Bordalok a reformkorban

Törvényt hozott Ferenc császár 1804-ben: „Mától kezdve a császári asztalra semmiféle külföldi bort nem szabad tenni, mert a belföldi, különösen a magyar borok kitűnő minősége mindennemű külföldi bort nélkülözhetővé tesz.”

Rebellisek a magyarok, sok gond van velük, de a boruk kitűnő, s a birodalom gazdasági érdekei is azt kívánják, hogy a drága francia borok helyett olcsóbb magyar bor kerüljön az uralkodó asztalára. Ráadásul a magyarok arra is gondolhatnak: Bécs becsüli s megbecsüli a magyar értékeket, és mert sok a magyar bortermelő, a magyaroknak is érdekük, hogy barátságos viszonyban legyenek a borukat évről évre megvásárló Burggal.

A bor Hungáriában politikai kérdés.

Nagy Ignác 1848-ban megjelent karcolatgyűjteményében így jellemzi a különböző európai nemzeteket: „Ezen állapotban – néhány vagy több pohár bor elfogyasztása után – a francia elmés ötleteket hallat, az angol matróz kereskedési vállalatokat tervez, az olasz kését keresi, a spanyol énekel, a német elalszik, a magyar pedig indítványozni kezd.”

Aki ezt a szöveget Bécsben elolvasta, rábólintott: igen, a magyaroknak hamar fejükbe száll a bor, s akkor rögtön elégedetlenkedni kezdenek, és teljesíthetetlen javaslataikkal zaklatják az uralkodót.

(Támogatják is Bécsben, felsőbb körökben, a 19. század első évtizedeiben Magyarországon serfőzdék alapítását: a bor lázadóvá tesz, a sör elaltat – a borivónál a sörivó megbízhatóbb és szófogadóbb alattvaló.)

Jó bort inni: szertartás. De a reformkori magyaroknak sincs módjuk mindig jó bort inni, s már akkor is úgy volt: másképp s másfajta körülmények között ittak az emberek jó bort és rossz bort, s legfőképpen más okból ittak jó bort és rossz bort, más okból ittak városban és falun, más okból ittak 1822-ben s más okból 1842-ben.

Ok arra, hogy igyunk, mindig akad, de nem mindegy: ott és akkor éppen miért iszunk.

Az sem mindegy, hogy néhány pohár bor elfogyasztása után – mi, magyarok – milyen indítványokat teszünk!

Kölcsey Ferenc szatmárcsekei magányában mereng a múlton s a jövendőn 1822-ben. Az uralkodó hallani sem akar a magyar országgyűlés összehívásáról, az országot Bécsből, rendeletekkel kormányozza. A napóleoni háborúk idején egyik napról a másikra leértékelték a pénzt, a tízes évek derekán koldusbotra jutott sok magyar földbirtokos. Kölcsey Ferencnek lyukas a csizmája talpa: egész télen nem tudja elhagyni a házát, s bármennyire szeretne hinni a haza sorsának jobbra fordultában, okot a bizakodásra nem talál. Naphosszat dolgozóasztala mellett ül, könyvei fölé hajol, latin auktorokat olvas, jófajta hegyaljai bort kortyolgat, s próbálja túlélni a kort.

Éld a jelenlét
Percét s óráját,
- - - - - - - - - - - -
Igyunk derűre,
Igyunk borúra,
Úgy is hol kedvre,
Úgy is hol búra
Fordul az élet!

Carpe diem („Élvezd a napot!”) – vallotta Horatius, de itt, Pannóniában Berzsenyi Dániel a szállóigévé lett horatiusi sort két évtizeddel korábban már úgy fordította le: Élj az idővel… míg lehet, élj s örülj! Kölcsey már percekben s órákban méri az időt: Napod ma mit nyújt / Köszönve tedd el, / S hagyd a jövendőt.

Miért ír bordalt Kölcsey Ferenc 1822. december 22-én? Mert Minden por, álom / S füst a világon, s ha nem merünk álmodni, mert nincs mit álmodni a jövőről, akkor egyet tehetünk: néhány pohár jó bor mellett merengünk, s próbáljuk élni a jelent, iszunk derűre, iszunk borúra.

Csak néhány évvel később, 1825-ben, de több száz kilométerrel nyugatabbra, Pesten írja Bajza József a Boréneket.

Bajza József sem jókedvében, de jókedvűen iszik. A bor, a jó bor megpezsdíti az érzékeket, kitágítja a látókört, felfrissíti emlékezetünket. Igaz: Sírva vigad a magyar, ha eszébe jut a ködbe tűnt dicső múlt. A bor abban segített Kölcsey Ferencnek, hogy elfelejtse a rossz jelen időt, amelyben élni kényszerül. Bajza József úgy érzi: ha bor tüzeli agyát, eszébe jut a jövő. Hogy mit hoz a holnap, sejteni sem lehet. Bajza József tudja: a jövő bizonytalan. Most igyunk, most! mert ki tudja, / Óra múlva mily sors vár. De lelkesedni és lelkesíteni akar: Éljen a magyar szabadság, / Éljen a magyar vitéz, / Aki e dicső hazáért / Életét áldozni kész!

(Az első változatban a negyedik sor még így hangzott: S a királyért halni kész! Lehet, hogy a harmadik pohár bor után javította ki Bajza a negyedik sort? Milyen szép álom: szabad és független Magyarország, Habsburg uralkodó nélkül!)

A 19. század húszas éveiben már akadtak kávéházak és szép számmal serházak Pest-Budán, de ott ilyesféle dalokat hangosan énekelni nem volt tanácsos. Bajza versét csak barátai és az Auróra kevés számú előfizetői olvashatták. De ha például Fáy András barátságos és vendégszerető házában, a Nagy-híd utcában összegyűltek az írók baráti beszélgetésre vagy alkalom szülte ebédre, vacsorára – társalogni, étkeket fogyasztani s bort inni mindenki számára az illem s jó modor szabályai szerint volt kötelező. Fehér asztal mellett úriember nem hangoskodott. Hölgyek társaságában tele szájjal politizálni sem illett, a meghívottak kortyolgatták s nem itták a bort, s vacsora végéig kötelességszerűen asztalszomszédjával társalkodott az ember. Fölállni csak asztalbontáskor illett: férfiak a dohányzóba vonultak tislizni (dohányfüstbe burkolódzva társalogni, iszogatni, politizálni, kártyázni), a hölgyek a szalonban telepedtek le, s báli ruháikról, nyaralási gondokról, a drágaságról csevegtek. Ilyenkor édes likőrt ittak, bort soha.

Hangosan énekelni pedig a dohányzóban sem volt szokás.

De akkoriban a pest-budai polgárok legtöbbikének volt valahol a környéken szőlője. A Sas-hegyen, Kőbányán vagy Fóton…

A pénzzel bánni tudó Fáy András Fóton vett szőlőt, s társult hozzá néhány magyar író, így Vörösmarty Mihály is. A Szózat költője nem értett a gazdálkodáshoz, szőlejét Fáy András váltotta ki a nagy adósságból, de a présház a magyar szellemi élet új színtere lett a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején. A fóti présház különösen, hiszen itt a magyar szellemi és politikai élet kiválóságai találkoztak, s nemcsak szüret idején, de tavasztól őszig az olykor péntek délutántól hétfő reggelig tartó hosszú hétvégeken.

A présházban minden másképpen van, mint a Nagy-híd utcai házban.

A présház előtt terített asztal, s ha valamit a kiscseléd elfelejtett az asztalra tenni, Fáyné aszszony föláll, s maga hozza ki a konyhából. Ilyet Pesten, otthonában eszébe nem jutna megtenni. Vörösmartyné maga mellett kínál helyet az érett korú Deák Ferencnek, aki udvariasan, de határozottan elhárítja a barátságos invitálást, mondván, nem olyan öreg ő még, s az asztal végén a két csitri Csapó lány, Mariska és Etelka közé ül le a kerti padra. Ez sem történhetne meg a Nagy-híd utcában.

S a fóti szüretről készült metszeteken a haza jeles költői, írói, politikusai és kecses asszonyaik mögött ott álldogálnak-pusmognak a cselédlányok, oldalt egy parasztember támasztja a kerítést, a háttérben szüretelnek, az előkelő vendégek között szaladgál egy kutya. És az asztalon üres és félig telt boroskancsók, borospoharak.

A présházban sok minden lehetséges, amiről a városban álmodni sem lehet.

Például Deák Ferenc, miután vacsora közben megivott néhány pohár bort, jókedvűen énekelni kezd, s a többiek együtt énekelnek vele. Évekig nógatták Vörösmartyt, írna olyan szüreti dalt, bordalt, boréneket, amelyet az alkonyba hulló kora őszi estéken együtt dúdolhatna a jókedvű társaság.

1842. október 5-én kész a mű, a Fóti dal.

Többen s hamar megzenésítették.

Akkoriban sokan, sokfelé, az egész hazában énekelték.

Elég volt a sírva vigadásból, új korban él a magyar, új dalt kell dalolnia:

Magyar ember már busúlt sok
Századig.
Ideje hogy ébredezzen
Valaha:
Most kell neki felvirúlni
Vagy soha.

A költők időnként hallják a jövő dalát: Most vagy soha!

De a költők – s a présházakban kezükben borospohárral énekelgető, lelkükben rebellis magyarok – azt is tudják: hol élnek, mikor élnek.

Nagyot iszik a hazáért
S felsivít:
Csakhogy egyszer tenne is már
Valamit.

Igaz, de mit lehet most tenni? Néhány pohár bor után bátrabban álmodunk a jövőről, de néhány pohár bor után milyen érzés körülnézni a hazában, ahol élünk? S ha körülnézünk, nem csappan meg a bátorságunk?

A legelső magyar ember
A király:
Érte minden honfi karja
Készen áll.

Így gondolkodott a magyar ellenzéki értelmiség színe-java 1842-ben? S azért énekelték azokban az években, ezer meg ezer présházban szerte az országban Vörösmarty Mihály bordalát, mert az ország apraja-nagyja hűségesküt akart tenni még szüret közben is V. Ferdinánd, az agyalágyult Habsburg király mellett?

Aligha. De Vörösmarty nem irodalmi remekművet akart írni, amikor barátai többszöri nógatására végre megszülte a Fóti dalt.

Dalt ír, szüreti nótát nagyon sok magyar ember számára, akik a présházakban, percnyi időre kilépve a mindennapi élet politika és szokásrend szabta korlátai közül, jókedvűen, szabadon énekelni akartak: álmodni.

És néhány pohár bor után már nemcsak énekel az ember, de danol, sőt kurjongat is, s ha bámulva a fejünk fölött ragyogó csillagokat, egy boldog, szabad Magyarországról álmodozva, reményekből épült jövőben bolyongva teli torokból azt üvöltjük a fóti szőlőtövekkel borított lankán, Fáy András uram présháza előtt, vagy bárhol az országban, hogy A legelső magyar ember a király – akkor ott a szőlőben mindenki tudja, hogy már nem sokáig fogunk ilyen ostoba dalokat énekelni.

De most még csak a szőlőben, a présház előtt, baráti társaságban szabad s lehet ilyen bátran, a vacak világon hangosan gúnyolódva énekelni.

Kölcsey Ferenc Szatmárcsekén, remetemagányában, 1822-ben kortyolgatta borát, el akarta felejteni a jelent. A múlt: elmúlt. Jövő: nincs.

Bajza József 1825-ben Pest-Buda szerveződő irodalmi életében nyüzsögve iszogat, hogy álmodni merjen szebb jövőt az országnak s magának. A dicső múlt árnyékában, korcsult jelenben ábrándozik a bizonytalan jövőről.

Vörösmarty Mihály 1842-ben barátaival a szőlőben, távol a világ zajától poharazgat: volt múlt, lesz jövő. Most vagy soha: farkasszemet kell nézni a jelennel.

Van kor, amelyben egy pohár bor segít elűzni félelmeinket.

Máskor egy pohár bortól jön meg a józan eszünk.

Szigethy Gábor