Kelemen Lajos

Kiss Anna: De

Kortárs Kiadó, 2001

Úgy tetszik, a pokolbeli évad szelleme mindmáig ott táncol a költészet fölött, merthogy Rimbaud tűzből hozott parancsával, miszerint modernnek kell lenni mindenestül, az utókor költőire testálódott maga a pokoljárás is. Hogy a belső kalandokból kincselő, modern dudások nemigen kerülhetik el lelkük égettetését, arra (különösen a szimbolista éra óta) nálunk is számos a példa. (Vagy nem árulkodó, mondjuk, a De szerzőjénél a „pokolra nyílt a szótár” többszöri előfordulása?) Csakhogy a modernség bűvöletbe ejtő szállóigéje közelében valami továbbiról is szó esik. „Fogadjuk be – írta volt Rimbaud – minden erő és valódi gyengédség áramát.” Nos, ha minden erőre adott a jog, akkor képzelete ínségét tanúsítja, aki nem hiszi, hogy a lírában olykor a hátrafelé az előre. Egyébiránt meg nincs költészet, amelyből hiányozhatna az irányzatoktól független korrespondencia; a befogadás és az alapítás (ha tetszik: teremtés) összehangoltsága. Történetesen Kiss Annánál ez a befogadott (és oly sokat jelentő) erő a hagyomány; ő tehát egyike azoknak, akik jószerével az ősiségig visszanyúlva váltak modernné mindenestül.

Kiss Anna újdonsága mégsem pusztán az, hogy előszeretettel hasznosítja a közösségi mélyemlékezet és mítoszkészség javait; persze a népi kultúrát sem egyedül ő illesztette saját világába. Ha gondolkozunk, mért különbözik annyira a Kiss Anna-versek zöme minden, archaikus távolokba visszanyilalló lírától, alig juthat eszünkbe más, mint hogy nála műveltség és érzék valóban ritka eredetiségben rétegződik egymásra. A gyakran megtalált és fölkarolt ősi finnugor vagy középkori motívum itt nem édes rokona a személyes versindokoknak, hanem már-már bennszülött ösztönzés. Ami pedig a népi mítoszvilágban megmerítkező tudást illeti, azt Kiss Anna a legalapvetőbbre költi el: az emberi együttélés egy olyan változatára világít rá, amely a racionalisztikus önámítás korának is tartogat okulnivalót, elsajátítani érdemes filozófiát. Igaz, a pálya eleji sámándalos és boszorkánymaszkos versek, a természet kiismerhetelenségétől és legendáitól környékezve, inkább csak sugallják az érzékfölötti esszenciákat.

A nagy fogalmak (születés, pusztulás, jóság, gonoszság stb.) titkai után eredő De című kötet – bár előzményeihez képest nem minden ízében kicserélt – szemléletét, témáit tekintve eleve elvontabb; nincs benne annyi meseösvény és akaratlan poétahangulat, mint a korábbi versekben. Az olvasónak persze semmi oka az idegenkedésre: ez a fogalmiság távol áll a szóködös absztrakttól; Kiss Anna igazságait többnyire betűzenével, helyenként könnyen recitálható jambusok és kalevalás nyolcasokat sejdítő sorok (Föl és alá; Süvít a csőr) közvetítésével kapjuk. Hogy a De szerzője mennyire határozott költő, azt nemcsak az ösztönében hordott fogások, nemcsak a könyv tónusához illő metrumok alkalmazása mutatja; mi másról, mint egyfajta belső biztonságról tanúskodik az is, ahogyan az írás természetes velejárójaként szerkeszt. Van egy (bizonyára saját szabadalomnak tekinthető) verstípusa, amelyben a szövegtömböt a gondolati egységek határán egy-egy kiemelt sor félig-meddig önálló szakaszra metszi; ebben a ritmusokkal és arányokkal játszó szerkezetben ugyanúgy megtalálható az összefüggések többlete, mint a kötet egészében. Az ellenponttanra különben is érdemes figyelni; kezdve a dramatikus formában írott Angyalokkal szállnak a gólyák című misztériumjátéknál, amely bibliai reminiszcenciákkal egybeszőtt látomás történelmi félmúltunkról, folytatva az egyes versek mindenségarányaival (amikor kivételes kontrasztú viszonyt találunk a legparányibb és a legtágasabb valóságrészek között); egészen a ciklikus szerkezet lehetőségeinek kiaknázásáig. Aligha véletlen ugyanis, hogy a kötet tisztán lírai darabjai, amelyekben versalanyként az erkölcsi ember tesz vizsgát, szinte part gyanánt ölelik körül a teremtés értelmét faggató párbeszédes parabolát, az Angyalokkal...-t. E voltaképpen technikai mozzanat a nagyszabású epikolírai költemény, A part olvastán válik jelentőssé. Ha a part egyfelől az örök észak: a befejezés és elárvulás locusa – újjászületés másfelől; az a terep is, amely egy elképzelt ősfilmen volt volna látható, midőn a lét elkezdi kitölteni áldott helyét. „Ott voltál-e / a szél üres / könyveinél” – kérdezi a költő, s ő (föltéve, hogy jól értjük) a teremtéskori tiszta lapokra abbéli hitét konfirmálja, hogy az embersors legállandóbb szükségszerűségeivel (a szenvedéssel, a kényszerű föladásokkal, az elmúlás gondolatával) szemben nincs más méltányos lehetőségünk, mint a lelki kiteljesedés. A legnagyobbak érdemét örökölte meg azzal, hogy noha költészete zártnak tetszik, mégis párját ritkítóan összetett versvilág az övé; hiszi, vagy adott esetben legalább hitetni képes, hogy „határa minden” (De). Amennyiben e hitet egy néven akarjuk összefoglalni, az nem bizonyos vallások, hanem az emberiesség etikája. Avagy másról üzen-e a Rajtam még: „mi voltam és / mi mindenek, // míg rajtam átalsejlenek, / azokká lennem / míg lehet, / (...) kitöltöm áldott / helyemet”?

Amilyen könnyen fogadja be az ember az erkölcsöt, ha az lírán kipengetett dallamként ér hozzá, gyakran éppoly játszi módon veszti el küzdelmeiben. Az álmok éles, majd eltörő kardjai helyett a valóságos pengékkel megvívott história – ahogy az Aranybetűn át című versben olvassuk – bizony ki-kimúlasztja a „széptevő lantot”, s az aranybetűt pingálgató kódexmásolók, vagyis az írástudók látomásában „hóba, sárba / lelóg az angyal / két ügyetlen szárnya”. De csakugyan minden öröklött mítoszt könyörtelenül szétrág-e a történelem? A nagyság, a magasság metaforájáról Kiss Anna A partban írja: „ott az egész hegy, a / ki tudja hányadik, / rábízva a bolond / ösztönére”. Vajon ez az ideáktól kótyagos alak (egy helyütt így szól: „Azért / vagyok itt, hogy / süssön / rátok a nap!”) a soha el nem nyűvődő ábránd-ember? S ha az, testvére, klónja az Angyalokkal... Bolondjának? Ő a hitéből kivethetetlen, folyton fölfele eső emberpéldány? Aki a misztériumjátékban szereplő s ott épp egy fészket gurító Bolondot (jelképesen: az álma után kapaszkodó embert) utoléri? Vagyis az angyal, s „A többi / gólya!”?

Ám ferde, sőt hazug apostolkodás volna azt állítani, hogy az ember fölébe szállhat a történelemnek, fölébe azon kényszereknek, melyeken sem képzet, sem igazságosság, sem morál nem enyhíthet. Kiss Anna komor realizmusa szerint „az történik, / aminek történnie kell, / lehet, hogy / kijutni innen / vagy sem ugyanaz, a holnap is / tegnap történt”. Hogy másodjára mégiscsak a hitre képtelenné váló kétségbeesés nyilatkozik itt? Mielőtt válaszolnánk, ne feledjük, hogy az ember nem kategóriák gyűjteménye; míg halad, nem éri be csak két lóval: egy igennel és egy nemmel. Ki se bírná, ha nem mondhatna minden igen után nemet is, és fordítva. S pláne nem bírná ki, ha elvennék tőle minden igenek és nemek párját – azt a szót, hogy: De...