumospalack, mint a kenyér, a mi hálónkat
kulcsra zárt ajtó választotta el az övéktől, éjszakánként
nemegyszer pokoli ágynyikorgásra, vinnyogásra, élethalálharc
lefojtott hangjaira ébredtünk; „kefélnek”, jegyezte meg ilyenkor
rezzenéstelen arccal Zsé.) Az persze, kinek milyen arca van,
nem sokat jelent. Például a Vak Tibikéről s az Árvacsáthról
szerzett krudélis versek alapján az ártatlan arcú Orpheusz I-et is
inkább tarthatjuk Rogozsinnak, mint Miskinnek. Szóval Zsé
versei olyanok, mint az arca: ambivalensek. Ő (úgymond)
világéletében unalmas kisembernek, jó családapának készült,
de csak a csörgősipka s a vörös nadrág szabadságáig vitte,
ami persze – a szabadság ritka-drága kelméjét tekintve –
kész műszabászat, Zsé a teremtés arányaiban szabta az élcet,
a rigmust. Léha-komoly riszáló-rengő jambusai egyetemében
például mindig ott lüktet az az ember s a kígyó megjelenése
közötti percnyi éden is, amelyet mi közönségesen idillnek
hívunk, s amelyet viszont a Genezis úgyszólván elsumákol.
Zsé korrigálta a teremtést. S talán ez volt a bűne, ezért büntette
meg a rigolettók Legeslegfelsőbb Hercege annyi nyavalyával,
kórsággal, hogy most már az egész költő egyetlen keserű arc.
Mi van Zsével? Nos hát, őbelőle is vidéki Orpheusz lett,
üldögél zöld dunyhás ágya bokrában, néha, ha kedve támad,
szájharmonikázik, ilyenkor a szoba vadjai, az asztal s a székek
szelíden körülállják, meghallgatják, még sohasem szóltak közbe.
Prózában a dalnok is többnyire hallgat, s ha szól, azt állítja,
hogy ő sohasem írt verset. Ahogy Shakespeare drámáiról
kiderítették, hogy szerzőjük Bacon, négyszáz esztendő múlva
Zsé mester verseiről is kiderítik majd, hogy tulajdonképpen
Wittgenstein írta őket, 1926-ban, egy Bécs melletti kolostor
kertészeként, mikor is azt fontolgatta, belép a szerzetesrendbe.