Kolozsvári Papp László

A vénasszony harmadik története

Hogy mi volt a dolga János hadnagynak Temesváron? Neki kellett foltozgatnia a mocsárlégben minden szegletén romladozó kaszárnyát. Falat rakatott, repedt tornyot támasztott meg gyámfallal; a követ messziről hordták Temesvárra sárban vánszorgó parasztok, dágványban el-elakadó szekerek. A legénységi termek elkorhadt padlóját szedette fel; a foszló deszkaszálakból felszálló por beült a ruhájába, beette magát a bőrébe, s szivarbarnára színezte; János hadnagy arcán a bőr elébb barna, aztán vörösessárga lett, s úgy fénylett, mint kopogóbogár-szárny. A feltépett padlódeszkák alól ezernyi rovar iramodott szerteszét, rejteket, sötétséget a katonák gúnyájában keresve; a csupasz követ gombarengeteg lepte be; a tűz sem fogott rajta.

Temesvár kőházai mocsárra épültek, s hogy el ne nyelje őket az ingovány, óriás fenyőszálakat vertek le elébb a szörcsögő földbe. A fenyőket a Ruszka-havasról hozták hosszú szekereken; egy szekér hét-nyolc öl is megvolt. Jöttek éjjel, jöttek nappal a végtelen bánsági lapályon, Belence után átkeltek a Bégán, s folytatták útjukat Temesrékás felé. A szekeresek együtt ettek, együtt aludtak az ökrökkel, éppen csak annyit, hogy új erőre kapjanak, s folytassák útjukat; egy hét menet után mintha helyben jártak volna, a síkon semmi sem változott, ők nem is mozdultak, csak a nap; éjszaka pedig a csillagok forogtak el fölöttük közömbösen. A Ruszkáról a fenyőszálak mégiscsak eljutottak nagy lassan Temesvárra, öt-hat egy kötegben, mintha valamiféle elliptikus csillagpályán keringtek volna; föltűntek a havason, bejárták tojásdad útjukat, s alászálltak Temesvár mocsaras mélységeibe, hogy aztán onnan – éppoly láthatatlanul, aminthogy azt sem láthatja az ember, miként kerül át a Nap nyugatról keletre – a hosszú fenyőszálakból kötött szekerek felbukkanjanak újra a Ruszkán, s induljanak újra elliptikus csillagpályájukon Temesvár felé.

János hadnagy ennek a pályaelemeit számította ki sárga papíron vagy számolásra szolgáló palatáblán.

A hat-nyolc öles szálakat kihegyezték, hegyüket tűzön megedzették, vaséket is vertek rájuk, égnek emelték, s óriási háromlábakra fölfüggesztett vascipókkal beleverték őket a földbe. Szorosan egymás mellé. Ha megengedjük, holott meg nem engedhetjük, hogy a Temesvár mocsaras mélyeibe vert óriási fenyőtüskék szabadulni próbálnak, vajon elképzelhető-e biztosabb rabság, sötétebb tömlöc, mint homlokig a földben, szorosan egymás mellett, összepréselve, a nedves mélyben! Fölébük házak tornyosultak, álltak szilárdan; a Temesvárt tartó cölöperdőt csak a földgolyó szerteszét szakadása vethetné szét sötét fészkéből.

János úr boldog volt! Ahogyan nem szeretett engem, holott velem élt abban a lápra támaszkodó kunyhóban, úgy mérnöki munkáját sem szerette, mégis úgy merült el benne, mint földbe sulykolt gerenda, szorosan feszülve egyik a másikhoz. Számolgatott valamit szüntelen. Alkalmasint azt, amitől apja, professzor Farkas annyira féltette, ám amit mégis oly diadalmasan vetett elém akkor, hajnaltájt, amikor legnagyobb megkönnyebbülésére meghalt a rettenetes Zsuzsanna, ő végre ízekre szedhette, megállapíthatta, hogy a lépe!, az volt az oka mindennek, s hogy ez az infámis testrész asszonyi hiúságnak lett pokoli ősköve, s büntette őt, a szörnyű Zsuzsannát, de büntette őt magát is, Farkas urat, aki a csábításnak áldozatául esett volt Kolozsvárott! Ilyen szépen összejött minden professzor Farkas elméjében, miközben odavágta elém a János úr levelét, melyet Temesvárról írt neki, s amelyben arról povedál, hogy kifordította sarkából a világot! S miközben Farkas úr diadalmasan megmutatta a levelet, kéjesen megropogtatta a derekát, hiszen már régebben elvégezte magában, hogy ő bizony új asszonyt vesz a házhoz, megérdemli, nem olyan öreg ő még, hogy csak a háztartást bízza rá. A levelet tehát visszagyűrte a zsebébe, s közben az elméje a Teréz húsos csípeje, kőkemény tompora körött forgott-gomolygott, már ahogy elméhez illik.

János mérnök úr boldogságát egyre növekvő aggodalommal kísértem. Verette a cölöpöket, arca barna volt a kaszárnyapadló porától; néha combig merült a dágványba, a Béga partján húzódó utat erősítvén; a sár rászáradt a ruhájára, s úgy potyogott le róla minden lépésre, mint vedlő gyíkról a bőr. Büdös volt, undorító. Csak a szeme élt, valamiféle gonosz fény sütött a szeméből; nem evilági. Féltem, hogy csodát tesz! Miként odafent a magas hegyekben, Erdély kegyetlen szívében életveszélyes volt minden csodatétel, úgyképpen az életét kockáztatta az is, aki Temesváron, a lápra épült városban, büdös katonák és részeges cimborák között csodatételre vetemedett.

Ámbátor János mérnököt nem kellett félteni a duhaj cimboráktól. Tán inkább a cimboráknak volt jó okuk tartani a megátalkodott párbajhőstől, aki kardvívásban olyan mintát cakkozott az ellenfél mellére, amilyet a pálinkásmeszelyekkel maradék értelmüket is elütő bajtársai csak rendeltek tőle. Hogy aztán a kardot a füstös légen át a mestergerendához hajítsa, s mikor az ott pengve, remegve megállt, kiparancsolja a placcra valamelyik cimboráját a legveszélyesebb mutatványra. Hogy mersz is kellett ahhoz?! Régen elitták akkor már a tiszt urak az utolsó csepp józan tartózkodásukat is! Úgyhogy valaki büszkén kiállt a placcra, pipáját szája sarkába vágta, s János úr ráemelte kézi mordályát, s úgy szétlőtte a füstölgő pipát, hogy csak egy kis csonk maradt a diadalmasan röhögő foghíjas szájban. Ehhez képest semmi volt, hogy az ajtófélfába vert vasszeget egyetlen kardcsapással vágta le! Potomság!

Télen, amikor a farkasok éhükben a város környéki tanyákat üvöltötték körül, s falkákba verődve Temesvár határáig merészkedtek, a tiszt urak vadra keltek. A láp kopogósra fagyott, a szíjas nád véresre karcolta a bőrt, ha csupasz kézzel érintette az ember. A kirendelt patrul már este útra kelt, fölverte a falvakat, a férfiakat óriási félkörben állította fel, s adott jelre a hasas arcvonal elindult Temesvár felé; lábast vert, kurjongatott, kereplőt hajtott; a patrul a pisztolyából pukkantgatott.

János úrnak akkor már nem jutott eszébe, hogy csodát tehetne, ha akarna. Nem is akart. Ott kuporgott lövészlyukában a többi cimborával, talajszinten vizsgálva a síkot, abból a szögből, amelyből a legjobban észrevehető a pusztaságokon a mozgás, távolodás vagy közeledés, magányos strázsa vagy eliramló vad. A föld szintjén, melynél alantabb már csak János mérnök állt éjszaka vájt vadászgödrében, jeges havat terelgetett a szél, gubancokba összekapaszkodott, boszorkánygyűrűkbe gömbölyödött nádszál, bogáncs és sás hengeredett a semmiből a semmibe. A szél tornyokat emelt a vékony hópaplanból, le-leterítette, hogy kisvártatva felkapja, s odébb tegye le ismét.

Távolról – a hang messze terjedt a jégfoltos pusztaságon – hallani lehetett a hajtók hangját. S mintha csak a hangfoszlányok testet öltenének, állatok cikázása, iramlata, fel-feltűnése, ponttá zsugorodása élénkítette meg a szürke semmit. Nyulak, lomha fácánkakasok, más káráló kétlábúak rebbentek el János úr előtt. Lőni még nem lett volna szabad, hiszen toportyánra mentek, de ki bír ellenállni a vadászszenvedélynek, ami a ravaszra fonódó mutatóujjban zsibong. Innen is, onnan is lövések hallatszottak, ugyan ki tud ellenállni a csillogó rókaprémnek, a finom nyársonsülttel kecsegtető fácánkakasnak.

Hullt a farkas is. Este a csenevész fákból rakott, nyuszorgó tűz mellett hosszú sorban feküdtek az ordasok, távolabb a nyulak, fácánok, galambok. S még távolabb, hogy ne zavarja az urak mulatságát, azok a hajtók, akiket vadnak néztek a kavargó hajnali homályban megbúvó vadászok. Majdnem mindig volt köztük gyermek is. A jobbágykölyköket ellenállhatatlanul vonzotta a vadászat; ha feltűnt a faluban a patrul, nem volt az a hatalom, ami visszatarthatta volna őket. Facipőben, nádbocskorban iramodtak ki, s ők voltak mindig az első lövések áldozatai.

Ott feküdtek hát, élők és holtak. Az élők fakupákból itták a gabonapálinkát – a vadászatokra nem jutott a messze földről hozott, nagy kincsként porciózgatott borból. Volt viszont pálinka, s a Ruszkáról fenyőfaszálakat fuvarozó jobbágyok mindig hoztak néhány hordó fenyővizet is. A kupaszám nyakalt pálinkától aztán sorra eldőltek a vadászok, eltátott szájukból odvas fogak szaga, kupájukból romlott boróka bűze áradt. Első duhaj jókedvükben még ölelkeztek, s amint egymás nyakába borultak, szembeokádták egymást. A nyálkás okádék ráfagyott a szerteszét heverő vadászok mentéjére, amiképpen az elejtett vadak vére is ráfagyott a bundákra. Vércsüngők fityegtek a farkasszőrön, rókaprémen, a kövér madarak tollán.

Mindenki ott hevert öntudatlan a jeges földön, egykedvű juhászok táplálták a tüzet meleget nem adó, hirtelen fellobbanó, ki is hunyó nádkötegekkel. Ekkor léptem elő én, férfiruha volt rajtam, szőrével kifelé fordított báránybőr bundámról úgy lógtak a jégcsapok, mint nyári fákról a pulykatakony. Megráztam János vállát, aki magányosan állt, a bánsági pusztaság semmijébe meredve, olyanképpen, ahogyan nagy gondolkodókat ábrázolnak nürnbergi betűfaragók a kacifántos iniciáléikon. János fáradt volt, részeg, a vérengzés mámorát fölváltotta benne a savanyú émely. Akkor még elég bizalmas kettesben éldegéltünk ahhoz, hogy elmondja, úgy érzi, kipukkad a feje, nádszállal felfújt béka, mint azt gyakran láthatta, nyáron, a vár alatti mocsárban – gyerekek játéka volt: ki tud békát nagyobbra fújni, mielőtt szétdurranna, mint tüzes bomba. Ilyenkor, mondta, ölni tudna, de nem farkast, hanem embert. Az ölési kedv és a lehetséges áldozatok közt azonban valamiféle könnyű firhang, áttetsző lepel lóg, amibe ő belenyúl, beledöfi kardját, belelő pisztollyal; de lőhetne akár ágyúval is, a könnyű firhang alig lebbenve elnyeli kardját, golyóbisát.

Ez gomolygott hát Jánosban, amikor ott állt a bánsági párában, a részegek bűzében, a zsákmányból áradó alvadó vér szagában. Nem gondolkodott életen, és azokon az átkozott paralellákon, nem számok nyüzsögtek a fejében, csak a testi bomlás milliom hangyája. Ennél már jobb volt, amikor ő is ott feküdt részegen a többiekkel, a jeges földön. Egy katona áthengerítette néha az urakat egyik oldalukról a másikra, hogy fagyos fertályukat is érje a kis, hitvány meleg, ami a nádtűzből áradt. János arca gyűrött volt, mint golyó roncsolta nyúlpofa. Szeme se csillant, mintha csak két barna kavics állna ki a horpadt szemüregből. Konkáv volt ez az arc, egyszersmind konvex. Az élet nem tért vissza az arcba, s ő úgy követett, mint aki még mindig ájultan hever; csak az alélt, kificamodott, görcsös test mozogni tudott, követett, amint ott mentem előtte, végig a kiterített zsákmány mentén, vérbe fagyott farkasok, rókák, nyulak, apróvadak közt, s tovább, a tollbegyükön vérgyöngyöt viselő fácánok, fajdok közt; de volt ott vidra, borz, vadmacska, nyest. Arca mintha kitisztult volna, amikor a nemes vadmadarakhoz érkeztünk! Micsoda vadászdiadal! Siketfajd és magyarótyúk, túzok és nyírfajd, szalonka és császármadár!

Odaértünk, ahol a halott gyermek feküdt. Valaki marék füvet tépett, s az arcára szórta. A szálak közt kifehérlett a halott szemgolyó. Keze görcsösen kapaszkodott a jeges porba; ötfogú gereblye. A golyó a mellén érte, a szívét ütötte át. Egyetlen összerándulás, amint repül a hajnali bánsági síkságon, golyótaláltan, hogy aztán találkozzék a földdel, amiből lett, s amivé leend.

János óvatosan körülnézett, magam is olyanformán álltam, hogy takarjam őt, hogy senki se láthassa, amint a halott gyermek fölé hajol, kibontja réklijét, letörli a vért a sebről, majd letörli a szűk mellkasról a sebet is. Hasára fordította a gyermeket, a hátát lemeztelenítve ott is eltörölte a golyó nyitotta sebet. A gyermek mélyet lélegzett, szája kinyílt, szeme összeszűkült. Fény csillant benne, gyanakvó fény. Páni riadalom. János ülő helyzetbe segítette, mire a gyermek feljajdult. Lábán is érte golyó, sípcsontja kettébe tört. Mielőtt azonban a gyermek felsikolthatott volna fájdalmában, János végighúzta kezét a pipaszár lábon, s a félrebicsakló csont kiegyenesedett.

A gyerek vadul elrohant, megkönnyebbülve, hogy nem verik meg, amiért éjszaka kiszökött, s elvegyült a hajtók közt. János pedig magányosan indult vissza Temesvárra. Felkapott egy szekérre, mellékuporodtam én is, a kocsis megnógatta a lovat. Az úton vékony hó ropogott fukaron a kerekek alatt.

Akkor már minden tekintetben rossz volt János mérnökkel. El is határoztam, hogy elhagyom. S valóban, amikor egyszer, tavasz táján, kijött a várból, hogy zsörtölődésre, ütlegre, öklelő durvaságra betérjen abba a mocsárra néző kunyhóba, ami mégiscsak az otthona volt, engem már nem talált ott. De eltűnt nyomtalanul a várfalhoz tapasztott kunyhó is, melynek belső fala télen halálos hideget lehelt, nyáron viszont elviselhetővé tette a dögletes bánsági hőséget; felhangosítva éktelen békakuruttyolást, zümmögő szúnyogfellegeket.

Állt hát János a kunyhó hűlt helyén, s bámulta a semmit. Akkor már tudtam, hogy más alakban térek vissza az életébe; de csodálkoztam, hogy a pusztulás, a semmi láttán még csak fel sem kiált. Mindegy volt neki. Méltó fia volt professzor Farkasnak.

Állt hát, aztán vállat se vont, s elment.

Sokszor meggyanúsítottak, hogy én voltam Fanni von Schönbruck, aki levélkéket küldött János főhadnagynak Arad várába. Ez nem igaz! Fanni illatos szépasszony volt, emeletes házban lakott, virágnyelven értekezett az egész helyőrséggel. Az volt a célja, hogy férfi ahány csak van Aradon, az mind az ő hódolója legyen, az ő otkolonyos nyakát szagolja messziről, hozzá írjon szerelmes strófákat, amelyeket ő epekedéssel viszonoz. Rég volt háború, s ez nagy benső keserűséggel töltötte el Fanni von Schönbruck lelkét. Milyen szép is lett volna, ha ő küldi csatába a hősöket, akik mind egy szálig érte ontják vérüket! A férfi érte él, sőt érte hal! Fanni von Schönbruck azt szerette volna, ha minden férfi belétébolyodik, mivel azonban e helyzet sokáig fenn nem tartható, a férfi hulljon el a csaták mezején. Fanninak Napóleon idején kellett volna élnie. Mert a magyar szabadságharcra, ó, arra még húsz esztendőt kellett várni.

Nem én voltam Fanni von Schönbruck.

Én cemende voltam Aradon.

A Maros nagyot kanyarodik a város alatt. Bal partján áll a vár, mélyen a földben. Fölfelé, az égnek nem volt hogyan és miből emelkednie, tehát a föld alá bújt. Legalsó termeiben fel-feltört a víz, ha áradt a Maros. A falak dohosak voltak a legmelegebb nyárban is.

A tisztek csónakon eveztek át, ha bálba vagy bordélyba igyekeztek. Fáklyák imbolyogtak alkonyatkor a barna víz fölött. Az urak elébb bálozni mentek, egyenruhájuk csak úgy feszült a testükön, kard zörrent, sarok csattogott a kerékvető köveken, amikor a sarat hántották le lábbelijükről. Aztán amikor italtól megmámorosodván, az asszonyi testek szagától félőrülten, éjféltájt ismét kilódultak az utcára, kivétel nélkül mind úgy érezték magukat, mint akik megvesztek. Éles szavak röpködtek, duhaj nóták harsogtak. Akik egymásban is örömüket lelték, eltűntek a nádasban. Mindenki tudta, de senki nem vett róla tudomást. János főhadnagy sohasem állt azok közé, akik a másik férfi ölelésében kerestek enyhületet. Ő verekedett. Ököllel arcba vagy kard kard ellen. Nagy párbajhős volt őurasága. A bálok után azonban, a barna aradi éjszakában nem párbajok vívattak. Vadul őrjöngött minden férfi, mint iskátulyába csukott szarvasbogarak. Az egyenruhák posztóján még érezni lehetett a hölgyek parfőmjét, s ami ennél is elviselhetetlenebb volt, verejtékük kényes szagát. Az urak összegörnyedtek kínjukban, annyira feszítette, majd szétvetette ágyékuk a szűk nadrágot. Volt, aki lemeztelenítette magát, még csak odébb sem húzódva osztályos társaitól, s vadul markolászott, Krisztinát, Júliát, Erzsébetet szólongatva, míg végül rángatózva földre nem vetette magát. Így vált valahogyan elképzelhetővé a borzalmak borzalma, az iszonyat a tizedik hatványon, mint János főhadnagy mondta volt, a visszatérés a Maros túlsó partjára, a vizes hálóterembe, ahol fehér girlandot rajzolt a falra a salétrom, s bárhogy irtották is, keszeg patkányok menekültek, vagy álltak hátsó lábukra, mintha csak szóba akartak volna ereszkedni hálótársaikkal.

A báli melegből, a lobogó fáklyák fényéből visszatemetkezni a föld alá, a várba! Másnap kitört a tisztekből a kegyetlenkedés. A legkisebb vétségért is a legnagyobb büntetést szabták ki. S ettől fokozatosan megnyugodtak. Mintha csak nem valamelyik legényke meztelen teste feszült volna kikötözve a várudvaron, vesszőre várva, hanem a Júliák és Krisztinák, akik elbódították őket szépségükkel, illatukkal, hogy aztán hűtlenül elbocsássák őket, ők pedig belevesszenek az aradi éjszakába, üvöltve, mint veszett ebek… Walter őrnagy a pincébe vitette le a függelemsértő katonát, ott meztelenre vetkőztette, keresztre kötötte, s addig vesszőzte, amíg a sikoltozó szerencsétlen kínjaitól ő maga hatalmasan megkönnyebbült.

Én ennek a Walter őrnagynak voltam a cafkája.

Mert a bálok után a fáklyák a mi házunkhoz vezető úton imbolyogtak tovább.

A ház a Maros töltésére támaszkodott, ami a várost óvta, ha óvta, az áradástól. Cölöpök meredtek ki a homokból, búzaszállító hajókat kötöttek ki itt régen. A cölöpökön a deszkapallók már rég elkorhadtak, újakat rakattak rájuk, s ezekre deszkaházat tettek. Ez volt a mi házunk. Évente elvitte volna a Maros, ezért ha jött az ár, az egészet szétszedték, s felhordták a töltésre. Volt néhány szobácska, de azokon a báli éjszakákon, amikor a helyőrség tisztjei, mint veszett farkasok, üvöltve lökték be a kalyiba ajtaját, senkinek sem volt szüksége külön szobára. Ott esett meg minden a nagyteremben, ivászat, duhajkodás, párbaj, ibrikálás, ölelkezés.

A báli éjszakákat mi, lányok izgatottan vártuk, és rettegve féltük.

János főhadnaggyal való újabb megismerkedésem úgy esett, hogy ő mentett meg Walter őrnagy karmaiból.

A házban, melynek padlórései közt látni lehetett a Maros szürke vizét, parasztlányok, házukból kivetett, Aradra menekülő parasztasszonyok szolgáltak. Csupa sorsverte szerencsétlen, aki abban lelt feloldozást, hogy a sors csak még jobban veri osztályos társait, mint őt magát. Ha betegség, forróláz, sorvadás döntötte le valamelyiket, ápolgatták, ha nyár volt, elhajtották arcáról a szúnyogot, mely a magatehetetlent úgy belepte, mint lapát föld, ami a halott arcára hull. Ha kiverte a forróság, vizes réklit adtak rá, s elégedetten mondogatták maguk közt, de úgy, hogy a haldokló is hallhatta: ez se húzza sokáig! Aztán hogy valóban elment, az életben maradók arcán és tartásában valami félszeg diadal jelent meg. Amíg szekérre rakták, hogy a temető árkába vigyék a megboldogultat, ott álltak büszkén. Ők még élnek!

Majdnem minden duhaj éjszakán meghalt valaki közülük. Ezeket félrehúzták, s hajnal felé leeresztették testüket a Marosba. A város végén, ahol a Maros nyugatnak fordul, aligha találhatta meg valaki is. S ha egy pákász csáklyája beléakadt is, nem jutott annak eszébe, hogy partra húzza. A halak valamiért az ember arcát kezdik ki. Talán a szeméért.

János főhadnagy mintha megismert volna; mintha kísértetet látott volna. Csak nézett a lámpások fösvény fényében. Ahogy az ő arcára vetült árnyék és fény, úgy tűnhetett föl előtte az én arcom is. Ismertem minden vonását. Ha nagy belső felindulás kerítette hatalmába, arca eltorzult, az őrült Zsuzsannáéra emlékeztetett. Amikor ádázul kutatott elméjében, arca kisimult, hosszúkásabb lett, mint hegyesebb csúcsára állított, nem egyenlő szárú háromszög. De hát ennek az egyenletnek nem volt megoldása. Ott volt vele szemben az asszony, aki titokzatosan tűnt el az életéből, s vele együtt eltűnt a ház is, ahol lakott vele. És most itt van újra, arca maszatos, haja boglyában púposodik a fején. De ő az! Ő az! És mégsem lehet ő, hiszen azóta, hogy Temesváron utoljára látta, évek teltek el, s ez a fehérszemély semmit sem öregedett. Bőre oly hamvas, mint annak a lánynak a bőre, akit a havason ismert meg, s aki követte őt ide a síkságra, s aki esdekelve kérte, hogy menjenek, meneküljenek el innen, az ígérgetés és hitegetés földjéről; itt csak lassú elsorvadás és pusztulás lehetséges; itt, a világ legfenségesebb díszletei között; havas hegyormok, félkörben fenyves, alant kristálytiszta patak; őzek szökellnek, rigók röppennek, a medve olyan meghitten ballag elő a rengetegből, mancsában málna vöröslik, mint szelíd, mesemondó nagyapó.

Én semmit sem öregedtem. János főhadnagy tekintete azonban megtört, pedig hát tíz esztendő sem telt el azóta, hogy feladtam mellette reménytelen virrasztásomat. Mintha önnön apja lett volna; de nem hasonlított apjára, Farkas úrra. Anyja vízkóros szeme meredt rám a szűk arcból, s amint a fürkész tekintet torz vigyorra húzódott, mintha az ifjú, a kolozsvári Zsuzsanna arca rémlett volna fel, valamiféle mindent elpusztítani, lerombolni kész haragban.

Később elmondta, hogy előbb azt hitte, a lánya vagyok annak a lánynak, aki őt megmentette a vadászaton, vele jött Temesvárra, s akire ő nem hallgatott, hogy innen, Erdélyből bármi áron, még az élete kockáztatásának árán is el kell menekülni. Később azt vetette latra, hogy a húga vagyok annak a lánynak, aki talán nem is létezett, csak ő képzelte, hogy ott, a vadlesen kezét a kezére tette, aztán elvezette a tekervényes patak mentén le a völgybe, ki a hegyek börtönéből. János főhadnagy végül elintézte magában, hogy én nem léteztem sohasem, nem ölelkeztünk forrón, nem nekem mondta azt a keresztúton, hogy ő itt marad, hogy Bécs az már nincs is, nem is volt soha. Hogy immár biztos benne, hogy ő nem is járt sohasem Bécs városában, nem ott végezte hadimérnöki iskoláit. Ezt ő mind-mind csak képzelte… Így beszélt nekem később, amikor már Lembergben éltünk… S hozzátette: csak azért nem biztos teljesen, hogy ezt az egészet ő találta ki, csak az ő fejében fogant meg a császári város, a zord mérnöktanárok unalma, mert mintha úgy emlékeznék, ő volt, testi valójában, húsában, vérében, velejében az az ifjú hadapród, aki eljárt a bécsi színházakba, megleste előadás után a nevezetes dámákat, és azt a sajgó sóvárgást, amit akkor érzett, hegedűjátékba fojtotta. Ez mégsem lehetett csak az ő képzeletének a szüleménye, mint a sok tornamutatvány a magas matézis létráin, kötelein, esplanádjain.

És akkor – Lembergben immár, ahol közös életünk utolsó éveit töltöttük – megvallottam neki, hogy az a lány, akit ő megmentett a tébolyodott Walter őrnagy karmai közül, az én magam vagyok. És hogy nem késő, még semmi sem késő! Mindent megtett, amit a be nem váltható ígéretek földjén, Erdélyben és vidékén csak megtehetett. Én sem értem, senki sem érti, hogy mit vitt végbe azon a néhány árkus papiroson, amit az a szerencse ért, hogy híres elméletét arra írta le, s ezzel ezek a lapok mindörökre megszentelt lapjai lesznek az emberiségnek – nem, ezt senki sem érti! De vegye eszébe: ennyi volt, és nincs tovább! Még el lehet innen menekülni, még fel lehet lelni a földi boldogságot, már amennyire boldog tud lenni az árnyékvilágban egy Árkosi Benkő Zsuzsanna gyermeke; benne a téboly csírájával, a feneketlen becsvágy nyüveivel, melyek belülről fogják szétrágni. Még eljuthat Bécsbe, a híres-nevezetes német városokba, bejárhatja Hollandiát, láthatja Párizst, áthajózhat Angliába! Hogy miből fog megélni, hogy hol fogja hirdetni az igazát? Hát majd embert ölünk, ha kell, mondtam neki Lembergben, s néztem, amint arcvonásai úgy mállnak szét, mintha arca vízbe merülne, s vonásai szétomlanának, mint homok.

Aradon azonban János főhadnagy elvégezte magában, hogy kísértetiesen hasonlítok az ő kedvesére, aki úgy illant el, mint a kámfor. S ez a kísértetnő vagy cemende az ő egyetlen hívének teljesíti minden elképzelhető és elképzelhetetlen szeszélyét. Az ő egyetlen híve pedig Walter őrnagy volt, az egyetlen ember, aki értette János főhadnagy rajzait és számait, melyekről olyan szent áhítattal, majd érthetetlen változásképpen oly vad dühvel tudott beszélni. Ezektől a rajzoktól és számoktól, melyeket néhol betűk helyettesítettek, s amiket nem volt ember Arad városában, hogy értett volna, de nem értett azokból egy vak sillabuszt sem az egész Bánság! Professzor Farkas is úgy vette kezébe ezeket a lapokat, mintha tüzes bádogot érintett volna, értette is, nem is – ott álltam mellette, Vásárhelyen, vízhordó, tyúketető, söprűvel vitézkedő kis szolga, s nem értettem semmit a lapokból, amiket professzor Farkas úgy tartott a kezében, mintha nyúzott béka volna; de láttam, hogy valamiképpen mindahányan, Farkas úr, János úr, s később a szörnyű Walter őrnagy, mindahányan úgy merednek eme papirosokra, mintha kút nyílna meg előttük, s a mélység mindőket ellenállhatatlan erővel örvényébe vonzaná le.

János főhadnagy, aki nem tudott szeretni, akinek sohasem voltak barátai, aki még akkor is, amikor engem ölelt, mintha tekintetével a szoba homályos sarkaiban kalamistrált volna, ki mást is fogadhatott volna a bizalmába, ami nem volt bizalom, tehetett meg barátjának, holott minden volt, csak barát nem, kibe kapaszkodhatott, ha nem a szörnyeteg Walter őrnagyba.

Walter őrnagy nemcsak a vétkes katonát vesszőztette meg saját gyönyörűségére, hanem a ringyóit is. Az aradi bálok rettenetes éjszakáin, a Marosra épült deszkaházban mindenki tudta, hogy élete egy hajszálon függ. Amikor aztán a részeg urak előtt le kellett hánynunk rongyainkat, hogy meztelenül lássanak, megkönynyebbült sikongatásban törtünk ki. Major Walter ilyenkor parancsot adott a cseresznyeszedésre, ha tavasz volt; máskor egy-egy kosárka egrest, szilvát, télen pedig, amikor fagyos madárként reszkettünk a hodályban, a padlóréseket s egyéb nyílásokat ez időben sárral tapasztották be, télen tehát aszalt szilvát szóratott szét a padlón, s nekünk azt, meztelenül, minden szemért külön-külön leguggolva, kosárba kellett szednünk. Immáron reménykedhettünk, hogy nem kell felnyitni hajnalban a csapóajtót, hogy a mélyben örvénylő barna vízbe dobjuk a dorbézolás áldozatát, akit aztán a forgó lassan megpörgetett, egyszer, tízszer, hogy kivesse végül magából, s a test, valamelyikünk teste elinduljon lassan lefelé, napkeltének ellenében, holt szemét rámeresztve a víz alatt tátott szájjal felé csapó harcsának.

Voltak szörnyűbb éjszakák is major Walter báli éjszakái után. Ilyenkor józan volt, szája vonallá vékonyodott, szemében sárgán villogott a gyertyák fénye. Meztelenül kötöztetett hozzá minket a mestergerendához. Kezünk a fejünk fölött, lábujjunk alig érte a padlatot. Hajunk homlokunkba hullt; s én éreztem, hogy a rettegő testeknek más a szaga. Csípős-édes. A seggünket vesszőztette meg. A parti füzesből vágatott nyers, zöld ágakat. A hodályban dermedt csend volt, csak a felhúzott lányok szipogása, könyörgése hallatszott. De ez nem számított. Csönd volt. Aztán major Walter parancsot adott, hátradőlt székében, lábát a rozoga hordóra tette, a kupa messze gurult róla. S a vesszők suhogni kezdtek, mi pedig sikoltoztunk, körbefordultunk a kötélen, ami összefogta a csuklónkat a fejünk fölött. Amikor azt a parancsot kaptam, hogy miközben a csapóajtó vasgyűrűjéhez kötözött Fannit korbácsolják – vajon azért büntette ilyen kegyetlenül, mert a neve azonos volt a bálkirálynő, Fanni von Schönbruck nevével? –, az őrnagyhoz simuljak, s halmozzam el minden kedvességgel, amivel lány férfit csak elhalmozhat, engem is hasonlíthatatlan gyönyör árasztott el, látván, amint Fanni őrült táncot jár a vasgyűrű körött, sikoltozva hemperedik erre-arra, föláll, amennyire teheti, segge megfeszül, kinyílik, megmutatja magát, ágyéka úgy lüktet, miként kopoltyú emelkedik-csukódik a szárazon. Aztán a korbács, ami sokkal fájdalmasabb volt, mint a fűzfavirgács, lecsapott a Fanni seggére; az összecsukódott, mintha csak önmagában akarna elrejtőzködni, csiga módra. De ez nem volt lehetséges, s folytatódott a tánc a vasgyűrű körül; én pedig éreztem, hogy az őrnagy teste megemelkedik, s valóban, el is üvöltötte magát, hogy gyorsabban!, és erősebben! s Fanni, minden jelenlévő letagadhatatlan gyönyörűségére, körbehengergőzött a padlón; s hogy az őrnagy intésére a büntetés félbemaradt egy percre, láttam, hogy eszelős szemét Walterre veti, szája esdő szavakat formáz, s közben éreztem, hogy ennyi nem elég, hogy a meztelen Fanni formás testének tánca ennyivel nem érhet véget. Mindenki várta az őrnagy parancsát, s valósággal örömujjongásban törtünk ki, amikor az őrnagy azt mondta, hogy még egy fertály órát!

Fanni nem halt meg akkor éjjel. Felgyógyult a szörnyű tortúrából. Később ölte bele magát a Marosba.

János főhadnagy csak vele, Walter őrnaggyal oszthatta meg a matézis iránti nagy szenvedélyét.

Gyakran láttam őket, amint a Maros partján bandukoltak délnek. Belegázoltak a kiöntésekbe, térdig érő iszapon cuppogtak át. Karjuk mereven lógott, mintha testükhöz lett volna nyűgözve, vagy nagy köröket, kanyarokat írt le a levegőben, mintha csak rajzot, számot róna a levegőbe, ami aztán ott van, és még sincs ott.

A rideg János főhadnagy nekihevült, ha a tiszti szobában rajzai és számai fölé hajolhatott, s azokat Walter őrnagynak magyarázhatta. Nem voltak barátok, inkább gyűlölték egymást. Így történt, hogy amikor egy aradi bál másnapján, nem sokkal a Fanni halála után, akinek az volt az egyetlen bűne, hogy úgy hívták, mint Fanni von Schönbruckot, Walter őrnagy engem egy nagy uszadékfához kötözve a sorsomra akart hagyni a Maroson, inginieur János megmentett. Vajon ugyan miért? Ő sohasem vett részt a Walter őrnagy kegyetlen játékaiban, de megakadályozni sem próbálta azokat. Tán látta, amikor másokat meztelenül a sodródó fához kötöztetett az őrnagy; főleg a tavaszi árvizek után hozott a Maros egész ligeteket, óriásfákat; gyökereik égnek meredtek a vízben. Az ár szeszélyére bízott áldozat sikoltozva rimánkodott a barna vízen, fehér teste szúró látványt nyújtott a lóhátról szemlélő Walter őrnagynak és cimboráinak.

Ingenieur főhadnagy János lassan közeledett a poros ösvényen. Meleg nyár volt, a göcsörtös fűz évekkel azelőtt akadt fenn a homokon. Kérge lehámlott; húsa szürkésfehér, mint halott ember bőre. A katonák kiásták a homokból, s a vízre tolták. János főhadnagy úgy közeledett, mintha nem is látna minket. Én meztelen voltam, kezem a Gorgó-főt mintázó gyökerekhez kötözve. A város tornyai messze remegtek a déli forróságban, a földvár bástyái onnan nézve olyanok voltak, mint elfertőződött fekélyek.

János úr egyedül jött a parton; de mintha nem lett volna egyedül. Egyetlen ember, ő, ingenieur főhadnagy János látszott csak a porondos ösvényen közeledtében, de valamiképpen jött még vele valaki. Nem volt egyedül, s ezt senki sem értette. Viszont mindenki látta. Látta azt, amit nem látott, hiszen nem volt abban, János úr közeledésében semmi látni való. Jött egyedül a parton, s jött még vele valaki, aki nem volt ott.

Az egy ember, aki kettő volt, úgy itatta át félelemmel a katonákat, mint száraz tapló szívja magába a tintát. Álltak, mint fejüket lecsüggesztő gipszfigurák, olyan fehérek is voltak, s meredtek hol egymásra, hol a közeledőre. Az ásó, amivel a fatörzset kiszabadították az omlós martból, mintha a kezükhöz nőtt volna. Testüket hosszabbította meg az a kötél is, amivel a füzet, rajta engem, ki akarták vontatni a sodrásba. Ketten a rozoga ladikban álltak, épp meg akarták ragadni a hosszú rudakat, hogy ellökjék magukat a parttól, s a törzset, vele engem, vontatóra fogják.

A dermedtséget lassan felváltotta a vonítás. Mintha ebfalka fakadt volna dalra, üvölteni kezdtek, lassan, lépésben hátrálva a közeledővel szemben. Az arcok lilán lüktettek, a verejték árkokat szántott a kérges bőrön; mások sápadtak voltak, békahas-fehéren fénylettek a napsütésben. Én láttam meg őket először? Vagy egyszerre láttuk meg mind? Így lehetett. De ami így megnyílt a szemnek, az képtelen volt megnyílni az értelemnek. Az maga volt a téboly!

Ingenieur főhadnagy János egyedül jött, s mellette ott lépkedett az árnyéka. A homokos síkságot beragyogta a nap. Ő ment, s a napfényes homokon egy emberi árnyék suhant mellette. Nem az ő árnyéka. Ingenieur, geométer János úrnak nem volt árnyéka!

Walter és emberei megfeledkeztek rólam. Vonításuk ordítássá szűkült. El akartak rohanni, de mintha le lettek volna enyvezve. Csak előre, csak a közeledő kiméra felé lehetett mozdulásuk.

Az arcok eltorzultak, a szemek kimeredtek üregükből; kétségessé vált, hogy egyáltalán szemek-e, s nem holmi gyökérfehér szálakon függő óriásfürjtojások. A remegő kezek fegyverért tapogattak, s remegésük akkor sem szűnt meg, amikor megragadták a gyilok markolatát. Nem János urat vették körbe, a kocsmacimborát, akit jól ismertek, a párbajhőst, aki csak azt kérte, hogy két viadal közt hegedülhessen, mint vándorcirkuszban a csepűrágó, aki két bukfenc között kürtjét fújja, dobját veri; nem János bajtársukat vették körbe reszkető ínnal, vacogó foggal, a férfit, aki megkardlapozta a cafkáját, aki elmocskolta vérét; nem a mérnököt félték, hisz őt úgy ismerték, mint út porától retkes sarkukat! A közelgő, a János mérnök lépteivel a magáét összeigazító árnyékot fogták körül.

János úr úgy haladt át a csatárláncba rendeződő katonák közt, mint felhő sietős árnyéka. Lehet, hogy nem is látták, hogy észre se vették? Meglökte a füzet, melynek kopár gallyai a sekély vízben kapaszkodtak. A törzs ellódult a parttól, ő fellépett rá, mint ringó uszályra, elvágta kötelékeimet, levette ingét, s betakart vele. Láttuk, amint a katonák rávetik magukat a parton maradt gazdátlan árnyékra, az vadul védekezhetett, hiszen a támadók, mint ökölcsapástól, jobbra-balra dőltek. De hát többen voltak, nagy túlerőben voltak, s mintha csak ördög szállta volna meg őket. Vagy csak, miként a bécsi katonai akadémián tanulták, előremenekültek, oda, ahol a győzelem vagy a halál van? De mi vonzotta oda őket, miért nem hátráltak meg, félve a rettenetes magányos árnyékot? Ki érti ezt? Miért kellett ölniük az életük árán is?

A félelem hatása volt talán, hogy a támadók karjai átkulcsolták s magukhoz szorították azt, ami láthatatlanul ott állt előttük. De akkorra a göcsörtös, kérgevesztett fűz már kisodródott a folyó közepére, s én megmenekültem. Távolodóban úgy látszott, mintha az árnyék gazdája láthatóvá vált volna. Mintha valóságos ember viaskodott volna a szörnyű túlerő ellen. De ebben nem lehettem biztos.

Csak annyi látszott, hogy valaki, talán Walter őrnagy, talán valaki más, fölkap valamit, s a mi lefelé úszó fatörzsünk után hajítja. A holmi nem merült el, a felszínen sodródott, utolérte lomha hajónkat, s elhaladt mellette, hogy örökre elvesszen.

Egy madárfészek volt az.

Szekerünk messze kóborolt a két pont közti legrövidebb úttól, ami Aradról Lembergbe vezetett. Ez volt a legboldogabb út, amit János úrral csak megtettem. Nem változtattam alakot, megmaradtam annak a perditának, akit ő mentett meg a veszett vágyak örvényéből. Dejsze ingenieur János sejtette, hogy ez a fehérszemély, akivel átkelt a Maroson, s akinek másnap ruhát hozott, hogy elfedje meztelenségét, nem más, mint az, akivel ő odafent a Fancsaltető aljában ismerkedett meg. Csak hát János úr mérnök volt, magas matézison edzette elméjét, s ezért ésszerű magyarázatot keresett arra, hogy én miért nem lehetek én. Így lettem önmagam hasonmása, a saját húgom, a természet magas véletlene, s ingenieur János ki is számította valahol egy erdőszélen, ahol megpihentünk éjszakára, Marosvásárhely felé tartva, hogy mi a valószínűsége annak, hogy én, a perdita azonos legyek az ő első kedvesével a hegyekben, s aki nem más, mint Temesvár nehéz mocsarába vesző kedvese. A kalkulust elém tette; egy zérus volt az utolsó jegy a nyírfakérgen, amire írt.

A hosszú utazáson, egészen Lembergig, melyet nagy kitérők, értelmetlen rostokolások szakítottak meg, ott kezdett megváltozni János úr. A könnyen felcsattanó, hirtelen haragvó ingenieur elcsendesedett. Órákig tudott ülni némán, szelíd megadással; s ebben az volt a szokatlan, hogy Aradon, Temesváron is súlyos némaságokba burkolódzott, csakhogy arca feszes volt, teste szinte remegett a belső indulattól és tusakodástól; most roskatag volt, fiatal testben öreg; ha szólt is, szavai szakadozottan hagyták el a száját, gondolatai elapadtak, hogy aztán, nagy későn, óra multán, ott folytassa közönyös mondókáját, ahol elébb abbahagyta.

És mintha szeretni is megtanult volna. Szögletes, éles mozdulatai megkerekedtek, hangjából kioldódott az érc. Úgy szeretni, ahogyan ember közönségesen szeret, férfi asszonyt szeret, sohasem tanult meg. Régente azonban, a legmeghittebb percekben is ádázul kutatott a semmiben, jelen volt és nem volt jelen; szeméből mostanra eltűnt a fürkész vadászfény; gyöngéd lett, lagymatag, minden ízében velem volt, s így volt távol.

Mintha csak árnyékával együtt, mely ott pusztult Aradon, a Maros partján, maga is jóvátehetetlen veszteséget szenvedett volna el. Árnyéka, immár az egyetlen, elválaszthatatlan volt tőle, poros lábbelijétől ágazott el, s tartott, ameddig ő maga. Semmi sem különböztette meg immár embertársaitól. De mert nagyon okos ember volt, professzor Farkas méltó gyermeke, megpróbálta átugrani néha a saját árnyékát.

Engem az utazóládájában bújtatott, mindahányszor szükség volt rá, hogy elrejtsen a kíváncsi szemek elől. Váradról Vásárhelyre menet, Kolozsvár alatt martalócok támadtak meg, s én szívszorongva hallgattam a tusát, orromat a nagy utazóláda szellőzőnyílásához szorítva. Féltem, hogy János főhadnagy, árnyékával együtt, kardforgató képességét, célba lövési, célba hajítási tudományát is elvesztette. De nagy szorongásom fölöslegesnek bizonyult. János főhadnagy nyitotta ki a ládát a harci zörej elültével. Ott állt, mint földbe ásott útjelző pózna, árnyéka úgy nőtt ki belőle, mint fából az ága.

De másik árnyékának, vagy mondanám inkább úgy, hogy másik lényének az elvesztésével különleges képességek mutatkoztak meg benne. Mintha malomkő terhe gördült volna le róla, s a megkönnyebbülés képessé tenné megannyi játszi csoda véghezvitelére. Ő volt az, lábujja körmétől a haja tövéig, és mégsem ő volt az! Félek, igen, igen, szinte félek kimondani: a csodatevő csepűrágóvá változott át!

De hát hogy is volt csak az a másik árnyék? Hiszen arról még én magam sem tudtam! Szörnyű szorultságomban, ott a Maros vizén, a fűz-Gorgófőn várva balsorsom beteljesülését, látván a Walter őrnagy és katonái állati rettegését, miként meghajtott, szurdokba beszorított állatok, próbálnak kitörni, igazából nem tudtam jól megnézni, hogyan is, miként is közeledett János úr és árnyéka a poros ösvényen. A kép csak nagy lassan világosodott ki előttem, mint mikor régi templomi képeket mosnak tisztára titkos receptúrák szerint főzött oldatokkal. Így derengett föl előttem, amint János úr és az árnyéka nem úgy közeledik, mint közönséges emberi lény, akinek az árnyéka vele együtt mozdul, tőle elválaszthatatlan. János úr árnyéka hol megelőzte őt, mintha előre akart volna iramodni, hol lemaradt tőle, mint hátraparancsolt kutya. Néha egyesült vele, s úgy ágazott ki belőle, mintha egyek volnának. Hogy aztán hirtelen elillanjon tőle, suhanjon a földön, mintha alacsonyan szálló embermadár vetne árnyékot. Bármilyen furán hangzódjék is, csak idő múltán értettem meg – s ez szorongatott helyzetemben leli magyarázatát –, hogy valaki más, egy láthatatlan emberi lény árnyéka vetült a földre, s ez az ember, csoda, túlvilági lény, ez a láthatatlan ember a János úr árnyékát bitorolta! Vagy talán ő volt az igazi ingenieur főhadnagy János, s aki ott poroszkált mellette, az csak üreges földi magháza? Az árnyékvető láthatatlan ember volt a mag, s János úr a magház?

Akkor pedig János úr örökre ott veszett a Maros sárga homokjában! Hiszen a szörnyű tusakodásban nem lehetett látni, kit kaszabolnak, kit szednek ízekre a félelmükben megtébolyodó katonák. Az árnyékot szabdalták szét, vagy megmutatkozott volna a vérben forgó szemeknek az árnyékvető, s őt tépték darabokra, hányták kardélre? És mi volt az a madárfészek, mely oly sebesen úszott el mellettünk, amikor János úrral, az igazival – vagy nem ő volt az igazi, hanem az a másik, a láthatatlan, akit tébolyodott bajtársai cafatokká rontottak? – ott sodródtunk lassan a Maros sárga vizén?

Annyi bizonyos, hogy János főhadnagy megváltozott. Már nem olyan volt, mint régen; megszállottan egyenes. Idegen anyag került a szerkezetbe. Működött, de már nem úgy, mint régen. Bizarr tréfákat művelt! Ha faluhoz, tanyához közeledtünk, volt úgy, hogy engem kutyává változtatott, s ott kellett szaporáznom a szekér hátsó kerekei között. Fogadóhoz érve csontot vetett a szekér alá, s csak estebédje elköltével jött ki értem, mélyesztette fekete bundámba az ujjait, s vitt be szobájába, ahol az ágy végében fekve a talpát melegítettem.

Szemlátomást örömére szolgált, ha ilyen és ehhez hasonló tréfákkal vezette az orránál fogva az embereket. Elhagyva Vásárhelyt, Besztercére érve, onnan tovább Dés felé vitt az utunk. Elérvén a Szamost, nekem gyakorta ott kellett úsznom mellette. A szekér döcögött, recsegett a sziklás úton, én pedig hal képében követtem ingenieur Jánost, aki peckesen ült a bakon, rám se hederítve, mindhiába vetettem ki magam a vízből, megcsillantván pikkelyeimet.

Elhagyván Máramarosszigetet, nekieredvén a Máramarosi-havasoknak, kanca képében vontattam a szekeret az egyre meredekebb hegyi úton; néhol ösvénnyé keskenyült, a kerékagyak sziklák közé szorultak, s János főhadnagy kétségtelen gyönyörűséggel ostorozta meg a seggemet, míg a mellém befogott pejt csak hegyes karóval nógatta. Amikor a hosszú hegyi átkelő során egyszer vacsora nélkül maradtunk, s utazóládánknak is a fenekére néztünk már, bizony örvendtem, hogy nem érkezett el a híre ide, a soha be nem teljesülő ígéretek földjére a nagy francia bölcsnek, ejsze János úr képes lett volna levágni a fél fenekemet, hogy pecsenyét süssön magának vacsorára, miként a nagy franciánál olvasható. Ingenieur János persze visszanövesztette volna a hiányzó fertályt a helyére, de azért örvendtem, hogy csak Adalbert úr könyve került a kezébe, amit a hetyke férfiú az ő, a János úr viselt csodáiból ügyeskedett össze.

Ahogy közeledtünk Lemberg sárga városához, úgy állt meg minden ok nélkül falvakban, sárból tapasztott városokban, melyeket minden évben szétmosott a tavaszi felhőszakadás. Mintha csak nem akart volna megérkezni új állomáshelyére, ahol pedig a derék András alezredes várta. János úr idejében hírét vette, hogy az alezredes híve a magas matézisnak, jóllehet nem sokat ért belőle, alkalmasint János főherceg, mindnyájuk fő-fő parancsnokolójának akart a kedvébe járni az alezredes, jelentvén neki, hogy kardja alatt fog szolgálatot teljesíteni a nevezetes ingenieur, s aki egy főherceg elnéző érdeklődését bírja, azt egy alezredes is kitüntet elnézésével. Tudta ezt a nevezetes ingenieur főhadnagy János, mégis megállt minden porfészekben, s halljatok csodát, összetrombitáltatta a népet, hogy a csodamacskáját mutogassa nekik. A bűvös macska én voltam; piros pertlit kötött a nyakamra, sárgát a farkamra, s én két lábon lépkedve, szökdécselve ruszin dalokat nyávogtam az egybegyűlt szájtátóknak. Egyszer macska képében elszavaltatta velem Fanni Schönbruck versikéjét, a Das Glück geb’ Ihnen den gold’nen Kranzot, de majdnem agyonvertek a parasztok félelmükben. Hogyan, egy macska emberhangon, németül nyávog? Úgyhogy János úr a kabátja alá dugott, én ott beleeresztettem mind a tíz körmömet az ingébe, de a bőrébe is, úgyhogy tíz vérfoltocska maradt a vásznon, mint ördög pecsétje; az is lehetett, mert nem jött ki a mosásban.

Nem is kockáztatta ingenieur főhadnagy János többé, hogy a husángjukat rázó parasztokat kardlappal kelljen szétvernie, miközben én a szíve fölött függök a tíz körmömön. Biztos tetszésre számíthatott, ha hecserlibogyót tört meg két kő között, s azzal dörzsölte be a lyukamat, mire én visítva vertem magam a földhöz. Az emberek annyifelé estek nevettükben, egymás hátát verve jókedvükben, ahányan voltak, miközben én, alfelemet a földhöz nyomva csúsztam körbe kínomban a porban. Ezzel a mutatvánnyal mindig nagy sikere volt; de a legnagyobb tetszést azzal aratta, amikor fájdalmamban véresre horzsolva a fenekemet, lecsicsonkáztam a patakra, enyhet keresve, s onnan kikelve úgy csüngtek rajtam a csíkbogarak, mint bőregerek a gerendán.

János úr mégis jobban szeretett, mint addig bármikor. Ő persze nem tudta a maga aritmetikán csiszolt agyával, hogy én egy és ugyanaz a lény vagyok. Hogy akárhányat szeretünk is az életben, mindig ugyanazt szeretjük. Mondják úgy is, hogy mindenkiben, kedvesben, asszonyban, perditában, mindahányban önmagunkat szeretjük, magunkhoz vagyunk hűek vagy hűtelenek, magunkat prédáljuk, kínozzuk, becézzük, fegyelmezzük, fogjuk szorgos munkára vagy hitvány kockára. János úr, valahányszor magunk maradtunk az úton, mely sehogyan sem akart végre beletorkollani Lemberg sárga városába, mindig magához húzott, lett légyen a bakon, vagy megpihentünkben, bekanyarítva lovat, szekeret a hűs pagonyba. Ilyenkor nem változtatott át semmivé, az a lány voltam, aki annyira hasonlított arra a lányra, akivel ő a Fancsaltető aljában, a vadászaton ismerkedett meg, amikor az urak el akarták őt veszejteni, dejsze még ezt sem tudta! Velem, aki kivezette őt a rengetegből, elkísérte őt Temesvárra, s akire ő nem hallgatott, hogy fordítson hátat mindörökre Erdélynek, a soha be nem teljesülő ígéretek földjének.

S ebben eleinte mintha igaza is lett volna. János úr igazsága épp a Lemberg felé vezető hegyi szekérúton világosodott meg előttem, amikor, micsoda paradoxon!, épp kifelé vitt minket a szekér ebből az igazságból. Hiszen én sohasem értettem, mit is ír mécsfénynél, mocsárba torkolló kertünkben, vagy telente, a hideg várfal alatt borzongva, Temesváron, mit is vet papírra János úr, aki akkor mintha én lettem volna, vagy mintha ő költözött volna belém. Nagyon boldog volt, s ezért nem volt ideje szeretni. Lemberg felé szekerezve boldogtalan volt, vesztét érezte, reményefosztottan döcögött, s ezért a maga módján jobban szeretett, mint addig bármikor.

Nem haragudtam hát otromba tréfáiért, úgy éreztem, hogy amikor meg-megáll egy faluban, ahol olyan nyelvet beszéltek a parasztok, melyet egyikünk sem értett, s fölverte mutatványosbódéját, voltaképpen önmagából űz gonosz tréfát. Hogy bódét állított volna föl, azt csak úgy mondom, a közös ugrabugrálásunk, figurázásunk, az volt maga a komédiázás. Dúsan ontottuk tehetségünket a vastagon röhögő, szájat tátó, nyálat, taknyot csorgató együgyűeknek. Elszenvedtem, amit el kellett szenvednem, érezvén, hogy ingenieur főhadnagy János, a híres és nevezetes professzor Farkas fia, aki Bécsben tanult, s akinek az atyja Göttingában és Jénában járta ki az iskolát, s barátja volt, istenem, hol is volt ez már akkor!, a nagy tudományú Karl Ferdinandnak, János úr tehát jobban szenved, mint jómagam, hiszen azt sem tudja, mi gyötri igazából. Honnan is tudhatta volna, hogy a halál völgyében szekerezik Lemberg felé, miközben hét ágra süt a nap, az erdő vadul hemzseg az élettől, az útba eső falucskákból elénk szaladnak a gyerekek, arcukon fekete föld, szájukban rothadás. De mi csak mentünk, egyre csak mentünk, mélységesen mélyen merülve el a világba, ahonnan immár nincsen visszatérés.

Tán így érthető, hogyan történhetett meg, hogy János úr gyöngéden vont magához minden este, ha tábort ütöttünk, de miközben szája szelíd szavakat szólt, szeme üresen meredt a semmibe. Nem is a szeme nézett, hanem az üres szemürege, miként a céda Fannié, akit Walter őrnagy, az egyetlen, akivel János úr matézisról beszélni tudott, megvesszőztetett, s aki túlélte a szörnyű tortúrát, fel is épült, s akkor egyszerre, amikor volt már ereje hozzá, azt mondta: nem él tovább! És a Marosba ölte magát. S amikor a nádasban megtalálták a tetemét, szemgödre üres volt, a halak kicsipegették, akárha János úrnak is halak csipegették volna ki a szemét, s ő üres szemgödrét meresztette volna a leroskadt tűzre, a hunyorgó zsarátnokra, miközben ott ültünk, Lemberg alatt, összebújva, a magunk módján szeretve egymást, párosan a pártalanságban.

Lembergben ingenieur főhadnagy János sakkozott. Mivel hamar kitapasztalta, hogy tiszttársai közt nem akad ellenfele, a falnak fordult, a polcra mécsest állított – néha napvilágnál is –, és magában játszott.

Volt, aki keresztet vetett, ha látta, volt, aki köpött. Nem szokták meg, vannak látványok és szagok, amiket nem lehet megszokni.

Én a legénye voltam a többiek szemében, s hogy ne kelljen rejtőzködnöm, mint Temesváron, hogy velük tarthassak, ha a század lement a Bugra, s ott magam is lehányhassam magamról a ruhát, s egy sorban fürödhessek a többiekkel, fiúvá változtatott.

Nem tiltakoztam volna ellene, ha szól; de akkor már annyira kedvét lelte a gonosz tréfákban, hogy csak megcsapkodott egy kankalinnal, s amint a sárga virágpor szétszóródott a bőrömön, ő csak mosolygott gonoszul. Ajka kezdett vonallá keskenyülni, két párhuzamos vonallá, melyek a szája egyik sarkából indultak el, s a szája másik sarkában futottak össze. Én semmit sem értettem, aztán, amikor karom összefontam magam előtt, s éreztem, hogy a keblem odalett, felsikoltottam; de amikor a torkomon nem sikoly, hanem dörmögés tört fel, akkor megértettem, összezártam a combomat, próbaképpen, s valóban volt ott valami, ami ezelőtt nem volt ott. Kétségbeesésemben legszívesebben földre vetettem volna magam, de János úr, mint aki csak a legszörnyűbb helyzetekben tudott szeretni, elkapott a tuskóról való leszédültömben. A madarak hetykén csiviteltek, a fák lombját átfújta a szél, mókus szaladt le a fán, megbámult, s visszafutott.

Kétségkívül kényelmesebb volt az életem, mint Temesváron, nő képében, hát még mint Aradon, ribanc képében. Sudár, szőke legényke lettem, tetszéssel néztem meg magam a víz tükrében, s ha senki sem látott, olyan aprólékosan kutattam végig új testemet, mint János úr a hegedűjét, meg-megpendítve a húrokat, húzva, eresztve a csavarokon, megtéve azt a szép mozdulatot is a maga értelmetlenségében, melyet minden művész megtesz, úgy simogatva meg a hangszer öblét, mint asszony tomporát.

Békén lehettem volna sorsommal, ha nem kell elhárítanom János úr tiszttársainak heves széptevéseit; meg kellett tapasztalnom, hogy ez sokkal vesződségesebb egy fiatal férfinak, mint egy fiatal lánynak. Hetekig égett a seggem az után az ütés után, amit a puskavesszővel mért rám Capitaine-Lieutenant Willerbach.

Új bőrömet hamar megszoktam, bízván benne, hogy hamarosan levedlem, mint gyík a farkát; de egyre jobban aggasztott János úr kedélyének az elborulása; s mintha csak lelke ki akarta volna egyensúlyozni emez állapotot, egyre szaporodtak hibbant élcei.

Munkáját nem végezte. A jó szándékú alezredes azt hitte, hogy elhanyagolja, majd amikor János úr beteget jelentett, úgy ítélte meg, hogy képtelen rá. Pedig más volt a helyzet. Ingenieur főhadnagy János, ha nem sakkozott önmagával, fél napokon át magas kalkulusokba veszett. A papírok sorra teltek meg rajzokkal, végtelen szám- és betűsorokkal, s ezek ahogy elkészültek lázas megfeszítéssel, úgy veszítették el jelentőségüket. János úr lesöpörte őket az asztalról, vagy maguktól csúsztak le a padlóra, s onnan már senki sem szedegette össze őket. János úr papírpadlón járt, papírágyban hált, s jaj lett volna annak, aki a sáros lábbal összetaposott, hengerré sodrott, tépett, szakadt, lyukas lapokat eltakarította volna. De ilyen veszély nem fenyegette ingenieur főhadnagy János magas aritmetikáját, a szobájában én takarítottam, én voltam a legénye, akiért külön is gyűlölték és irigyelték, én pedig tudva tudtam, hogy semmire sem tehetem rá a kezemet. János úr sakkozott, s ha nem, akkor számításokat végzett, s a papírréteg, amin jártunk, egyre vastagodott. Mintha ez megnyugtatta volna ingenieur főhadnagy Jánost, a híres és nevezetes professzor Farkas fiát.

Csoda-e, hogy az alezredes csak kusza kifogásokat hallhatott, amikor megbízta János urat, hogy vizsgálja fölül a katonai fürdőház épületét, s néhány ferde vonalnál nem került több arra a papírlapra, amit a tüzérségi épületekről készített jelentésben terjesztett az alezredes elé?

Ha ennyi nem győzött volna meg, hogy János úr, s vele én, férfibőrben, a vesztünkbe rohanunk, szörnyű tréfái igazán meggyőzhettek róla.

Mivel férfi képében mindenhová elkísérhettem, egyre fokozódó szorongással szemléltem ingenieur főhadnagy János elméjének megingásait. Amikor a gyalogsági szállás tervrajzát eléje tették, hogy mondjon róla véleményt, s lássa el kézjegyével, hosszú csíkot tépett le belőle, s a meglepetéstől megkukuló tisztek szeme láttára fidibuszt sodort, s pipára gyújtott. Az infernális inspiciálás után, Lemberg felé szekerezve, felhőszakadás ért utol minket. Az út felázott, s a szakadó esőben egyre mélyebbre süppedt a kerék, míg végül azért kellett megállnunk, mert a víz elvitte egy helyen az utat, s onnan már csak gyalogszerrel mehettünk volna tovább. A hegyoldalban fény pislákolt. Tán szénégetők, gondoltam, amikor a bundákat, amiket nyáridőben derékaljnak használtunk, a fejünkre kerekítettük, s bevettük magunkat az erdőbe.

A fény ott lebegett előttünk, mintha ablakból vetülne ki, vagy mintha lámpás árválkodna az eresz alatt. Mentünk, de nem közeledtünk. A lámpás, már ha lámpás volt az, mintha távolodott volna; vagy mintha, s ez látszott valószerűbbnek, mintha mi jártunk volna egy helyben. Aztán, mintha csak szél vágta volna ki, ajtó nyílt előttünk, csakhogy az ajtóhoz nem tartozott ház. A fekete falon, a levegő, az erdő fekete falán nyílt meg az embernyi rés, s mögötte tisztán kivehettük végre a fény forrását. Nem lámpás volt az, nem is mécses, semmi olyasmi, amivel világít az emberfia. Maga volt a fény, összegyűjtve, egy marokban. Ott lebegett a kunyhó közepén, ami nem volt kunyhó, a semmi volt, a sötétség négy fala közé zárva.

Az alakot ekkor láttuk meg. Nem ember volt, nem is állat. Szörny, annyi bizonyos. Mintha iszapból lett volna, s híven anyagához, szerteszét folyt a földön. De valaki, egy jelen lévő hatalmas, mindenható valaki mindig újratöltötte. A rém, a szörny vagy iszapember, aki nem ember, egyre fogyott alul, elpatakzott, elenyészett, de felül egyre csak ömlött ugyanő, mint homok a homokórában, mely lehet bármily fürge, alakváltó, másként nem jelenhet meg, mint üveggömb képében.

A lény azonban nem volt gömbölyű, nem üveg adta meg az alakját, nem is ember volt, homokból vagy iszapból. Volt valami, de nem volt senki sem.

És akkor megláttam!

Nem kunyhóban voltunk, nem ajtó nyílt ki előttünk, hanem fekete gyolcs lebbent félre, mint firhang, nagy tükör előtt. És a tükörrel szemben János úr állt, sápadtan, elvékonyodó szájjal, ajkai mint két párhuzamos egyenes, s a lény vagy szörny vagy homunculus az ő tükörképe volt. Az iszap vagy homok úgy zúdult bele, mint palackba a folyadék, zavaros volt, s azért tisztán látszott, amint rétegei leülepednek, s alul, az árnykép vagy tükörkép alján elpatakzanak minden irányba.

Közelebb húzódtam ingenieur főhadnagy Jánoshoz, de hiába bámultam bele a tükörbe vagy a sötétség falán megnyílt ajtóba, én nem tükröződtem vissza benne. Előrenyújtottam a kezem, ujjaim belemélyedtek a képbe, a János úrral szemben magasodó rémalakba, mely mintha a tükörképe lett volna, pedig nem lehetett az, hiszen sem az én alakom, sem a képbe belenyúló kezem nem tükröződött vissza. Mintha megközelíthetetlen lett volna, megvolt önmagának, önmagáért. Elfolyt, szétfeslett, elporladt; de mindig újratöltődött. Maga volt a testet öltött rémség, sikoltanom kellett volna; de már annyi éve kísértem élete útján a nagyszerű gyermeket, professzor Farkas tébolyodott fiát, hogy csak csüggedelmet éreztem; s markoltam, egyre csak markoltam magam előtt a képet, ami tükörképnek látszott, de nem lehetett az, hiszen még csak árnyékot sem vetett a kezemre, a semmiben volt benne, és tán benne is, megtagadhatatlanul.

Ekkor újra próbát tettem. Ó, de hány éve nem! Hiszen már csak sodródtam, miként az iszap sodródott kis örvényeket vetve ebben a tükörképben – mi másnak nevezhetném? –, tehetetlenül, feladva magamat, a dölyfös fiatalasszonyt vagy múzsát, aki ki akarta ragadni énjének másik felét, professzor Farkas őrült fiát a soha be nem teljesülő ígéretek földjéről. Ki a nagyvilágba, s hogy miért és miből?, arról gondoskodtam volna. Mi mást tettem, mint hogy megpróbáltam rávenni ingenieur Jánost, a frissen végzett diákot, a temesvári hadimérnököt, az aradi tisztet, aki megrészegült Fanni von Schönbruck otkolonytól és izzadságtól illatozó fenekétől, s akinek a kedvéért voltam mocsárlakó szerető Temesvár bamba falai alatt, voltam perdita a Maros partján, s lettem eb, aki a szekér kerekei közt szalad versenyt a lóval, lettem macska, aki masnis farkát csóválva énekelte a ruszin parasztoknak azt, hogy Das Glück geb’ Ihnen den gold’nen Kranz, Der Ruhm geb’ Ihnen die Sternenkrone. És lettem hetyke legényke, akinek a bőre simaságáról, a seggéről ábrándozik Captaine-Lieutenant Willerbach, hallom éjszakánként a kihalt kaszárnyaudvaron, amint üvölt a vágytól. És lennék minden, lennék akármi, csak el innen, ha még nem késő!

De ezt már mondtam is János úrnak, oldalához simulva, várván, hogy tán azzal a mozdulattal, amivel letörölte a sebet és a halált annak a fiúcskának az arcáról, akit a Temesvár melletti vadászatban lőttek meg, várván, hogy egyetlen simogatással visszaváltoztat nővé, s akkor hátha az én tükörképem is megjelenik ebben a fekete nyílásban. Meneküljünk, amíg nem késő, hacsak el nem késtünk vele, kiáltottam, s az iszap közben egyre csak ömlött, kis örvényeket vetve aláereszkedett, s szétömlött alant, a semmibe.

János úr, a híres és nevezetes Farkas úr fia, a professzoré, aki legényes ifjúságában, a Dunán aláhajókázva tért vissza Budára, hogy onnan a vendégmarasztaló alföldi sáron át, megmászva a Királyhágót megérkezzék Kolozsvárra, s mi végre!, hogy magát elveszejtve megnemzze Jánost, az őrült Zsuzsanna fiát, János úr tehát azon az éjszakán, mely oly sűrű volt, mintha nem eső szakadt volna az égből, hanem fekete iszap, János úr megígérte nekem, hogy elhagyja ezt az erdőt, hátat fordít Erdélynek, s ha egyszer még embert kell ölni, bölcsen elfordítja a fejét, hogy elvégezzem helyette a piszkos munkát.

El is határoztuk, hogy amint lehet, otthagyjuk Lemberget, s nyugatnak vesszük utunkat, német földre, Hollandiába, Newton földjére. És akkor János úr megölelt, s én éreztem, s a tükörben, ami nem tükör volt, megpillantottam magam, lány képében. Szebb voltam, mint valaha, s mintha János úr is megfiatalodott volna, igen, akkor láttuk meg a kalibában, amit a sötétség négy fala határolt, a másik szörnyet. János úr nem ismerte föl, de én tudtam, hogy az őrült Zsuzsannát látom, halálos ágyán, hatalmasan duzzadt testtel, víztől püffedten, amint utolsó üzenetét küldi élete két szerelmetes férfijának, Farkas professzornak és Jánosnak, mondván, aki vagyok a punktum, ahol kezdődik a nagy mindenség, s végződik megint rajta. Vagyok egy centrum, melyből lesznek körös-körül a kis növő cirkuluszok, nőve, terjedve vég nélkül, melyek visszaapadva megint punktummá válnak!

És akkor, összeszedvén minden erőmet, vállon ragadtam ingenieur főhadnagy Jánost, és sarkon fordítottam. Eltűnt a tükörkép, elenyészett a két alak, maga János úr, az iszapember és Zsuzsanna, a növényasszony, s mi ismét ott álltunk az erdőben, az eső még szakadt, s ahogy kinyújtottam a kezem a földsötétben, beleütköztem a szekerünkbe, mintha egy lépést sem távolodtunk volna el tőle.

Lefektettem Jánost, lehúztam róla a vizes gúnyát, magam is meztelenre vetkőztem. Lány voltam, csodaszép lány. A bunda úgy borult ránk, mint barátságos éjszaka.

Amikor aztán ingenieur főhadnagy Jánost Olmützbe vezényelték, immár bevégeztetett, hogy elmegyünk.

János úr arca kisimult, s jóllehet még áprilisban is szakadt a hó Lemberg környékén, arcát tavaszi szín festette meg. Elterveztük, hogy előbb Némethonban próbálunk szerencsét. János úr naphosszat arról beszélt, miként veszi majd be magát a híres univerzitások könyvtáraiba, ahol elolvashat minden könyvet és újságot, értesítőt és traktátust, amit csak kell. Favázas házat vásárolunk, hátul kert lesz, ahol János úr tekervényes ösvényeken sétálgatva elmélkedhet a geometria és csillagászat magas kérdésein. Hogy Heidelbergben foglalja el a professzori széket, vagy továbbutazunk, s ő Leydenben oktatja-e matematikára az ifjúságot, azt még nem döntöttük el. Én, aki azon a tavaszon hol sárgarigó, hol csíz képében röppentem be János úr ablakán, aki aztán megérintett, s rólam lehullt a tollruha, én mindenképpen el akartam jutni Angliába, s ha majd János úr megöregszik, s én hozzáigazítom magam, hiszen nem neszelhette meg, hogy én újra meg újra megfiatalodom, hacsak nem… de ne vágjak elébe!… én tehát át akartam hajózni az óceánt, szekérrel, lóháton kelve át Amerikán, majd újfent hajóra szállva, megérkezni a kincses Indiába! János úr szigorú, szúrós tekintete megenyhült azon a tavaszon; megbocsátó mosollyal hallgatta tervezgetésemet. Nem szeretett, akkor sem szeretett, csak önmagát tudta szeretni; de így volt ez jó! Gonosz tréfái elmaradtak, s amikor elmeséltem egyszer, hogyan vágott végig rajtam a puskavesszővel Capitaine-Lieutenant Willerbach, amikor fiú képében nem engedtem az ő férfiúi közeledésének, másnap bibircsókot növesztett Willerbach orrára, s mindennap levált egy-egy darabka a Capitaine-Lieutenant orrából, hogy aztán lassan lepotyogjon a füle, az ujjai, míg végül egy reggel a legénye szörnyordítására szaladjon össze egész Lemberg – Capitaine-Lieutenant Willerbach darabjaira szétesve feküdt az ágyán.

Eltűnésünket aprólékosan megterveztük. Rablótámadásnak tüntetjük fel! Szekerünk kerékkel felfelé, lovaink szétkergetve, ládáink kifosztva. Nekünk persze nyomunk vész, de hogy ne keressenek, gondoskodni fogunk róla, hogy megtaláljanak vérbe fagyva. Ingenieur főhadnagy János aggodalmasan meredt rám, én azonban megnyugtattam. S mivel János úr lovászlegénye nem tűnhetett el Lembergből szőrén-szálán, kibújtam fiúruhámból, János úr pedig megérintett, mint megérintette volt a Temesvár alatt meglőtt fiúcskát.

Úton Olmütz felé mindazonáltal el-elfogott néha a szorongás. Láttam János úron a növekvő mélakórt; arca megszürkült, mintha ólomból öntötték volna, lefeslett róla a boldog bizakodás, s nekem hosszasan kellett beszélnem leendő életünkről, az ő professzori dicsőségéről, sőt egyszer, hogy felvidítsam, bukfencet vetettem, s elénekeltem neki Fanni von Schönbruck dalát, s hangom fennen trillázott, amikor ahhoz a részhez értem, hogy Der Ruhm geb’ Ihnen die Sternenkrone!; s János úr akkor valóban savanyán elmosolyodott, meglegyintett egy leveles ággal, mire én macskává változtam, szalag a nyakamban, szalag a farkamon; s ott forogtam, figuráztam az úton, miközben a lovak, mint egyedüli lények, akik tudják, hogy mi a dolguk, húzták szekerünket, vele minket napnyugta felé.

Bielitznél alkalmasnak találtuk a helyet. Az út élesen kanyarodott a szakadék peremén, elég volt megbillenteni a szekeret, hogy alábucskázzék a mélységbe, a lovak szerszámát elszakítottuk, s a megvadult állatok elvágtattak… Amint ott álltam, batyuba szedve holminkat, magam is úgy éreztem, hogy a semmi küszöbén állunk, s elfogott a félsz, vajon a kitaposatlan ösvény, ami a fák közt kínálkozott, elvezet-e Némethonba, a professzori stallumba, odasimul-e majd Leyden szélmalmaihoz, elvezet-e Oxford rideg univerzitásához, ahol ez az ember, aki most bambán bámulja a mélységbe belefordult szekeret, az olyan ember módján, akinek egész múltja, egész élete veszett oda egyetlen vak kanyarban, hogy ez a férfiú egyszer majd professzori ornátusban lép-e a katedrára? Vajon nem késtünk el? S ha elkéstünk, vajon kudarcunk ősoka benne, professzor Farkas különös, cudar, páratlan fiában keresendő? Vagy valahol messze előttünk rejtezik a kelepce, amibe bele fogunk tévedni? Avagy ő, János főhadnagy és hadimérnök a sors különösen komisz rendelése folytán örökre hozzá van láncolva a soha be nem teljesülő ígéret földjéhez? De hát ha így van, mi ez a lánc, mi ez a kötelék? Hiszen ez a sors bamba és értelmetlen!

Nekivágtunk az ember nem járta útnak. János úr ment elöl, fekete köpenyében olyan volt, mint holmi ördög, aki, vasárnap lévén, pihenőt tart a gonosztevésben. Én asszonya képében lépkedtem mögötte, hátamon batyu. Ingenieur főhadnagy János le-lehajolt, fölvett egy-egy fenyőtobozt, bal vállán át hátradobta, s a toboz csengve-bongva röpült neki a sziklának, úgy ám, hiszen ezüsttallérokká esett szét. Én összeszedegettem, amint azt még Lembergben elterveztük, hiszen valóságos vagyonkát kellett gyűjtenünk, hogy megvásároljuk valamelyik német egyetemi városban a favázas emeletes házat, a nagy kertet, ahol János úr, aki immár nem lesz sem ingenieur, sem főhadnagy, ráérős cirkuluszokat rajzol sétája során a porondos ösvényen.

Nem jutottunk messzire.

Tán már nem csupán némethoni, hollandiai, sőt tán angliai életünkhöz elégséges dupla tallér csörgött a feltűzött kötőmben, de tán már a nagy vízen túlra, Amerikába is eljuthattunk volna belőle, amikor János úr összecsuklott.

Ingenieur főhadnagy János csak néha-néha esett búskomorságba a menekülés eltervezése idején. Az utazás temérdek teendője és izgalma közepette pedig mindenre inkább volt gondom, mintsem hogy János úr fizimiskáját fürkésszem, sziszegő lélegzését eszembe vegyem; nagy gondok idején úgy lélegzett, mintha csak fogai közt fújná, és sohasem szívná a levegőt. Nekem, ha voltak is kételyeim vállalkozásunk sikerét illetően, azt mélyen eltemettem magamban, rigó, csíz képében röpködtem őt körül, éjszaka fölszálltam egy ágra, és sárga bagolyszemmel néztem a leroskadó tüzet, a tűz mellett köpenyébe burkolódzó alvót. János úr nem tudott szeretni, de akkor éreztem, hogy annyira szeret, amennyire éppen képes, s ez a legtöbb volt.

Amikor azonban fölfordított szekerünket, kiszórt ládáinkat hátrahagytuk, s nekivágtunk a bozótnak, mindig a lenyugvó nap irányába, egyszer csak feltűnt, hogy János úr apad. Hogy is lehet ezt megérteni? Olyan ez, mint amikor ráfeledkezünk valamire, aztán másfelé fordul a tekintetünk, secundumok telnek el, s amikor újfent odafeledkezünk, semmi sem változott meg. És mégis! De hogy mi az, ami mégis más abban, amiben semmi sem változott, azt nem tudjuk megmondani. Valamiféle bizonytalanság fog el, mintha álmot látnánk, majd mintha a valóságot. Az imént még volt valami, és most már nincs semmi sem; az imént nem volt semmi; de most már lett valami.

Attól fogva szorongva figyeltem ingenieur főhadnagy Jánost. Teltek a napok, az éjszakákat az erdőben töltöttük, senki sem járt a nyomunkban. Túl voltunk a határon, Sziléziában voltunk, s mivel mindenki, az egész ezred úgy tudta, hogy János úr a legényével kelt útra Olmützbe, bízvást megszállhattunk a fogadóban, ahol egykor Schopenhauer úr, hamburgi kereskedő, annak felesége és gyermekük, Arthur lakott.

Ott történt!

A városkában, Schwarzbachban útikoffert vásároltunk, ruhatárunkat kibővítettük, aranyos madárkalitkát is beszereztünk, hogy ha a helyzet megkívánja, én abban utazzam. János úr a koffert föltette a szekrény tetejére. És másnap reggel, amikor fölnyújtózkodott érte, hogy levenné, nem érte el.

Néztem, és nem hittem a szememnek. János úr kisebb lett. De ezt nem lehetett elhinni. Úgy vagyunk megalkotva, hogy ne higgyünk a csodákban; s így voltam összerakva én is, aki ingenieur főhadnagy János mellett minden csodát megéltem, amit asszony csak megélhet. Azt azonban, akiről úgy tudjuk, hogy mindenható, hogy sorsát önkezében tartja, s csak tőle függ, hogy megtesz-e valamit vagy sem, azt az embert látni, amint le akarja venni a koffert a szekrény tetejéről, ahová ő maga tette föl, egy napja sincs, de nem éri el – ezt nem lehet elhinni.

S ahogyan az már gátszakadáskor lenni szokott, csak az első erecske kell áttörjön a gát falán, s kisvártatva szakad az egész, föld, szikla, fák, ligetek, úgy kiáltott égre ingenieur főhadnagy János apadása.

János úr nem csupán alacsonyabb lett, de kétfelől is összeesett. Fekete ruhája ráncosan lógott róla, csizmája lötyögött, nadrágja csizmaszárára kókadt.

A legborzasztóbb változások azonban az arcán mutatkoztak.

János úr feje összezsugorodott, vonásai elmélyedtek. Az arc önmagába akart visszagöngyölődni, mint csiga a házába. A szem nem kisebbedett. S amint az arc kezdett fogyni körüle, a szemek óriásivá meredtek, nedvesen, eszelős fényben csillogtak. Haja megritkult, ősz szálai úgy töredeztek, mint száraz nád.

Ott állt előttem a kis ember, karját még mindig fölnyújtotta, ujjai a koffer füle felé kaparásztak a levegőben. A tekintete azonban engem keresett s talált meg, s én a két eszelős szemben megpillantottam tükörképemet. Láttam magamat, s letérdeltem, hogy ne látsszak olyan magasnak. Ingenieur főhadnagy János elindult felém, s ahogy közeledett a széles deszkákból összerótt padlaton, úgy kisebbedett, zsugorodott, úgy apadt, jelentéktelenedett. Ruhája levált róla, s ő kilépett belőle, amint jött felém, kilábalt csizmájából is, s amint karját hátracsapta, mint madár tört szárnyát, úgy csúszott le róla a mente. Csupaszon közeledett, egyre lassabban, hiszen léptei egyre rövidebbekké váltak, alig haladt, mintha helyben járt volna, amennyit előrelépett, annyit apadt, végtelennek tetszett az idő, amíg mégis csak elért hozzám. Akkora volt, s olyan is volt a szürke fényben, mint meztelen ólomkatona.

Akkor éjjel abban a tokban aludt, melyben a díszes tiszti pisztolyát tartotta. Éltünk a gyanúperrel, hogy az apadás folytatódni fog, s ki tudja, milyen mértékű lesz, úgyhogy kellett egy biztos hely, ahol reggel meglelem, ahol szólhatok hozzá, ha már sehol sem találom. Az apadás azonban megállt, vagy annyira lelassult, hogy szemmel észlelhetetlen volt. Úgyhogy reggelre kelve óvatosan leemeltem a falitékáról a pisztolytokot, amit azért tettem oda, ingenieur főhadnagy János kérésére, hogy rávetüljön a mécsvilág, s ő védekezhessék, ha valami éjszakai bogár, netán hernyó támadná meg. Kardnak a varrótűt szúrtam bele a tok posztóbélésébe.

Nehéz hetek következtek. János úr nem apadt tovább. Ruhácskákat varrtam neki, egy fekete tógát, amit akkor fog viselni, ha professzor lesz, s egy parasztünneplőt, az ő leírása alapján, amilyet odahaza a domáldiak viselnek. Bementünk Schwarzbachba, sőt postakocsin ellátogattunk a környező városokba is. János urat a könyvkereskedések érdekelték. Utazáshoz széles karimájú, virágdíszes kalapot tettem, János úr pedig a kalaprózsában foglalt helyet. A kalap át volt fúrva a szalag alatt, úgyhogy ingenieur főhadnagy János könnyen becsúszhatott a hajamba, amit felfésültem a fejemre, s a hajcsigák közt kényelmes menedékre lelt, ha a kalapot letettem, vagy szélvihar támadt, s azzal fenyegetett, hogy elviszi a kalapomat, János urastul, mindenestül.

A könyvkereskedésekben ingenieur főhadnagy János a fülemnél foglalt el megfigyelőállást, onnan súgta, hogy mely fóliánsokat, enciklopédiákat, traktátusokat vásároljam meg. Én lassan lapoztam, hallgatván a könyvárus udvarias brummogását, s közben János úr ítélt a könyv sorsáról.

A fogadóban János úr egy maga tervezte emelvényen ült, a létrát, ami az emelvényre vitt, egy öblös üvegedénnyel együtt vettem a vásárban; egy béka szaladgált volt benne fel s alá, attól függően, hogy derült-e vagy borult. Ingenieur főhadnagy János az emelvényen ülve olvasott, aztán lesietett a grádicson, hajtott egyet a lapokon, s ismét felsietett megfigyelőpontjára. Mivel ez meglehetősen körülményes módja volt az olvasásnak, megannyiszor ott ültem mellette, s ő kis fapálcikájával kopogva jelezte, hogy fordíthatok.

Az írással azonban végképp meggyűlt a baja a híres és nevezetes professzor Farkas fiának!

Tollat még csak-csak faragott magának az asztal repedésébe beékelt beretvával; de ezzel a tollal, melyet a mécses cseppfogójába öntött tintába mártogatott, olyan apró volt az írása, hogy azt csak ő látta. Ha pedig nagy-nagy tudományát, melyben sohasem kételkedtem, ámbátor sohasem értettem, csak maga láthatja és értheti meg, vajon miért kellene azt papírra vetni? A toll hegye, mely akkora sem volt, mint egy százba vágott verébszem, olyan vékony betűket rajzolt, hogy azt a csillagászati távcsőből kicsavart nagyítólencsével is alig-alig lehetett kisilabizálni. A toll pedig úgy döcögött a papíron, mint taliga a szántásban.

Mivel sem írni, sem számolni nem tudott, ingenieur főhadnagy János egy szép nap azt mondta, hogy olvasni sem fog. Már addig is észrevettem, hogy ha én nem lapozok neki, egy órát is elgubbaszt az emelvényen, feje lekókad, mintha szunyókálna. Nincs érkezése tán, hogy lemásszon a grádicson, továbbhajtsa a lapot, s visszamásszék megfigyelőállásába?

János úr tehát nem olvasott, s azt mondta, hogy ha egyszer csak ő láthatja azt, amit leír, akkor azt le sem kell írni, hiszen ő anélkül is láthatja. Később, ha alkonyodott, nem kért meg, mint régen, hogy gyújtsak világot. Ott ült, a pisztolytok posztóbélésében, mint kényelmes karosszékben, s amikor mécsest gyújtottam, még csak meg se moccant. Láttam arcán a dölyföt, az önmagával megelégedett ember pöfeteg büszkeségét.

Sohasem ejtettünk szót arról, hogy visszafordulunk. Séta közben, Schwarzbachban vagy a környéken, amikor János úr a kalapom szalagjába kapaszkodott, arról beszéltünk, hogy előbb Göttingába megyünk el, ahol biztos nagy ünnepélyességgel fogadja majd őt apjának, professzor Farkasnak régi barátja, Karl Ferdinand! János úr megannyiszor kedvtelve mesélte el, miközben a kalapomba vágott lyukon át lemászott a hajamba, miként fogja ő elmagyarázni nevezetes geometriáját az ámuló Karl Ferdinandnak, s később a göttingai, jénai, berlini, leydeni diákságnak. S mivel bécsi hadimérnöki tanulmányai idején, amikor csak szerét ejthette, el nem múlasztotta megjelenni a gyönyörű színházakban, s az operákban, balettekben oly gyönyört lelt, hogy Bécset semmiért sem sajnálta úgy otthagyni, mint azon ritka színházakért, maga is szemtanúja lett, miként fogják ki a lovakat a bécsi diákok a dívák hintajából, hogy magukat fogják be elibe, el-elábrándozott rajta, miként is fogja majd ki a lovakat az ő kocsija elől a matematikára éhes diákság, s miként vontatják őt körül London tengerszürke utcáin.

Sohasem beszéltünk róla, hogy visszafordulunk merész utunkról. Aztán amikor a János úr dupla tallérjaiból, melyeket fenyőtobozokból nyert, mint a Schwarzwald legendás üvegemberkéje, mindent beszereztünk, ami utunk folytatásához szükséges volt, elmentünk a híres bábfaragóhoz és játékkészítőhöz. Ingenieur főhadnagy János ezúttal zománcos, drágakövekkel ékes kösöntyűmben tartózkodott, melynek áttört ezüstfedelén át mindent láthatott, ki is nyithatta a kis csapóajtót, s mellfodraimon lemászhatott a keblembe, ahol jól meg tudta vetni a lábát a fűzőm halcsontjain. A mester nagy reverenciával fogadott, s ahogyan arra János úr kioktatott, úgy mondtam el neki az utazóládának a tervét. Emeletes, favázas házikó volt e láda, pipatóriummal, szalonnal, mindennel, ami hosszú utazásokon csak kell, s ha rácsuktam a fedelet, leszállt benne az éj.

Eljött a nap, amikor minden málhánk ott magasodott a szekéren; a lovak türelmetlenül dobogtak, alig várva az indulást.

Aztán magam is felültem, férfi képében megkaptam a gyeplőszárat, s elkurjantottam magam. A szekér nagy kört tett Schwarzbach kövecses főterén, s elindult vissza, oda, ahonnan jött. Olmützben, ahol már halálhírét keltették ingenieur főhadnagy Jánosnak, nagy csodálkozással fogadták, s mivel János úr egy hüvelykkel sem nőtt meg a visszaúton, kinevezték kapitánynak.

A hosszú úton, Bécsen át, haza Erdélybe sokat beszéltünk arról, hogy János úr később híres és nevezetes professzor lesz Göttingában, esetleg Lübeckben, de Berlinben mindenképpen. Elterveztük, hogy olyan nagy házban fogunk élni, amilyenbe János kapitány úr kicsiben, minden este visszavonult; de napközben is, valahányszor az emberiség üdvén szottyant kedve elmélkedni. A Királyhágón haramiák támadtak meg, de amikor megpillantották a málhán ágáló, kardját suhogtató, fogát csikorgató pöttöm embert, eldobálták gyíklesőiket, és rémsikollyal szaladtak annyifelé, ahányan voltak.

Ahogy ereszkedtünk befelé Erdélybe, úgy estem egyik csodálkozásból a másikba. Akkorra már befészkeltem magam a kalitkába, ami a függőlegesen felállított szekérrúdon lengett, bukdácsolt. A kalitka ajtaja nyitva volt, s én bármikor rá tudtam szállni ingenieur kapitány János úr vállára, hogy világ körüli utunkról csiviteljek neki, s ő a maga morózus modorában elmondja, miként fogunk hajóra szállni Bristolban, hogy az ír szigetet délről megkerülve nekivágjunk a végtelen atlanti vizeknek, s megérkezzünk az Újvilágba, ahol ingenieur kapitány János urat üdvlövésekkel fogadják, s az ő számításai alapján tervezik majd meg az Amerikát átszelő vaspályát!

Előbb észre sem vettem a változást. Mert hogy lehet az, hogy bármilyen kis madár képében kísérjem is János urat utolsó útjára, haza Vásárhelyre, képes vagyok rászállni a vállára, karmaimat a vékony posztóba mélyesztve?

Elkerültük Kolozsvárt, s amikor a Királyhágó után északnak fordulva, a Meszes lábánál, végig a Szamos völgyén, egészen Désig hatoltunk, szembejött velünk egy csepűrágó.

És ez a csepűrágó szakasztott akkora volt, mint ingenieur nyugalmazott kapitány János!

Már-már felsikoltottam, hogy megtörtént a csoda, János úr újra nagy lett!, de valami visszatartott. A látvány igaz volt, s mégsem volt igaz! János úr gúnyája, amit Schwarzbach óta viselt, nem növekedhetett meg. Csizmája, amit a bábkészítőnél vásároltam neki, egy kis bábkatona viselte azelőtt, nem tágulhatott ki. Süvege, amit taplóból vágtam ki, s fűzfahánccsal tűztem össze, szét kellett volna repedjen, ha János úr visszanyeri eredeti emberi alakját.

Nem ingenieur kapitány János nőtt meg!

Az a másik, a csepűrágó, aki ott jött velünk szembe a poros Szamos völgyében, az volt akkora, mint ő.

Történetem végéhez érkeztem!

Nem láttam a kapitány urat évekig.

Vettem hírét, hogy nagy tisztességben, s az Úr akaratában való megnyugvással eltemették professzor Farkast. Beszélték, hogy akkor éjjel csoda történt. Csillag kelt az éj sötétjéből, s megvilágította Vásárhely aluszékony városát. Mindenki beszélte, senki sem látta. Amiképpen az emberek szörnyű szélvészről povedáltak, ami Farkas úr elásásának másnapján pusztított a Maros-völgyben, s szájról szájra járt a hír, hogy óriási szélmalmok meneteltek a Somostetőn, a várostól délre, ablakuk úgy égett a tűzfényben, mint sárkányszem, ajtajuk vörös ordítás volt a vásárhelyi éjszakában. A keresztlapátok vadul forogtak a szélben, s a fergeteg félrecsapta a malomfejeken a zsindelysisakot.

Ingenieur kapitány János megnősült! Vettem hírét, hogy Rozáliával szörnyű perpatvarokat csapott ingenieur nyugalmazott kapitány János. Ilyenkor vette az irányt a Marosnak, s ott kavicsokat szedett föl a porondból, s vizsgálgatta őket, mintha csak aranyrögöt keresne, hogy aztán röptesse a követ a szürke vízen. Nyáron fehérnépek jártak le a Marosra, ruhástul belegázoltak a vízbe, s amikor kijöttek, szoknyájuk ölükre tapadt, combjukra csavarodott. Hazatérve éjszakára, a Vár alatti házból ordítások, sikolyok csaptak ki.

Aztán csend lett, csak tücsök cirpelt nyáron, varjú károgott őszi hajnalon, s nagy hidegek idején szörnyűeket pattogott a megfagyott cseresznyegally.

Ha valaki a Várból nézett le, láthatta a sötétben fellobbanó, a szobácskában ingadozó, mintegy a helyét kereső mécsest. Aztán a fény megállapodott. Ingenieur nyugalmazott kapitány János úr gyújtott éji világot kamrácskájában; ablakából a fény a Vár kőfalára esett. Vettem hírét, hogy János úr rendületlenül írt ezeken az éjszakákon, miután hatalmas perpatvarok közepett elrakta Orbán Rozáliát, majd indulatát megsétáltatta a városban, s hazatérve elővette nagy természetét, vagy tán inkább a nagy természet vette elő őt, s asszonyát férfijogon maga alá gyűrte, miként téves ábrákkal, számjegyekkel telerótt papirost gyúrt össze, hajított el szűk kamrájában. Vettem hát hírét, hogy János úr abban a kamrában, melynek ablaka Vásárhely büszke Várának falára nézett, az emberiség üdvén munkálkodott. Néha kétségek gyötörték. Vajon ő nőtt ismét nagyra, vagy csak beszekerezett az apadtak világába?

Aztán elérkezett az a nap is, amikor ingenieur nyugalmazott kapitány János a Kálvária utcába költözött. Vajon ölt-e embert? Nem volna csodálnivaló! Egyedül rakta talicskára ládáját, melyben egykor én hoztam őt haza világ körüli útjáról; a ládából azonban eltűnt a házikó, a házikóból a pipatórium és a könyvtárszoba, az elmélkedés céljára odaállított öblös bőr karosszék. A glóbusz, ami a színes üveglapokkal megszűrt ablakfényben olyan vidáman pörgött, hozzáragadt a láda fenekéhez, mint kipukkadó disznóhólyag. A ládában, talicskán tolva maga előtt, fölfelé, a vásárhelyi katolikus temetőhöz vezető úton, ingenieur nyugalmazott kapitány János jegyzeteit, iratait, egyéb papirosait vitte temető közeli új otthonába, megrajzolandó az emberiség idvezüléséhez vezető utat. Amiképpen ott lapult penészcsípetten, egércsipkézetten a szabadságharc megnyerésének egyszeri és felülmúlhatatlan haditerve is. Nyugalmazott kapitány úr nagy hozzájárulása a magyar szabadsághoz.

Vettem hírét, hogy János úr viaszkos ronggyal dugta be a fülét, hogy ne kelljen hallania József, az ács gyalujának, furdancsának, vésőjének szörnyű csikkanásait a göcsörtös fában. Ha azonban semmit sem hallott, sem a bogár neszezését a fal repedésében, sem a lombsusogást, sem a gólya kelepelését, az emberiség idvezülésének nagy tanításán sem tudott elmélkedni. Napközben kiült hát az ajtó elé, hosszú, pipaszár lábát kinyújtotta, s úgy nézte, hiszen hallani nem hallhatta, amint József, az ács szekercével csapdossa a fát, fűrészel, szaluval mélyít, hornyoló, völgyelő fejszét forgat. Vettem hírét, hogy János úr napjai úgy teltek, mint hajótöröttnek napjai valami titkos szigeten; éjszakái azonban rémek torz táncát hozták el neki. Legtöbbször szerető anyját, az őrült Zsuzsannát hallgatta, aki lángoló kéntavakon, tengereken evezett feléje, de kezében nem volt evező, alatta nem siklott csónak; s akkor János úr, vettem hírét, úgy érezte, hogy ő egyszemélyben a nagy minden és a nagy semmi, számtalan diribdarab; ég, föld, ember, angyal, fény, levegő, fű, fa, virág! És hallotta anyjának hangját: János fiam!, miért enyésztél el!

Közeledett az ő halála is. Én fiatalabb, szebb, kívánatosabb voltam, mint valaha. Bőrömet nem fogta meg a nap heve, keblem két fehér labdarózsa, szemem zölden smaragdlott. Felöltöztem, jókor reggel keltem útra, hogy még idejében megérkezzem. Semmit sem bíztam a véletlenre. Még nevet is választottam magamnak, ha kérdik. Julának neveztem magam, amikor a hosszú Kálvária utcán szembejött velem József, az ács. Így volt elrendezve, nem lehetett ott senki, amikor meghal ingenieur nyugalmazott kapitány János úr, aki magas aritmetikai dolgozatával szeretett volna figyelmet, hírt, nevet hódítani magának. De hát ki emlékezett már arra?!

Beléptem a kihalt udvarra. Az ácsműhelyben mintha hirtelen hagyták volna abba a munkát. A szerszámok szerteszét hevertek, a fűrész a mestergerenda szélén billegett, szélfuvallatra leesett, s nagyot pendülve megállt a libafosos földben. A fúró kajlán kandikált ki a fenyőből. Megindult egy deszkaszál, s az odakészített facsapok kopogva gurultak le róla, potyogtak bele az udvaron átcsobogó érbe, s tűntek el a kert alatt.

Az árnyék ott állt az ajtónál. Mintha rá lett volna festve a meszelt falra. Koromszínű volt, mozdulatlan. Aztán elindult felém, én megdermedtem, az árnyék felkúszott rám, átment rajtam. Forró érintést éreztem, aztán hideg lett.

Beléptem a szobába, ahol János úr feküdt, s behúztam az ajtót.

Végtelennek tetsző, hepehupás mező nyílt meg előttem. A fény óriási ablakból hullt a lábam elé, s borította félhomályba a szobát. Felnéztem, a szoba mennyezete a magas semmibe veszett. Előttem csupasz óriásfa tört ki a padlóból, odébb egy másik. János úrnak, ágynak, asztalnak, széknek se híre, se hamva.

Elindultam az ismeretlen világban, melyről tudva tudtam, hogy ingenieur nyugalmazott kapitány János úr utolsó lakhelye, itt, a Kálvária utcában, a 905-ös szám alatt, József úrnak, az ácsnak a házában. Lépten-nyomon akadályokat kellett megmásznom, megkerülnöm, mintha szálfák, ámbár lehet, hogy csak öles szalmaszálak hevertek volna keresztbe utamban; aztán mintha posványos tavacskákban lábaltam volna előre, de ezek szakasztott olyanok voltak, mint kupa bor, ha feldől, s szétfolyik a padlaton; áporodott szaguktól megszédült a fejem. Keskeny fémlap állta utamat. A magasságba nyúlt, s csillogott. Akkora kés állt ki a földből, mint a kolozsvári Ferences templom tornya az Óvárban.

János úr karja lecsúszott az ágyról, ujja a padlóhoz ért. Arcát nem láthattam. Egy óriás keze feküdt előttem. A szoba deszkapadlata terült el köröttem, kiloccsant bor tócsájában gázoltam. A két csupasz faoszlop az asztal két lába volt. S János úr tán lesodorta az asztalról, haláltusájában a tőrkését, az állt bele a padlóba.

Hogy én apadtam el, vagy János úr növekedett óriássá? Dejsze a tárgyak, a kopott ruhaujj nem tudott elapadni vagy megnövekedni, úgyhogy bele kellett törődnöm, hogy én estem össze. Keserves út volt, amíg a padlóig lefityegő abrosz rojtján fölkapaszkodtam az asztalra. János úr halott arca úgy fehérlett, mint havas hegyvonulat. A durva szövésű abrosz rostjain botorkálva elvergődtem a beretváig, leltem egy darab forgácsot is, amiből tollat faragtam magamnak. A kalamárist megdönteni úgy, hogy a tinta a mécses cseppfogó tálkájába folyjék, nehéz munka volt, de végül sikerült. Úgy ültem ott, a dohányszelencén, melyre a pipaszáron kapaszkodtam fel, mint János úr világhódító utunk első állomásán, a schwarzbachi fogadó asztalán.

Tollamat tintába mártottam, s elkezdtem írni János úr végakaratát. Aztán hogy az első lap végére értem, s nagy vesződségek árán megfordítottam a papirost, mást gondoltam. Kegyetlen munka volt, amíg a nagy árkust foszlányokra téptem, s elemésztettem.

Bejött a szolgálólány. Odanézett az ágyon fekvő János úrra, aztán asztalhoz ült. János úr kézirathalma mögé rejtőztem, melyben az emberiség üdvét vetette papírra. Hallottam, amint perceg a toll, s kilesve a papírok mögül láttam, amint a szolgálólány nehézkesen rajzolja a betűket. Körme alatt a piszok olyan volt, mint fogyó fekete hold.

Itt ért véget a vénasszony története, aki azt mondta magáról, hogy megvan kétszáz esztendős. Csak a hangja jött messziről. Azt ismételgette, le-lebiggyedő szájjal, miközben arca úgy repedezett, mint régi pergamen: miért nem tudott velem jönni?, miért kell ide mindig visszatérni?, s a Diák csodálkozva nézte, amint a vénasszony hozzávénül a kétszáz évéhez, haja lefeslik róla, mintha szél fújná el, szemöldöke leválik, arca összezsugorodik, fogai koppanva hullanak ki a szájából, alakja elapad. A Diák arra gondolt, hogy félnie kéne, de ebben a világban, ahol élnie adatott, már annyi szörnyű csodát rendeltetett látnia, hogy még csak nem is csodálkozott. A vénasszony még károgott egyet, kimutatta csupasz ínyét, szemét fekete hályog futotta be. Mintha azt mondta volna – a Diák nem tudta kivenni a bugyogó hangok értelmét –, hogy így élünk mi itt; de hát ezen igazán nem volt mit csodálkoznia, ezt neki nem egy kétszáz esztendős vénasszonytól kellett megtudnia, aki förtelmes banya képében kuporgott vele szemben, a hosszú kocsmapadon, s aki bármikor tündérlánnyá tudott változni, már ahogyan azt ő, a Diák is megtanulta már a soha be nem váló ígéretek földjén, ahol élnie adatott.