Különvélemény

Először is: udvariatlan, sőt barátságtalan eljárásnak tartom velem szemben, hogy a szerkesztőség tudtom nélkül egyidejű válaszlehetőséget ad Czigány Lórántnak, de ugyanettől az előnytől, a viszontválasz lehetőségétől megfoszt engem (Kortárs, augusztus, 114–115.).

Másodszor: elsietettnek vélem mind a szerkesztő, mind Czigány Lóránt következtetését, hogy Arany János a f[ene] helyett f[aszom] szót „gondolt” volna. Ez utóbbi jellegzetesen 20. századi észjárást és fogalmazást tükröz, Aranyék korában ismeretlen vala. Szilágyi Sándor nem Arany János, de ő sem ilyet írt, hanem (amint Czigány idézi) népibbet, közönségesebbet, szokványosabbat; olyat, amely abban is korban is általános lehetett. Arany, ugyancsak nagykőrösi tanársága idején, 1852-ben, névnapja alkalmából fölköszöntötte tanártársát, Szász Károlyt. A Köszöntő vers csak 1932-ben került nyilvánosságra: az ünnepelt ajándékozta sógorának, Bibó Istvánnak (1833–1910), tőle pedig fia örökölte, Bibó István (1877–1935); ő bocsátotta barátjának, Mészöly Gedeonnak rendelkezésére, hogy az általa (Bibó István által) szerkesztett Népünk és Nyelvünk című szegedi folyóiratban kellő magyarázattal közzétegye. Ez a Bibó István az édesapja volt a közismert Bibó Istvánnak (1911–1979).

Azóta Köszöntő vers Szász Károlynak címmel megtalálható Arany összes versei közt. Ebben a szűk baráti körben fölolvasott alkalmi költeményben Arany megengedhette volna magának azt a szabadszájúságot, amelyet vitatársaim föltételeznek róla, de ekkor sem tette. Csak ennyit kívánt barátjának:

Amire mostanság lesz nagyobb szükséged:

A farkadban álljon főfő büszkeséged!

Fönntartom tehát a szemérmes Aranyról vallott fölfogásomat.

Péter László

*

Üssük csak fel némi eligazodásul az egykorú Czuczor–Fogarasi-féle szótárt! Ebben a két tudós szerző a megfelelő helyeken rendre ilyen kitételeket fűz tárgyalt szavaihoz: „aljas beszédbe való”, „aljas kifejezés”, „tisztes beszédben vagy írásban nem használható”. A fene szócikkben azonban efféle minősítésnek nyoma sincs. Márpedig hogy a pontok helyére durva szónak vagy valami illetlenségnek kell kerülnie, azt vitatni – ha még helyén van az a kis eszünk – nemigen lehet. A megfejtésül ajánlott és széltében elterjedt változat tehát a legkevésbé sem felel meg ennek a kívánalomnak. Tudja ezt már Péter László is, mindazonáltal bevallani azért még nem szeretné. Így hát inkább másról beszél. Illetve kimondatlanul is valószínűsíti a maga enyhébb, ámde úgyszintén szalonképtelen variánsát (amivel akár fején is találhatta a szöget, bár hogy mi vala és mi nem vala akkor az élőbeszéd köznapi világában, azt ma talán a legtanultabb böngész sem tudhatja ilyen nagyon). Mindezek után viszont mégiscsak visszatér eredeti álláspontjához. Azaz a vita kiváltójáról immáron szó sem esik, marad a sajátságos kinyilatkoztatás.

Ami pedig szemrehányását illeti, miszerint szerkesztőségünk barátságtalanul járt el vele szemben, az még sajátságosabb. A vita dramaturgiájához ugyanis eleve hozzátartozik, hogy a megtámadott fél is szót kaphasson, s ezt a támadónak tűrnie kell. Vagyis nekünk az emlegetett vétket módunkban sem állt elkövetni, mi barátságtalanok kizárólag Czigány Lóránttal szemben lehettünk volna.

A szerk.