Horváth Csaba

Júdás-passió

Esterházy Péter: Javított kiadás

I. A manapság írt tanulmányok mind nagyon szépek, jelentősek, mélyek és hasznosak, temperamentumosak vagy higgadtak. Csak bevezetésük nincs. Mégsem én határoztam el, hogy ezt a tanulmányt úgy írom meg: igényeljen bevezetést. A Javított kiadás olvasójának részben a szerző személye („piarista diák, négy gyerek apja, jó, tiszta régi magyar vérem –mehetnek a fenébe korpára hatfelé malacnak”, 14. old.), részben a politikai helyzet miatt nehéz a szükséges távolságot megtartani. A könyv besorolása, irodalmi osztályozása – tényregény, napló, vallomás stb. – ugyanis kizárólag irodalmi vita tárgya lehet. Ennek leszögezése azért szükséges, mert az olvasás módja ez esetben is kijelöli az értelmezést. Ha a kérdést nem az irodalom területén maradva, hanem a fikcionalitás területéről a referencialitás területére áthelyezve tesszük fel, számtalan helytállónak tartott választ kaphatunk a Javított kiadás által megjelenített hatvanas–hetvenes évekről, a magyar titkosszolgálat működéséről, még a lélektani mozgatórugókról is; ám az veszhet el, ami a könyvben a legfontosabb: hogy mindez az irodalom beszédmódján keresztül, tehát irodalmilag teremtett szövegként és világként jelenik meg. Minden más nem pusztán másodlagos, de egyben félrevezető is lehet.

II. Nehéz dolga van annak a könyvtárosnak, akinek el kell döntenie, mi legyen az állományba felveendő Javított kiadás tárgyszava. Regény? Hiszen a könyv nyelvhez való viszonya alig különbözik az eddigi Esterházy-regényekétől. Életrajz? A szerző édesapjának szomorú története? Akkor az már inkább a Harmonia Caelestis második része, ha egyáltalán… Az életrajz nyomán körvonalazódó szellemi önéletrajz? Az édesapa történeténél ugyanis a szövegben fontosabbnak tűnik a történetre vonatkozó reflexió. Vallomás? A feltételezett biztonság lerombolása és az egység esetleges újramegtalálása útján egy személyiség létrejöttének története?

Mindegyik feltételezésben van igazság, de önmagában egyik sem bizonyul igaznak. A regény alapját képező lélektani fikcionalitásra maga a szerző cáfol rá: „Nem vallomás ez: beszámoló. Ez történt. Ilyesmik történnek a világban.” Az életrajz lehetősége is elenyésző, hiszen a tények helyett a tényekről írt jelentéseket kapunk. Viszont ha a tényeket és a jelentéseket teljesen azonosnak vesszük („A továbbadó: hermeneuta. A spicli mint hermeneuta. Akit értelmezünk, azt kiszolgáltatjuk”; 22. old.) – és egy, a világot elsődlegesen szövegként konstituáló befogadási mód esetében ez a lehetőség sem zárható ki –, akkor ez az értelmezés éppen a fikcionalitás spekulatív távolságtartása felé tolja el a személyes érintettség hitelét.

Az alábbi olvasatban nem az árulás története az elsődleges, hanem az árulás tényére adott válasz. Nem az apa árulása, hanem a fiú szembesülése. Ahogyan A szív segédigéi esetében az egyes szám harmadik személy védett a haláltól, úgy itt a nagyon is előtérbe helyezett egyes szám első személy megy végig ezen a pokoljáráson. Nem az apa a fontos tehát, hanem az apa rejtett életét feltérképező fiú, aki elutasítja az ügynököt, de szereti az apját. Mit lehet kezdeni ezzel a kettősséggel, ami ráadásul az apa halála miatt a bocsánatkérés és a megbocsátás lehetőségét is kizárja?

„Apámnak nem tudunk – mi emberek: akiket elárult és akiket nem – megbocsátani, mert előttünk nem ismerte el tettét és nem bánta meg azt, nem bánta meg, hogy lelkének sötétebb fele legyőzte őt. Így aztán lehet őt szánni, lehet gyűlölni és lehet rá se hederíteni. Köpni vagy fütyölni rá; ez az én apám sorsa.

A fentiekben felkínált (és általam is elfogadott) lehetőségeken túl, én még szeretem is őt, azt a férfit, akinek én elsőszülött fia vagyok.” (280. old.)

Mi tehát a Javított kiadás műfaja? S ha erre a kérdésre sikerül válaszolnunk, közelebb juthatunk a megoldáshoz? Az igenlő válasz azzal egyenlő, hogy a valósághoz vagy a fikcióhoz való viszony tisztázása lendít a könyv hitelén vagy stilisztikai minőségén. S ez a kijelentés vajon azt rejti-e magában, hogy a teljes eddigi életmű kapcsán újra kell gondolnunk az olvasatok és a valóság egymáshoz való viszonyát? A Javított kiadás más olvasói elvárás alapján olvasandó, mint, mondjuk, az Egy nő? Át kell-e értékelni a Bevezetés a szépirodalomba nyelvre, létre és azok határaira – mondjuk, a margó képeire – való vonatkoztatottságát, vagy a valósághoz való viszony alapján két egymástól eltérő olvasat mentén oszthatóak ketté az Esterházy-oevre darabjai? S a kritika dolga-e, hogy megmondja, hol a kettő között a határ?

Ha azonban a Javított kiadást regénynek vesszük, akkor érvényessége Kundera szavaival szólva kizárólag a könyv lapjaira korlátozódik. Ennek a kijelentésnek pedig az a folyománya, hogy semmiféle aktualizáló olvasat nem tekinthető elfogadhatónak, vonatkozzon az az ügynökügy 2002-es asszociációira vagy a szerző életére.

És mégis: a Javított kiadás nyelvhasználata módosult Esterházy eddigi szövegeihez képest. Ellentétben az életmű nagy részével – akár kiemeléssel, akár az idézet megnevezésével (pl.: Ez egy Szabó Magda-mondat; Idéznék Camus-t) –, pirossal szedve jelöli a vendégszövegeket, legyen szó a dossziék tartalmáról vagy a Harmonia Caelestis mondatairól. Ez a gesztus viszont jelzi a szövegnek a valósághoz való megváltozott viszonyát. Sőt, retrospektív módon még a Harmonia Caelestis intertextusait is nyilvánosságra hozza („most mást jelent Kemény István verse”, 95. old.).

Mégis megmutatkozna, mi a tiszta irodalom, és mi a puszta témája?

Esterházy Péter a hetvenes évek közepén éppen azzal robbant be az irodalomba, hogy alaposan felforgatta, amit addig a magyar próza – és főleg annak recepciója – valóság és fikció viszonyáról gondolt. A kritika nem talált szavakat ahhoz az írásmódhoz, ahol a nyelv mondatokat hoz létre, és nem az úgynevezett valóságot ábrázolja. Ne felejtsük el, hogy a magyar irodalmi közélet a mostanihoz nagyon hasonló vitát folytatott le A szív segédigéi megjelenésekor. A kritikusok egy része úgy vélte, Esterházy szövegközi kirándulásai után visszatalált a valódi prózaíró tollára méltó témához, a családhoz, a másik tábor pedig úgy tett, mintha a személyes érintettség értelmezhetetlen kategória lett volna.

S nem is Esterházy Péter személye állt középen, kiesve szerepéből, hanem a szöveg. Az a szöveg, mely egyszerre személyes és általános: nem véletlen A szív segédigéi második részében a szerepcsere: az anyját gyászoló fiút azért váltja fel a fiát sirató anya, hogy a Pietŕ-parafrázissal minden ember halálát, az Ember halálát jelenítse meg. Az egyén halála feloldódik a feltámadó Fiú halálában.

S ezzel a szöveg legfontosabb jellemzőjéig jutottunk. Esterházy legjobb művei ugyanis a személyes érintettségben megnyilvánuló egyéni tudatot és az emberi sorsot a kollektív tudás szintjére emelő tudatformát egymástól szét nem választható egységgé formálják. Ahogyan A szív segédigéi értelmezését nem, csupán az irodalomtörténeti megközelítést befolyásolja az a nem irodalmi tény, hogy az írót édesanyja halála indította írásra, úgy a Javított kiadás esetében sem ragadhatunk le a valóság és fikció viszonyát firtató kérdésnél, mert ez zsákutcába visz.

S ha az olvasó nem tartaná másnak a Javított kiadást, mint „tényregénynek”, akkor abba a helyzetbe kerül, mint az irodalmilag valószínűleg erősen alulmotivált tartótiszt: „A jelentés operatív szempontból nem értékes, mivel abban csak családi problémákról van szó.” (58. old.)

Egy szöveg ugyanis a szó referenciális értelmében nem igaz, hanem érvényes. A valóság és fikció egymást megszorító viszonya az igazsággal adekvát lehet, de az érvényességre semmiképpen nem az.

III. Az érvényesség kategóriája felette áll az időnek. Illetve miközben felette áll, meghatározza azt. Addig nem zökken ki az idő, ameddig az időt értelmező érvényesség tart. S ez az érvényesség teszi lehetővé az értelmezhetőséget. Ami talán nem is közös, hanem egyéni, érvényességéhez a kollektív igény mégis hozzátartozik. A vallomás, a szembesülés az íróé, az értelmezés közössége viszont az olvasóé. A kettő léte kölcsönösen feltételezi egymást.

S ezt az érvényességet nem a referencialitás, hanem a kultúra közössége adja. A világról alkotott képzetek és fogalmak esztétikai megfogalmazása.

A világ összes vallási irata, így a Biblia is, érvényes szöveg, s ez az érvényesség nem referenciális. Az erkölcs szabályai sem statikusak, és nem vezethetőek le logikusan.

Nem ok nélkül való említeni a Bibliát. Ha a Javított kiadás az árulás problematikája köré szerveződik, úgy egy Júdás-evangéliumot olvasunk. („Júdás a tizenkettő egyike volt. Egy közülünk.” 24. old.) Másrészt ahogyan a Kis magyar pornográfia esetében a cím szavainak kezdőbetűiből alkotott KMP hozzáad az értelmezésekhez, úgy a Javított kiadás is rövidíthető: JK. A monogram egyszerre jelöli a világ világosságának metaforáját, Jézus Krisztust és a személyiségét elveszítő, majd a veszteséget felismerve azt élete árán is visszaszerezni kívánó névtelen Josef K.-t. A teljes önazonosság és az önazonosság kínzó hiánya. Az irodalomtudomány területére tévedve pedig az egyik név a nagy narráció több ezer éves történetét, a másik pedig az annak véget vető összetört huszadik századi epikát hordozza.

Az árulás folyamata lesz az a szólam, amely köré a műegész szerveződik. Egyrészt az apa negatív szenvedéstörténetét olvassuk, azt, hogyan nem veszíti el azonosságát („Nyilván védekezésből, de egyre kevésbé tudom itt ezt az embert apámnak tekinteni. Félreértés ne essék, nem megtagadom, hanem, ezt érzékelem, kezd széjjelválni bennem ez a besúgógép és a Papi. A kezem szól: azt látom, hogy egyre kevésbé szívesen írja le, apám, hanem inkább: ügynök.” 157. old.). A pirossal szedett sorok nemcsak az önazonosságnak az apa szerepében megtörtént és a fiú elbizonytalanodását egyaránt magában hordozó kettős válságát mutatják, hanem mintha a saját és vendégszövegek Esterházytól eddig ismeretlen különválasztásával is együtt járnának. A beszédhelyzetek ki az apám kérdése úgy veti fel a ki vagyok én kérdését, mint az ezzel párhuzamosan kialakuló szöveghelyzetek kettőssége: az idézett és a saját szövegek viszonya, az eddig természetesnek vett azonosság hiánya a textus szintjén is az apavesztéshez hasonló. Az eddig problémamentesnek, sőt kimondottan teremtő erejűnek számító szövegköziség itt ugyanúgy ambivalenssé lesz, mint az apaképhez fűződő viszony. Esterházy nem adja fel, de rákérdez. Az identitáshoz a jelöletlen idézet már túl kevés, az idézetek használata viszont már az önazonosság része.

Esterházy irodalmat csinál, mint máskor is. Akkor is, ha nem akar.

A Javított kiadás rákérdezhet ugyan saját hagyományára, de nem szakíthat vele. Miközben a Harmonia Caelestis visszautasítása (is) zajlik, a visszautasítás beszédmódja egyben a kontinuitás igényét is mutatja.

S erre a lehetőségre a szöveg maga is utal: „Az eredeti görög szöveg vizsgálata izgalmas fölfedezést hoz. A görög elárulni, árulás szavak fordítása korántsem egyértelmű. Kiad, kiszolgáltat, illetve ráhagy, ráhagyományoz, átad, ezeket is jelenti. A latin fordítás a tradere szót használja, ahonnét a tradíció jön.” (24. old.)

Aki elárul, az hagyományoz? Maga is részese annak, amit feladni látszik? S aki továbbad, az el is árul?

Igaz ugyan, hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell, és az is igaz, hogy csak arról érdemes beszélni, amiről hallgatni kell. Azonban a hallgatás és a beszéd nyelve is csak az irodalom lehet. Akár emlékező- és fogalmazógéppé idegenülve és tárgyiasulva, igen.

IV. A Javított kiadásban az árulás és az elárultság nem sztori, nem narrációs szint, hanem az írás folyamatában megteremtett világ létállapota. A Csanády fedőnevű ügynök árulásánál fontosabb, hogy ez az árulás egyáltalán megtörténhet. A világ elárulható, mindenki megtörhető, az emberi nagyság csak relatív lehet. S ennél a pontnál megint ki kell térnünk a címre. A Javított kiadás ugyanis jóval többre utal, mint a Harmonia Caelestis családképének esetleges korrigálására.

A Harmonia Caelestis címével egyszerre idézi az Esterházy családra utalva Esterházy Pál zeneművét, ám azt az égi összhangot is, amely a barokk világképben az ellentétek harcából jön létre. Harmonia Venus és Mars nászából születik. S ráadásul ez a gyermek égi, mint Tiziano festményén az egyik nőalak. Ebben az esetben viszont a harcnak és a szépségnek is éginek kell lennie: a harc szellemi, a szépség el nem érhető. A Harmonia Caelestis érvek és ideák leszármazottja. A Javított kiadás ezt a szintet kénytelen átértelmezni.

A Biblia a világot foglalja könyvvé, ám a barokk felfogása szerint a könyvet is világgá teszi. Nemcsak a Javított kiadás retrospektív mondata – Én mindenből teremtettem világokat a Harmonia Caelestisszel – tekinthető barokk örökségnek, de az is, hogy a Harmonia Caelestis szerkezete alapvetően a Bibliát idézi. Az első rész a távoli múlt, az érzékeny XVII. századi tájleírástól, a család teremtésétől tart az apa történetének kezdetéig. Számtalan – illetve egész pontosan 371 – rész (ne feledkezzünk meg a prímszámok tökéletes magukbazártságáról!), melyek a második részben olykor ismétlődnek, esetleg utalás történik rájuk. Abban a második részben, ahol először még fiúként jelenik meg az apa alakja. Az első rész tehát az édesapámok, az apák története, a második pedig a fiúé. Az égi harmónia első könyve az Ószövetséget, a második pedig az Új Testamentumot idézi.

S aztán a fiúkból apák lesznek, az apák pedig beleolvadnak abba az apaképbe, mely a világ egészére rávetíthető. S ez az összeálló apaidea felszabadító értelemmé, teljesítendő feladattá teszi a világ káoszát. Azt a káoszt, ami végül valahogy mégis kozmosszá alakul – Törless-szel szólva: „az az érthetetlen, hogy mégis számolhatunk imaginárius vagy más ilyen képtelen értékekkel, és végül mindennek ellenére reális értéket kapunk eredményül!”1

Az apa alakja a Harmonia Caelestisben ha már nem is a gondoskodó, de a még jelen lévő Istent idézi. Azt, akiről annyi biztosan tudható, hogy van. Ezt a megszenvedett, de elérhető nyugalmat, összhangot mutatja a cím: a harmónia ugyan idea, s nem a földön található meg, létezéséhez azonban nem fér kétség. Hogy kimondhatatlan jól van, ami van. Ám ebben jelen van a kimondhatatlanság is: s az ottliki mondatnak éppen ez a szerény, ám meghatározó kitétele teszi lehetetlenné a Harmonia Caelestis „soft-olvasatát” (JK, 35. old.).

A Javított kiadás viszont az elárult világ könyve. „Hiábavaló illúziókat táplálni a magára hagyott emberről: az ösztönszerűen hazug.” (Zsoltárok könyve 116,11.) „Kétségbeesésemben mondtam: minden ember hazug! – Apám ún. magára hagyott ember volt.” (107. old.)

Világunk lényege tehát az árulás és az elárultság állapota. „Isten vajon nem áruló-e? (Auschwitz). Se földi, se égi Atya erre nem válaszol. Ez is az árulás része, e hallgatás” (24. old.), s egy oldallal később ezt olvashatjuk: „Az árulást nem elhatározza az ember, hanem félelem és pánik fogja el.” Az árulás mint léthelyzet? Félelem és reszketés? „Így hát minden elveszett, szörnyűbben, mintha sosem történt volna meg! Így hát az Úr csupán gúnyt űzött Ábrahámból!”2

A szorongás mindig a meghasonlottsággal áll összefüggésben. Heideggernél a szorongást a sajátnak nem érzett élet okozza: „A szorongás mitől-jében a »semmi az és nincs sehol« nyilvánul meg. A világon belüli semmi és sehol dacossága fenomenálisan azt jelenti: a szorongás mitől-je a világ mint olyan.”3

Az áruló lételeme a szorongás, mert minden áruló elsősorban magát adja fel mint erkölcsi lényt. Júdás felakasztotta magát, a Csanády fedőnevű ügynök ivott. Tulajdonképpen kevés szánalomra méltóbb foglalkozás van az árulóénál. Ám ennek meglátásához oda kell emelkednünk, ahol Dosztojevszkij hősei vannak. Esetleg Gandhi, aki megáldotta gyilkosát. Vagy még magasabbra: az elárult Jézus nem lepődik meg sem az árulás tényén, sem az áruló személyén. Az evangéliumok szerint előre tudja, hogy valaki hűtlenné válik a tanítványok közül, a választott családból. Mert mindegyik családban van legalább egy áruló. S mindenkit elárulnak, elhagynak, megtagadnak. „…mindenesetre kitetszik, lét és árulás, élet és kiszolgáltatás összetartozók. Ott, ahol az emberek megbíznak egymásban, csak ott lehetséges árulás. Csak az tud minket elárulni (vagy mi őt), aki közel van.” (25. old.)

Júdás azért árulhatta el Jézust, mert közel volt hozzá. Ahogyan az ember rosszabbik fele a jobbikhoz. Addig szabad az ember, amíg választhat köztük. Ezért léthelyzet az elárultság, s nem büntetőjogi tény.

Esterházy maga veti fel: „Mit is árult el Júdás? Krisztus tartózkodási helyét. Hát ez könnyen kitudható volt. Azonosítása (Júdás-csók) se lehetett volna gond.” (24. old.)

Egy áruló léte elég ahhoz, hogy mindenki elárult lehessen. Az árulás tényében – nem erkölcsi kategóriájában („nem kellett ügynöknek lenni. Nincs fölmentés”) – úgy kerül egymás mellé besúgó és besúgott, ahogyan a fogdosott, vaskos dossziékban teszi egymás mellé a megfigyelő jelentéseit a célszemélyről a gondos tartótiszt. Akkor is, ha szerepük erkölcsileg nem cserélhető fel. Ugyanakkor mégis feltételezik egymást: az ártatlan magára veszi azt a szenvedést, amit saját bűne miatt érez a bűnös.

Már A szív segédigéinek is volt egy igen hiteles buberi olvasata, ahol az én és te fogalma nem vált el egymástól. A te mindig hat az énre, és soha nem válhat azzá. Az ügynökök számára a célszemély nem te, hanem az. A Javított kiadás célja, hogy olyan beszédmódot találjon, amely az ügynök és a világ én és az hozzáállását újra az áruló és az elárult ember én és te viszonyára változtathatja vissza.

Az én és a te a megértés árulást kizáró aktusán keresztül lép kapcsolatba egymással. A megértés vágya ellentéte a besúgó munkájának. Ezért több a Mándy-jelenet, mint 1957-es zsánerkép a Művész presszóból. „Az egyik asztalnál ült Mándy, másiknál az édesapám. Végső soron mindketten jelentéseket írtak, egyik az Úristennek, másik meg egy kis fasz főhadnagynak.” (54. old.) Az egyik a mindenséggel méri magát, a másik aljas, nyomorító hatalmakat szolgálva elveszíti azonosságát.

A Harmonia Caelestis még a Bibliát imitálja. Az apák története után a fiúé, aki maga eltűnhet ugyan, ám a róla írt szövegben – s azzal azonosulva – örökre ott marad: „Édesapánk, mint káprázat. E káprázat (fikció és feltételezés) egyszer csak sarkon fordul és kilép a jelenetből, nem kérlel, nem indokol, nem magyaráz, ellebben.” (707. old.) A Javított kiadás az elveszített és visszafogadott apaképpel a Biblia világképének érvényességét veszti el és szerzi vissza: „Azt olvasom még az egyik cédulámról, hogy éppen akkor, amikor elárulok vagy elárultatok, akkor lép (léphet, lépjen) elő és hasson a szeretet, akkor is, ha kezdetben csak a szégyent és a sértést tudjuk felfogni.” (26. old.)

V. Esterházy abban látja Édesapám és az Úristen különbségét, hogy „Isten mindenütt ott van, ezzel szemben Édesapám is mindenütt ott van, csak itt nincs”. S már a Harmonia Caelestisben is felmerül, hogy „Édesapám már rég nádor volt, aranygyapjas és belső titkos, midőn elismerte, soha nem volt képes szabadulni attól a gyanútól, hogy a teremtés célja nem etikai természetű” (57. old.). A Javított kiadásban már nemcsak az apa hiányát kell feldolgoznia, hanem azt is, hogy „apám élete közvetlen (és viszolyogtató) bizonyítéka az ember szabad voltának” (281. old.). Ez a szabadság azonban rabbá teszi az árulót és az elárultat is.

Rabságunknak csak a megbocsátás vethet véget, a hallgatás, a harag, a felmentés nem. Mert csak az igazság tesz szabaddá. A művészet az igazság működésbe lépése.4

1Musil: Törless iskolaévei. Európa, 1980. 101. Ford.: Bor Ambrus.

2Kierkegaard: Félelem és reszketés. Európa, 1986. 29.

3Heidegger: Lét és idő. Budapest, Gondolat, 1989. 40. Par., 341. Ford.: Vajda Mihály, Angyalosi Gergely, Bacsó Béla, Kardos András, Orosz István.

4Heidegger: A műalkotás eredete. Európa, 1998. 117.