Baán Tibor

Cukor György: Para

Orpheusz, 2001

Cukor György mély és eredeti költészetének fölfedezésére történtek már kísérletek. Első verskötete, az Egy kartoték hátlapjára (Magvető, 1987) csöndes, de megérdemelt sikert aratott nemcsak a versolvasók, hanem a szakmabeliek között is. Most, hogy megjelent az új verseskönyv, a Para, mindenképp elérkezett az ideje, hogy ismételten fölfedezzük e lírát, amely folytatása és logikus beteljesítése a korábbi kezdeményeknek. A Kerkabarabáson született költő életének színterei – eleinte a fűrésztelepeken dolgozó apa vándorlását követve – Fenyőfőtől Bakonyszombathelyen, Rédén és Kisbéren át ível Sopronba (erdészeti technikum), majd innen Szombathelyre (főiskolai tanulmányok), hogy e vándorlás végállomásaként a költő Törökbálinton állapodjék meg. Mindennek felsorolása – úgy vélem – kikerülhetetlen annak megértésére, hogy honnan bányászta ki Cukor György a maga sajátos tájélményeit, léttapasztalatát. Hasonlót ahhoz, amit a nagy történelmi nyomás alól kiszabadultak, a vidéki Magyarország ismerői hoztak be az irodalomba. Lírája, melyet hermetikusan elvontnak, kriptikusnak is érzékelhetünk, erre az alapra épül. Csakhogy Cukor élménye – láthatóan – nem valamiféle életidegen desztilláció útján jött létre. Képeinek, kijelentéseinek valódi súlyuk van. Példázhatja ezt első kötetének egyik fontos verse, a Királyi udvar, mely történelmi téridőbe helyezi a korszak elfeledettjeit: „Történelmi iszapártér az ország. / Mi hoztuk az iszap hullámterét. Meghódított, kiélt / üres. Új lakóit csak málló nikkel, pattogzó lakk / rajzolja ki ledobált vasholmikon.” A múlt jelene és a jelen múltja e versben a színhely logikájával indokolt képeket indukál. Olyannyira, hogy a hirtelen felbukkanó vízihulla („Elhoztuk hát megváltójukat, a fiút, ezt az itt talált vízihullát, aki feltámadt az iszap szőnyegébe szőve”) hideglelősen pontos érzeteket kelt. A metaforák megelevenednek, az önsebző igazmondás, helyzetértékelés dokumentumaiként jelennek meg. Azaz nem illusztrációként, nem költői ékítményként. Ez pedig fontos különbségtétel, amelyre fel kell figyelni.

Érvényes a megállapítás az új kötetre is, melyben a korábbi drámaian fekete-fehér színezés hirtelen-váratlan színesre vált. A világ drámai átélése: „a megnyomorítottak tiltakozása”, a korábbi keserűség valamelyest enyhül. Talán azért is, mert a társadalmi-politikai játéktér helyett egyre inkább a teremtés egészében találjuk magunkat. Mindennek kifejezésére megjelennek bizonyos mitikus tartalmak, utalások. Egyébiránt a Para szónak pontos jelentéséről is értesülünk a kötetzáró lírai próza – napló – egyik lábjegyzetében: „A mezeijuhar, mezeiszil kérgén hosszúkás, lécszerű képződmény a paraléc…” A para- előtaggal kezdődő szavak asszociációs holdudvara ily módon újabb jelentésárnyalatot kap. Mindez érdekes adalék annak igazolására is, hogy Cukor György versei a valóság érdes konkrétumaiból, lelkiállapotokból, tájélményekből sarjadtak. Mindezzel éppenséggel nem tagadom, hogy vezető fonaluk a világra, létezésre eszmélő én, aki „A meghatározás szűk dobozában kutatva / három világszinten játssza árnyékait”. E három világszint az idősíkok mellett a gondolat–érzelem–valóság dimenzióinak egymásba játszatását jelenti. Cukor György vízióiban tragikus élethelyzetek tegnapi és mai hősei bukkannak fel. Például így: „A ferde vállak ökölre támasztott fejek között / töményet kért azt úri halál”. Ugyanebben a versben (Félprózában kérdez a múzsa) a gerendán átvetett hurok válaszol az élet értelmét faggató kérdésekre: „Gerendán átvetett kötél? / S az élményt egyenesen a gépbe amíg a hurok? Egyszavas / útikönyvet így? Életközépi válság? Portás a tragédia- / gyárból…” A versek szükségképpen időznek a „halálgyárban”, ahol „A nem-valósulónak emléke is elvész a rombolásban” (Szilveszter, a vers előttje), ahol a romlás-bomlás örök törvényei rajzolják meg a költő horizontját, ahol jelek, nyomok, redők mutatják a feltárás irányát, hiszen „a táncolókat kiveti a domb / itt díszeleg teljes szeméjjébe’ lótolvajról a bajusz / és hölgye a rokkakerék ábrázatú…” (Öt régies).

A verspéldák mindezen túl pontosan érzékeltetik Cukor költői gondolkozásmódjának képszerűen megnyilvánuló eredetiségét és intenzitását, amelyben a szavak nem annyira a hangulatfestés, mint inkább az olvasót is megszenvedtető mélyelemzés eszközei. Vagyis az igazi Cukor-vers az eszmélés, az eszméltetés konfliktusokat is fölvállaló mélységeiből tör elő. Ívek feszülnek, vonzalmakra derül fény. Nagy László, Zbigniew Herbert vagy éppen Hajnóczy Péter neve a szellemi sorsközösség vállalásának alkalmait jelzik. A költészet – minden költészet, még a látszólag társtalan is, mint ez idő szerint Cukor Györgyé – egy hatalmas szellemi világhálózat része. Annál inkább, mert e líra félelmeinket sorolva pontosan érzékeli, hogy „az egymásból süvítő hidegtől / rettegünk megváltatlanul” (Mi Urunk). Cukor György az eufemizáló hazugságáradattal szemben a végső kérdésekre koncentrál: „Mint az embernek, hazám van-e? A Semmivel nézek / szemközt, ez a részem. Méricskélem a hajnal mikronnyi / jöttét, a sávot éj s nappal közében. Felragyog a nap / a templomablakon, akáctörzsre kövül a borostyán / dimorf árnyéka. Gyolcsfehér falakból susog az Úr: / halj meg, nincs maradásod. Hangja sápadt, / mint egy gyermekgyilkosé. És szomorú, mint az én bújdosó fejedelmemé…” (A pont). Ez a hosszabb idézet már azt mutatja, hogy e líra a tagadás és állítás forró és hideg érzelmi fürdőjét váltogatva jut el élményei sokirányú fölfedezéséhez. A megértés azonban – mint láttuk – drámai jellegű szembesülések folyamatából áll elő. A költő minduntalan lerombolja a közhelyszerű létezés illúzióit. De Kassákkal szólva azért rombol, hogy építsen. Épp ezek a körülmények magyarázzák, hogy Cukor György verseiben a negatív érzések és érzetek felidézésének – például: „Nem az ősöktől származom, lélek, ami rohaszt, / amit patkány ellik szeles kőre” (A pont), vagy: „Jéggé kérgesedő borostás vízarcok”, illetve: „Seb mi magából él és sebbé eszi magát” (Háromszor a rózsa) – különleges funkciója van. A mondatok és a mondatszavak valami őrlőgépből hullanak elénk, időről időre a hiány, a negatív lét keserűségét árasztva. Ugyanakkor mégsem a lemondás abszolutizálásáról van szó, hanem az elmúlás oly gyakran tudat alá söpört tényeinek megfigyeléséről. A köznapinál mélyebb, mert összetettebb tapasztalatról – Rilke szerint a költészet elsődlegesen tapasztalat –, ahol a szép (a rózsa) elérhetetlen, mi több, a láthatót se látjuk, mert „Koponyahegy kétsége / dárdán kinyíló szivacs / mindennapi epe”. Ez a mindennapi, epekeserű léttapasztalat szivárog a kötet verseiből. Mindezzel együtt a De profundis állapota, vagyis a világban lévő rossz tudása nem válik élettagadássá, hiszen túllépés a „világgiccs” bárgyúságain, unalmas hazugságain. Cukor valójában heroikus kísérletet tesz a kifordult létezés helyreigazítására. Pontosan tudja ugyanis, hogy a látszatvalóság mögött a teljesség lakik: „Az ég innen két araszra van s a valahai / felhők kipusztult dámvadak szemében havaznak”. Vagyis a látás és megértés mélyebb és belső tartományaiban a világ eleven egész. Ez a gyakran hiányokból kirajzolódó, a negatívból kikövetkeztethető ideakép e líra hit- és évrendszerének ugyancsak beszédes vetülete.

A kötetzáró lírai próza – a Para – valóságos összefoglalása Cukor létérzékelésének. Innen valóban megérthető a költő sajátos világlátása. Nem utolsósorban metaforáinak genezise. Az 17. bekezdésben olvashatjuk a következőket: „A szív csupa titok, tartja a mondás. Szöget nyomnak az almába, át a magházon, íze legyen. A nyershús is finomabb rohasztva. S az avasított szalonna igazán. A szív felől tudható ilyesmi.” Akár e kis részletből is érzékelhetjük, hogy a valóság zsigeri tapasztalatként jelenik meg s hatja át, ízesíti e líra-, illetve prózavilágot, mely lépcsőzetesen haladva vezeti olvasóját a létmegélés magasabb szintjeire, ahonnan egybelátszik tér és idő. Érzékelhető a világműködés. Ez izgatja a költőt, s ez a magyarázata annak, hogy metaforái láncokká kapcsolódva mindig váratlan mélységekbe és magasságokba érkeznek. S épp ez a körülmény jelzi e költészet igazi hitelét is.

Cukor György lírája – minden túlzás nélkül – jelentős, tovább aligha mellőzhető értéke a mai magyar költészetnek.