Alföldy Jenő

Az őszinteség virtusa

Szabó Lőrinc: Semmiért egészen

A magyar líra – közelebbről a szerelmi líra – egyik legtalányosabb műve Szabó Lőrinc verse, a Semmiért egészen. A közönség egyik fele szerint híres, másik fele szerint hírhedt mű megítélése mindmáig nem jutott nyugvópontra, holott már sok elemzés készült róla. Magával ragadó dikciója nem azt a kérdést veti föl, hogy „szép” vagy „jó” vers-e. Általában azt tartják róla, hogy „rémes, de remek”, vagy hogy „magával ragadó, de komisz”. Lenyűgöző hatása alól azok sem vonhatják ki magukat, akik tiltakoznak ellene, akiket felháborít. Problematikája nem esztétikai, hanem etikai természetű. Ez a két szempont általában nem választható el egymástól, de a mű éppen ezt teszi: az etika megtagadásával tör esztétikai hatásra.

Úgy vélem, a vers hatása azon alapul, hogy a többé-kevésbé mindnyájunkban meglevő rossz hajlamokra épít: az önzésre. Az őszinteségből űz virtust ez a költemény. Hadd legyek egy kicsit rosszmájú: minél komiszabbnak, minél kegyetlenebbnek és önösebbnek állítjuk be magunkat, annál őszintébbnek hatunk, és annál jobban hisznek nekünk. A mindennapi életben is úgy vagyunk ezzel, hogy aki folyton az erényeiről beszél, azt előbb-utóbb megunjuk vagy megmosolyogjuk, aki viszont a hibáit tárja fel, azt érdeklődve, esetleg megrendülten hallgatjuk. Az őszinteség mindenek fölé emelt igénye oda is vezetheti a költőt, hogy szerepet játsszon érte: az igazmondó, a könyörtelen önleleplező szerepét. Az őszinteség kedvéért – látszatáért! – lódítani is lehet. Kétségtelen: alig van vers, amely annyira komolyan veszi és túlzásba viszi az őszinteséget, mint Szabó Lőrinc műve, noha az önbírálat szándéka föl sem merül benne.

Lehetséges, hogy az őszinteség e sokak számára riasztó remekét a tagadás szelleme súgta a költőnek? Vajon nem olyasféle módon gyönyörködünk benne, mint a Faust mefisztói vagy Az ember tragédiája luciferi nagymonológjaiban, a démonikus erők diadalittas pátoszában? Évtizedek óta „megkísért” ez az érzés, ha elő-előveszem a fejből is gyakran idézett költeményt. Kezdőmondata, mely a horribile dictu szólás megfelelője, szállóige lett: „Hogy rettenetes, elhiszem, / de így igaz”. Zárómondatát a zsarnokoskodóval szembeni védekezésül idézgetjük: „…én majd elvégzem magamban, / hogy zsarnokságom megbocsásd”. Szállóigék pedig csak a nagy hatású művekből rajzanak ki – ezúttal oly szúrósan, mint kaptárból a darazsak.

Más irodalmi hatások is fölmerülnek a háttérből. Szabó Lőrinc elemzői a kongeniális kortárs kritikustól, Németh Lászlótól az avatott monográfusig, Rába Györgyig szóba hozzák a görög drámai kardalokat. Utóbbi elemző „antikapitalista kardaloknak” nevezi a húszas évek és a harmincas évek eleje lázadó hangú verseit. (A Semmiért egészen 1931-ben keletkezett.) Megkockáztathatjuk az állítást, hogy úgy szól a kedveshez, mintha egy klasszikus görög drámában a vének kara zengené el a hősnőnek, hogy miként gondolkodjék és viselkedjék szeretője oldalán, ha meg akarja tartani magának. De az sem idegen a műtől, hogy egy negatív hős nagymonológjának vagy éppenséggel egy opera szerelmi végzetáriájának tekintsük. Mindez egy határig jogos elképzelés, de a lírai én beszédhelyzete mindezt hatálytalanítja: a beszélő alig választható el a költő személyétől. Szabó Lőrinc tárgyilagosságra törekszik, de nem tart igényt a személytelenségre.*

A lírai én az igazmondó szerepkörében szólal meg, de nem az „örök” igazság nevében. A férfi pillanatnyi lelkiállapotához, a hajszoltság és az idegkimerültség helyzetéhez alkalmazza tanácsait. Ezek a tanácsok morálisan elfogadhatatlanok, de alkalmazkodnak a társadalom többnyire képmutatóan tagadott szabályaihoz, főleg a struggle for life elvéhez.

Nem mentséget, csak magyarázatot keresek a talányos mű amoralitására, de mintha ez a szó: amoralitás, már kettős értelmével is mellette szólna. A szó egyik értelme: erkölcs nélküli (nem erkölcstelen, mert ez inkább az immorális fordítása volna). A másik: szerelmi, Ámor berkeiből való. A szójáték nem bizonyíték, mégis elgondolkoztató. A verset inkább abban érzem igazolódni, hogy a különös vallomás hangoztatója, bármennyire uralkodni akar is a másik fél – a hagyományosan kiszolgáltatott nő – felett, egyszersmind ellenállhatatlan ragaszkodásáról is vall önkéntelenül. Mondhatni, machiavellista módon tör abszolutizmusra a szerelmi viszonyban. Szokták is mondani a „beavatottak” cinizmusával: a szerelemben mindent szabad. A nőtől a férfi maradéktalan odaadást, sőt teljes önfeladást követel, melyért nem jár ellenszolgáltatás, hacsak nem az adás öröme, az, hogy a hölgy föltételek nélkül vigaszt és menedéket adhat a világ ártalmaitól meggyötört, megfáradt férfinak, mint anya a gyerekének. Ebben van egy jó adag infantilizmus. A vers mégsem így hat ránk: hangvételében semmi gyermekdedséget nem érzünk. Ellenkezőleg: zord, recés, diktatórikus baritonban szól, noha egyféle huszadik századi világfájdalom színezi. Nem éppen szeretetre méltó ez a hang. De imponál, mert valljuk be, hogy egy kissé egyoldalúnak érezzük a szerelmi líra hagyományos, világszerte tapasztalható tetszeni akarását, mely a lírai én eredendő jóságáról és önzetlenségéről akarja meggyőzni a megudvarolt nőt. Németh László írta Szabó Lőrincről szólva, valamikor a vers keletkezése táján, hogy „…lehet rózsaszínűen és feketén gondolkozni”. Kétségtelen: Szabó Lőrinc nem rózsaszínűen, hanem feketén gondolkozott az apaszerepben és a családban harmóniát is kereső Különbéke korszakát megelőzőn.

Ha mindenáron mentséget keresünk a műnek, a mentség csak egy lehet: a külvilág elviselhetetlensége, álszent és kegyetlen törvényeivel, melytől csak a szerelem belvilága, pontosabban a szeretői viszony illegalitása óvhat meg. A világ ártalmaival Szabó Lőrinc korábban, a Föld, erdő, isten, a Kalibán, a Fény, fény, fény és a beszédes címet viselő A sátán műremekei költőjeként már szembenézett. S valóban, úgy beszél a Semmiért egészen költője, mintha a Sátán világában csupán csak ördögi eszközökkel boldogulhatna.

Képtelenségnek tartom azonban, hogy a Szabó Lőrinc-vers lényegéhez nem a jóhiszeműség, hanem a moralizáló ítélkezés, vagyis egyfajta rosszhiszeműség útja vezet el. A műben én a nő bizonyos eszményítését is látni vélem. Akkor is, ha kritikai érzékemet megőrzöm a művel szemben. A vers úgy beszél a szeretőhöz, hogy eleve a társadalom ellentétének állítja be az egyént. Törvényen kívül áll a beszélő, és azt kívánja a megszólítottól, hogy kedvéért ő is kerüljön a törvények világán kívül: „bent maga ura, aki rab / volt odakint”, illetve: „Mutasd meg (…) hogy a világnak / kedvemért ellentéte vagy”. A férfi nem csupán az önmagát tárgyként neki ajándékozó partnert látja szerelmében. Az ősi ártatlanságot, a romlatlanságot is keresi benne. A tiszta nőt, akit nem rontott meg a társadalom ezernyi kényszere, kompromisszuma. Ha bizonyos helyesléssel szemléljük a gengszterfilmek szerelmi jeleneteit, melyekben a nő a férfiasságot minden egyéb értékfogalomtól függetlenül, tisztán és önmagára redukáltan fogadja el a bűnözőtől, akkor olyasmit fogadunk el a filmművészettől, ami rokon a Semmiért egészen értékrendjével. Ez azonban olyan értékrend, amely türelmetlenül ledönti talapzatáról az etikai eszményt, és egy tetszetős részigazságot emel a helyére. Azzal sem törődik, amit a Semmiért egészennel egyébként rokon versben, A homlokodtól fölfelé címűben így fogalmaz meg Szabó Lőrinc: „Férfi, légy tiszta legalább / a homlokodtól fölfelé!” Fölmerülhet a gyanú: ez már a hatásos bestsellerek, durvábban szólva a giccsek világa. Ide azért nem helyezhetjük egykönnyen a zseniális művet. Nem tehetjük már azért sem, mert az életmű roppant boltozata védi. Szabó Lőrinc a magyar líra fausti embere. Miért maradna ki életművéből az a mozzanat, amelyben Faust az ördöggel alkuszik? S ha ez így van, akkor vele vitázva fogadjuk el, hogy költőként ebben is remekelt. Érezni engedi a gengszterfilmbe illő sugallatot: dobj el mindent, ha szeretni akarsz, kövess a bűnben is.

A szerelemben eredendően az örömre szerződnek a felek. A kölcsönös testi-lelki varázs kezdetben egyszerű benyomások nyomán alakul ki. A tetszés, a rokonszenv, a vágy, a megbecsülés, az örömszerzés reménye, majd beteljesülése az erkölcsi érzék működése révén alakul majd át közös vállalássá, teherviseléssé az érett, felnőtt ember életében. Filiszteri szempontok volnának ezek? Nos, valamennyire mindenki filiszter, aki elfogadja a társadalomban élés kötelmeit. Különösen, ha már túljutott azon a tévhiten, hogy a művésznek mindent szabad, kötelező alkohol- vagy ópiummámorban lebegni s a korai kiégés elől fiatalon a halálba menekülni. Szabó Lőrinc, miután szellemi nagyevőként, mohó ismeretvágyától hajtva eltelt a századvégi franciák s a korai nyugatosok dekadenciájával, újra fölfedezte önmagában a költészet számára az egészséges, férfias férfit. A mű nyers intoleranciája, kíméletlen szókimondása a férfi másodlagos nemi jellegének csillogtatása, virtuóz költői szavakkal szellemivé szublimálva. A vershelyzet a szerelem már nem egészen kezdeti szakaszához kapcsolható, inkább az első beteljesülés öröméből való felocsúdás állapotához illik. (A vers írásakor Szabó Lőrinc szerelme mintegy öt-hat éve tart kedvesével.) Már nem a fellángolás és még nem a letisztultság jellemzi a versben tükröződő szerelmi viszonyt. A beszélő túljutott az elragadtatás mámorán, és azt fejezi ki, hogy a továbbiakban mit vár szeretőjétől. A pásztorórák már nem tudják feledtetni a külvilágban szerzett sérelmeit. Az viszont nem a körülményeken, hanem a legegyénibb döntésén fordul meg, hogy nem azilumot keres a szerelemben, hanem bunkert épít belőle. A lírai én elhanyagolja a meghittséget, a kölcsönösséget, és mellőzi az erkölcsi szempontokat. A társadalmi kiszolgáltatottság előli menekülés szándékával fojtogatóan szorosra fűzi a szerelmi, pontosabban a szeretői köteléket, egyfajta cinkosságot. Lemond az adhatás öröméről: szegénységi bizonyítványt állít ki magáról, az érzelmi szegénység bizonyítványát. A fő kérdés, hogy amit így veszít, vajon visszanyeri-e őszinteségben, igazmondásban.

Tudjuk az életrajzból: a költő házasságra, gyereknevelésre nem gondolt, nem gondolhatott abban a viszonyban, amelyet a vers megszólítottjával tartott fenn. Sem néhány évvel korábban, a szerelem kezdetén, sem a vers írásakor – a harmincas évek elején –, sem később, közös történetük további húsz esztendeje folyamán. Viszonyuk azonban idővel tartós, szilárd szövetséggé finomult. A Semmiért egészen költője korántsem egy diktátor kegyetlenségével kezelte Korzáti Erzsébetet. Ezt A huszonhatodik év szonettciklusa több részletében és egészében is tanúsítja. Valószínű, hogy a költő tudatosan utal vissza a Semmiért egészenre, amikor a halott kedvest – vagyis annak önmagában hordott szellemét – így bírja szóra a 80. szonettben: „Sok év alatt sok gyönyör s fájdalom / vezette utam e mély ágy felé. / Föld- s deszka-vért zárúl szivem köré, / nem vagyok: általa gondolkozom. / Emléke vagyok!” Gyötrő szembesülés ez a Semmiért egészen soraival, akkor is, ha tudatosan, akkor is, ha elszólásszerűen utal vissza rájuk: „Mint lámpa, ha lecsavarom, / ne élj, mikor nem akarom; / ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan / börtönt ne lásd”. A huszonhatodik év írásakor már az elvégeztetett tehetetlensége áll szemben a „majd én elvégzem magamban” gőgjével.

Az önmagáról lemondó, egyéniségét feláldozó asszony itt-ott mintha holtában is azt mérlegelné e nagy versciklusban, hogy miként igazolhatná vissza a férfiönzés húsz évvel korábbi, zord himnuszát. De vajon önzés-e még a közösen élt huszonöt év együttes öröme-szenvedése? A 88. szonettben visszájára fordul a kisajátító „zsarnoksága”: „… naponta / visszavágyni a mindenbe, a voltba, / a már-semmibe, s tudni, mily kevés / volt az a minden”, majd: „…mindent vesztve siratlak / sirodon”. Ez a „minden” már nem az, amit kikövetelt magának a „semmi” ellenében. Ez már az ő „mindene”: mindaz, amit kapott a nőtől, amit ők ketten együtt szereztek maguknak életük közösen töltött idejében, amit együtt kerítettek el az élet sivatagából, és műveltek meg töredék paradicsomként. A negyed évszázad során a lopott együttlétekben óráról órára kapta meg szerelmétől azt a „mindent”, amelyért ő „semmivel” fizetett. Valóban semmivel? Lehetetlenség. A minden és a semmi úgy realizálódott, hogy fölcserélhetővé vált. A teljes önfeladás – óhatatlanul kölcsönössé alakulva – viszonzásra is találhatott. A szerelemben ugyanis elfogadni ugyanolyan nagy művészet, mint adni. S nehéz szétszálazni, hogy ki mikor ad, és mikor kap.

A lírai én a Semmiért egészen soraiban nem mutat hajlandóságot a szeretet viszonzására. Még arra is jogot formál, hogy megfossza a másikat attól, hogy legalább az önkényúr szolgálatában bármikor megnyilvánuljon. A „ne élj, mikor nem akarom” erre utal. Ez persze nem szó szerint értendő: azt fejezi ki a maga kíméletlen módján, hogy nem veszek rólad tudomást, amikor nem érek rá, vagy nincs kedvem; ilyenkor hagyj nyugton, hagyj magamra. Ennél nem kell rosszabbra gondolni, de a megfogalmazás valóban bántó, kegyetlen.

És mégis: a Semmiért egészen nem csupán a férfiönzés verse, hanem a mindkét részről fennálló és tartósan, egy egész emberöltőn át (akár alázatként is!) működő, kölcsönösen meglevő szerelmi önzés egyik fele. Az egyik fél zsarnoksága korántsem biztosan zárja ki a másikét. A szerelemben – de a szülő-gyerek kapcsolatban, sőt a barátságban is – sok minden lehetséges. A gyöngébbnek is vannak érdekei, ő is önző, csak mások az eszközei. Fegyvere: az önfeladás, alázat, mellyel megvesztegetni, sőt zsarolni is lehet. A teljes egyenlőség ritka, s az uralkodásnak-behódolásnak rengeteg fokozata lehetséges. A mű maximalista módon túloz: nem ismer pardont, nem ad kibúvót. „Nincs alku: én hadd legyek boldog!” – mondanám József Attilával, ha nem tudnám, hogy a nagy vetélytárs fordítva gondolkodott, mint Szabó Lőrinc. Szabó Lőrinc az egyént, a társadalmi viszonyaitól megfosztott individuumot hangsúlyozta, József Attila pedig a közösségben élőt. „Minden férfi bandita, minden asszony őrült” – írja Szabó Lőrinc. Körülbelül ezzel egy időben hangzik József Attila háborgó kiáltása: „Zsoldos a férfi, a nő szajha”. Ezek párhuzamos gondolatok. Épp ezért oly szemléletes az eltérés. Szabó Lőrinc a törvényektől elrugaszkodott férfit és az önfegyelmét vesztett, hisztérikus, így ugyancsak társadalmiságából kivetkőzött nőt állítja elénk. József Attila pedig az eltorzult emberi közösség vastörvényeit követő – tehát korántsem „törvényen kívüli”! – áruember, az eldologiasodott férfi és nő változatait. Pályatársával ellentétben József Attila nemcsak okolja a társadalmat, hanem vádolja is az egyén lezülléséért. A Semmiért egészen úgy próbál védekezni az egyént tárgyként kezelő társadalom ellen, hogy berendez magának egy jól elkülönített kisvilágot, melyben ő is tárgyként kezeli szerelmét: „…míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan / halott és akarattalan: / addig nem vagy a többieknél / se jobb, se több”.

El kell azonban ismernünk, hogy a Semmiért egészen már a líra műfaji sajátsága folytán is pillanatnyi érzelmet, szándékot és akaratot emel föl az örök dolgok, az eszmék szférájába. A házasságban élő férfinak pillanatról pillanatra keservesen meg kell fizetnie azért a szerelmi kapcsolatért, amelyről nem hajlandó lemondani. A 88. szonett a halott kedves nevében teszi föl a kérdést: „Kár volt? Vagy megérte?” Ez persze az új tárgyilagosság költői irányzatán nevelkedett költő hangja. Gyászolva is mérlegelő hangot üt meg, de sokkal inkább öngyötrő módon, mint cinikusan, hiszen önnön döntésére is visszakérdez.

A költemény egyoldalúsága az érzelem föltétlenségéből fakad, noha magáról az érzelemről – a férfit a nőhöz láncoló vonzalomról – mindvégig hallgat. Hallgat ragaszkodása okairól, a kedves szépségéről, jóságáról, nélkülözhetetlenségéről, az általa nyújtott gyönyörűségről – általában az asszony megvesztegető tulajdonságairól. Ezek mégis ott sejlenek a háttérben. Másként a szerelmi egyeduralom a „monarchának” is teljesen értelmetlen, fölös teher és nyűg volna, mely bajosan folytatódna további két évtized meghitt szövetségében. Egyedül a testi vonzalomnak adja nyíltan jelét, annak is csak mellékesen, megengedő módban: „…beteg / s fáradt vagyok; / kivánlak így is, meglehet, / de a hitem rég elhagyott”. Az együttlét mámora nem feledteti az emberek közt szerzett sérelmeket, ám tartósan működik a testi vágy, melynek engedelmeskedni kell. Ennek érdekében írja elő a hím egoizmus: „Hogy minden irtózó gyanakvást / elcsittithass, már nem tudok mást: / Mutasd meg a teljes alázat / és áldozat / örömét, és hogy a világnak / kedvemért ellentéte vagy.” Bármily leigázók e szavak, a menedékkereső ember kétségbeesése és panasza is bennük rejlik: ebben a világban nem lehet élni, a nyilvánosság gyötrelmei elől a magánszférába kell bújni. Vigasztalódjon a test, ha kiégett az idegrendszer, és ájult a lélek – ha ugyan nem halott.

Szabó Lőrinc verse mindeközben radikálisan felülbírálja a lovagi tradíciót, amelyből a férfitársadalom sok mindent átmentett a középkorból napjainkba. A társadalmi rang, a vele járó hatalom, tekintély, vagyon a nagyvárosi, a polgári életben is nagy úr, olykor az első éjszaka jogával felruházott várurakat megszégyenítő. A lovag azért hódol hölgyének, azért tiporja meg önként saját önérzetét, azért hordja az imádott nő lábához zsákmányolt javait, és azért képes még sok mindenre, hogy korlátlan önkényúr lehessen, miután birtokon belülre került. Révbe jutva megőrizheti „lovagias” viselkedését, betarthatja az udvariasság szabályait, az illemet, de már jogot szerzett arra, hogy tulajdonosként lépjen fel asszonyával szemben. Látszólagos etikája sincs már, csak etikettje. A várúr egy jobbágylánnyal csalja hitvesét, majd amikor megunja ágyasát, másikra cseréli. A gazdag polgár bármikor szeretőt vesz a pénzéért vagy egyéb juttatásokért. Szabó Lőrinc versének hőse undorodik ettől, és erélyesen lerövidíti az utat. Nem játssza a hódolót, amikor hódítani akar; nem alázkodik meg, amikor a másiktól vár alázatot; nem alkuszik, nem alkudozik, amikor a másiktól csak megalkuvást követel. Nem várja, hogy szándékait szentesítse a társadalom. Megvert, megalázott egyedként ellenségesen határolja el magát attól a káosztól, amely rendnek hazudja magát. „Félek mindenkitől, beteg / s fáradt vagyok; (…) Mutasd meg a teljes alázat / és áldozat / örömét, és hogy a világnak / kedvemért ellentéte vagy.” Törvényen kívülinek tudja a férfi és a nő intim kapcsolatát, a szerelmet is: „Kit törvény véd, felebarátnak / még jó lehet; / törvényen kívül, mint az állat, / olyan légy, hogy szeresselek.” Persze hogy tiltakozunk ez ellen. Nemcsak szerelmes férfiként kívánunk jobb sorsot, több megbecsülést választottunknak. Lányos apák borzadozva gondolhatnak arra, hogy egy jöttment férfi ilyesmit követeljen szülöttüktől. „Magasabb esztétikai meggondolások” sem hatálytalanítják tiltakozásunkat. Fordítva se legyünk képmutatók!

Rettenetes kiábrándultság rejlik a versben. Az emberi társadalomról ítélkezik a költő, már-már olyan fokú radikalizmussal, mint egy forradalmár, aki az elfajult rend megváltoztatása kedvéért kész megszegni az ötödik parancsolatot, azt, hogy ne ölj. Megvetéssel szól a költő a férfi és a nő egyenlőségét hirdető modernekről: „Mit bánom én, hogy a modernek / vagy a törvény mit követelnek.” Az ő érzelmeit ne szabályozzák. A szerelmet nem hajlandó a felebaráti szeretet szintjére vinni. Ámde nem fölé akar emelkedni, hanem alatta kíván maradni: „Kit törvény véd, felebarátnak / még jó lehet; / törvényen kívül, mint az állat, / olyan légy, hogy szeresselek.” Szabadságot akar lopni magának cinkosává tett áldozata jóváhagyásával és közreműködésével, amelyben nem kell a társadalom írott és íratlan szabályaihoz igazodni. Csak Szabó Lőrinc más verseiből és életrajzi tényeiből tudhatjuk, hogy nem a brutális férfi korlátlan uralmára tört egy kiszolgáltatott nővel szemben, hanem zavartalan, körülhatárolt szövetkezést kívánt, amelyben teljes az önkéntesség.

A szerelmi kötöttségen belül, illetve a szerelmi kötelékek közt megvalósuló szabadság az élet nagy talánya. Olyan önellentmondás, amelyet jó érzékkel kell kezelnünk, ha nem akarjuk, hogy a tűz kialudjon, de azt sem kívánjuk, hogy mindent fölperzseljen körülöttünk.

Utóirat

A kézirat lezárása és a korrektúra közt (nem éppen filológiai éberségem bizonyságaképpen) jutott kezembe az Írók Könyvesboltjában a Szabó Lőrinc és Vékesné Korzáti Erzsébet levelezése címmel kiadott könyv (Magvető, 2000, szerkesztette Körmendy Zsuzsanna). A Semmiért egészen keletkezése évében és a kötetben mindvégig csupa olyan levelet találunk, amely homlokegyenest ellentmond a vers szellemének, hangvételének. A költő levelei óvó, féltő szeretetről tanúskodnak. A férfiönzés ékes cáfolatául így ír 1931. február 10-én kelt levelében: „Kislányom, nagyon kedves vagy nekem, nagyon szeretlek, nagyon a barátod, testvéred, urad és szolgád vagyok. Te is nekem? (Az urad: úgy értem, hogy szeretnék az lenni, rendelkezni veled, életre-halálra. Ne haragudj érte.) Szóval hát szeretlek, te emberke, testvérke, jegyezd meg jól, hessegess el minden más hangot, minden kételkedést. Az utolsó csoda számomra, kutya-fene-szörnyű-nagy kiábrándultságom számára, hogy így lehet szeretni és kívánni valakit. Csakugyan: kislányom, te túléled bennem az istent? és a hazát? szocializmust? És a többi sokat, ami mind elsápadt, elveszett, kiürült? Érzed? Ne múlj el, te szomorú, szép csoda, ne múlj el tőlem soha, kedves. Gyerekek, Te és a Vers: vigyázzatok rám hárman, és én majd igyekszem, hogy érdemes lett légyen.”

Szinte hihetetlen, mennyire más ez az „és én majd igyekszem, hogy érdemes lett légyen”, mint az „és én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd”. Pedig igenis van kapcsolat a sok mindentől (már csak a műalkotás törvénye szerint is) elvonatkoztatott vers és a magánemberi levél között.

Ugyanennek a levélnek egy korábbi passzusában olvashatjuk a versben rögzített, fáradtságra, hajszoltságra és társadalmi kiábrándultságra utaló közérzetjelentéssel egybehangzóan: „Egyébként nagyon fáradt vagyok, sokkal komorabbnak látom a helyzetet (az anyagit), mint eddig, teljesen ki vagyok szolgáltatva a meg-nem-értésnek, nem-méltánylásnak. Borzasztóan kimerít ez a szerkesztőségi munka, s akármilyen jót, sokat, idevalót és eredményeset produkálok, az erélyük és vakságuk diadalmasan ellenáll minden fizetésemelési akciónak. (…) Pedig kétségbeesve vágyom dolgozni (…) Egyedül vagyok, védtelen, senkivel szövetségben. Ide látszat kell és valami ügyes kitapogatása és simogatása a pénz szentimentális húrjainak vagy valami brutális siker.”

Figyelemre méltó az idézett levélrészletben a költő hivatkozása a „Gyerekek”-re is. A néhány évvel későbbi Különbéke ultima ratiójaként hangzik el: „s a leprások közt fütyörészek / és nevetek / s egyre jobban kezdem szeretni / a gyerekeket”. „Gyerekek, Te és a Vers”: ez az ő szentháromsága. Család és szerelem, de szerelem a családon kívül: a mindkét végén égetett gyertyához hasonlítható. Közben hivatali robot, s ennek szorításában költői működés a felső fokon: a kettős láng is kétszeres intenzitással ég. Úgy gondolom, ez megmagyarázza, hogy bár a gyakorlatban nem élt, nem élt vele vissza, „elméletben” jogot követelt szerelmétől, hogy magánéletének korlátozatlan ura lehessen. (Arra nem kívánok kitérni, hogy ez a korlátozatlanság mennyiben érinti a harmadikat, a feleséget. Morálisan ez is fontos kérdés lehet, de a vers világán kívül marad.)

Szabó Lőrinc azért „merte” megírni ezt a botrányosan felséges költeményt, mert biztos volt benne, hogy tettei alapján sosem fogják fejére olvasni mint a zsarnokság „elszólását”. A költői őszinteség, az „elevenen boncolás” – ahogy Illyés Gyula értékelte pályatársa és barátja művészetét – úgy értékelhető, hogy Szabó Lőrinc önmagán mutatta meg, mivé torzítja az embert a társadalom. Jó, hogy ezt a művét is megírta, jó, hogy immár nemzedékeket késztet vele vitára, mely a jövőben sem fog elcsitulni. Isten áldása legyen azon, aki írta ezt a verset, és azon is, akihez írta.

 *A költeménnyel a Magam ügyében című vers e sorai hangzanak egybe: „Fáradt vagyok hazudni, emberek, / azt szeretem, akinél pihenek. // Azt szeretem, aki engedi, hogy / legyek nyugodtan az, aki vagyok: (…) // Az igazat keresem: azt, aki / nem kényszerít, hogy hazudjam neki. // Mérd meg te is: bírod-e tűrni, hogy / legyek egészen az, aki vagyok. // Fáradt vagyok, mindig kényelmesebb, / igaz vagyok, mindig félelmesebb, // félelmes a fegyverem, emberek: / mindenre elszánt lelkiismeret.” Ez a vers önkényesen cseréli fel az önismeret fogalmát a lelkiismerettel. A Semmiért egészen erre a fogalomcserére épül: azonosítja a lelkiismeretet az önismerettel. Valójában az önismeret még nem lelkiismeret, csupán annak előfeltétele. Az önismeret még nem kötelez semmire, a lelkiismeret viszont sok mindenre kötelez. A Semmiért egészen így jelzi a lelkiismeret jelenlétét a lélekben: „majd én elintézem magamban, / hogy zsarnokságom megbocsásd”. A vers alanya saját magánügyeként kezeli a lelkiismeret kérdését, amikor az mindkettőjüket érinti, főként a „zsarnokságot” illetően. A Semmiért egészen azért hitelesebb vers, mert a szerelemben végül is az egyik fél szabad elhatározásán múlik, hogy elfogadja-e a másiktól a teljes alávetettséget, vagy sem. A Magam ügyében nélkülözi ezt az életszerűséget, és a lelkiismeret területére csúsztatja, s így szentesíti az én „igazát”, mely szükségképp a másik ember „igazába” ütközik.