Orosz István

Dokumentumtörténet

Az örökül kapott szociáldemokrata-kisgazda hagyomány

Tisztességes nyolcórai munkáért tisztességes bért!

Családunkban nem volt tabu ’56, és mi nem éreztük „birtokon belül” magunkat. Ellenkezőleg, annyira „birtokon kívül” voltunk, amennyire csak lehetett. Pestlőrincen laktunk, szoba-konyhás lakásban albérlőként, víz az udvaron (télen sokszor befagyott a csap), WC a folyosón (vödörrel öblíthető), sparherdfűtés, később lett egy vaskályha is. Huszonhárom éves koromban – amikor egyetemistaként kiköltöztem leendő feleségemhez Pécelre – kerültem először fürdőszobás lakásba.

Apám Nagykőrösről jött föl Pestre 1939-ben, és kapott állást lakatosként a Hoffer-gyárban. Több mint harmincöt évet dolgozott a gyárban, amelyet 1949 után Vörös Csillag Traktorgyárnak kereszteltek. Tízpercnyi járásra laktunk a gyártól, utcánk végén a lőrinci Hengermű árasztotta az égett vasreszelék szagát, egész nap csattogtak, pufogtak a hengerelt lemezek. Kertvárosban éltünk mindazonáltal, igaz, házunk kis kertjének használati joga kizárólag a főbérlőt illette. Viszont a fahulladékból és kátránypapírból összetákolt sufnink előtti négyzetméternyi területen, közvetlenül a pöcegödör mellett – csatorna persze nem volt – tarthattunk egy-két csirkét, sőt karácsony előtt néha libát is. Ezeket a jószágokat Nagykőrösről kaptuk, anyám szüleitől, amíg nagyapám, Bene Ferenc élt, és olykor meglátogatott bennünket. Általában szekérrel jött föl, Pestlőrinc Budapest Nagykőrös felé eső végén fekszik, így nem kellett átszekereznie a városon, ha jókor hajnalban indult, délutánra már megérkezett hozzánk.

Anyai nagyszüleim az Alszög utolsó utcájában laktak hagyományos, hosszú, vályogtéglás parasztházban, „szépszoba” cserépkályhával (fűteni csak a leghidegebb napokon fűtötték), konyha, spájz, nyári konyha búbos kemencével – nagyanyám egy ideig maga sütötte itt a kenyeret és a maradék tésztából lángost is, imádtam –, padlásfeljárat, istálló, kamra. Az udvaron a trágyadomb mellett budi, góré, pince, gémeskút, óriási eperfa, hátul disznóól, fészer. A Tetétleni utca után közvetlenül már a nádas következett, a gépállomás, a víztorony meg a földek. Nagyapámnak a legjobb időkben tizenkét hold földje volt, ebből két-három hold igazi, jó minőségű feketeföld, ahol búzát termeszthetett, aztán egy kukoricás, a kukoricasorok között krumplival, dinnyével, végül pedig a szőlő kunyhóval és néhány gyümölcsfával. Két ló, egy tehén, egy-két disznó, csirkék, kacsák, két szekér – az egyik „sulderes-kocsi”, ünnepnapokra, templomba járni, nagyapám presbiter volt a Református Nagytemplomban –, eke, borona, meg ami még kell a földekre. Épp annyi, hogy tisztességgel ellássa a családot, s jó termés esetén még valami, hogy esetleg bővíthesse a terménykört, vagy némi tartalékot halmozzon föl. Nagyanyámmal, Eszterrel ketten dolgoztak a földeken, betakarításkor fölfogadtak egypár napszámost, gépeik egyáltalán nem voltak. Nagyapám megbecsült tagja volt az alszögi egyletnek: új termesztési módszerekkel próbálkozott, vállalkozó szellemű kisgazda, akinek lába alól az 1949 utáni téeszesítés szó szerint kihúzta a talajt.

Nem sokkal Nagy Imréék kivégzése után, 1958 augusztusában, ötvennyolc éves korában halt meg, orvosi műhiba következtében. Épp azért, nehogy esetleg ilyesmi történjen, valamiképpen sikerült elintézni, hogy a prosztataműtétre Pesten, a Klinikákon kerüljön sor. A műtét nagyszerűen sikerült is, csak utána lábadozás közben nagyapám tüdőgyulladást kapott, mert a nővérek rányitották az ablakot, s az egyik hajnalban tüdővérzésben meghalt. Az oxigénpalackkal már későn értek az ágyához.

Nyolcéves voltam, emlékszem, aznap anyám vigasztalhatatlanul összetörve jött haza a kórházból. Egész életében sokat betegeskedett, nyolcórás rendes állást elvállalni nem tudott, némi rendszertelen bedolgozási munkákkal próbálta kiegészíteni apám igen alacsony gépésztechnikusi fizetését. (Apám az ötvenes években elvégezte a dolgozók technikumát, így lett lakatosból gépésztechnikus.) Anyám egyetlen igazi támasza nagyapám volt tehát, halálával nem csak az apját, az egész nagykőrösi világot elveszítette, elveszítettük. Nekem jószerivel már csak a történetek maradtak Bene Ferencről, az értelmes, jó kedélyű, vállalkozó szellemű, tanulékony, kemény kétkezi munkából háromfős családját szerény körülmények között eltartó parasztemberről – anyám egyetlen gyerek volt –, amelyeket nagyanyám, anyám és a rokonok, ismerősök meséltek nagy kedvvel nyaranta, amikor az iskolai szünet egy-két hónapját Nagykőrösön töltöttem.

De apám is, aki a Fölszögről, Nagykőrös iparosnegyedéből származott – apai nagyapám szabómester volt, 1954-ben meghalt, alig maradtak közvetlen emlékeim róla, bár a temetésén ott voltam –, igen nagyra becsülte apósát. Elsősorban természetes intelligenciájáért és fáradhatatlan munkakedvéért, no meg humoráért. Nyilván azt is tisztelte, szerette benne, ami saját apjából hiányzott. Idősb Orosz Imrének ugyanis ötgyermekes családot kellett eltartania – három lány még korábbi házasságából származott –, apám öccse, Imre eltűnt a háborúban. És bizony a szabómesteri jövedelem erre kevésnek bizonyult. Nagyanyám fél szemére vak volt – még csecsemőkorában a bába szúrta ki a szemét biztosítótűvel vigyázatlanságból –, öt gyerek gondozása, ellátása épp elég munkát adott neki, amellett, hogy persze besegített, ahogy tudott, férje szabóműhelyében. Bérelt lakásból bérelt lakásba költöztek a Fölszögön, s apámat rögtön lakatosinasnak adták, amint kijárta az elemit, míg a lányok mehettek polgáriba. Gyermekkorában apám sokat éhezett, s emiatt később keserű szemrehányásokkal illette anyját, aki néha szintén meglátogatott bennünket Pestlőrincen. Elsősorban azt nehezményezte, hogy apjának mindig ott állt az üveg bor az asztalon, miközben ők, a gyerekek éheztek. Olyan kis darab szalonnát vihetett például otthonról magával a Pozsár-lakatosműhelybe – mesélte nekem számtalanszor –, hogy amikor ebédszünetben az idősebb segédekhez hasonlóan ő is a lópatkoláshoz használt fölforrósított fogó pofái között akarta megsütni, olyan kicsire zsugorodott a szalonnadarab, hogy alig maradt két-három harapásra való. Ezzel kellett jóllaknia, a segédek gúnyos kacarászásától kísérve. A szegénységnek ez a megalázó élménye igen mélyen megült benne.

Ehhez képest Bene Ferencék szerény életmódja – nekik legalább mindig volt mit enni, sőt, néha még komolyabb lakomákat is lehetett tartani, főként névnapokon – apámnak irigylésre méltó állapotnak tűnt, s annak bizonyítékát látta benne, hogy tisztességes, kemény munkával igenis lehetséges tisztes életmódot kialakítani. Ennek a református/protestáns, kisparaszti hagyománynak a munkaetikáját erősítette meg benne az, amikor – nem sokkal azután, hogy Pesten a Hoffer-gyárban dolgozni kezdett – az idősebb szakik unszolására belépett a szociáldemokrata irányítású szakszervezetbe. Néhány hét múlva azonban egyik reggel megkapta a felmondólevelét, a gyár valamilyen átszervezés miatt meg akart szabadulni bizonyos számú munkástól, s természetszerűleg először a legfiatalabbak kerültek sorra, apám tizennyolc éves volt. Nem szólt senkinek, lehorgasztott fejjel ment az öltözőbe zuhanyozni. Kisvártatva megjelent az egyik szaki, és jól lehordta apámat: Mit képzel, hogy őt, egy szervezett munkást csak úgy el lehet bocsátani?! Hát miért nem szól? A szakszervezet meg fogja védeni. Azonnal vegye vissza a munkaruhát, és nyomás a munkapadhoz! És így is történt. Nem lett elbocsátás, a szakszervezet valóban megvédte, azokat viszont, akik nem voltak szakszervezeti tagok, a gyár elbocsátotta. Ezután apám hamarosan belépett a Szociáldemokrata Pártba, járt a kispesti Munkásotthonba, ahol megtanult például sakkozni, és hallgatta az elméleti szemináriumokat a munkásmozgalomról, például Braun Somától és másoktól. Megtalálta a saját kultúráját, hamarosan esztergályos lett, kék galléros „munkásarisztokrata”, a „tisztességes nyolcórai munkáért tisztességes bért” elv öntudatos híve és követelője. Első fizetéséből tudott magának venni egy rendes, jó anyagból készült télikabátot – egy szabómester fiának micsoda elégtétel! –, amit aztán legalább húsz évig hordott, mert nem tellett újabbra.

Hiszen közbejött a világháború, ami – sok minden más mellett – a „tisztességes nyolcórai munkáért tisztességes bért” elv érvényesülését is megakasztotta Magyarországon csaknem egy fél évszázadra. Apámat 1941-ben sorozták be Győrbe, utász- és távíróskiképzést kapott, és olyan szerencséje volt, hogy semmilyen harci cselekményben nem kellett részt vennie. Századparancsnokuk ugyanis, Frici – akinek a vezetéknevére sajnos nem emlékszem – mindig előre értesült a várható frontra vezénylésről, és ilyenkor többnapos terepgyakorlatra vitte a századot, lehetőleg minél távolabb a laktanyától. Így állandóan lekésték a frontra induló vonatokat. Katonái – mondanom sem kell – rajongtak érte. Csak amikor a front már elérte Magyarországot, akkor vettek részt a visszavonulásban egészen az osztrák határig, ahol Frici szélnek eresztette a katonákat. Akadt, aki továbbment nyugati irányba, de a többség visszafordult, és többnyire orosz fogságba esett. Ez történt apámmal is 1944–45 fordulóján, s végül egy aklaszlatinai fogolytáborban kötött ki, ahol a jeges februárban a behavazott földön aludtak a szabadban, s itt apám egy életre szóló reumás derékfájást szerzett be magának, amit sokszor fölemlegetett a „ruszkiknak”.

Frici apám történeteiben legendás alakká növekedett – a háború után apám többször próbálta megtalálni, de nem sikerült –, a passzív ellenállás hősévé, aki megmentette katonáit a gyilkolástól és a haláltól is. Mégpedig komoly kockázatok árán. Az egyik történet például arról szólt, hogy a ’44 telén végrehajtott visszavonulás során, amikor Frici egy dunántúli faluban szállásolta el a századot, és ez ügyben a helybéli nyilas bíróval kellett tárgyalnia, olyan szóváltás kerekedett, hogy Frici az egész század előtt pofon vágta a nyilas bírót. (A szóváltás okára csak homályosan emlékszem, valószínűleg arról lehetett szó, hogy a nyilas nehezményezte Frici visszavonulási taktikáját, számon kérte, hogy miért nem száll szembe az ellenséggel.) A nyilasokról anyámtól is csak a legszörnyűbb dolgokat hallottam, a családi beszéd „véreskezűekként” tartotta őket számon, s apám története világosan mutatta, mi a helyes viselkedés egy nyilassal: pofon kell vágni. (Ez a pofon aztán számomra legalább olyan fontos lett, mint az a másik, amelyről a nyolcvanas évek közepén, Szász Béla könyvéből szereztem tudomást: Szász Béla első reflexszerű viszonpofonja, amit az őt vallató ávósnak adott.)

Ahogy a front közeledett Nagykőröshöz, egyre szaporodtak a rémisztő történetek a „ruszkikról”, hogyan erőszakolják meg a nőket, rabolják ki a falusi portákat. Anyám 1944-ben huszonegy éves, magas, szép barna lány volt, úgyhogy igazán volt mitől tartania. A szomszédban lakó egyik rokon, Rozika a rettegésnek ezeket a heteit már nem is bírta, és félelmében egyenesen a kútba ugrott. Kisgyerekkoromban, amikor nyáron Nagykőrösön átmentem a szomszédba játszani, mindig rémületes borzongással töltött el a tudat, hogy Rozika ott fekszik valahol a kút mélyén. Úgyhogy, a nőket mentendő, nagyapám ásott egy jókora vermet a trágyadomb alá, aztán anyám és nagyanyám levonultak oda élelemmel és innivalóval ellátva, fölül nagyapám bedeszkázta a vermet, visszahányta rá a trágyát, vigyázva, hogy azért levegő jusson a bujkálóknak. És így várta a „ruszkikat”. Akik hamarosan meg is érkeztek, keresték a nőket, nagyapám kézzel-lábbal magyarázta nekik, hogy fölmentek Pestre a háború elől, a katonák persze nemigen hitték a dolgot, kicsit törtek-zúztak-raboltak, de néhány nap múlva távoztak, anélkül, hogy felfedezték volna anyámék rejtekhelyét. Végül is nagyapám fineszességének köszönhetően az ijedtségen kívül senkinek nem esett komolyabb baja.

Apám ’45 áprilisában vagy májusában kiszabadult, és december 1-jén már össze is házasodtak anyámmal a nagykőrösi Református templomban, majd fölköltöztek Kispestre egy albérletbe, mert apám visszament a Traktorgyárba dolgozni. De ott már alig talált valakit a régi szocdem szakik közül: sokan elestek vagy eltűntek a háborúban, vagy emigráltak. Mindazonáltal, továbbra is a Szociáldemokrata Párt tagjaként, apám szeretett volna részt venni a párt által szervezett svédországi csereprogramban: a két szocdem párt szakmunkások egyéves cseréjében állapodott meg 1946–47 folyamán. Apám végül az 1948-ban indulók listájára került föl, ám közbejött a kommunista párt által kierőszakolt pártegyesítés, s így, minthogy időközben megszűnt a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, a csereprogram is félbeszakadt. Apám vigasztalhatatlan volt, hiszen Svédországban – ahová anyámmal együtt mentek volna – nyelvet akart tanulni, és minden lehetséges módon továbbképezni magát, hogy meglegyen számára a tisztességes munkából a tisztes megélhetés. A sztálinista kommunizmus azonban rázárta Magyarország ajtaját.

A történet következő fontos elemét már elmondtam Az együtt-nem-működés kényszere című írásomban1 – a szövegnek ezt a részét az 1989-es Magyar Nemzetből ugyan még kicenzúrázták –, most ebből idézek:

A kierőszakolt pártegyesülésnél ő is úgy tett, ahogy az öregebb szocdem szakiktól látta: azt hazudta, hogy elvesztette a párttagkönyvét, így viszonylag simán megmenekült attól, hogy a Magyar Dolgozók Pártjának tagja legyen. De a Traktorgyár kommunista személyzetise apámban nagy fantáziát látott: vidéki szegénycsaládból származó, jó teljesítményű szakmunkás, aki nyitott a szocialisztikus eszmék felé, háború előtti szocdem párttagsága igazolt, most meg, 1949-ben ráadásul pártonkívüli, vagyis igazi „népi káder”. Úgyhogy 1950-ben mindjárt ki is akarták emelni kerületi tanácstagnak. Úgy tudott kibújni a nem kívánt „nagy megtiszteltetés” alól, hogy – ismét az öregebbek tanácsára – gyorsan beiratkozott a dolgozók esti technikumába Kispesten, s így hivatkozhatott arra, hogy mint ifjú családapa másra már igazán nem jut ideje. Aztán 1953-ban egyenesen a munkapad mellől viszik be a Kohó- és Gépipari Minisztériumba, ahol a személyzeti osztályon egy volt traktorgyári kolléga fogadja, aki időközben hagyta „kiemelni” magát. Minisztériumi állást kínál apámnak, aki akkor harminckét éves volt, és az esti technikum harmadik osztályát végezte – nagy szerencséjére, mert ez még mindig érvényes alibiként szolgált az ajánlat visszautasításához. Noha többször is berendelték ez ügyben a minisztériumba, majd végül fenyegető telefonokat kapott, kitartott elhatározása mellett, hogy „ezeknek a piszkos ügyeiben” nem vesz részt. Utoljára 1957-ben ajánlottak neki meóvezetői állást a gödöllői gépgyárban, meg összkomfortos öröklakást, a bökkenő azonban az volt, hogy ha a pártba nem is, a Munkásőrségbe feltétlenül be kellett volna lépnie. Így hát, harminchat évesen, megint csak a pestlőrinci szoba-konyhát választotta. Azóta aztán többé már senki nem akarta „kiemelni”, gépésztechnikusként, több mint negyvenéves munkaviszony után négyezer-hétszáz forintos nyugdíjjal és egy másfél szobás, tanácsi, lakótelepi lakás bérlőjeként ment nyugdíjba.

Amit rám örökül hagyott, az ez a történet. Az együtt-nem-működés története.

*

Apám általában egyetlen problémára hegyezte ki az ötvenes évekről szóló, szűk családi körben elhangzó beszámolóit: hogyan lehetséges az, hogy a Rajk-per vádlottjai és tanúi között nem akadt egy sem, aki megtagadta volna a közreműködést ebben a szégyenletes színjátékban? Csaknem húsz évnek kellett eltelnie, hogy mindketten megtudjuk: volt ilyen ember, Szász Béla. A Rajk-perről és összefüggéseiről szóló, dokumentumhitelességű könyvét, a Minden kényszer nélkül-t a Krassó György által fenntartott Magyar Október szamizdat kiadó jelentette meg először Magyarországon. Krassót nem sokkal később házi őrizetbe helyezték, majd szívinfarktuson esett át. Ma Londonban él.*

Szász Béla könyvéből megint csak azt a tanulságot vonhattam le, mint apám történeteiből: hogy az együtt-nem-működés az ötvenes évek szélsőséges körülményei között is lehetséges volt, hogyne lett volna akkor lehetséges az ’56-os forradalom leverését követő ún. „konszolidációs” időszakban? Elvégre nem volt kötelező belépni a Munkásőrség kötelékébe, legfeljebb nem kapott az ember összkomfortos öröklakást.2

Íme, itt egy történet:

Az ötvenes években apám már a traktorgyári szerelde meósa volt, neki kellett átvennie az elkészült alkatrészeket. Valamikor ’51–’52 táján történhetett, hogy a havi terv kívánatos mértékű túlteljesítéséhez éjt nappallá téve gyártották a selejtes hátsó hidakat az edzőműhelyben. A kitűzött célt ugyanis csak úgy lehetett elérni, ha csökkentették az edzési időt, minek következtében látható repedések keletkeztek a hátsó hidakon, vagyis beszerelésük életveszélyessé tette volna az U–28-asokat. Apám tehát – túlteljesítés ide, túlteljesítés oda – habozás nélkül kiselejtezte mind a húsz-egynéhány hátsó hidat. A szerelde művezetője, aki egyben az üzemi párttitkár is volt, és kiérdemelte a Kisnapóleon gúnynevet a munkásoktól, a hír hallatán tajtékozva rontott be a szereldébe, és üvölteni kezdett apámmal, hogy mit szabotálja itt a termelést, akadályozza a tervteljesítést, azonnal adja ki a meó engedélyét, különben elvitetem az ÁVÓ-val. Apám hasonló hangerővel válaszolt: Vegye tudomásul, maga szabotálja a termelést, mert ha én engedem beszerelni ezeket a selejtes hátsó hidakat, akkor abból baleset lesz, és ez nem fog jót tenni a népi demokrácia hírnevének. És hogy nyomatékot adjon álláspontjának, fogta a keze ügyébe eső nagykalapácsot, és kezdte szétverni a selejtes alkatrészeket.

A selejtes hátsó hidakat végül tehát nem tudták beszerelni, a tervtúlteljesítés elmaradt. Apám ezek után hónapokig várta, hogy egyszer majd éjnek évadján megáll egy fekete autó a ház előtt. De nem így történt. Talán Kisnapóleon is belátta, hogy selejtes alkatrészekkel nem lehet „legyőzni a kapitalizmust”, ki tudja… Mindenestre ebből a történetből megtanulhattam, hogy mi a helyes viselkedés egy üvöltő kommunista párttitkárral: vissza kell üvölteni neki. Továbbá azt is, hogy csakis a tisztességgel elvégzett, minőségi munka ér valamit, a többi túró…

Nem csoda hát, ha apám 1956 őszén ismét feliratkozott egy listára a Traktorgyárban, ezúttal a disszidálókéra, akiket egy gyári teherautó szállított az osztrák határra. Már engem is kezdtek szüleim felkészíteni az országváltásra, csakhogy apámat még a forradalom első napjaiban ledöntötte lábáról a szokásos reumás derékfájás, ez néha olyan nagy fájdalmakkal járt, hogy folyamatosan feküdnie kellett, szinte mozdulni se nagyon tudott. Úgyhogy amikor november eleje-közepe táján megállt a traktorgyári munkásokkal megrakott teherautó a ház előtt, mi nem tudtunk csatlakozni hozzájuk, apám még mindig feküdt. Mire meggyógyult, a határokat lezárták, immár másodszor zárták rá, ránk a kommunisták Magyarország kapuját.

Apám az örökölt szociáldemokrata-kisgazda hagyomány alapján lényegében mint polgári engedetlenkedő, mint a liberális nyugati demokráciák elkötelezett híve állt ellen a kommunisták erőszakos kiemelési, beolvasztási, integrációs kísérleteinek, a kádárista „konszolidációnak” is. Azon az alapon, hogy a kommunista/szocialista rendszer nem működőképes, hiszen selejtet és rabságot termel, és hogy ennek az igazi alternatívája a piaci termelés és az egyéni és kollektív szabadságjogokra alapozott, parlamenti demokrácia. Ezért persze igen nagy árat kellett fizetnie, fizetnünk: családunk mindvégig szegény maradt, nem tellett autóra, nyaralóra, külföldi nyaralásra. Televízió, hűtőszekrény, lemezjátszó, mosógép – ennyiből állt háztartásunk „gépesítése” a hetvenes–nyolcvanas években. Apám a kevés elkölthető pénzt leginkább könyvekre és lemezekre fordította, nem ivott, egyetlen káros szenvedélye volt, a cigi: Symphoniát szívott. Nyugdíjas éveiben igen sokat olvasott, lassan elsajátította a hagyomány liberális-humanista részét is. Kedvencei közé tartozott Tolsztoj, Thomas Mann, Anatole France, József Attila, Radnóti Miklós, Illyés Gyula, Kassák Lajos.

Boldogan fogadta a rendszerváltozást, FIDESZ-szavazó lett.

Fényes szellők?

Ezt a családi hagyományt kellett nekem összeegyeztetnem valamiképpen a gimnáziumban tanultakkal. Nem volt könnyű. Kiváltképp azért nem, mert a kispesti Landler Jenő Gimnáziumnak 1965–69 között Rozsnyai Istvánné személyében megszállott nékosz-os kommunista igazgatója volt, aki a nékosz-os hagyományokat akarta feleleveníteni az iskolában. Az első osztály végére már én lettem az iskolai újság, az Íródeák szerkesztője – magyartanárom és az előző diákszerkesztő javaslatára, akik felfigyeltek íráskészségemre –, s ilyen minőségemben rendszeresen kellett „egyeztetnem” az igazgatónővel a diáklap cikkeit. Volt ugyan egy megbízott tanár felügyelője is az újságnak, de benne Rozsnyainé nem bízott. Így aztán már igen fiatalon megismerkedtem a „puha diktatúra” egyik fő jellegzetességével és támaszával: a manipulatív cenzúrázás kifinomult technikájával, amelyet Rozsnyainé mesteri fokon művelt. Mivel azonban az irodalom és a film iránt érdeklődtem különösen – rögtön beléptem az irodalmi önképzőkörbe –, az első időkben, tizenöt éves fejjel nem nagyon érdekelt, hogy a gimnáziumi KISZ funkcionáriusai mit irkálnak a lapba. Ezeket az írásokat javítgatta ugyanis előszeretettel az igazgatónő. Hamar világos lett, hogy ezt az árat kell megfizetni azért, hogy az irodalmi önképzőkör híreivel és első irodalmi próbálkozásaival telerakhassam a lapot. Később azonban, amikor beindult az Iskolarádió, és annak is én lettem a szerkesztője, váratlanul komoly konfliktus kellős közepébe sikerült belecsöppennem.

Akkortájt, 1967-ben vagy ’68-ban érkezett ugyanis a gimnáziumba egy új franciatanárnő, s az igazgatónő őt bízta meg az Iskolarádió felügyeletével. Micsoda mázli, gondoltam, amikor először megláttam, ezentúl ez a remek nő fog engem rendszeresen ellátni tanácsokkal! A franciatanárnő nem is teketóriázott sokat, s amikor megtudta, hogy érdekel a film, a világ legtermészetesebb hangján megkérdezte tőlem: Hát akkor miért nem csinál egy interjút a Jancsóval? Elvégre ő a legjobb magyar filmrendező. Elintézem magának. Addig egyetlen Jancsó-filmet sem láttam, de ha egy ilyen bomba nő állítja, akkor bizonyára igaz – gondoltam –, úgyhogy gyorsan megnéztem a Szegénylegényeket. A tanárnő állta a szavát: a Béke Szálló galériáján találkoztam Jancsóval és Hernádival, Lőrincről cipeltem be az iskolai Mambó magnót. Jancsó akkor forgatta a Csillagosok, katonákat, nagy lelkesedéssel beszélt Trockijról és a „forradalom szent őrültjeiről” legalább egy órán keresztül. Boldogan tértem haza a zsákmánnyal, és azt terveztük, hogy a tizenöt perces nagyszünetben részletekben leadjuk az egész interjút.

Nem tellett bele azonban öt perc, és az igazgatónő berontott a stúdióba, s magából kikelve leállította az első adást. Elhűlve ültem a magnó mellett, az igazgatónő válogatott fenyegetések közepette magyarázott valamit Trockijról, amit nem igazán értettem, az azonban világos volt, hogy álláspontja szerint valami igazán jóvátehetetlen történt az ő gimnáziumában: Trockij tabu, róla egyáltalán nem lehet beszélni, a „nagyoktrbiszoclistaforrdalom” vezetőit pedig nem lehet „szent őrülteknek” nevezni. Próbáltam halványan annyit mondani, hogy nekem ugyan fogalmam sincs arról, ki volt Trockij, de Jancsó nyilván nem így gondolja, és hát ráadásul filmet is csinált az egészről, amelyet legjobb tudomásom szerint be fognak mutatni, úgyhogy nem igazán értem… Az igazgatónő azonban nagy botrányt kavart az ügyből. Telefonon azon melegében kihívta a gimnáziumba a kispesti párttitkárt, kisz-titkárt és még nem tudom, milyen funkcionáriusokat, és rögtönzött tárgyalást rendezett a gimnázium kisz-irodáján. Egy ideig kicsapatásom lehetősége is fölmerült, a franciatanárnő azonban megvédett, arra hivatkozva, hogy én pusztán azt tettem, amit egy riporternek tennie kell: megszólaltattam egy jelentős művészt, és gondolatait akartam volna közvetíteni a tanulóifjúsághoz, okulásra. Ezzel a védelemmel persze önmagát hozta lehetetlen helyzetbe. Én megúsztam egy KISZ-fegyelmivel, és leváltottak az Iskolarádió szerkesztői posztjáról, a franciatanárnőnek azonban – a gimnáziumi fiúsereg nagy-nagy bánatára – mennie kellett. Konrád Júliának hívták. Úgy tudom, hamarosan Párizsba emigrált.

Innentől kezdve nálam nagyobb híve sokáig nem akadt Jancsónak, a magyar filmművészetnek és a művészeteknek általában. Tizenhat-tizenhét évesen a saját bőrömön tapasztalhattam ugyanis, hogy milyen felszabadító ereje lehet a művészetnek a politikai erőszakkal szemben. A Fényes szeleket már képes voltam önállóan, esztétikai érvekre is alapozva védeni az igazgatónő meg-megújuló rohamai ellen (aki persze ebben a NÉKOSZ-ról szóló filmben, ősnékoszosként, vörös posztót látott), rendszeres olvasója lettem a Filmkultúrának, sőt, 1969-ben az egyetemi felvételin magyarból is ennek, a hivatalos pártsajtóban nagy vitát kiváltott Jancsó-filmnek az erényeit dicsértem, gondolván, lássuk: mi az erősebb, a politika vagy a művészet.

Eredetileg magyar–történelem szakra akartam jelentkezni az ELTE-re, de abban az évben ilyen szakpárosítás nem indult, a magyar mellé nyelvet kellett választani. És igaz ugyan, hogy szüleim már hatéves koromban magántanárhoz küldtek németet tanulni, a forradalom azonban megakadályozta ilyen irányú képzésemet, persze az én legnagyobb örömömre. Utáltam biflázni a derdiedast. A gimnáziumban pedig csak heti két órában tanították a németet – s ekkor már a családi költségvetésbe egyáltalán nem fértek bele a magánórák –, szóval a németnél oroszul még mindig jobban tudtam, bár az oroszt éppúgy utáltam, mint a többiek. Kénytelen-kelletlen, jobb híján tehát magyar–orosz szakra jelentkeztem, valójában azonban filmrendező szerettem volna lenni, de filmrendezői szak sem indult az 1969/70-es tanévben.

Kellemes meglepetésemre viszont az ELTE-re fölvettek, jutalomból mehettem is Hódmezővásárhelyre tizenegy hónapra katonának. Még tartottak az alapkiképzés „örömei”, amikor értesítést kaptam az igazgatónőtől: az ő javaslatára a kerületből engem akarnának diplomataképzőre küldeni a Szovjetunióba. Az igazgatónő ugyanis nagy fantáziát láthatott bennem, szinte állandó konfliktusaink ellenére, vagy talán éppen azért, rábeszélt, hogy egy évig legyek a gimnázium KISZ-titkára – a szokásos szöveggel: „a KISZ-t csak belülről lehet megreformálni, s pont ilyen emberekre van ehhez égető szükség.” Nem sejthette azonban, hogy ennek két alapvető akadálya is van: az egyik a film iránti rajongásom, a másik pedig az apámtól örökölt hagyomány. Ha ő sem hagyta magát „kiemelni”, akkor én sem hagyom – gondoltam. Pedig milyen jó „janicsár” lehetett volna belőlem, gondolhatta az igazgatónő. Többszöri próbálkozásai ellenére természetesen nemet mondtam, s ebben apám kétségbeesett tiltakozása is segített.

Azokban a hónapokban éppen Semprun A nagy utazás című regényét igyekeztem átdolgozni színpadra – ezzel próbáltam ellensúlyozni a katonaság abszurd gyötrelmeit, és a könyv valóban segített lelkierőm megőrzésében –, abban a reményben, hogy a gimnázium irodalmi színpada majd előadhatja, az én rendezésemben. Ezt pillanatnyilag sokkal fontosabbnak tartottam, mint bármi mást. Az igazgatónőével szemben ugyanis a gimnáziumban persze szerencsére erősebben érvényesült irodalom- és történelemtanáraim, illetve az irodalmi önképzőkör vezetőjének hatása, akik mind művészeti pályára ösztönöztek. Az önképzőkör vezetőjétől, „Bori nénitől” ígéretet is kaptam, hogy szó lehet A nagy utazás színreviteléről, ebbe az igazgatónő is beleegyezett. Az 1970-es tiszai árvíz heteiben – amikor gátfigyelő szolgálatot teljesítettünk valahol Szeged fölött – egy szalmakazal árnyékában dolgoztam a forgatókönyvön. Az egyetem első félévében aztán nem is igen foglalkoztam mással, mint a regényből készült színpadi oratórium megrendezésével. Az előadást a Vörös Csillag Traktorgyár kispesti kultúrotthonában vittük színre, meglehetős sikerrel, a régi Munkásotthonnak abban az épületében, ahol apám hallgatta annak idején Braun Soma és a többiek előadásait.

De a katonaságnál történt még valami, ami, azt hiszem, ugyanolyan döntően befolyásolta későbbi fejlődésemet, mint a „janicsárképző” elutasítása és A nagy utazás. Már csak egy-két hónap választott el bennünket a leszereléstől, amikor egy fülledt vasárnap hajnalon az ügyeletes ezredparancsnok kivezényelte a bölcsészszázadot valahová a Szeged környéki erdőkbe, munkára. A dolog „szívatás” jellege napnál világosabb volt. Addigra ugyanis a hatvan-egynéhány bölcsész annyi borsot tört a hódmezővásárhelyi tisztek orra alá, amennyit csak bírt, szinte mindig ültek a századból a fogdán. Az ezredparancsnok ezen a fülledt nyári vasárnapon tehát a kollektív büntetésre szánta el magát. A jókora erdei tisztás egyik végén lerakott, kivágott és legallyazott fenyőfákat kellett a tisztás legtávolabbi végébe áthordanunk, minden látható cél és értelem nélkül. Csak. Mondanom sem kell, nem lelkesedtünk az ötletért, egy-egy fát tízen-tizenöten tudtunk csak megemelni, lassan, kelletlenül vánszorogtunk, hiába ordítozott velünk a kirendelt parancsnok. Ráadásul sem ivóvíz, sem élelem nem volt, az ebédet szállító teherautó pedig állítólag eltévedt, úgyhogy csak valamikor délután négy óra tájban érkezett meg. Ekkor már majd szétrobbantunk a kétségbeesett dühtől és az éhségtől meg a szomjúságtól. A parancsnok két sorban fölsorakoztatott bennünket a gulyáságyúk előtt, már mindenki készítette elő a csajkáját, amikor hirtelen hátraarcot vezényelt, és elindított bennünket ellenkező irányba, az erdő felé.

Nekem ekkor lett végképp elegem. Hirtelen teli torokból, dühödten énekelni kezdtem. A többiek azt hitték, elhangzott a „nóta” vezényszó – mert parancs nélkül a katona csak úgy nem gyújthat ám nótára –, és hamar átvették az éneket. Ismerős dalt választottam, az első sora így szól: Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják… Jancsó velem volt. De a második sort – Sej, az van arra írva, éljen a szabadság! – már alig tudtam befejezni, a parancsnok odaugrott a sorhoz, üvöltve kirántott belőle, kiállított a napra, egy fegyveres őrt mellém, közben a képembe ordította, hogy lázítok, ez tűrhetetlen, azonnal bevitet a „futkosóra” – ez a szegedi katonai börtönt jelentette –, és persze ne is álmodjak egyetemről. Majd rádió adó-vevőn beszólt a laktanyába, hogy azonnal küldjenek értem egy dzsipet.

Ott álltam a tűző napon, a többiek hoztak nekem kaját, mert el nem mozdulhattam, mérhetetlen megkönnyebbülést éreztem, a feszültség és a düh kioldódott belőlem, a parancsnok ordítozása pedig olyan abszurdnak tűnt, hogy úgy néztem, mintha filmet látnék. Nem volt realitásértéke. Pedig az ordítozás folytatódott a laktanyában is, ezúttal az ezredparancsnok biztosított róla, hogy az életben nem lesz belőlem egyetemista, meg egyáltalán, nekem már lőttek… jön a hadbíróság. S mindez miért? A Fényes szelek miatt. Az már ekkor világos volt a számomra, hogy az igazgatónőnek és Jancsónak és Konrád Julinak és apámnak egyszerre nem lehet igaza. Választanom kell ezek között az igazságok között.

A következő néhány napot a laktanya fogdájában töltöttem jórészt krumplipucolással meg szeméttároló-takarítással, éjjel fapriccsen aludtam, közben még valaki bekerült mellém a századból valami renitenskedés miatt, tőle tudtam meg, hogy a fiúk igen-igen értékelték dalra fakadásom, nekik is jólesett, belőlük is kioldotta a feszültség egy részét. Végül három év „futkosó” helyett három hét laktanyafogságot kaptam, mert az ezredparancsnok már elhasználta az évi engedélyezett „rendkívüli esemény” kvótát, az én ügyem, ha hadbíróság elé kerül, már az ezredparancsnok parancsnoki kompetenciájának kétségbevonását is jelentette volna a hadsereg logikája szerint, s így esetleges lefokozással is járhatott volna, s ezt Kása alezredes nem akarta megkockáztatni. Az a pozitív eredménye viszont meglett az ügynek, hogy honvédként szereltem le – az egyetemista század tagjainak nagy többségéből őrmestert, alhadnagyot csináltak, hogy azután tartalékos tisztként bármikor visszahívhassák őket a seregbe –, és pirossal ráírták a káderlapomra, hogy „politikailag megbízhatatlan”. (Ez akkor derült ki számomra, amikor az egyetem elvégzésekor hivatalosan kértem, hogy megnézhessem a káderlapomat.) Már másodszor úsztam meg jókora szerencsével, hogy a hatalom megakadályozzon tanulmányaim folytatásában, de nem tanultam az esetekből, s harmadszor már nem volt ilyen mázlim.

„A nagy utazás”

Az egyetemen is folytattam ugyanis a rendszer „tesztelését”, a végére akartam járni, hogy van-e valami igazság a „marxizmus reneszánszában”, igaz-e, hogy a szocializmus megreformálható, vagy pedig apámnak van igaza, aki egyetlen alternatívának a piacgazdaságon alapuló nyugati liberális demokráciát tekintette. Három évet töltöttem el Marx és Lukács szövegeinek tanulmányozásával, jórészt az egyetemi hivatalos tanmenettől függetlenül, saját magunk szervezte magánszemináriumokon olvastuk a Tőkét, Az esztétikum sajátosságát és a többi „alapművet”.

Igen sokat tanultam Földes Lászlótól, aki a politikai gazdaságtan tanszéken tartott Marx-olvasó speciális szemináriumot, ami nem volt része a hivatalos oktatásnak, így aztán eredetiben elolvastuk Marx valamennyi fontosabb művét, a Gazdasági-filozófiai kéziratoktól kezdve a Grundrissén és a Német ideológián keresztül a Tőkéig. Földes szakterülete a tradicionális termelési mód volt, sok remek nyugati szerzővel megismertetett bennünket – egy idő múlva, amikor már baráti viszony alakult ki közöttünk, a párt „szigorúan bizalmas” belső elméleti kiadványának egy-egy példányát is kölcsönadta nekünk, így megismerhettük Marcuse, Gramsci, Garaudy és a többi újbalos szerző írásait –, tőle hallottunk először a redisztribúciós termelési módról – ami azután központi kategóriaként bukkant fel Konrád–Szelényi Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvében –, és segítségével alaposan megismertük Marx kételyeit, problémáit, és az elmélet problematikussága is lassan kezdett föltárulni előttünk. Leginkább az „osztály nélküli társadalomra” vonatkozó utópisztikus jellegű fejtegetésekről lett világos, hogy megalapozatlan, tudománytalan hiten alapulnak. Hogy a kapitalizmus marxi elemzése sem „stimmel”, arra néhány évvel később jöttem rá, addigra fölhalmozódott olvasmányélményeim és tapasztalataim alapján. (Földessel, „Lackóval” egészen 1980-ban bekövetkezett haláláig – a valahanyadik szívinfarktus vitte el – jó barátságban maradtam, noha politikai nézeteink ekkor már jelentősen különböztek. Rendszeresen jártunk le hozzá kajakkal nyaranta Baja alatti táborába, a Dunához, és a dunai emberekhez fűződő szoros érzelmi viszonyt elsősorban neki köszönhetem. Ezt részletesebben megírtam például A Dunával nem lehet viccelni című eszszémben.3)

Negyedéves koromban harmadik szakként fölvettem az esztétikát, azért is, hogy megpróbáljam jobban megérteni Lukácsot, meg azért, mert a Marx-olvasás igazán fölkeltette az érdeklődésemet a filozófiai jellegű, elméleti szövegek, gondolkodók iránt. Ekkor került az esztétika tanszék élére Zoltai Dénes, aki fáradhatatlanul szorgalmazta Lukács szövegeinek olvasását, illetve Hegel, Platón, Arisztotelész klasszikus műveinek elemzését. Mindezen hatások révén a műfajelmélet, közelebbről a regényelmélet kérdései iránt kezdtem komolyabban érdeklődni. Ebben az a körülmény is fontos szerepet játszott, hogy akkortájt kezdtek Mihail Bahtyin regény- és műfajelméleti munkái ismertté válni Magyarországon, elsősorban Könczöl Csabának köszönhetően, akivel ekkor személyesen is megismerkedtem, majd később magam is fordítottam oroszból Bahtyin-műveket. Nagy hatást tett rám Bahtyin Dosztojevszkij-könyve és a polifonikus regényfelfogás mögött meghúzódó etika és személyiségelmélet, amely sehogyan sem volt összeegyeztethető a marxista–lukácsista monolitizmussal. Először főként Bahtyin hatására – aki voltaképpen neokantiánus alapokon állott – kezdtem komoly elméleti kétségeket táplálni Marx és Lukács totalisztikus elméleti megközelítései iránt.

Ezeket a növekvő elméleti kétségeket még jobban alátámasztották a sokasodó gyakorlati kétségek. Miután 1971 kora nyarán – elsős bölcsészhallgatóként – sikertelen felvételit tettem a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendezői szakára (eljutottam a harmadik fordulóig, amikor az volt a feladat, hogy készítsünk két óra alatt a Klauzál téren riportfotókat saját fényképezőgépünkkel, én a fedett piaci csarnokot választottam, ám olcsó, tükörreflexes gépemen, amit apám egyik traktorgyári kollégájától vettem használtan, nem volt fénymérő, így a huszonnégy felvételből mindösszesen kettő sikerült, a többinél rosszul állítottam be a blendét, úgyhogy amikor ez kiderült, el sem mentem az utolsó fordulóra), beláttam, hogy talán mégsem lesz belőlem filmrendező, így a második évtől kezdve teljes erővel a Bölcsészkarra és az ott elérhető elméleti képzésre igyekeztem koncentrálni.

Csakhogy akkoriban működött a Bölcsészkaron a kari KISZ-szervezet által irányított és szervezett Studium Generale, amely a hátrányos helyzetű, tehetséges gyerekek egyetemi felvételét igyekezett elősegíteni oly módon, hogy az egyetemisták ingyenes előkészítő tanfolyamokat tartottak számukra. Ezt a dolgot igen szimpatikusnak találtam, több okból is. Lévén magam is hátrányos helyzetű, jól át tudtam érezni, milyen hatalmas segítséget jelenthet egy harmadikos-negyedikes középiskolásnak az ilyen rendszeres szellemi iránymutatás. Másrészt a dolgot a bölcsészek igyekeztek teljes mértékben autonóm módon megszervezni, pártirányítástól, pártbefolyástól függetlenül. Ez szintén megfelelt polgári engedetlenkedő hajlamaimnak. Harmadrészt kiváló gyakorlóterepet kínált a jövendő tanárok számára: itt kipróbálhattuk alternatív tanítási ötleteinket. Lelkesen bekapcsolódtam tehát a munkába, és hamarosan többedmagammal (Békés Erzsébet, Klauber Mária, Macht Ilona, Molnár Ilona, Poros András, Tallár Ferenc, Wessely Anna nevére emlékszem) kidolgoztuk a Kulturális Építőtábor ötletét: gimnazisták számára két-három hetes nyári tábor, ahol azonban a többnyire teljesen értelmetlen munkavégzés vagy tétlenkedés helyett (lásd Gazdag Gyula remek filmjét, a Sípoló macskakőt, ami szintén ezekben az években készült) kulturális képzés folyik, méghozzá nem hagyományos tantárgyak szerint, hanem integrált módon, és különös tekintettel az egyetemi felvételi követelményekre. Úgy emlékszem, két ilyen tábort tudtunk szervezni, meglehetős sikerrel, mind a gimnazistáknak, mind az egyetemistáknak meghatározó élményt nyújtott.

A Studium Generalét azonban nyilvánvalóan a ’68-as lelkesedés szülte, a hetvenes évek elejének fokozatos politikai befagyása viszont egyre agresszívebbé tette a pártot, és elhatározták, hogy megszüntetik a Studium relatív önállóságát. Párt- és KISZ-fegyelmivel fenyegették meg a Studium akkori vezetőit, Atkári Jánost és Láng Lászlót (Atkári volt a bölcsészkari KISZ-titkár, párttag is egyben, vele elég közeli kapcsolatba kerültem, egy ideig jártam arra a magánszemináriumra, ahol az ő lakásán Az esztétikum sajátosságát elemeztük), és igyekeztek ellehetetleníteni őket. Végül le kellett mondaniuk. Ezután rövid ideig Margócsy István lett a kari titkár, de nem sokáig bírta az utóvédharcokat, és ő – meg Csetneki Gábor, akivel együtt katonáskodtam végig a hódmezővásárhelyi tizenegy hónapot – beszélt rá arra, hogy 1972 őszén vállaljam el a bölcsészkari KISZ-titkárságot, hogy sikerüljön fönntartani a Studium Generalét, és megvédeni a különböző, kilátásba helyezett fegyelmik és retorziók ellen a Studium korábbi vezetőit. Ebben a helyzetben, hosszú töprengés után, kénytelen-kelletlen igent mondtam, nem mintha sok illúziót tápláltam volna esélyeinket illetően a párttal szemben, de segíteni akartam azoknak az egyetemista társaimnak, akikkel együtt dolgoztunk, tanítottunk a Studiumon.

Fél évig bírtam, ez alatt az idő alatt az összes felettes KISZ- és pártszervezettel összevesztünk, foggal-körömmel ragaszkodtunk volna a Studium autonómiájához – persze hiába. A retorziók és fegyelmik nagy részét azonban sikerült leállítanunk, illetve elhárítanunk, hiszen sokat csak a Bölcsészkari KISZ-szervezet egyetértésével lehetett volna hatályba léptetni, s mi persze nem értettünk egyet. Ismét elememben éreztem magam, hiszen a polgári engedetlenség örökölt hagyománya szerint járhattam el. Elvszerűen tagadtuk meg például a KISZ-ajánlást minden egyetemistától, aki a pártba kérte fölvételét. Közülünk senki sem volt párttag, s úgy véltük, pillanatnyilag nem aktuális belépni a pártba. Ugyanilyen elvszerűen viszont mindenkinek támogattuk a nyugati országokba irányuló útlevélkérelmét, mert úgy véltük: igencsak aktuális a nyugati kultúrával való behatóbb ismerkedés a bölcsészkari hallgatók számára. Amikor azonban a bölcsészkari KISZ-bizottság tiltakozott amiatt, hogy 1973. március 15-én a rendőrök brutálisan megverték a nem hivatalos tüntetés résztvevőit, s ezt a tiltakozó határozatot kifüggesztettük a KISZ-bizottság hirdetőtáblájára – még csak a Kari Híradóba, a KISZ stencilezett kiadványába sem tettük be –, néhány óra sem telt bele (jól működött a belső elhárítás), és a dékán magához hívatott (a történész Székely György töltötte be akkor ezt a felelősségteljes pozíciót), és indulatosan követelte, hogy azonnal távolítsam el ezt a „lázító” szöveget a hirdetőtábláról. A közlemények üvegajtós szekrénykében voltak kifüggesztve, és a kulcs nálam volt. Én arra hivatkoztam, hogy ez kollektív határozat, ő arra, hogy a kar belső rendjéért ő a felelős, ez itt „rendbontásra bujtogató szöveg”, úgyhogy ő engem egyetemista minőségemben szólít fel az engedelmességre, különben kicsap az egyetemről. Hogy a felettes KISZ- és pártszervek mit szólnak majd, az egy másik kérdés, bizonyára fegyelmi lesz a dologból, de addig is azonnal vegyem le a szöveget. Ott álltunk a KISZ-bizottság előtt a folyosón, szóváltásunk egyre hangosabb lett, erre föltűnt a dékán megsegítésére a dékáni hivatal egyik „előadója”, Jónás úr, akivel a dékán közrefogott – az én segítségemre sajnos nem sietett senki –, s nekem úgy tűnt föl, hogy a fizikai erőszakra is készen állnak, csak hogy elvegyék tőlem a kulcsot.

Minthogy hamar világos lett, hogy az érvek itt mit sem számítanak, csak az erőszak és a hatalom, s az is kiderült, hogy ha valódi konfliktusra kerül sor, akkor a KISZ-nek nincs önálló hatalma a párttal és az állammal szemben – hiszen hiába hivatkoztam arra, hogy kérem, én lennék a kari KISZ-titkár, és ez egy testület határozata –, végül átadtam a kulcsot, és közöltem, hogy minden fórumon tiltakozni fogunk az eljárás ellen. Meg is tettük, természetesen eredménytelenül. Számomra ez volt az utolsó csepp: 1973 áprilisában lemondtam posztomról, és évhalasztási engedélyt kértem, mert ezeknek a hónapoknak az áldatlan politikai csatározásai miatt alig állt módomban tanulni. (Ugyanekkor zárták ki a pártból a Lukács-iskola és -óvoda tagjait, és zajlott a Haraszti-per.) Az évhalasztási engedélyt megkaptam, az azonban kétségessé vált, hogy egy év múlva egyáltalán folytathatom-e tanulmányaimat.

Ekkor költöztem ki Békés Erzsihez Pécelre, aki húgával, Jutkával lakott ott egy szoba-konyha-fürdőszobás lakásban, mindketten a Bölcsészkarra jártak, Erzsi történelem–angol, Jutka pszichológia–angol szakra. Ez az év sok tekintetben döntőnek bizonyult szellemi-politikai és fizikai regenerálódásom szempontjából. 1973 tavaszára ugyanis igen ramaty állapotba kerültem, huszonhárom éves koromban vészes ütemben hullani kezdett például a hajam. És mivel akkortájt vállig érő hajat hordtam, és általában borostás képpel, kopott farmerban és pulóverben vettem részt a Kari Tanács ülésein az egyetemisták képviseletében, imigyen is hangsúlyozva különállásunkat, a hajhullást igen aggasztó, identitásomat alapjaiban fenyegető jelnek tekintettem. Erzsivel októberben összeházasodtunk – a házasságkötő terembe stoppal mentünk be Pécelről, mert lekéstük a buszt –, és háromnapos nászútra levonultunk Erzsi szüleinek Zamárdiban lévő, nem téliesített nyaralójába. Esős, hűvös idő volt, de ez nemigen zavart bennünket: a három napot egy villanymelegítő társaságában összebújva töltöttük. Mindenesetre, nyilván a rendszeres házasélet jótékony hatásának köszönhetően is, hajhullásom lassan megszűnt, így identitásomon sem kellett változtatnom. S ez nagy megnyugvással töltött el.

A ’73–’74-es tanévben persze bejártam az egyetemre, de ezúttal én döntöttem el, milyen szemináriumokon, előadásokon veszek részt. Végre csillapíthattam filozófia iránti éhségemet, Hegel-, Kant- és Platón-szemináriumra jártam, folyt a Földes-féle Marx-olvasás, zeneesztétikát hallgattam Zoltaitól, irodalomelméletet Németh G. Bélától, regényelemző szemináriumra jártam B. Mészáros Vilmához, közben fordításokkal próbálkoztam, egyelőre csak magánhasználatra, lefordítottam például Szolzsenyicin Rákkórházának első fejezetét, a regényt valamelyik barátunk nyugati útjáról hazatérve csempészte be az országba.

És volt időm átgondolni KISZ-titkárságom szellemi-politikai-gyakorlati tanulságait: a marxizmus mint tudományos elmélet alapjaiban elhibázott, hiszen teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a polgári civil társadalom autonómiáját, rendszerellenőrző, rendszerkorrekciós képességét, lebecsüli a polgári szabadságjogokat, és vallásos hittel bízik a proletariátus egész emberiséget megváltó szerepében. Mint ideológia rendkívül veszélyes, mert totalitárius alapokra támaszkodik, így hát az ezen az alapon nyugvó szocialista-kommunista berendezkedés megreformálhatatlan, hiszen „zsigerből” tagad és megakadályoz minden autonóm megnyilvánulást, még azokat is, amelyek egyébként egybeesnének a párt törekvéseivel. Apámnak van igaza: az egyetlen valóságos alternatíva a nyugati típusú liberális demokrácia.

Elkezdtem tehát angolul tanulni – ebben Erzsi segített – és tájékozódni a nem marxista, nyugati politikai elméletek irányában. Lukács hittételét, miszerint a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus, ekkor már teljes elutasítással fogadtam, és a marxista elmélet vallásos alapjainak egyik nyilvánvaló bizonyítékát láttam benne. De KISZ-beli tevékenységem gyakorlati szempontból sem bizonyult teljesen hiábavalónak, akarva-akaratlanul ugyanis olyan technikai tudásra tettem szert, aminek néhány év múlva aztán igencsak nagy hasznát vettem.

A KISZ-bizottság stencilezett lapjának, a Kari Híradónak az előállítására gondolok. Igaz, hogy magát a stencilgépet hét lakat őrizte, ám a lap cikkeit mi gépeltük stencilbe, az elkészült, írógéppel kilyuggatott lapokat – miután a dékán valamennyi lapot külön az aláírásával engedélyezte – általában én adtam át a stencilgép kezelőjének, Miklósnak, aki egy kis szobában, rendszerint zárt ajtók mögött végezte ezt a kiemelten „bizalmas jellegű” tevékenységet. De ekkor néhány percre bepillantást nyerhettem ebbe a kezdetleges nyomdai technikába: láttam, hogyan helyezi föl a stencillapot a gép dobjára, hova tölti a festéket, és hogy működik az egész masina, ami persze villanygép volt, nem kellett tekerni, nem úgy, mint azt a táskagépet, amelyen öt-hat év múlva Dunabogdányban elkezdtük a Beszélő első számának nyomtatását. És tapasztalhattam azt is, milyen nagy munka az elkészült oldalak összerakása, ilyenkor nyolc-tíz ember járkált a lapokkal megrakott asztalok körül a KISZ-bizottságon órákon keresztül – pedig a Kari Híradó, ha jól emlékszem, mindössze 500 példányban készült, szemben a Beszélővel, amelyet először 1200-as, majd 2000-es példányban készítettünk. (A Kari Híradó szerkesztője egyébként Kepes András volt, amikor a Bölcsészkarra kerültem, és ő hozta le első filmtanulmányomat, amelyet Schiffer Pál Fekete vonat című dokumentumfilmjéről írtam. Ezzel indult kritikusi-esszéista tevékenységem, immár több mint negyedszázada.)

A másik komoly gyakorlati tanulság ahhoz a vitához kapcsolódott, amelyet KISZ-titkárságom idején a Kari Híradóban rendeztünk a „funkcionális alapszervezetekről”, ez is amolyan bölcsészkari reformtalálmány volt, amely arra irányult volna, hogy valamiféle értelmes tevékenységet találjanak maguknak a KISZ-alapszervezetek. A vita persze az adott keretek között nem sok gyakorlati eredménnyel szolgálhatott, inkább azt lehetett kivenni belőle, hogy komoly, valódi, társadalomformáló tevékenységre nincs igazán lehetőség az erős állami és pártkontroll miatt. Felfigyelt azonban a vitára Pándi Pál, a Kritika akkori főszerkesztője, az Aczél-féle kultúrpolitika egyik fő támasza, aki mellesleg a Bölcsészkar reformkori irodalomtörténeti tanszékén is tanított. És közölte, hogy a vita főbb írásait lehozná a Kritikában, hogy ország-világ okulhasson belőlük. Én kezdettől fogva elleneztem a dolgot azon az alapon, hogy egyrészt a vita elég terméketlennek bizonyult, másrészt hogy a pártirányítás alatt álló Kritikában, amelyet akkortájt a Népszabadság „havi bajának” becéztek, komoly manipulációnak tehetjük ki magunkat, miközben nekünk semmi hasznunk nem származik az egészből. Azt persze akkor még én sem sejtettem, hogy az egésznek a bölcsészkari KISZ országos lejáratása a célja. Álláspontommal, sajnos, hosszú nyilvános viták után kisebbségben maradtam, a KISZ-bizottság leszavazott, így a Kritika 1973 tavaszán lehozta a vita három-négy jellemző írását, majd a következő számban – anélkül, hogy erről bennünket értesítettek volna – Huszár Tibor kétlepedős lehengerlő „elemzését” a vitáról A moralitás komornyikjai címmel. Huszár volt az ideológiai bunkó, írása pontosan ugyanazt a funkciót töltötte be, mint Rényi Péter opusai a Népszabadságban: diadalittasan kimutatta, hogy a bölcsészkari tökölődések helyett a helyes irányt pártunk és kormányunk politikája jelöli ki a számunkra. A dolog gusztustalanságát csak fokozta, hogy érvelését igyekezett hegeli terminusokba csomagolni – „a moralitás komornyikjai” kifejezés A szellem fenomenológiájából származik, és a világszellem fejlődésének egy még meglehetősen alacsony stációját képviseli Hegel felfogásában. Amikor elolvastam Huszár írását, a hányinger kerülgetett. Ekkor már persze a többiek is, akik a megjelentetés engedélyezése mellett szavaztak, fogták a fejüket, látták, hogy nekem volt igazam, de már későn.

De nem ez volt a hatalom egyetlen kísérlete a bölcsészkari KISZ nyilvános lejáratására. Nem sokkal a Kritika-affér után ugyanis fölhívott telefonon Komlós János, hírhedt „humorista”, a Mikroszkóp Színpad vezetője, akinek akkortájt rendszeresen jelentkező televíziós műsora is volt, Az érem harmadik oldala címmel, hogy forgatni szeretne nálunk, a KISZ-bizottságon arról, mivel is foglalkozunk mostanság. Komlós műsora a legundorítóbbak közé tartozott a televízióban, mert azt a technikát követte, hogy kommentár nélkül fölvette a kiszemelt interjúalanyok véleményét, majd azt a stúdióban kíméletlenül ízekre szedte, úgy, hogy az illetőknek akkor már nem állt módjukban védekezni vagy vitatkozni vele. Ezt a telefonhívás pillanatában is világosan tudtam, ám kapásból erre hivatkozva mégsem utasíthattam el az ajánlatot – nem mondhattam neki, hogy „uram, a maga műsorától minden tisztességes embernek föláll a szőr a hátán”, pedig szerettem volna –, úgyhogy beleegyeztünk a riportba, de azzal a föltétellel, hogy utána a felvett anyagot, amely már tartalmazza Komlós utólagos kommentárját is, megnézzük, és csak azután döntjük el, hogy hozzájárulunk-e az anyag közléséhez. Komlós jött, alkalmazta a szokásos technikát, mi megnéztük az anyagot, és letiltottuk. Ez azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy a műsorban az anyag sugárzása helyett diffamáló megjegyzéseket tegyen a bölcsészkari KISZ-re, amely – úgymond – „nem meri vállalni az országos nyilvánosságot”.

(Azt csak jóval később hallottam, hogy a Mikroszkóp Színpad egyik előadásán Latinovits Zoltán a nézőtérről állítólag fölszólt a színpadon ágáló Komlósnak, és ávósnak nevezte. A Ködszurkáló mindenesetre apám kedvenc olvasmányai közé tartozott, szinte valamennyi sorát aláhúzta, helyeslő lapszéli jegyzetekkel, felkiáltójelekkel látta el.)

Az évhalasztás után végül mégis visszaengedtek az egyetemre, a negyed-ötöd évet elsősorban esztétikai-filozófiai képzettségem megalapozására igyekeztem fordítani, illetve elméletileg és gyakorlatilag az értelmiséghez méltó létforma és cselekvés számomra elképzelhető formáját kellett megtalálnom, mert az ekkor már napnál világosabb volt, hogy oroszt nem fogok tanítani, hiszen nem kívánok értelmiségiként hozzájárulni az ezen a nyelven közvetített represszív ideológia terjesztéséhez. Közben, az esztétika szakon jó barátságba kerültem Angyalosi Gergellyel, Bacsó Bélával és Kardos Andrással, illetve rajtuk keresztül Magyar Bálinttal, aki szociológiára járt, és tőlük ’75–’76 folyamán egyre több gépiratos szamizdat jutott el hozzám, amely egyrészt a Lukács-iskola belső vitáit tartalmazta, másrészt Kis János és Bence György szociológiai-politológiai munkáit.

Különösen nagy hatást gyakorolt rám Vajda Mihály négyszereplős traktátusa, amely elméletileg először próbálta meg a marxizmus totalitásának helyébe az igazság pluralisztikus felfogását állítani, illetve Radnóti Sándor és Könczöl Csaba esztétikai írásai, amelyek pedig az öreg Lukács esztétikai felfogásának kritikáját nyújtották, a fiatal Lukács, illetve Bahtyin alapján. Első nagyobb lélegzetű elméleti tanulmányom, A luciferi mű és a szférikus Lukács, amelyben a magam számára is el kívántam számolni a Lukács-hatással, ebben a szellemben íródott, bár én már a fiatal Lukács szellemi beállítódását is bíráltam.4 Elméleti előrehaladásomat látván 1976-ban, az ötödév vége felé Zoltai Dénes föl is ajánlott nekem egy kétéves tudományos továbbképzési ösztöndíjat az esztétika tanszékre, amelyet örömmel elfogadtam volna, ám ösztöndíjpályázatomat az Egyetemi Tanács a rektor javaslatára – korábbi kisz-es tevékenységemre való tekintettel, vagyis politikai okokból – elutasította.

Bölcsészkari KISZ-titkárként ugyanis a rektorral is sikerült személyes összetűzésbe keverednem, kivételesen egy nem politikai jellegű ügyben, vagy legalábbis én azt gondoltam, hogy vannak, lehetnek nem politikai jellegű ügyek. Kiderült azonban, hogy erről szó sincs: a szocializmusban potenciálisan mindennek politikai jelentősége van, ha a hatalom úgy kívánja. Történt pedig, hogy valamikor ’72 végén, ’73 elején az ELTE Budaörsi úti kollégiumában az ügyeletes kollégiumi nevelőtanár azon kapott rajta egy huszonéves egyetemista lányt, hogy – minő borzalom! – férfi látogatót fogad a szobájában. Ez pedig ellenkezett a kollégiumi rendtartással. A nevelőtanár jelentette az ügyet, a lányt dékáni fegyelmi bizottság elé állították, és se szó, se beszéd, kicsapták az egyetemről! A pszichológus alapszervezet titkára – a lány negyedéves pszichológus hallgató volt – kétségbeesetten jött a KISZ-bizottságra, hogy hátha tudunk valamit tenni. A döntés önkényességéhez és brutalitásához természetesen nem fért kétség, úgyhogy elhatároztuk: a bölcsészkari KISZ-bizottság védelmébe veszi a lányt, fellebbezünk, és az Egyetemi Tanács elé visszük az ügyet.

A sikeres védekezéshez azonban természetesen bele kellett tekintenünk a fegyelmi bizottság üléséről készült jegyzőkönyvbe, hogy világos legyen, pontosan milyen rendelkezések alapján ítélték erre a legsúlyosabb büntetésre egyetemista társunkat, amivel megakadályozták a diplomaszerzésben, mert ha valakit az ország bármely egyeteméről kicsaptak, azt a többi egyetem sem vehette föl. (Azt külön sérelmeztük, hogy a tudtunk nélkül zajlott a dolog, pedig az egyetemisták érdek-képviseleti szervezetétől – jelen esetben a KISZ-től – is ott kellett volna lennie valakinek az ülésen.) A dékáni hivatal azonban közölte: a jegyzőkönyv nem nyilvános, nem bocsáthatják a rendelkezésünkre, arról lehet mindössze szó, hogy egyetlen személy, a bölcsészkari KISZ-titkár a dékáni hivatalban betekinthet a jegyzőkönyvbe, és jegyzeteket készíthet, de nem viheti ki onnan, és nem készíthet róla másolatot.

A jegyzőkönyv igencsak terjedelmes volt, úgyhogy a következő hét délutánjait a dékáni hivatal titkárságán töltöttem Jónás úr jótékony felügyelete alatt. Jónás készségesnek mutatkozott, igyekezett ötletekkel, javaslatokkal ellátni, hogyan is képviselhetnénk leghatékonyabban a védelmet. Segítőkészségében azonban valami annyira bűzlött, hogy néha szinte a hányinger környékezett, pedig akkor még a március 15-i konfliktus előtt voltunk. A jegyzőkönyvből kiderült, hogy hatékony védelemre az egyetemi szabályzat voltaképpen nem ad lehetőséget. Azt ugyanis nem lehetett vitatni, hogy a „cselekmény” sértette a kollégiumi házirendet, s a kollégiumi házirend megsértéséért az egyetemről való kizárás büntetése is megítélhető volt, a mérlegelés joga pedig az ez ügyben összehívott fegyelmi bizottságot illette meg, vagyis a tagok személyes önkényén, pillanatnyi hangulatán múlott a dolog. A bizottság pedig – nem emlékszem pontosan – öt vagy hét tagból állott, s a helyekből csak egyetlenegy illette a diák-érdekképviseletet, vagyis bennünket. Világos volt, hogy az egyetlen esély, ha megpróbálunk lobbizni, vagyis egyenként jobb belátásra bírni a fegyelmi bizottság tagjait. Az egyetemi oktatók azonban az állásukat kockáztatták, ha szembeszegültek a dékáni-rektori akarattal, úgyhogy végül közülük csak egyetlenegy, Pál Erna, az orosz tanszék oktatója, akivel elég jó viszonyban voltam, szavazott a kizárási határozat ellen az Egyetemi Tanács fegyelmi bizottságának ülésén. Nos, ezen az ülésen nem rejtettem véka alá véleményemet az eljárás önkényességéről, álszent, prűd voltáról és brutalitásáról, s ezt a rektor – enyhén szólva – nem méltányolta.

Következményként elgáncsolta akadémiai karrieremet, megakadályozta, hogy az egyetem elvégzése után – a szakmailag illetékesek, Zoltai Dénes és Almási Miklós támogatása ellenére – benn maradjak az esztétika tanszéken. Így aztán, harmadszorra, mégiscsak megtörtént, amit az első két esetben a szerencse segített elkerülni: az egyetemet végül elvégezhettem, de az akadémiai karriert már elzárták előlem. Hát hiszen mi egyébre is számíthat az, akinek a káderlapján ott vöröslik, hogy „politikailag megbízhatatlan”?

Az ötödév egyik félévét Leningrádban kellett töltenem, ez ugyanis kötelező részét alkotta az orosz szakos képzésnek. A kollégium a Néva partján állt, szemben az Ermitázzsal. A befagyott folyón a járókelők ösvényeket tapostak a két part között, mi is ezen jártunk át a képtárba. A Brueghel-gyűjtemény volt a kedvencem, órákat ültem a festmények előtt, ebben bizonyára Tarkovszkijnak is szerepe volt, aki előszeretettel használta filmjeiben Brueghel festményeit, s akinek Tükör című filmjét épp akkor mutatták be, igen „szűken” forgalmazva: egyetlen moziban mindössze egy hétig játszották, ha jól emlékszem. Hosszú sorok álltak a pénztár előtt a dermesztő hidegben. Lépten-nyomon átütött a hetvenéves kommunista uralom által brutálisan letarolt, megerőszakolt városon a benne felhalmozódott nagyszerű kultúra. (A Tarkovszkij-élményt részletesebben megírtam A nagy formák kegyelme5 című esszémben.)

A kollégiumban viszont a félelem légköre uralkodott, és a csótányok. Bennünket, magyarokat lehetőleg egyesével úgy osztottak el a szobákban, hogy minimum két orosszal legyünk együtt, akik közül legalább az egyik „sztukacs” volt, vagyis besúgó. Ekkor vált a maga brutális valóságában is átélhetővé számomra, hogy mitől is menekültem meg, amikor elutasítottam gimnáziumi igazgatónőm ajánlását a moszkvai diplomataképzőre. Az én szobámban lakó két orosz például azzal szórakozott, hogy rugós bicskájukkal célba dobást rendeztek az ajtóra. Amikor tiltakoztam, megfenyegettek, hogy a zuhanyozóban összevernek. Végül sikerült elintéznem, hogy másik szobába kerüljek. Az egész félévet az tette elviselhetővé, hogy Erzsi hamarosan utánam jött – aki történelem szakosként szintén pályázhatott leningrádi ösztöndíjra –, s azt ugyan nem sikerült elérnünk, hogy házaspárként külön szobát kapjunk, de a rendesebb kollégisták időnként átadták nekünk szobájukat ideiglenes használatra. A kemény téli hónapok elmúltával igyekeztünk minél több helyre elutazni – a hivatalos tiltás ellenére, külföldiek ugyanis hetven kilométeres körzetben hagyhatták csak el Leningrádot –, így jártunk Tallinnban, és elvonatoztunk Jerevánba is; amikor Grúzián haladtunk keresztül, csencselők Sztálin-naptárakat árultak a vonaton. Amikor a félév után végre hazaérkeztem, úgy éreztem, börtönből szabadultam. De persze itthon sem volt minden fenékig tejfel. Sőt.

1976 kora nyarán, friss magyar–orosz–esztétika szakos bölcsészdiplomával elhelyezkedési esélyeim szinte a nullával voltak egyenlőek, arról ugyanis, hogy oroszt tanítsak a magaménak választott hagyomány értelmében, szó sem lehetett, s ebbéli elhatározásomban életem legrosszabb fél éve a nagy Szovjetunióban csak még inkább megerősített. Összesen három hétig tanítottam oroszt mint gyakorlótanár, ez szintén a tanárképzés része volt, így nem lehetett kikerülni, de a harmadikos gimnáziumi osztállyal mindjárt az elején megnézettem Tarkovszkij remekét, az Andrej Rubljovot, és azután három héten keresztül ezt a filmet elemeztük. Modor Ádám is ebbe az osztályba járt, s tanítási módszerem annyira megtetszett neki, hogy később is rendszeres látogatója lett Örs vezér téri magánszemináriumomnak, és később az ő kiadója jelentette meg A Westminster-modell című tanulmánykötetemet.

Végül a váci Művelődési Központ ifjúsági előadója lettem azzal a határozott szándékkal, hogy filmklubot indítok, és ezen keresztül igyekszem terjeszteni a váci fiatalok között ama meggyőződésemet, hogy a szocializmus megreformálhatatlan, s igazi alternatívája a polgári demokrácia. Több mint egy évig próbálkoztam, ám a filmklubból – fura technikai okokból – nem lett semmi. Az újonnan épült művelődési ház ugyan föl volt szerelve a legmodernebb vetítőgépekkel, ám az építész elfelejtett elszívóberendezést tervezni a vetítőkhöz, amelyek valamilyen mérgező anyagot termeltek működés közben, s ezért nem lehetett filmet vetíteni a művelődési ház egyébként „modern és tágas” színháztermében, amit eredetileg mozinak is terveztek, a színpad hátterében ott húzódott a szélesvászon. Utólag beépíteni az elszívót pedig állítólag azért nem lehetett, mert ehhez meg kellett volna bontani az épület gömb alakú tetejét, ami bonyolult statikai problémákat okozott volna.

Mindazonáltal 16 mm-es vetítőről, amelyet a színházterem közepére állítottunk, valamikor 1977 tavaszán mégis bemutattuk a váci nagyközönségnek – a színházterem tömve volt – Kósa Ferenc Balczó Andrásról készült dokumentumfilmjét. A vetítés után nagy sikerű vita, amelyen Kósa (és úgy emlékszem, Balczó is) jelen volt. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy ez a film szimptomatikusan jelezte az egyre növekvő „népi” elégedetlenséget a kádárizmussal, Balczó mintegy a „nép” szószólójaként beszélt a filmben. Kósával még az egyetemen ismerkedtem meg személyesen a Hószakadás vitáján. ’77-ben már a Béres-filmen dolgozott, negyven-ötven óra felvett anyag állt mögötte, ebből a legjellegzetesebb esettanulmányokat megmutatta nekem a filmgyári vágógépen, majd el is vitt Béres Józsefhez Kisvárdára, hogy lássam, milyen kezdetleges körülmények között dolgozik az orvosbiológus, aki úgy gondolja, hogy talán megtalálta a rák ellenszerét. Az esetek valóban megdöbbentőek voltak, váratlan felépülések olyan rákos betegeknél, akikről a hivatalos orvostudomány már lemondott. Béresnek azonban rettentő sziszifuszi harcot kellett folytatnia találmánya gyógyszerként való elismertetéséért a hivatallal, a hatalommal és az orvostudomány képviselőivel. Kuruzslónak kiáltották ki, többször állt a bebörtönzés határán. Az nagy valószínűséggel állítható volt, hogy a Béres-cseppnek számottevő káros mellékhatásai nincsenek, a készítmény ilyen tesztelését nagy nehezen sikerült elvégezni, jórészt Kósa japán kapcsolatain keresztül – felesége japán –, de hogy valóban gyógyítja-e a rákot vagy a rák bizonyos fajtáit, annak biztonságos megállapításához hosszú idő, évtizedek kellenek. A későbbi tesztek azt mutatták, hogy a gyógyszer fokozza az immunrendszer ellenállását, és így – közvetve – valóban szerepe lehet a gyógyíthatatlannak tartott rákos betegek felépülésében is.

Kósa dokumentációja persze igen nagy hatást tett rám, mert a történet elsősorban arról szólt, hogy a totalitárius hatalom, a pártállami irányítás miképpen akadályozza meg minden lehetséges szinten egy ígéretesnek mutatkozó találmány komoly orvosi körülmények között történő tesztelését, csakis azért – s ez napnál világosabban kiderült –, mert a feltaláló semmilyen értelemben nem tagja a „rendszernek”. Méghozzá egy olyan népbetegség esetében, amelynek gyógyítására a hivatalos, kanonizált orvosi módszerek nem képesek. Persze történtek különféle kísérletek Béres „integrálására”, orvosok, intézmények felajánlották segítségüket, de ennek mindig az lett volna az előfeltétele, hogy Béres tárja fel a készítmény összetételét. És erre természetesen nem volt hajlandó, hiszen hiába próbálta szabadalmaztatni találmányát, ezt a hivatal megakadályozta.

Az emberek viszont jártak Béres doktorhoz, sorban álltak a háza előtt, és ő nem tudott annyi gyógyszert gyártani, amennyire igény mutatkozott. Kevés volt például az alkalmas üvegcse, Kósa tehát tőlem is segítséget kért: beszéljek barátaimmal, és gyűjtsünk üvegcséket Béres doktornak. Húsz-harminc órányi felvett filmanyag és a Béressel történt személyes találkozás meggyőzött arról, hogy itt valóban elkél a segítség. Akkoriban barátaim közül néhányan az amatőr színjátszó mozgalomban próbáltak teret találni kreativitásuknak, s éppen Bucz Hunor Térszínházában játszottak, velük beszéltem tehát, hiszen egy tíz-tizenöt fős csoport valóban képes lett volna jelentős számú üvegcsét összegyűjteni. Bucz Hunort és Csetneki Gábort azonban nem tudtam meggyőzni arról, hogy érdemes segíteni Béres doktornak. Számomra elfogadhatatlan módon ragaszkodtak ahhoz az elvhez, hogy amíg ki nem derül a gyógyszer valódi hatása, addig ők nem „szállnak be”. Míg én azzal érveltem, hogy éppen ahhoz, hogy ez kiderülhessen, van szüksége Béresnek a „civil társadalom”, azaz a mi segítségünkre. Hiszen ha valami miatt a hetvenes évek amatőr színjátszó mozgalmát jelentős társadalmi fejleménynek lehetett tekinteni, az elsősorban éppen az volt, hogy a színjátszó csoportok a civil társadalom önszerveződésének első kezdeményeit képviselték, igen sok tekintetben a hivatalos struktúrán kívül igyekeztek működni. Álláspontunk azonban a többórás vita után sem közeledett, sőt, Csetnekivel való barátságom itt megszakadt. (Hunorral akkor találkoztam először és utoljára.) Azt, hogy a Béres-cseppnek később jelentős szerepe lesz az életemben, természetesen ekkor még nem sejthettem.

De lassan a Kósával való találkozások is elmaradtak. Én persze meglehetősen rosszul éreztem magam amiatt, mert nem tudok hatékonyan segíteni, de más oka is volt a dolognak. Kósa ugyanis igyekezett az egész történetet a „népi–urbánus” ellentét kategóriáiban is megfogalmazni, ami számomra idegenül hangzott, az én hagyományaimba ez nem fért bele. Családi körben erről egyáltalán nem esett szó, mi ’56 és a nyugati polgári demokrácia „hívei”, illetve a nyilasok és a kommunisták „ellenségei” voltunk, a frontok itt húzódtak a családi történetekben anyai és apai oldalon egyaránt. Antiszemita, zsidózó kijelentés az én gyerekkori környezetemben nem hangzott el, senki nem mesélt zsidó vicceket. Mindazokat a szörnyűségeket, amelyeket a fasiszták és a nyilasok elkövettek a zsidók ellen a második világháborúban, senki nem vitatta, mindenki szégyenletes borzalomnak tekintette. És ezt csak megerősítette a gimnáziumi és egyetemi képzés humanista oldala. Nem véletlen, hogy a katonaságnál éppen A nagy utazás dramatizálásával foglalkoztam hosszú hónapokon keresztül, hogy ez volt az első – és valószínűleg utolsó – színházi rendezésem, és hogy a bemutatóra éppen apám egykori szociáldemokrata Munkásotthonában került sor. (Egyetemi szakdolgozatomban is – amelyet a kisregény műfajelméletéről írtam B. Mészáros Vilmához – ezt a regényt elemeztem Heinrich Böll Biliárd fél tízkor és Csingiz Ajtmatov A versenyló halála című műveivel egyetemben.) Az, hogy ki zsidó és ki nem, soha nem merült föl nálunk, ennek köszönhetően bennem nem is alakult ki az ilyesfajta „külső megkülönböztetés” képessége és igénye. Rokon- és ellenszenveim, baráti és érzelmi kapcsolataim ettől függetlenül alakultak. Máig azt gondolom: nagy-nagy szerencsére. Így ugyanis elkerülhettem sok-sok elméleti, politikai és érzelmi zsákutcát, amelyekbe pedig oly könnyen és annyiszor besétálhattam volna.

Ebben erősített meg a Földes Lászlóhoz fűződő baráti viszony is. Lackónak általában minden emberi alaphelyzetre megvolt a maga története. Így a zsidózásra is. Kedvtelve mesélgette, hogy amikor egy komolyabb italozásba torkolló baráti összejövetelen egyik egyetemi kollégája antiszemita megjegyzést tett, ő úgy dühbe gurult, hogy pofon vágta. Ez bennem jólesően megerősítette apám alaptörténetét Friciről és a nyilas bíróról, s később ugyancsak nagy megnyugvással tapasztaltam Szász Bélánál is a hasonló beállítódást: lehet valaki úgy antikommunista, hogy közben nem antiszemita is egyben. Egyébként éppen a katonaság alatt szegezték nekem először a kérdést, hogy antiszemita vagyok-e, miközben éppen A nagy utazás dramatizálásán dolgoztam. Karsai László, akivel együtt katonáskodtunk – később az egyetemen ő hívott Földes Marx-szemináriumára –, végzett fölmérést a században ez ügyben, és ő kérdezgetett arról, hogy például vannak-e olyan külső jegyek, amelyekről felismerni vélem a zsidókat. Hitetlenkedve fogadta válaszom, miszerint nincsenek. És hogy ez nem is kérdés a számomra. És hogy ez a családomban sem volt kérdés. Ötvenéves fejjel én pedig azt kérdezem: valóban olyan hihetetlen ez?

A sikertelen filmklubindítási kísérlet ellenére Vácon szoros kapcsolatba kerültem a helyi fiatalok egy csoportjával, akik komolyan érdeklődtek a művészetek iránt, többen közülük maguk is festettek, fotóművészettel, amatőr színjátszással próbálkoztak, vagyis a maguk eszközeivel feszegették a rendszer kereteit. Így ismertem meg Kovács Zsuzsát, aki Debrecenbe készült magyar–angol szakra, s aki később – amikor érdeklődő debreceni egyetemistákkal szerettem volna kapcsolatba kerülni – összeismertetett Bertha Zoltánnal, Debreczeni Józseffel és Elek Istvánnal, akikkel például Konrád György A városalapítóját elemeztük Zsuzsáék debreceni albérletében. Szintén Vácon ismertem meg Riba Anikót és Kovács Sándort, akikkel aztán 1980-ban közösen megvettük azt a dunabogdányi parasztházat, ahol egy évvel később elkezdtük a szamizdat Beszélő nyomtatását.

De 1977-ben még egy másfajta életforma kialakításán fáradoztunk. Az a baráti társaság, amely az egyetemi évek alatt kialakult a Studium körüli csatározások során, illetve Földes Marx-szemináriumán és az esztétika szakon, elhatározta, hogy ha már a kisz-es politikai reformra nincs lehetőség, akkor megpróbálkozik az életforma reformjával, s ebben döntő indítékul szolgált számunkra Heller Ágnes és Vajda Mihály kommunatanulmánya. Szerencsére külső körülmények megakadályoztak bennünket abban, hogy közösen vásárolt szentendrei telkünkre fölépítsük azt a hatszögletű, méhkaptárra emlékeztető társasházat, amelyet egyik építész ismerősünk tervezett a számunkra: a tanács hamarosan kisajátította a telket, most arra vezet a 11-es út.

1977 nyarára sikerült annyi pénzt összespórolnunk, illetve kölcsönkérnünk, hogy elindulhattunk Erzsivel egy háromhetes stopos túrára Franciaországba és Angliába. Ez volt az első nyugati utam és az igazi nászutunk is, huszonhét éves voltam. Strasbourgig váltottunk vonatjegyet, mert a katedrálison kívül mindenképpen meg akartam nézni Grünewald szárnyas oltárát Colmarban, előtte olvastam Karátson Gábor Hármasképét – azóta is alapkönyveim között tartom számon. Jártunk Párizsban és Londonban, fölmentünk egész a skót tavakig, láttuk az amiens-i és a chartres-i székesegyház csodáját, meglátogattuk a londoni St. Paul árkádjai alatt meghúzódó picinyke könyvesboltot, ahol a Keletről érkezett turisták ingyen válogathattak a jobbnál jobb elméleti könyvek között, hazafelé Bernben, mielőtt fölszálltunk a vonatra, még megnéztük Klee Bohócát a Modern Művészetek Múzeumában – kisméretű reprodukciója hoszszú évekig állt bogdányi könyvespolcomon. Találkoztunk segítőkész emberekkel, akik egyengették tervezetlen utazásunkat, szívtam magamba a nyugati civilizációt, igyekeztem úgy feltöltődni, ahogy csak lehet, hiszen nem tudhattuk, mikor lesz alkalmunk ismét Nyugatra utazni. Végül is nyolc évet kellett erre várnunk. Ezt a kulturális és életminőség-élményt megpróbáltam megírni a Mennyi pipacs! című esszémben.6 Az, amit eddig az örökölt és választott hagyomány történetei, elmélete és olvasményélményei képviseltek a számomra, most e három hét alatt érzéki valósággá testesült: a liberális demokrácia mindennapjai minden elképzelést felülmúló erővel tanúsították a berendezkedés fölényét. (Pedig konzerveken éltünk, youth hostelekben szálltunk meg, gazdag nagybácsik nem láttak el bennünket apanázzsal.) Ha esetleg lettek volna még ez irányú kétségeim, azok véglegesen eloszlottak. Világos lett: nincs harmadik út, nem érdemes a szocializmus reformjával próbálkozni, értelmiségiként egyet tehetek: népszerűsítem a nyugati liberális demokrácia értékeit.

Belső emigráció Dunabogdányban

1978-ban kiköltöztünk Nagytéténybe egy másfél szobás lakótelepi lakásba – előtte rövid ideig együtt laktunk apámékkal az Örs vezér téri lakótelepen, apám több mint harmincéves traktorgyári munkájáért azt kapta „jutalmul”, hogy befizethetett erre a két és fél szobás lakásra –, és októberben megszületett lányunk, Ágnes. Eljöttem Vácról, nem láttam ugyanis sok értelmét, hogy diszkószervezéssel töltsem az időmet, másra nem lévén lehetőség, noha magánszemináriumokat tartottam Kovács Sanyiék körének a fiatal Lukács esztétikai nézeteiről.

Hosszas vívódások után úgy döntöttem, hogy ha már értelmiségiként nincs számomra hely a kádárista struktúrában, akkor megpróbálok fizikai munkával pénzt keresni. A Fővárosi Kertészeti Vállalatnál parkgondozóként vállaltam tehát munkát, Nagytétényből a Leányka utcai lakótelepre jártam füvet nyírni, cserjét ásni, rózsabokrokat metszeni. A munkaidő kötetlensége lehetővé tette, hogy közben otthon fordítsak. A helyzetből adódóan Erzsivel abban állapodtunk meg, hogy én maradok otthon születendő gyermekünkkel „gyesen” – ezért persze akkoriban nekem még nem járt állami támogatás, csak a nőket illette meg a gyes –, ő viszont a szülés után, amint tud, visszamegy a Külkereskedelmi Főiskola angol tanszékére. Ez a munkamegosztás jól is működött közöttünk, és én érzelmileg rengeteget erősödtem attól, hogy sok időt töltöttem Ágival. Az egyetemen kialakult baráti társasággal persze továbbra is kapcsolatban maradtunk. Életemnek ezt a szakaszát már elmeséltem a Beszélő Dunabogdányban című írásomban7, most ebből idézek:

Rendszeresen összejöttünk, s a Kelet-európai Figyelő, illetve más, kéziratban terjesztett „eretnek” írások, továbbá külföldi kiadványok alapján próbáltuk megismerni közelmúltunk és jelenünk történelmét. Magyar Bálint például Csehszlovákia 1968-as megszállásának körülményeit ismertette, de megbeszéltük Konrád–Szelényi Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című munkáját meg A városalapítót; közben Kenedi János összeállította a Profilt; olvastuk a Lukács-iskola és -óvoda tagjainak munkáit. Én úgy véltem, s e véleményemet nem rejtettem véka alá, hogy nekünk is valami hasonló feladatunk volna: azaz elősegíteni a szabad, cenzúrázatlan gondolkodás terjedését. Poros Andrással a Kelet-európai Figyelő mintájára össze is állítottunk egy anyagot a lengyelországi sztrájkokról, és legépeltük néhány tucat példányban. És miközben az írógép előtt ültem, egyre határozottabb meggyőződésemmé vált, hogy ennél hatékonyabb formát kellene találni az anyagok sokszorosítására. Közben 1977-ben megtörtént az első tiltakozó nyilatkozat kibocsátása a Charta ’77 szóvivőinek bebörtönzése ellen – ezt az eseményt is alaposan megtárgyaltuk, s közülünk többen voltaképpen már ekkor felkészültünk arra, hogy a következő alkalommal a mi nevünk is szerepeljen a tiltakozók között.

1979-ben aztán Kardos András és Magyar Bálint hozta el hozzánk a tiltakozóívet, Nagytéténybe. Előtte néhány héttel estem át sikeresen egy hároméves akadémiai aspirantúra felvételi vizsgáján – Almási Miklós vezető tanárkodása mellett az orosz formalisták irodalomelméletében kívántam volna elmélyülni. Aláírtam az ívet – majd nem sokkal később megkaptam az Akadémia elutasító válaszát pályázatomra. Ekkor végképp világossá vált számomra, hogy a kádárizmus által biztosított keretek között nem tudok értelmiségiként működni, még kevésbé megélni. Igaz, időnként kaptam fordításokat, sőt, egy ideig még a személyimbe is sikerült bevezettetnem a „szellemi szabadfoglalkozású fordító” státust, minthogy azonban akkor még csak oroszból fordítottam, és ideologikus szövegeket nem voltam hajlandó elvállalni – nem bővelkedtem fordításokban. Főként Könczöl Csabának köszönhetően jutottam olyan szövegekhez, amelyek érdekeltek, és amelyek nem a marxista ideológia alapján álltak: Bahtyin, Zsirmunszkij, Sklovszkij, Spet és Lotman tanulmányait, illetve Szilárd Léna esszéit fordítottam az orosz szimbolistákról.

Úgy tűnt, hogy a fizikai és a szellemi munka ilyen típusú kombinálásával meg tudom keresni a létminimumot, s megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy értelmiségiként nem kell kompromisszumot kötnöm. Ebben erősített az a tény is, hogy 1979-ben megkeresett Reményi József Tamás, akit még a Bölcsészkarról ismertem, s felajánlotta, hogy legyek az akkor havi lappá előlépő Mozgó Világ állandó külső szerzője – filmes témákban. Örömmel elfogadtam az ajánlatát, azzal a kikötéssel, hogy írásaim csak az általam leadott formában jelenhetnek meg. 1983 őszéig, a folyóirat erőszakos átalakításáig írtam a lapnak, és mindketten betartottuk a megállapodást: én rendszeresen írtam, Reményi Jóska pedig nem cenzúrázott. Akkor sem, amikor a lap 1981 márciusi számát a kultúrpolitikai rendőrség bezúzatta, egyebek között A cselekvő és a szenvedő hős című tanulmányom miatt.8

1980 elején tehát minden tekintetben megérett a helyzet arra, hogy Kovács Sanyiékkal együtt vidéki parasztházat kezdjünk keresni Budapest 60 km-es körzetében, hogy Erzsi még be tudjon járni a Főiskolára. Tavaszra aztán megtaláltuk, amit kerestünk – Dunabogdányban. (…) Sanyival tavasztól őszig sokat dolgoztunk, hogy az épületet alkalmassá tegyük a beköltözésre. Kőnig Tamás építész barátunk tervei alapján emésztőgödröt betonoztunk, fürdőszobát építettünk, falakat döntöttünk és húztunk, kertet ástunk és füvesítettünk, s közben éjszakánként az őrmezei lakótelepre jártunk fodrászműhelyt takarítani. Az építkezést Illés Zoltán barátunk felügyelte szakmai szempontból, akivel még egyetemista korunkban ismerkedtünk meg Veresegyházán, Illés Zoli akkor a veresegyházi kultúrházban dolgozott, és az erdőkertesi amatőr színjátszó kört vezette. Egy színjátszó fesztiválon találkoztunk, ahol Illés Zoli csoportja feltűnően radikális produkcióval állt elő. Ez persze nemcsak nekünk, a BM-nek is feltűnt, úgyhogy Zolit megfenyegették: elbúcsúzhat állásától, és ki tudja, még mire számíthat, ha ebben az irányban halad tovább. Illés Zoli azonban nem hagyta magát: szakmája a kőművesség volt, nem lehetett ilyesformán zsarolni. A színjátszócsoport évekig fennmaradt, Zoli viszont otthagyta a művelődési házat, és egyre komolyabban kezdte szakmáját gyakorolni. (…)

Közben megjelentek első tanulmányaim a Mozgó Világban, és elhelyezkednem is sikerült mint a Pilisi Parkerdőgazdaság alkalmazottja a Magyar Nemzeti Bank visegrádi üdülőjének kertészeként; a gyerekeket fölvették a bogdányi bölcsödébe, úgyhogy 1980 őszére a helyzet már úgy állt, hogy egész komolyan közölhettem Magyar Bálinttal: mi négyen, családi vállalkozásban tudnánk működtetni egy nyomdát, ha volna egy kiadvány, amelyet érdemes lenne nyomtatni. Tudtam, Bálint akkor már rendszeresen járt Kis Jánoshoz, s azt is, hogy a Kelet-európai Figyelőt Kis Jánosék szerkesztik, tehát amikor Bálint valamikor 1980 végén, 1981 elején közölte, hogy lényegében összeállt a szerkesztőség, akkor nagyjából bemérhettem, milyen újságra számíthatunk.9

Persze csak nagyjából. Leginkább a színvonalban bízhattam, meg abban, hogy a szerzők valóban öncenzúra nélkül fognak megnyilvánulni, s ez már önmagában igen nagy haladást jelentett a korabeli sajtóviszonyokhoz képest. A Beszélő politikai irányultsága azonban csak néhány év alatt kezdett számomra valamennyire világossá válni, hiszen maguk a szerkesztők is jórészt az elméleti „senki földjén” mozogtak, valamiféle harmadikutas, de lényegében reformszocialista megoldással próbálkoztak Michnik „új evolucionizmusa” alapján. Ezt az álláspontot mindig is fából vaskarikának tartottam, az ekkor még részben ösztönös beállítódásom elméleti alapjainak alapos megismeréséhez azután tízévi angliai élet segített hozzá.

Az 1981 tavaszán a Mozgó Világban megjelent filmtanulmányomra azonban – a Gulyás testvérek Vannak változások című dokumentumfilmjéről, amelyben megpendítettem a lengyelországi fejlemények, a Szolidaritás szakszervezet megalakulásának radikális értelmezési lehetőségét, ami kizárja a szocializmus reformját – többen felfigyeltek. Reagált Fekete Sándor, az Új Tükör főszerkesztője, aki lapjában engem támadva síkraszállt a szocializmus reformjáért, ezt részletesebben megírtam Az együtt-nem-működés kényszerében.10

De megkeresett Bojtár Endre is – úgy emlékszem, a Mozgó Világon keresztül, előtte személyesen nem ismertük egymást –, és négyszemközti baráti beszélgetésre invitált a lakására. Itt kedélyes pálinkázgatás közben elmondta, hogy igen figyelemreméltónak találta a Mozgóban megjelent filmtanulmányaimat,11 és ezek alapján arra következtet, hogy nem áll távol tőlem a „másként gondolkodás”. Megkérdezte: nem volna-e kedvem részt venni egy ellenzéki kiadvány összeállításában, írásában, amelyet az ő baráti társasága tervez létrehozni. Ekkor a Beszélő előállításának még csak az előkészületei zajlottak – éppen a manzárdot alakítottuk ki Kovács Sanyival –, úgyhogy némi töprengés után azt válaszoltam: feltételesen rendben van, de végső döntést akkor hozok, ha találkoztam a társasággal.

Ez hamarosan meg is történt. Így ismerkedtem meg Dániel Ferenccel, Horváth Ivánnal, Lányi Andrással, Szabó Miklóssal és Vági Gáborral. Szimpatikusnak találtam a vállalkozást, főként azért, mert a társaság a rendszer átfogó külső kritikáját kívánta nyújtani politikai, kulturális, történelmi, gazdasági és szociológiai szempontból, úgyhogy csatlakoztam. Néhány összejövetel után kialakult az első szám tartalma, arról volt szó, hogy Tamás Gáspár Miklós is ad nekünk írást. Akkoriban jelent meg Aczél Györgynek egy ideologikus írása a Valóságban, én azt pécéztem ki és elemeztem. Már nem emlékszem, hogy végül kinek a javaslatára lett az összeállítás neve Kisúgó.

Hamar fölmerült persze az előállítás mikéntje, a társaság eredetileg gépiratos sokszorosításra gondolt, én azonban a stenciles sokszorosítás mellett érveltem, vállalván, hogy megszervezem a dolgot. Ekkor ugyanis már kilátásban volt a stencilgép, azt persze nem árultam el, hogy mi magunk fogjuk kinyomtatni a Kisúgót Bogdányban. Úgy gondoltam, az a helyes, ha Magyar Bálinton keresztül egyeztetem a dolgot Kis Jánossal. Hiszen a stencilgépet tőlük kaptuk, és én a Beszélő nyomtatására tettem ajánlatot, tehát azt nem tartottam volna etikus eljárásnak, ha a Beszélő szerkesztőinek tudomása nélkül mást is nyomtatunk a gépen. Nem is tettük.12 Végül abban állapodtunk meg, hogy a Beszélő első számának leszállítása után sor kerülhet a Kisúgó elkészítésére. Így is történt. Ekkor nyomtattuk ki egyébként a Bába Iván szerkesztette Magyar Figyelőt is, ennek a kéziratát Magyar Bálinttól kaptam. A Kisúgó elkészült példányait, úgy emlékszem, Lányi Andrásnak vagy Dániel Ferencnek adtam át.

A Beszélő és a Kisúgó első számát aztán nagy örömmel láttam viszont Vajda Mihály Heidegger-fordító magánszemináriumán valamikor 1981 decemberének elején. Megnyugodva állapíthattam meg: működik az elosztóhálózat, munkánk eredménye eljut az olvasókhoz. Ez valódi elégedettséggel töltött el. Általános vélemény volt a fiúk között, hogy a Kisúgó jobban eltalálja a helyzetet: termékenyebb álláspontnak tűnt számukra a rendszer külső, stratégiai jellegű bírálata.

A Kisúgóból azonban igen hamar kiszállt Bojtár Endre, arra hivatkozott, hogy a Bibó Emlékkönyvben való közreműködése miatt megfenyegették, hogy elveszítheti állását. Az indoklást elég furcsának találtam, hiszen a Kisúgóban való részvételről nem kellett hogy tudjanak a hivatalos szervek: a kiadvány szerzők, szerkesztők nevének föltüntetése nélkül jelent meg. Bojtár azonban ezek szerint tartott tőle, hogy előbb-utóbb kitudódik a dolog. Én egy ideje már csak Dániel Ferivel találkoztam a társaságból, minimalizálandó a kockázatot – Dániel Vajda Misu barátja volt, így megbíztam benne –, azután egyszer csak Dániel közölte, hogy a Kisúgó szerkesztése abbamarad. Nem tudom, a társaság végül miért döntött így. Sajnáltam a dolgot, mert mint már említettem, ez a beállítódás közelebb állt hozzám, mint a Beszélőé, amelynek politikai elemzéseit egyre elégedetlenebbül szemléltem, miközben életformánkra mind nagyobb terhet rótt az illegális nyomtatás. Ezt írtam erről 1993-ban:

1984 végére azonban már kezdtünk kimerülni. Anikó még 1982-ben elköltözött, ketten maradtunk Erzsivel, sűrűsödtek az anyagi problémák, és lányunk is egyre nagyobb lett. 1983 márciusában jelent meg utolsó írásom a régi Mozgó Világban, és a folyóirat erőszakos átalakításával megszűnt a publikálás lehetősége számomra az első nyilvánosságban. 1983-ban a JAK Móricz Zsigmond-ösztöndíjából írtam egy pályaképet Heinrich Böllről, és 1980 óta rendszeresen jártam Vajda Mihály szemináriumára Angyalosi Gergellyel, Bacsó Bélával és Kardos Andrással, ahol több éven keresztül Heidegger Lét és idő című művének értelmezésével és fordításával foglalkoztunk. Időm nagy részét azonban az MNB visegrádi üdülőjében töltöttem kaszálással, fűnyírással, cseresznyefametszéssel, cserjeágyásásással, öntözéssel, gazolással. Munkaidőm kötetlen volt, ha az üdülő parkja jól nézett ki, nem kellett mindennap megjelennem a munkahelyemen, így tudtam párhuzamosan nyomtatással és kertészkedéssel is foglalkozni.13

A Böll-élmény, úgy látszik, egy életre meghatározó lett a számomra. A Biliárd fél tízkor-ban – amelyet már szakdolgozati témának is választottam – találkoztam először a belső emigráció érzékletes és számomra igen meggyőző ábrázolásával, mint ami adekvát válasz lehet mindenféle totalitárius hatalmi közegre. A Csoportkép hölggyel-ben pedig lenyűgözött Leni, a hősnő szekularizált vallásosságon és polgári tisztességen nyugvó civil kurázsija és szerelme. Azt hiszem, először Böllön keresztül kezdtem megérteni a civil társadalom, a lokálpatriotizmus értékképző és értéktartó erejét, amelyet a marxizmus megvető gesztussal rendszerint mint „kispolgári csökevényt” utasított el. Az Egy szolgálati út végét például a lokálpatriotizmus szelleme élteti, s ezt a beállítódást, ennek formai következményeit elemeztem a pályaképben, amelynek megjelentetését azonban sajnos végül 3:2 arányban leszavazta a JAK-füzetek szerkesztőbizottsága. (A könyv kéziratát sorozatos későbbi költözéseink során valahol elveszítettem. Akkor még persze nem komputeren dolgoztam, hanem egy táskaírógépen, úgyhogy csak a legépelt példányok álltak rendelkezésre.) A JAK körüli csatározásokat részletesebben megírtam A bogdányi cseresznyefa című esszémben.14

A cseresznyefa, amelyet Nagykőrösről hoztam, és magam ültettem el a bogdányi kertben, anyámra emlékeztet, aki imádta a cseresznyét, és aki 1983 áprilisában, két héttel hatvanadik születésnapja előtt meghalt. Öngyilkos lett. Sokadik kísérlete ezúttal sikerrel járt, sok gyógyszert vett be, majd a másfél szobás lakótelepi lakás konyhájában felakasztotta magát. Élete fájdalomról fájdalomra telt, folyton betegeskedett, s hosszú ideje már apámmal sem értették meg egymást, aki szerinte cserbenhagyta, megcsalta őt. Feladták hát nekem a leckét: lett mit megbocsátanom a szüleimnek. De ezzel persze korántsem vagyok egyedül, s ahogy körülnézek barátaim, ismerőseim körében, meg szerte az országban, be kell látnom, én még nem is jártam olyan rosszul, hiszen mindketten büszkén vállalható hagyományokhoz kapcsoltak engem: apám a szociáldemokráciához, anyám pedig a protestáns etikához.

Ezeknek az éveknek a másik döntő szellemi élménye a Vajda Mihállyal való találkozás. Misuhoz Kardos András vitt el valamikor 1980-ban, és először Husserllel kezdtünk foglalkozni Misu Gül Baba utcai lakásán, majd Heidegger következett. Misuval – mint már említettem – már ismeretlenül is szimpatizáltam, mert ő volt az első a Lukács-tanítványok közül, aki radikálisan megpróbált elméletileg szakítani a marxizmussal és a marxizmus Lukács-féle „reneszánszával” is. Gondolkodói beállítottságát, rugalmasságát igen nagyra becsültem, és rengeteget tanultam tőle filozófiáról és filozófiából, nem csak „heideggerül”. Ezekben az években meglehetősen közel kerültünk egymáshoz.15 

Volt azonban egy pont, amin túl nem terjedt ez a rugalmasság: Misu elméletileg 1968-tól eredeztette fokozatos kiábrándulását a szocializmus megreformálásából, és nem 1956-tól. ’56, illetve a magyar társadalom szocializmushoz való viszonyának megítélésében eltért az álláspontunk, gondolom, főként azért, mert gyökeresen különböző élményekkel rendelkeztünk. Azt is némileg meglepve tapasztaltam, hogy számára sokkal inkább Koestler Rubasovja képviseli a baloldali értelmiség sztálinizmushoz fűződő viszonya megértésének kulcsát, nem pedig Szász Béla, akinek magatartása viszont számomra felbecsülhetetlen értékű elméleti alapot nyújtott. Hogy a Párt hittételeit és inkvizíciós utasításait lelkiismereti alapon, a polgári humanizmus értékeire és a civil kurázsira támaszkodva vissza is lehetett utasítani, azt persze Misu is elismerte, ám mintha mégsem ezt tartotta volna igazán fontosnak, hanem az „együttműködés kényszerét”. Ő mintha ekkor még, a nyolcvanas évek elején, sokkal inkább belülről nézte volna azt, amit én megpróbáltam kívülről megérteni, és ebben nyilván nem lebecsülendő szerepet játszott mestere, Lukács György szinte leküzdhetetlennek bizonyuló hatása. Később, a szocializmus világméretű bukása után a Syrakusában ezt írta erről:

Lukács György tanítványa, barátja voltam. Személyes tiszteletem, nagyrabecsülésem és szeretetem megmaradt, bármilyen messze is távolodtam attól, amit igazi életművének akart hinni, s mint látható, filozófusi magatartásától is. Emberi magatartását is meg lehet persze sok ponton kérdőjelezni. Ugyanakkor mégiscsak emberi magatartása magyarázhatja, hogy legszűkebb tanítványai, baráti köre végül is már meglehetősen korán szembefordult a mindent megerőszakoló szocializmussal. Magamnak egyet nem tudok megbocsátani. Nem tudom megbocsátani magamnak, hogy nem tettem fel neki egy kérdést, amelyre, ha a fentiek igazak (de persze mit jelent az, hogy igaz?), ő nem tudott volna válaszolni. Nekem mégis fel kellett volna tennem: „Mondja, Lukács elvtárs – mert így hívtuk –, mindazok után, amit tizenkét éven át a Szovjetunióban átélt (hadd ne beszéljek itt a részletekről, neki sem kellett volna elősorolnom), hogyan volt képes rá, hogy eladja ezt a rendszert a magyar értelmiségnek?”16 

Ehhez 1994 szeptemberében Londonban írott esszémben a következő kommentárt fűztem: Ezt itt most én emeltem ki. Kiemeltem, mert már egyetemista koromban ez lett számomra az egyik legfontosabb probléma, hozzátéve persze a dolog másik oldalát, hogy a magyar értelmiség hogyan volt rá képes, hogy megvegye, amit Lukács árult.17 

Nos, a válaszra még mindig várok. Illetve persze magam is megpróbálok választ találni erre a kérdésre, jelen munka is ilyen irányú kísérletnek tekinthető. Mindenestre úgy tűnik, hogy Lukács és a Lukács-tanítványok szellemi-politikai hatása – minden elszakadási kísérlet ellenére – döntőnek bizonyult a párton kívüli baloldali ellenzék beállítódásának meghatározásában.

Mindazonáltal az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Misunak is sokkal jobban tetszett a Kisúgó külső bírálata, mint a Beszélő „új evolucionizmusa”. Amikor azonban egyszer megjegyeztem a Heidegger-fordító társaságban, hogy a kádárizmust csak a szovjet csapatok magyarországi jelenléte, vagyis a nyers erőszak tartja fenn, s ha – adja isten – valami csoda folytán kivonulnának, úgy dőlne össze a rendszer, mint a kártyavár, ezt valamennyien erős kétkedéssel fogadták. Sokkal erősebbnek értékelték a kádári szocializmus integráló-korrumpáló jellegén keresztül megvalósuló valódi társadalmi támogatottságát, mint én. És azt kell látnom – lehet, hogy tévedek –, hogy vitánkat az ő szemükben a szocialista rendszer világméretű összeomlása sem zárta le. Nem gondolják, hogy inkább nekem lett volna igazam. Persze, s ezt épp Misutól tanultam, az igazság „gyakorlati kérdés”, vagyis tevékenységünkkel, magatartásunkkal, szellemi teljesítményünkkel magunk is befolyásoljuk. Végül is azon múlik a dolog, hogy a magyar társadalom mire vevő inkább: a végletesen elharapódzott korrupcióra, a maffiára, a kéz kezet mosra, a közbeszéd trágárságba forduló hangnemére vagy inkább a nyugati típusú civil társadalom megbízható törvényeken alapuló értékeire. De azon is, hogy az értelmiség hangadó csoportjai milyen értékeket igyekeznek közvetíteni számukra. Ez alól a felelősség alól senki nem bújhat ki, aki értelmiséginek tekinti magát.

De nagyon előreszaladtam történetemben. Térjünk vissza a nyolcvanas évek elejére:

1982 őszén Tibor, az üdülő vezetője közölte velünk, hogy nem várt nagy megtiszteltetés éri hamarosan a ház elejét: maga Kádár János kívánja itt tölteni rendes őszi pihenőjét, mivel a dobogókői pártüdülőt éppen renoválják, s nálunk osztrák építésű fedett úszómedence állt az MNB üdülői rendelkezésére. Hamarosan fel is tűntek a civil ruhás nehézfiúk, és alaposan szemrevételezték a terepet. Én éppen az üdülő domboldalában lévő cseresznyéskertben kaszáltam, amikor észrevettem, hogy a rézsű tetején egy ismeretlen figyeli mozdulataimat. Hosszasan nézett, majd semmi gyanúsat nem észlelvén, visszaballagott az épületbe. Kaszálni addigra jól megtanultam, rézsűn is …

Mondtam is a fiúknak a Heidegger-szemináriumon, hogy most lényegében két dolog közül választhatok: vagy kiegyenesített kaszával várom Kádár Jánost a cseresznyéskertben, és átnyújtom a magyar nép követeléseit, vagy sürgősen szabadságra megyek. Végül is nem akartam tönkretenni a kaszát, úgyhogy az utóbbi megoldást választottam. Aztán Kádár jött, távozott, vele együtt a BM szakemberei, én meg háborítatlanul visszatérhettem kedvenc cseresznyefáim közé. A szakemberek nem gyanították, hogy akit láttak, az a Beszélő nyomdásza volt.

Lévén a kertészkedés idénymunka, télire elvállaltam a mogyoróhegyi Jurta-tábor nappali-éjjeli-őri állását. Hárman váltottuk egymást 24–48 órás beosztásban. A tábor – Makovecz Imre építész alkotása, újszerű megoldásaira még Kőnig Tamás hívta fel figyelmünket, amikor Bogdányba költöztünk – télire bezárt, úgyhogy mi, őrök egyedül voltunk. Amikor beállt a tél, egy-egy eltévedt kirándulón kívül senki sem járt erre. Miután ez kiderült, többször felvittem a tábor recepciós irodájába az éppen soron következő Beszélő kéziratát, az írógépet meg a stencilpapírt, és dolgoztam. ’83–’84 fordulóján a 9-es szám anyagát is itt gépeltem, benne a bős–nagymarosi erőmű botrányát elemző tanulmányokkal. Az erőmű katasztrofális ökológiai következményeiről ekkor szereztem tudomást, miközben a recepciós iroda ablakából éppen a Dunának arra a kanyarulatára láttam, amelyről az írások szóltak. Egyedül ültem ott az íróasztalnál, teljes csöndben, az egész környéket hó borította, időnként szarvasok merészkedtek ki a tisztásra, lent, a Szentendrei-sziget csücskénél mit sem sejtve hömpölygött a Duna. És ha netán még lettek volna illúzióim a szocializmus ún. „modernizációs” szerepével kapcsolatban, akkor azok ott, abban a helyzetben véglegesen szertefoszlottak.

Ilyenkor úgy éreztem, hogy mégiscsak van értelme annak, amit csinálunk. Mert egyébként az értelmiségi barátok, ismerősök, ha szóba került a Beszélő, általában fanyalogtak, kerülték a témát. Persze nem tudták, hogy alapvetően érintve vagyok. De így legalább megismerhettem őszinte véleményüket. Az volt az érzésem, hogy nem veszik komolyan a dolgot, egyszerűen nem tudják elfogadni a Beszélőt mint a Kádár-rendszerre adott adekvát reakciót. Azt fejtegették, hogy a reakció nem adekvát, egyszerre túl sokat akar és túl keveset. Azt én is problematikusnak találtam, hogy időnként mintha a szerkesztőségi cikkek túlságosan is a hatalom reformistáinak szóltak volna, s nem törekedtek eléggé pl. az érdeklődő szakmunkásréteg meghódítására. Bogdányi lakos lévén, illetve Kovács Sanyin és Illés Zolin keresztül elég kiterjedt kapcsolataim voltak ezzel a réteggel, s azt tapasztaltam, hogy ők igen fogékonyak a Beszélő tényfeltáró, történelmi elemzéseire, de nemigen tudnak mit kezdeni a politikai stratégiával-taktikával foglalkozó írásokkal. Mintha ezekben az elemzésekben a lap túlságosan a hatalom és nem a társadalom felé fordult volna. De ugyanakkor azt is láttam, hogy a Beszélő a magyar társadalom több évtizede elhallgatott, elhazudott alapvető ellentmondásairól, tabuiról végre higgadt hangon és tudományos megalapozottsággal kezd el beszélni, és tényeket közöl ’56-ról, a határainkon túl élő magyarokról és a kádárizmus botrányairól. És ezt mindennél fontosabbnak tartottam, mert úgy véltem, hogy csak ezen az úton lehet felrúgni az ’56 után kötött hamis kompromisszumot, s lehet hiteles, erkölcsileg vállalható helyzetbe kerülni. Bibóval együtt én is bíztam az erkölcsi világrend létezésében, és ez a vélekedésem máig nem változott.18 

Amikor ezeket a sorokat írtam Surbitonban 1993-ban, még mindig reménykedhettem benne, hogy a Beszélőben felhalmozott erkölcsi tőkét végül is az SZDSZ a kádárizmussal s a szocializmussal való gyökeres és határozott szakításra fogja fölhasználni, ha esetleg hatalomra kerül. Sok barátommal egyetemben annak drukkoltam, hogy sikerüljön a FIDESZ-szel hosszú távú, tartós együttműködést kialakítani, és így létrehozni egy valódi liberális középpártot Magyarországon. Az 1994-es választások és a nyomában a szocialistákkal kötött dicstelen koalíció azonban világossá tette, hogy erről szó sincs: az SZDSZ politikájának egyik fő prioritása a szocialistákkal való elvtelen kiegyezés. Így utólag az a furcsa látszat keletkezik, mintha az SZDSZ 1994-ben még mindig a rendszerváltás küszöbén született és már akkor is elavult Társadalmi Szerződés programját akarta volna megvalósítani, vagyis a kormányzásban „ellenőrzést” gyakorolni a szocialisták fölött, korlátozni hatalmukat, nem pedig helyettesíteni, felváltani azt egy valódi, nyugati típusú, liberális kormányzással.

1984 őszén mindez persze korántsem látszott ilyen világosan, gondolom, nemcsak az én számomra, de az SZDSZ sok későbbi támogatója, szimpatizánsa számára sem, mindazonáltal egyre problematikusabbnak találtam a Beszélő programadó írásait, és lányom elől is egyre nehezebb volt „elkonspirálni” a nyomtatást, úgyhogy szóltam Magyar Bálintnak, valaki másnak kellene átvennie tőlünk ezt a munkát. Még mielőtt ugyanis belekezdtem ebbe a nem teljesen kiszámítható kockázatokkal járó tevékenységbe, megfogadtam magamnak: azt nem fogom engedni, hogy a dolog negatívan befolyásolja lányom szellemi-érzelmi-fizikai fejlődését. Úgyhogy csak napközben dolgoztunk, amikor Ági és Anikóék fia, Ivó bölcsödében volt, és mire hazajöttek, minden nyomot eltüntettünk. De ’84-ben Ági már hatéves volt, óvodás, egyre több mindent észrevett, egyre nehezebb volt hihető történeteket kitalálni arról, hogy mi ez a furcsa szag – a festékhígító még a nyomtatás befejezése után is sokáig terjengett a szobában, ha nem tudtunk rendesen kiszellőztetni –, vagy mik azok a papírkupacok a beépített szekrényben.

Közben a Beszélő összerakásába Illés Zoliékat és Modor Ádámékat is bevontam, így Zolival meg tudtam beszélni, hogy ő és felesége, Fogarasi Verona folytatnák a Beszélő nyomtatását erdőkertesi házukban, amely hasonló adottságokkal rendelkezett, mint a miénk. De mielőtt erre sor kerülhetett volna, 1985. február 13-án megjelent a BM a házunk előtt.

Békés Erzsivel éppen a 12-es szám közepénél tartottunk. Miután a civil ruhás nyomozók nem tudtak bejönni, visszaültek a kocsiba, és vártak. Ez lehetővé tette számomra, hogy kertünkön keresztül hátrafelé elvigyem a stencilgépet a rendőrök orra elől. Az 1981-es megállapodás szerint Iványi Gábor lakására mentem, és ott hagytam a gépet. Közben Erzsinek fél négykor el kellett indulnia lányunkért az óvodába. Amikor a nyomozók megtudták tőle, hogy csak este jövök haza, elmentek. Erzsi ekkor megkérte egyik bogdányi barátunkat, Lakatos Jánost, hogy segítsen elszállítani házunkból a félig kész 12-es számot, illetve az üres szívópapírt és a maradék festéket. Lakatos Jancsi fűtésszerelő volt, a csöveket és radiátorokat Volga combival fuvarozta, s a Volgával két-három fordulóra teljesen ki tudta üríteni a házunkat. Családjukban akadt egy üres szoba a faluban, ahová a nyomda összes tartozékát el tudta rakni. Jancsi nem kérdezősködött, magától értetődően segített. Estére, mire hazaértem, Erzsi, Ági mosolyogva vártak: a nyomdának nem volt se híre, se hamva.

Magyar Bálinttal egy-két nap múlva, a Vajda Mihály lakásán rendezett házibulin találkoztunk, ott számoltam be neki a fejleményekről. Komoly nehézséget okozott a történtek értékelése. 1984 vége felé ugyanis mondtam Bálintnak, hogy szeretnénk visszavonulni. Illés Zolival és Fogarasi Veronával is beszéltem, s ők hajlandónak mutatkoztak, hogy átvegyék tőlünk a Beszélő nyomtatását. (…) Február elején mutattam be Illés Zolit Kis Jánosnak Magyar Bálint társaságában, amikor megbeszéltük az átadás körülményeit. Zolival abban is megállapodtunk, hogy egyik nap eljön megtanulni a stencilgép kezelését. De mielőtt erre sor kerülhetett volna, megérkezett az AI-s Lada a házunk elé.

Szintén február elején jelent meg saját névvel egy írásom a Hírmondóban, amelyet korábban a Filmvilág visszautasított. A Hírmondó a cikkhez mellékelt kísérőlevelemet is lehozta, amelyen szerepelt dunabogdányi címem. Végül Kis Jánossal és Magyar Bálinttal arra a következtetésre jutottunk, hogy a rendőrség látogatását valószínűleg ennek a cikknek köszönhetem, nem pedig annak, hogy a házunkban készült a Beszélő. Erre utalt egyébként a nyomozók viselkedése is: ha gyanították volna, hogy bent megtalálják a Beszélő nyomdáját, bizonyára nem állítja meg őket lakásunk zárt ajtaja, és főleg nem mennek el, amikor Erzsi fél négykor eléjük állt.

Annyi világossá vált, hogy házunk nem biztonságos többé. S mivel így esetleg rajtam keresztül Illés Zoliék is gyanúba keveredhettek, Kis Jánosék úgy döntöttek, hogy megpróbálnak más nyomdászt keresni. A nyomdai anyagokat, papírokat és a 12-es szám már elkészült oldalait mintegy másfél hónap múlva sikerült Bogdányból új helyre szállítani. Újabb egy hónap múlva Márczi Kitti érdi műtermében láttam viszont a jó öreg stencilgépet és az általunk elkészített oldalakat, Kitti, Modor Ádám és Nagy Zsolt társaságában. Az én dolgom az volt, hogy az új nyomdászokat beavassam a stencilgép lelkének legsötétebb bugyraiba is, amelyeket addigra már rendre kiismertem. Magyar Bálinttal a nyár elején találkoztam utoljára Beszélő-ügyben, addigra már minden ismét rendben működött, és megjelent a 12-es szám is. Elégedetten búcsúztunk el egymástól, én Erzsivel és Ágival Angliába indultam egyhónapos turistaútlevéllel, de azzal a szándékkal, hogy egy évet, ha csak lehet, valamiképpen ott töltünk. Tanulni akartam, és alaposan megismerni azt a világot, ami a kádárista szocializmus alternatíváját jelentheti.19 

A nagy utazás

A ’85–’86-os akadémiai évet az Exeteri Egyetemen töltöttük. Erzsi még ’83 nyarán részt vett itt egy angoltanároknak szervezett továbbképzésen, és több exeteri egyetemi tanárral jó kapcsolatba került. Az ő segítségükkel találtunk Exeter mellett, Kennben egy farmot, ahol egy hónapot eltölthettünk hatéves lányunkkal ingyen. Közben mindketten megpályáztuk az Open Society amerikai alapítvány kelet-európai értelmiségiek számára alapított ösztöndíját. (Csak később derült ki számunkra, hogy az alapítványt Soros György hozta létre.) Augusztus végén – amikor már igencsak pénzünk végén jártunk – érkezett a telefon New Yorkból a kenni farmra, hogy megkaptuk az ösztöndíjat. Életem egyik legboldogabb napja volt.

A hír azt jelentette ugyanis, hogy a magyar hatóságok minden fáradozása ellenére is módom nyílik posztgraduális tanulmányokat folytatni, méghozzá angol közegben, angol egyetemen, ráadásul úgy, hogy ebben Erzsi is részesül, lányom pedig hatéves korában elsajátíthatja az angol nyelvet. Az ösztöndíj elfogadásának egyetlen feltételt szabott az Open Society, azt, hogy letelte után visszatérünk Magyarországra. Végül is a feltétel teljesítését a magyar hatóságok reakciójától tettük függővé. Legalizálni kellett ugyanis kinnlétünket, hiszen időközben lejárt egyhónapos kinntartózkodási engedélyünk, úgyhogy kértük az egyéves hosszabbítást. Azt mondtuk: ha megkapjuk, akkor visszatérünk, ha nem, akkor maradunk Angliában. Féléves huzavona után megkaptuk a hosszabbítást, úgyhogy ’86 nyarán hazatértünk, abban a reményben, hogy nem érnek bennünket retorziók. Tévedtünk. Most ismét az 1989-es Az együtt-nem-működés kényszeréből idézek:

Angliába érkezésemkor első dolgom volt kinyomozni Szász Béla címét, s nagy-nagy örömömre szolgált, hogy személyesen is találkozhattam azzal az emberrel, akinek magatartása pozitív irányban segített eldönteni apám dilemmáját. Még Angliában voltam, amikor kezembe került Száraz György A tábornok című könyve, amely Pálffy György, Rajk egyik kivégzett vádlott-társa életéről szól. Két mozzanat is arra késztetett, hogy terjedelmes kritikát írjak a műről a párizsi Irodalmi Újság számára. Az egyik, hogy Száraz az 1848/49-es szabadságharc bukása után kivégzett aradi vértanúkkal igyekezett egy sorba felstilizálni Pálffy alakját, s az ötvenes évek minden törvénysértéséért a moszkvai emigrációból hazatért kommunistákat felelőssé tenni, és tisztára mosni a Kádár vezette hazai kommunista mozgalmat; a másik pedig az, hogy könyvében pontatlanul idéz a Minden kényszer nélkül-ből, és kétségbe vonja Szász Béla szavahihetőségét. Amit különösen azért tartottam ízléstelen eljárásnak, mert a Minden kényszer nélkül akkor csak nagyon nehezen volt hozzáférhető, Szász Bélának pedig semmiféle lehetősége nem volt, hogy magyarországi fórumon megvédje magát. Az Irodalmi Újság 1986/3-as számában megjelent cikkemben Szász Bélának a Rajk-temetésen elmondott beszédét idézvén megállapítottam: „az erkölcsi halottak közül sokan ma is közöttünk élnek, irányítanak bennünket.”20 

A cikk olyannyira elnyerte a magyarországi belügyi szervek nemtetszését, hogy Magyarországra történt visszatérésem után miatta kétszer is beidéztek a Pest Megyei Rendőrfőkapitányságra, először 1986. október 23-a, majd 1987. március 15-e előtt pár nappal. Második alkalommal a civil ruhás nyomozó, aki elmulasztott bemutatkozni, több mint félórás monológban
közölte velem, hogy a rendőrség alapos és körültekintő nyomozást végzett rendhagyó egyéves angliai tartózkodásommal kapcsolatban, és az én nagy-nagy szerencsémre arra a következtetésre jutott, hogy még nem szervezett be sem az angol, sem az amerikai titkosszolgálat. Mert nehogy azt higgyem, közölte a sokat tudók titokzatos mosolyával, hogy én észrevenném, amikor beszerveznek, olyan, de olyan kifinomult módszereik vannak… A helyzet groteszk volt és mulatságos, de azért egy pillanatra meglegyintett a megcáfolhatatlan koncepciók vérfagyasztóan hűvös lehelete. Történt pedig mindez 1987. március idusán. Mintha azóta évtizedek teltek volna el. Ámbár gyanítom, az illető BM-es rendőrtiszt változatlanul hivatalban van, s szorgalmasan gyűjtögeti a terhelő adatokat a Pest megyei renitensekről.

Aztán 1987 áprilisában megkaptam az értesítést, hogy mivel „külföldön magyar állampolgárhoz méltatlanul” viselkedtem, öt évre bevonták az útlevelemet. Hát ha így áll a helyzet – gondoltam –, talán akkor járok el hűen magamhoz, ha ennek az államnak, a kádárista szocializmus államának polgárságáról lemondok.

Mert Magyarország és a magyar ország, amint arra Szabó Zoltán felhívta a figyelmet, szerencsére korántsem ugyanaz.21 

Angliának két döntő élményt köszönhettem: láthattam, és mindennapjaimban újra és újra átélhettem a civil szellem működését, immár nemcsak egy-két hétig, mint 1977-es utunk alkalmával, hanem egy egész esztendeig, s mindez párosult azzal, hogy angoltudásom fejlesztésére és a tapasztaltak elméleti feldolgozására az Exeteri Egyetem kiváló közeget nyújtott. Ennek lett egyik eredménye A Westminster-modell.

A másik alapvető élmény a Szász Bélával történt találkozás. Angliai címét már Magyarországon megpróbáltam megszerezni „másként gondolkodó” barátaimtól, de sikertelenül. Úgyhogy amikor 1985 júliusában megérkeztünk Redhillbe, ebbe a Londontól negyven-ötven kilométerre délre fekvő kertvárosba, ahol egy nyugdíjas gimnáziumi tanár – Erzsi egyik exeteri tanár ismerősének apja – bocsátotta rendelkezésre lakását ingyen arra az időre, amíg ő elutazott nyaralni (elutazása előtt még teletömte a hűtőt), azonnal fellapoztam a londoni telefonkönyvet, ahol találtam is mindjárt, azt hiszem, legalább három Szász Bélát. Az egyik számon egy hölgy, aki beszélt magyarul – később kiderült, hogy Béla előző felesége – megadta Szász Béla upper-holtoni számát.

Izgatottan tárcsáztam, Béla vette föl. Amikor bemutatkoztam, azt mondta: Szervusz, Pista. A meglepetéstől alig tudtam viszonozni a tegezést. Kiderült: olvasta a Minden kényszer nélkülről írott elemzésemet, amely a Beszélő 12-es számában jelent meg, 1985 tavaszán, a saját nevem alatt.22 (Ekkor már írhattam saját néven a Beszélőbe, hiszen már nem nyomtattam a lapot.) Béla ennek alapján jó ismerősként üdvözölt, pedig még nem találkoztunk, s ez igen jólesett. Hiszen magatartásának olyan értelmezését nyújtottam ebben az írásban, amely vitatkozott a párton kívüli reformszocialista ellenzék egyes képviselőinek, például Szilágyi Sándornak az értelmezésével, s nem tudhattam, Béla melyik állásponttal rokonszenvezik. Mint már említettem, ez az „ellenzék” vagy ignorálta Szász Bélát – Nádas Péter a nagy kivétel, lásd Helyszínelés című írását –, vagy megpróbálta magatartása jelentőségét csökkenteni, illetve egybemosni a „Rubasov-szindrómával”. Én viszont egyebek között ezt írtam a Sorsunk a Párt?-ban:

Szászból (…) épp ellenkező reakciót váltott ki az az érvelésmód, amely a „régi párttagok” túlnyomó többségénél bevált; a Párt mint metafizikai absztrakció képzete fokozta ellenállását, amit csak betetőzött a kínvallatások hosszú sora. 1949. május 24-től június 16-ig harminchatszor „talpalták” meg (ez egyenként huszonöt-huszonöt ütést jelent), félezernél több kézbesuhintásban lehetett része, egyszer kilenc napig kellett étlen-szomjan állnia a cellájában, majd amikor rövid időre az oroszok is kezelésbe vették, vízzel teli kádba ültették anyaszült meztelenül, és áramot vezettek a vízbe.

„Egy olyan párt nevében kegyetlenkedtek, amihez jómagam ifjúkoromban csatlakoztam, helyesen vagy helytelenül értelmezett útkereső radikális humanizmusból. Ám úgy éreztem, a pince őreihez, a nyomozókhoz, Vajdához vagy Tarjánhoz, az ezredeshez, Károlyihoz, Szűcs Ernőhöz vagy Péter Gáborhoz annyi lelki közösség se fűz, mint egy amőbához. Sose fogadtam el, hogy a cél szentesíti az eszközöket, de annál egyértelműbbnek vettem, hogy az ÁVH eszközei akármilyen célt örök időkre kompromittálnak. S mivel a látott, a tapasztalt eljárást mindenütt, mindenkor és mindenkivel szemben szenvedélyes fölháborodással megakadályoztam volna, lépre csaltnak, rászedettnek tekintettem magam, hiszen – bármily csekély mértékben, bármily közvetve – az én kommunista múltam is segédkezet nyújtott Péter Gáboréknak. Ennek fölismerése is csak fokozta a kívánságot, bárha mielőbb végleg elakadna már a lélegzetem.” (87. o.)

Figyeljük meg, hogyan érvel Szász, miért elfogadhatatlan számára a Párt mint metafizikai absztrakció: mert „alkotóelemeitől”, vagyis az egyes emberektől függetlenül nem tudja értelmesen felfogni. Nem a „Párt” kéri az együttműködésre, hanem Farkas Mihály, Péter Gábor, Fjodor Belkin, akiknek az eszközeit semmilyen cél, semmilyen tény nevében nem tudja elfogadni. Szász Béla tehát szerintem – Szilágyi Sándor nézeteivel szemben – nemcsak hogy okosabb volt mindazoknál a kommunistáknál – s ők is szép számmal voltak –, akik valamilyen mértékben hitelt adtak a koncepciós perek vádjainak (mert ne feledjük: mi már tudjuk, hogy a Rajk-per koholmány volt, Szász Bélának azonban egyedül kellett erre rájönnie, s nem éppen elmélkedésre alkalmas körülmények között), de bölcsebb is volt azoknál, akik úgy gondolták, hogy a koncepciós perekből a Pártnak haszna származhatik. (Ismeretes pl. Lukács György álláspontja, aki ha igaznak nem is, de igazolhatónak tartotta a moszkvai pereket a fasizmus elleni népfront kialakítása szempontjából, s ezen álláspontja mellett szinte haláláig kitartott.) Szász bölcsessége a korlátlan eszmei, gondolati elvonatkoztatásnak határozott gátat vett azzal, hogy semmilyen körülmények között nem volt hajlandó eltekinteni az egyes ember javától, felelősségétől, integritásától.23 

Igazán boldog voltam tehát, amikor 1985 novemberében találkozhattam ezzel az emberrel. Ezt írtam az első találkozás élményéről 1990. február 5-én a Magyar Narancsban, amely akkor még a FIDESZ lapja volt:

Szász Béla 1957 óta Angliában él. Él. Suffolkban, közel a tengerhez. A múlt századi uradalom egykori kiszolgáló épületeiből négy, egymáshoz tapadó, aprócska lakást teremtett a modern építési vállalkozás. A konyhában, ha négyen ülünk a fenyőasztal körül, kettőnk háta a mosogatóhoz támaszkodik. A dolgozószobában íróasztal, szék, ágy, könyvespolc. A falon Arany János öregkori arcképe. A nadrágszíj-parcellának csúfolt kert végében kopott fapad. Késő délelőttől ráesik a napsugár. A kisváros úgy öt-hat kilométerre lehet, oda jár Joy bevásárolni.

Szálegyenes férfi állt az ajtóban, amikor 1985 késő őszén végre megérkeztem. Aztán leültünk a nappaliban, és tudtam: hazajöttem. A hosszanti falat mennyezetig borítják a könyvek. Köztük a Szemle évfolyamai négy kötetben, kultúrtörténeti ritkaság, nem a kötés, a benne szereplő tanulmányok színvonala miatt. Egynémelyiküket Vincent Savarius írta.

A férfi 1990 nyarán lesz nyolcvanesztendős.

Háromnapi beszélgetés után lassan felhúzta a pulóverjét, megfogta a kezem, és ujjaimat finoman a rosszul összeforrott, horpadt bordákra helyezte.

Azóta véglegesen, menthetetlenül érintve vagyok.

1999. június 24-én bekövetkezett haláláig rendszeres kapcsolatban maradtunk, atyai barátomat tiszteltem benne, annak a civil, citoyen magatartásnak a képviselőjét, amely már Böll regényeiben megfogott, s amely a polgári engedetlenség thoreau-i hagyományához kapcsolható. A polgári engedetlenség etikájáról írott tanulmányomat az ő nyolcvanadik születésnapjára ajánlottam.24 ’85–’86-ban pedig az ő javaslata alapján kerestem meg az angliai magyar emigráció néhány tagját, s készítettem mélyinterjúkat velük. Olyan értelmiségieket választottam, akik ’56-ban vagy annak következményeként hagyták el az országot, és elvi álláspontjuk volt, hogy addig nem látogatnak Magyarországra, amíg a szovjet csapatok megszállva tartják az országot. Szász Bélán kívül – aki szintén ezen az elvi alapon állt – hosszú beszélgetést folytattam Sárközi Mátyással, Schöpflin Gyulával, Schöpflin Katalinnal, Schöpflin Györggyel, Siklós Istvánnal, Tiszai Klárával és Kemény Istvánnal. (Keménnyel levélinterjút készítettem, ő természetesen nem ’56-ban, hanem a hetvenes években emigrált Párizsba.)25

Ez alatt az angliai egy év alatt írtam néhány rádiójegyzetet is a BBC magyar adásának, így ismerkedtem meg Siklós Istvánnal – aki akkor a magyar osztály vezetője volt – és a BBC belső struktúrájával, szerkesztési politikájával, ami igen nagy hatást gyakorolt rám.26 A civil szellem érvényesülésének egyik alappillérét pillanthattam meg a BBC fémjelezte pártatlan és megbízhatóan tárgyilagos tájékoztatásban, azóta is ennek a mércének a megközelítéséért igyekszem megtenni, ami erőmből telik, a magyar nyilvánosságban. Végül is az egyetem befejezése óta folyamatosan azon vagyok, hogy minél kiteljesedettebb módon megvalósulhassanak Magyarországon az alapvető emberi és polgári jogok, elsősorban is a sajtó és a véleménynyilvánítás szabadsága, karöltve azonban annak civilizált, megbízható, méltányos gyakorlásával. Jellegzetes, hogy a Windsor melletti Runnymede mezején álló Magna Charta-emlékmű, amelyet az amerikai jogászok szervezete állított az emberi jogok első alapokmánya és a brit liberális demokrácia egyetlen írásba foglalt, alkotmányszerű szövege aláírásának helyszínén, a Freedom under Law – Törvények szabályozta szabadság feliratot viseli.27 Ennek a szabadságnak a mindent átfogó, megbízható érvényesülését tapasztaltam az angol mindennapokban és a BBC-ben. És ez ismét csak abban erősített meg, hogy ennek a liberális demokráciának nincs alternatívája.

Hókunyhó, Angol Figyelő és Béres-cseppek a BM és a rák ellen

Életem egyik legtermékenyebb, legboldogabb évét töltöttem Exeterben – nem utolsósorban azért is, mert nemcsak én, de Erzsi és Ági is jól érezte magát, és rengeteget profitált a dologból. De ez is csak arra volt elég, hogy erre az időre megállítsa annak az alattomos betegségnek az elharapózását, amely – mint később kiderült – még jóval Angliába utazásunk előtt megtámadta a testem. Visszafordítani azonban már nem tudta. Ámbár ki tudja, mi lett volna akkor, ha Angliában maradunk. Mindenesetre, az Open Society Alapítvánnyal kötött eredeti megállapodásunk értelmében 1986 augusztusában visszatértünk Bogdányba, ismét elhelyezkedtem az MNB visegrádi üdülőjében, ezúttal azonban már kertészből portássá avanzsáltam, Erzsi visszament a Külkereskedelmi Főiskolára, ahonnan fizetés nélküli szabadságon volt távol, Ági pedig beiratkozott a bogdányi általános iskolába. Szóval igyekeztünk újra visszailleszkedni a magyarországi életbe, ám néhány hét múlva már nem lehetett nem tudomást vennem arról, hogy a bal herém feltűnően megnövekedett és megkeményedett.

November elején megoperáltak rákkal, az orvosok komoly szemrehányásokkal illettek, hogy miért ilyen későn fordultam hozzájuk, és nem sok jóval kecsegtettek. Közvetlen áttételt ugyan az első műtét alkalmával nem találtak, de jó okuk volt azt feltételezni, hogy a kór már több éve lappang bennem. Újabb műtétet és citosztatikumokat javasoltak. Én azonban határozottan visszautasítottam ezt a terápiát. A citosztatikumokról ugyanis jól tudtam, mégpedig Kósa Béres-dokumentációjából, hogy válogatás nélkül rombolnak, az egészséges és a rákos sejteket egyaránt. Másfelől az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy noha a kór persze a testemet támadja, de okai nyilván komplexek, lelkiek és környezetiek egyaránt. Vagyis a terápiának is komplexnek kell lennie. Harminchat évesen még egyáltalán nem éreztem magam késznek a halálra, először is ott volt nyolcéves lányom, akinek a felnevelése még előttem állt, másodszor pedig az angliai nagy utazás élménye, amelyet feltétlenül fel kívántam dolgozni a lehető legsokoldalúbb formában, hogy közkinccsé tehessem, mert úgy véltem, hogy mások számára is igen fontos tanulságokkal szolgálhat a kádárizmus sivár és perspektívátlan közegében.

Még a kórházi ágyon elkezdtem tehát írni első nagyobb szabású esszémet az angol civil társadalom működéséről, a Polgárok és alattvalókat.28 Egy hét múlva már kinn voltam a kórházból – saját felelősségemre, az orvosok azt mondták, hogy ha visszautasítom az általuk javasolt terápiát, egy-két évnél többre ne számítsak. Bólintottam. Meglátjuk – gondoltam. Szereztem Béres-cseppeket, ebben, ha jól emlékszem, Kósa és Erzsi húga, Jutka együttesen segített, hiszen a készítmény legálisan továbbra sem volt kapható. Annyit viszont bizton lehetett tudni róla, hogy – szemben a citosztatikumokkal – ártani nem árt, viszont erősíti az immunrendszert. Sugárkezelésre sem akartam járni, de erre végül Erzsi és barátaim hosszas noszogatására mégis ráálltam, elfogadván azt az érvet, hogy noha a radioaktív sugarak is válogatás nélkül roncsolnak, viszont irányíthatóak. (Sokat nyomott a latban Misu feleségének, Háber Juditnak a rábeszélése, akit mellrákkal operáltak, és nem sokkal előttem kezdte meg a sugárkezelést a Kékgolyó utcában. De Juditot egy év múlva mégis elvitte a kór.)

Még az operáció előtt, de már a rák diagnosztizálása után idézett be a BM néhány nappal az ’56-os forradalom évfordulója és harminchatodik születésnapom előtt a Pest megyei Rendőrfőkapitányságra. Ekkor már nyilvánvalóan szerepeltem a megfigyelendők listáján. A nyomozó közölte, hogy alaposan ki fogják vizsgálni angliai tartózkodásunk körülményeit, és addig is jobb lesz, ha „meghúzom” magam, és nem veszek részt semmiféle ellenzéki tevékenységben. A fenyegetést némi rezignációval fogadtam, lévén, hogy éppen a rövidesen esedékes rákoperációval kellett szembenéznem.

De a dolog persze elgondolkoztatott. Kiderült, hogy merő naivitás volt azt feltételezni, hogy miután a magyar hatóságok meghosszabbították kinntartózkodási engedélyünket, ez egyben azt is jelenti, hogy a részükről elintézettnek tekintik az ügyet. Épp ellenkezőleg, határozottan nehezményezték angliai szerepléseimet a BBC-ben, illetve a párizsi Irodalmi Újságban. Az operációval és a sugárkezeléssel a háttérben okosabbat egyelőre nem tehettem, mint hogy megvárom, milyen döntésre jutnak a vonatkozó ügyosztályok.

Dolgoztam viszont a Polgárok és alattvalókon, illetve előkészítettem a Száműzetésben szamizdatkiadását. Modor Ádám vállalta, hogy a Katalizátor Iroda kiadja az interjúkötetet, végül Illés Zoliék nyomtatták ki Erdőkertesen, és 1987-ben meg is jelent. Hazahoztam még Szász Béla Zsákutca a tengeren című regényének a kéziratát, amelyben Béla szépirodalmi formában dolgozta föl a kommunizmusból való kiábrándulásának szellemi történetét. Először Nagy Jenőnek adtam a kéziratot megjelentetésre, de tőle az egyik házkutatás alkalmával elkobozta a BM. Később Modor Ádám is megpróbálkozott a kiadással, de furcsa módon nála is épp akkor tartottak házkutatást, amikor Béla kézirata már ott volt.

Ádámmal viszont elkezdtük tervezgetni egy újabb szamizdatperiodika kiadását, amely az angol civil kultúra, az angol mindennapok és politikai demokrácia jelenségeibe igyekszik bevezetni az olvasót. Ekkor már néhány központi budapesti újságárusnál kapható volt a The Times, s nekem az az ötletem támadt, hogy ebből kellene közölni válogatást. A Katalizátor Iroda vállalta a rendszeres megjelentetést, én meg a szerkesztői, válogatói és fordítói feladatokat egy személyben. Így született meg az Angol Figyelő, amelynek 1987 folyamán öt száma látott napvilágot.

1986 telén hatalmas hó esett, Ágival hókunyhót építettünk a házunk előtt, lányom derékig süllyedt az udvaron felhalmozódott hótömegbe. Karácsonykor a nekem szánt ajándék mellé a következő feliratú képeslapot kaptam tőle: Apu, gyógyulj meg minél hamarabb, mert szeretlek. Ennek a követelésnek nem lehetett ellenállni.

Azután a BM is meghozta döntését. A sugárkezelés befejezését követő héten, ’87 tavaszán ismét beidéztek, és a nyomozó, miután először együttérzően az egészségi állapotom felől érdeklődött, majd a bogdányi maszek cukrászda fagylaltját dicsérte, közölte: öt évre bevonják az útlevelem, és átadta az erről szóló határozatot. Megemlítette még, hogy a határozat már korábban megszületett, de nem akartak addig zavarni, amíg be nem fejeződik a kezelés. Fanyar mosollyal nyugtáztam „tapintatukat”. Lám, milyen hányingerkeltő tud lenni a diktatúra, ha „puha”.

Ez aztán megadta a végső lökést az elhatározáshoz: ha netán igaza lenne az orvosoknak, s tényleg csak néhány évem van hátra, erre a rövid időre nem hagyom magam bezárni az országba. Megpróbálunk hivatalos engedéllyel emigrálni Angliába. (Más megoldás nem lévén az ország elhagyására, hiszen útlevelemet bevonták.) Ezt persze elő kellett készíteni. Erzsi tehát Ágival felkerekedett 1987 nyarán Angliába, és ott a BBC-nél, illetve az Exeteri Egyetemen próbált állás után nézni. Siklós Istvántól kapott is egy halvány ígéretet, hogy amennyiben a magyar osztályon üresedés lesz, akkor ő nagyon szívesen felvenne engem. Üresedés azonban pillanatnyilag nincs. Erzsi ezzel a sovány eredménnyel tért haza, én azonban akkor már hajthatatlannak bizonyultam. Lesz, ami lesz – mondtam –, legalább próbáljuk meg.

1987 őszén tehát beadtuk a hivatalos kivándorlási engedély iránti kérelmünket. Ennek azonban egyik feltétele az volt, hogy legyen ország, amely hajlandó fogadni bennünket. Kis Jánostól kértem segítséget: tudtam, hogy ő mint a magyar „másként gondolkodók” egyik vezető alakja, rendszeres kapcsolatban áll a nyugati nagykövetségek diplomatáival, hátha van ötlete, kihez fordulhatnék az angoloknál. Az ő javaslatára és előzetes puhatolózásai nyomán kerestem aztán meg a követség egyik tanácsosát, aki segített megszerezni az angol Külügyminisztérium, majd a Belügyminisztérium hozzájárulását ahhoz, hogy Nagy-Britanniába emigráljunk. Sikerült ugyanis hitelt érdemlően dokumentálnunk a követségi tisztviselők előtt, hogy ügyem valódi politikai ügy, hogy a hatóságok zaklatásai ellehetetlenítették magyarországi életünket. A döntésben bizonyára szerepet játszott akkor még nem túl rózsás egészségi állapotom mérlegelése is.

Az angolok meglehetősen gyorsan, egy-két hónap alatt döntöttek, nem úgy a magyarok. Számos hatóság engedélyének beszerzésére volt szükség. Például a Magyar Nemzeti Banktól, hogy nincs az „országgal” szemben semmiféle adósságunk. A Honvédségtől, hogy hajlandóak elbocsátani a Magyar Néphadsereg kötelékéből. (Amikor végül bevonták a katonakönyvem, mit mondjak, igen jó érzés vett rajtam erőt, hogy megszabadultam a „szocialista haza” iránti védelmi kötelezettségeimtől.) A Gyámhatóságtól, hogy biztosítva látják lányom angliai jólétének feltételeit. Ez utóbbi procedúra viselt meg talán a legjobban. A Gyámhatóság soha korábban nem érdeklődött lányom jóléte felől, tőlük nyugodtan éhen is halhattunk volna, a bogdányi tanácsházára talán Esztergomból vagy Szentendréről jött ki egy hivatalnok, akit soha korábban nem láttunk, hogy „felmérje”: kellő felelősségtudattal tudjuk-e biztosítani lányom ellátását, szállását és iskoláztatását Angliában. Nagy önuralmamba tellett, hogy ne borítsam rá az asztalt. (Orosz Ági 2001-ben kapta meg a diplomáját Oxfordban görögből és filozófiából.)

1988 tavaszára lassan minden engedélyt sikerült megszerezni, már csak a BM döntése volt hátra. Közben vevőt is találtunk bogdányi házunkra, akivel szintén sikerült megállapodnunk az adásvétel feltételeiben, ami nem volt egyszerű, hiszen minden a BM engedélyén múlott, s ráadásul a ház egy része a bogdányi tanács tulajdonában volt. Áprilisban azután megkaptam a hivatalos értesítést, hogy az Elnöki Tanács elbocsátott a magyar állampolgárság kötelékéből, s hogy május elejére elkészülnek kiutazási papírjaink is. Ekkor megvettük az egyirányú repülőjegyet május 10-re Londonba.

Május elején, néhány nappal utazásunk előtt vehettük át papírjainkat a BM illetékes ügyosztályától. Csak amikor megérkeztünk a megadott címre, derült ki, hogy ez egy börtön! Hiába, hivatalos kivándorlási engedélyért folyamodni is már bűncselekményszámba ment Kádár Magyarországán. A bejárati előtérben két rácsos kapu között kellett várakoznunk, míg az ügyintéző leküldi a dokumentumokat. Közben jól öltözött, civil ruhás úriemberek jöttek-mentek a rácsok között, az egyikük megállt előttünk, szemügyre vett, majd megkérdezte: Maguk is a fegyverekért jöttek?

Döbbenten néztünk egymásra Erzsivel, talán nem is jutottunk szóhoz, csak zavartan ráztuk a fejünket, mire az illető vállat vonva odébbállt. Azóta többször elmorfondíroztam azon, mi történik, ha történetesen igent mondok. Kalasnyikovokkal felszerelkezve érkezhettünk volna Londonba?

Erzsi és Ági konzuli útlevelet kapott, én viszont egy kiutazási engedélyt, amely mindössze arra jogosított, hogy egyszer átléphetem a magyar határt nyugati irányba. Útilaput tehát, amely felért a kiutasítással. Jogi értelemben „hontalanná” váltam, még ha rengeteg szállal kötődtem is a „honhoz”, ahol születtem. Ekkor kicsit elnehezült a szívem, s bár még nem ismertem Szabó Zoltán fentebb már idézett mondását, miszerint Magyarország és a magyar ország nem ugyanaz, de valami ilyesmivel igyekeztem vigasztalni magam.

A hatóságok hivatalosan megszabták, miből mennyit vihetünk magunkkal, nem mintha esély lett volna rá, hogy áthágjuk a kereteket. Egyedül a könyvek esetében bosszantott, hogy – úgy emlékszem – csak százötven kötet volt az engedélyezett kvóta. Valahol a Keleti pályaudvar mellett egy erre hivatalosan kijelölt tisztviselő figyelő szemei előtt pakoltam be egyenként a köteteket abba az egyetlen faládába, amely összes kivinni kívánt ingóságunkat tartalmazta.
A tisztviselő egy idő múlva elismerő bólogatásokkal kezdte kísérni a műveletet a Hegel-, Platón-, Arisztotelész-, Heidegger-, Kant-, Bahtyin-köteteket látván. Úgy döntöttem ugyanis, hogy a szépirodalmat fájó szívvel itthon hagyom – barátaimnak ajándékoztam ezeket a könyveket –, s csak az elméleti munkák közül válogatok. A másik döntő felszerelés a sátor volt, a hozzá tartozó két gumimatraccal és cövekekkel, sok jóízű dunai táborozásunk Ági szívéhez is erősen hozzánőtt nélkülözhetetlen kelléke és tanúja, a bogdányi Duna-partról ennyit tudtunk magunkkal vinni. Kukta, kávéfőző, néhány edény, ágynemű – ennyi fért a hatóságilag engedélyezett egyenládába, amit két hónap múlva kaptunk meg Londonban. Miután a ház átalakítására fölvett OTP- és baráti kölcsönöket visszafizettük, a vételárból nem sok maradt, alig több mint ezer font, ami már 1988-ban sem volt valami nagy pénz.

Problémát okozott, hogy mi legyen az igazán személyes jellegű feljegyzésekkel, levelekkel stb. A Beszélő előállítására vonatkozó jegyzeteim egy részét még akkor elégettem a cserépkályhában, amikor 1985 februárjában a BM a házunk előtt várakozott. Amint 1985 nyarán kiértünk Angliába, újra leírtam részletesen minden döntő mozzanatot a három és fél év történetéből, amíg frissek voltak az emlékeim, és hazatérésünk előtt ezt a dokumentációt rábíztam Jannatre, aki szomszédunk volt, és szintén az Exeteri Egyetemre járt, pszichológia szakra, és akivel az egy esztendő alatt jó barátságba kerültünk.29 Adtam továbbá egy hosszú interjút Siklós Istvánnak a BBC-ben a Beszélő megszületésének és készítésének körülményeiről, azzal a megkötéssel, hogy addig a BBC nem sugározhatja az anyagot, amíg a Beszélő illegálisan készül, és ebből valakinek baja lehet. A magyar osztály archiválta tehát a beszélgetést, amely tudomásom szerint azóta sem hangzott el a BBC-ben.

Így tehát, mivel lényegében már biztonságban tudhattam a szamizdatos tevékenységünkre vonatkozó dokumentációt, úgy gondoltam, megkockáztathatom, hogy az egyik bőröndben a többi személyes iratot magammal viszem a repülőn, noha nem lehetett tudni, milyen vizsgálatnak vetik majd alá csomagjainkat a repülőtéren. Igaz, hogy néhány héttel kiutazásunk előtt kaptunk egy furcsa ajánlatot ezzel kapcsolatban. Erzsi akkoriban magánúton is tanított angolt, egyebek között a MALÉV londoni kirendeltsége egyik jövendő munkatársának. Aki fölajánlotta, hogy ha volna valami igazán fontos, személyes dolog, irat, miegyéb, amit nem merünk átvinni a vámon, akkor ő el tudná intézni, hogy azt a MALÉV egyik pilótája vagy utaskísérője hozza utánunk Londonba. Ódzkodtam a dologtól, de Erzsi már elég régóta tanította az illetőt, úgyhogy végül azt mondtam, hát jó, próbáljuk meg. Összeállítottam tehát egy iratcsomót, amely persze nem tartalmazott egyetlen adatot sem a Beszélőről, viszont benne volt például anyám több kötetre rúgó naplója. De a többi fontos holmit persze magammal vittem, nem bíztam a MALÉV föltűnően készségesnek mutatkozó munkatársára, akivel egyébként én soha nem találkoztam.

Jól is tettem, mert a repülőtéren vizsgálat nélkül átengedték a csomagjainkat, viszont az iratkötegnek – hogy, hogy nem – valamiképpen lába kelt, hiába próbáltuk aztán Londonból több hónapon keresztül elérni az illetőt, se neki, se az iratcsomónak nem bukkantunk a nyomára. Anyám naplóját sajnálom igazán, utolsó néhány évének dokumentuma került alighanem a BM irattárába. De nem hiszem, hogy a „szervek” bármiben is okosabbak lettek volna tőle, hacsak valaki nem kívánt a pszichoanalízisben jártasságot szerezni közülük, nekem viszont fájdalmas veszteség, s csak magamat okolhatom érte: körültekintőbben kellett volna eljárnom.

Az 1988. május 10-ét megelőző hétvégén búcsúbulit rendeztünk Bogdányban, húsz-harminc barátunk, ismerősünk jött el, halászlét főztünk bográcsban a kerti diófák alatt, fociztunk a focipályán, iszogattunk, beszélgettünk. A Heidegger-fordító társaságtól egy külön alkalommal búcsúztam el a Kis Buda étteremben, érzelmeinket igyekeztünk italba és iróniába burkolni, több-kevesebb sikerrel. Kis János és Magyar Bálint Dunabogdányban látogatott meg bennünket a Pilisben tett kanyargós kirándulás végállomásaként – nem akarták, hogy a BM szakemberei a nyakukban legyenek. Kis János ekkor járt először nálunk. Elégedetten nyugtáztuk gyümölcsöző szamizdatos munkakapcsolatunk végét, és abban maradtunk, hogy Londonból is igyekszem majd ellátni a Beszélőt írásokkal, illetve ha módomban áll, a BBC nyilvánosságán keresztül segíteni a magyarországi ellenzéket.

Erzsi főiskolai kollégái is rendeztek nekünk egy búcsúestét, ahol valaki rendkívüli átéléssel parodizálta Kádárt, jóval a „kincstári hofizmus” keretein túl. Könnyesre nevettük magunkat. Valahogy már mindenki tudta, érezte: a rendszernek vége.

Apám pedig örült annak, hogy nekem végre sikerül az, amire ő többször elszánta magát, de akaratát megvalósítani nem tudta: „kimegyek Nyugatra”, de persze ugyanakkor szomorú is volt az elválás miatt. És én is nagyjából így éreztem, akár Klee Bohóca, aki a bogdányi könyvespolcról bevándorolt bőröndömbe: az egyik szeme sír, a másik nevet…

(Folytatjuk)

Részlet a szerzőnek a XX. és XXI. Század Intézet támogatásával készült, megjelenés előtt álló könyvéből.