Bratka László

A műanyag tömlő

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy körülbelül három méter hosszú, arasznyi vastag műanyag tömlő. Spirálirányú bordázat futott rajta; e típus vékonyabb, mosógépen, porszívón alkalmazott változatát hívják gégecsőnek. A tömlő a kiserdő tisztásán összehordott illegális szemétlerakóban hevert karikába tekeredve.

Egy kisfiú, térdben, könyékben, fenékben kinyúlt mackóruhájában az iskolából hazafelé tartva, naponta elment a szemétlerakó mellett, és a tekintete egy pillanatra minden alkalommal rászállt a tömlőre. Így volt ez 19… tavaszán is, amikor a gyerek – főleg a közeledő bizonyítványosztás keltette tudatos és tudat alatti – félelmei lassan a tömlő, a tömlő mellett félig földbe süllyedve enyésző teherautó-alváz, az azon lévő mosógéproncs és kibelezett rádió köré sűrűsödtek.

Teltek-múltak a napok, a hetek, és szerencsésen véget ért a kisfiú számára a bizonyítványosztás. Lévén, külvárosi társai kilencven százalékához hasonlóan, hátrányos helyzetű gyermek, nyáron nem vitték nyaralni, és egy meleg augusztusi délutánon egyedül unatkozott az utcájuk végén lévő játszótéren, a hinta előtti vaskorláton üldögélve.

Egyszer csak látja, hogy az autóalváz, a rajta lévő mosógéppel és az egyik végén a mosógéphez rögzült, egyébként a levegőben kalimpáló tömlővel, portyázósebességgel jön ki az utcájukból. A sarkon befordul a szerkezet, és az úttesten a menetiránnyal szemben, az immár támadó elefánt ormányaként előremeredő tömlőt rájuk szegezve, a kisfiú hirtelen odamaterializálódott szüleit kergeti, miközben ezt üvölti a rádió épen maradt mikrofonja által: „Ádám és Éva bűnéért! Ádám és Éva bűnéért! Ádám és Éva bűnéért!”

Menetiránnyal szemben száguldott, és nagy fékcsikorgással, hatalmas farolással alig tudtak kitérni előle az autók. Mindkét irányú forgalom eldugult, és megtelt az utca olyan autókkal, amelyek hossztengelye a hirtelen fékezés után nem maradt párhuzamos az utca hossztengelyével.

Közben már a Bodócsy cukrászda és fagylaltozó elé ért a szerkezet a kisfiú szüleit üldözve.

Ekkor pislant a gyerek, és amikor kijön a pislantásból, nézi, nézi, és azt látja, hogy nem lát egyetlen autót sem, se közel, se távol, se mozgót, se parkolót. Hiszen mindez ’67-ben történt, amikor oly ritka jószág volt az autó, hogy egy meleg augusztusi délutánon forgalom sem volt, és parkoló autók sem hevertek csak úgy az utcán. Csak a rozsdás autóalváz áll ott a Bodócsy cukrászdával szemben, olyan félméternyire lelógva az úttestre; rajta a mosógép, és arról ernyedten csüngött a háromméternyi műanyag tömlő.

Meg nem történt baj

Egyszer, még az ötvenes évek elején, egy ragacsosan meleg augusztusi estén ment W. S. mester a Lőrinci Fonógyár előtt az utcán. Szembetalálkozott egy nővel. A csinos nőcike állagú dolgozó asszony, E. Manci (Pált, Művezető Pált szerette éppen), bár nem ismerte, nem tudta, ki az a W. S. mester, mégis valami rettenetes módon a hatása alá került. (Talán a mester karizmája belemarkolt a fenekébe, amúgy férfi módra, ahogy csak művezetők tudtak a gép fölé hajló emancipált nőkébe.) Annyira a hatása alá került, úgy megilletődött, hogy megbotlott, elejtette a szatyrát, és a szatyrában lévő néhány tojás összetört. Ám ekkor a dolgozó nő kategóriájú tudatban és az e tudattal azonos világegyetemben mindent átható zengzet kélt: „Micsoda, az aranytojást tojó tyúk foglalatát jelentő aranytojást összetörni!?” A dolgozó nő kategóriájú világegyetemet erre olyan rettenet hatotta át, hogy a rettenet keltette korpuszkuláris rezgés egy kvadrilliomod másodpercre érvénytelenített minden más világegyetemet, és visszamenőlegesen úgy rendezte át az eseményeket, hogy a nő ugyan megbotlott, de a szatyrát nem ejtette el, és nem törtek össze a tojások.

Az imázslélek

X. Y. azt nyerte egy tévévetélkedőn, hogy saját otthonában, családi körben fogadhatja a megasztár kategóriájú, szexidolként is funkcionáló énekesnőt, és az egy órát tölt velük, mégpedig úgy, hogy nincs kikészítve, kisminkelve, az ajtajukon belépve leteszi imázsát, és vendéglátói élvezhetik hétköznapi valóját. Különösen a fiatal háziasszony örült a találkozásnak, mert ő maga is énekelgetett. A vendég megérkezett, és mindenben eleget tett az előzetesen megbeszélt feltételeknek. Nem volt kikészítve, kifestve, az előszobába lépve megszabadult, mégpedig az alábbi módon, az imázsától. Egy mindig magával hordott üvegcséből néhány csöppöt pöttyintett egy speciális folyadékból az előszobaasztalra. (A folyadék többtucatnyi összetevőjéből a néhány legfontosabb: ezer férfirajongó egynapi nemi gerjedelme; három csöpp popmagazinskribler-veríték; egy mokkáskanál brókervelő; ezer decibel egy bankjegynyomdagép zajából; annak a papírnak a pernyéje, amelyre angol, kínai és szuahéli nyelven az volt felírva, hogy: „Akkor hát legyen ő a megcsinált ember!”)

A lélek, az árnyéklélek mellett a sztárokban és megasztárokban meglévő imázslélek kiszállt a vendégből, az előszobaasztalra lebbent, és mohón nyalogatni kezdte a viszkózus folyadék cseppjeit.

A kezdeti feszültség után a boldog házaspár feloldódott, és lassan beszélgetésbe merültek vendégükkel. Olyan negyedóra múlva a férfi már semmi, de semmi különöset nem látott benne; olyan érzése volt, mintha a szomszédasszonnyal tracscsolna, aki szépségének leírására igenis vannak szavak.

Az egy óra letelte után a megasztár egy speciális füttyöt hallatott, hogy visszarendelje magába az imázslelket, amely felnyalogatván az imázsnedűt, éppen emésztett. Fel is rebbent, de talán éppen az emésztéssel járó álmatag bódulat miatt megzavarodott, és nem a megasztárba szállt vissza, hanem a háziasszonyba költözött.

Eztán szép lassan megfeneklett, majd semmivé enyészett a megasztár karrierje. Pozícióit egy, az ismeretlenség homályából előkerült – kell-e mondanom, hogy az egykori háziasszonnyal azonos – nő vette át. Egyszer a karrierje megszűntét sztoikusan viselő volt megasztár véletlenül találkozott ezzel a bizonyos férfival, akit időközben elhagyott a felesége.

Aztán annak rendje-módja szerint összeházasodtak. A férfi most indul egy vetélkedőn, amelynek fődíja a megasztárral családias körülmények közt tölthető egyórás találkozás.