Lackfi János

Ács József: Világítóudvar

Orpheusz, 2001

„Mélyén tojáshéj, váza cserepe, / csont, konyharongy, üvegnyak, toll, szemét / és ujságfoszlány, széttépett levél – / ki tudja kinek az írása rajta? – / szüz összevisszaság között hever / szemtől bizonytalan időre rejtve.” Babits írja ezt A világosság udvara című versében. Korántsem véletlen egybeesés ez egy verstéma s egy kötetcím között, engedtessék meg, hogy többet lássak benne. Ács József kötetében forgalomból kivont, forgalomba be sem vont valóságrészletek sorakoznak. Örökre elhanyagolt szegletek létünk árnyoldaláról. Ki meri mondani, hogy ez a hátlap, ez a verzó nem létezik? Ki állíthatja, hogy a tükörnek hályogos, matt festésű visszája képzelődés, csak villogó, mélyülő káprázata valódi? Ács József a tükör mögött áll. S minthogy a tükör nem vadonatúj, mivel élete volt már, s megviselte a sok belézsúfolt tükörkép, hát a foncsor már lepereg róla. Ezeken a lepergett foltokon át látjuk a szerző arcát. Ott, ahol a tükör eredeti lényege szerint üveggé vedlik vissza.

Ebben a kötetben ott a „ki tudja, ki” írta realitás, melyet gondosan kiemeltek a „szüz összevisszaságból”, és amelyet – miután „szemtől bizonytalan időre rejtve” kallódott, érlelődött – most gyűjteménybe foglalva láthatunk. Ács József versei megtanítanak arra, hogy a világban nincs semmi esetleges. Nem mintha vágatlan emlékképeket tárna elénk, de mert a realitás dekoratív funkciója őt egyáltalán nem vonzza, nem érdekli. Pontosabban: nem gondolja, hogy a dekorativitás egyfajta reklámszínekkel montázsolt pop-artban merülne ki. Még pontosabban: tudja, hogy az élet szélsőséges kilengéseiben túltesz bármiféle művi pop-arton. Harsányabb, mint a kitervelt harsányság, borúsabb, mint a kimódolt ború. Ács József túl kevéssé reflektorfényben álló művészetének alapvető sajátsága, hogy „kíméli az életet”, s igyekszik azt a legnagyobb műgonddal, a legkevesebb műgyantával, hűségesen papírra preparálni.

Magányos ember könyve az 1993-as bemutatkozó kötet, a Helyben vagyunk után a közelmúltban megjelent Világítóudvar. Talán arról szól, hogyan lesz az emberi lélek „olyan szigetté, melynek egyetlen lakosa van csupán, és / az sem ő”. Talán arról is, hogy az egész világ, az egész világegyetem ilyen lakatlan, avagy Robinson lakta (még inkább Nemo kapitány lakta) sziget: „Már tulajdon tested boltozódik föléd / a csillagok helyett” (Végjáték).

A kötet két „eltévedős” verssel indul: „Elakadt a szekered idegen vidéken éjszaka” (Novella). Az idegenek beszéde, darabossága megszokhatatlan, megtelepedni közöttük lehetetlen: „Kortyolsz a savanyú lőréből, / azt mondod, kimész hugyozni, / meg hogy magadra találtál; / és soha többé nem kerülsz elő” (Politika). Vagyis ahhoz, hogy betévedhessünk e kötet kapuján, el kell tévednünk, el kell magunkat vesztenünk előbb. Logikus: hiszen ki látogat meg egy lichthofot szántszándékkal? Ki hajol ki bármi okból létünknek erre a félreeső roncstelepére, e homályos, macska járta tudatalatti fölé? Okkal figyelmeztet tehát a versből szóló: „A világ kezdetét nem találtad. / TE VAGY A BEJÁRAT!” (Hajts fejet) Vagyis éljünk a saját bensőnkbe, a bennünk táguló világokba szóló szolgalmi joggal, ha csak tekintetünkkel pásztázva is, de járjunk át magunkon, járjuk be tulajdon útjainkat.

Ez a magány, ez a Bodor Ádám-os komorság persze korántsem ember nélküli világba visz. Miután bekötötték szemünket, hosszú folyosókon vezettek, s megforgattak ráadásul, lekerül szemünkről a kendő, árnyjáték következik számtalan szereplővel: „Seregestül szállnak a lények a metszéspontba” (Honfoglalás). Ács József valószerű, szinte külvárosias, már-már szociofotós elemekből építkezve gazdag, majdhogynem karneváli zsibongást képes létrehozni. Egy-egy rikító folttól eltekintve, mely mintegy kiemelő filctollal „ugrat ki” egy-egy elemet a sorból, alig-alig használ színeket. Azt a keveset is tán csak azért, hogy kiemelje egyébkénti clair-obscur technikáját. Vagyis Ács József karneválja olyasféle, mint Platónnál a barlang falán sürgölődő árnyjáték. Magáról a létről is mint árnyékról nyilatkozik nemegyszer: „Az életnek nem voltam lovasa soha, / kötélen vonszolt maga után a porban. / Észre se vette, mikor leszakadtam róla / – csak közönyös, tűnő árnyéka voltam” (Hölderlin utolsó levele Diotimához).

Vagyis Ács József „túlságosan zajos” magányát rengetegen lakják, jól megfér ki-ki itt, „ondófoltos matracra puffanó hulláktól” (Bosch százados álmaiból) piros zokniban rohangászó cigánygyerekig (vizes december, piac), „eltört korsóként” a „kút fenekén” ülő, cserbenhagyott anyáktól (Az üres korsó) a „biciklijén ingó” „elaggott hajpántárusig” (kívül tágasabb), „későn jött vevőktől” (kirakodás), a „leselejtezettek és az öngyilkosok” (Vízözön) zsibvásáráig. Ez a groteszk kágéestépiac a lelkek világítóudvara, kiégett villanykörtékkel, kinyomott fogkrémtubusokkal, lábtalan cipőkkel, kéztelen kesztyűkkel és fénytelen derengéssel. Ennek a falszegletnek a kincsei olyan baljóslatúan csillognak, mint egy pohár vízben úszó protézis hajnaltájban. Az Úristen kihúzkodott fogai ők mindannyian, a Teremtő se rágni, se harapni nem tud nélkülük. Ács Józsefnek azért volt szüksége a „lisnyij cselovékok” eme tárlatára, hogy megmutassa, nekünk is szükségünk van rájuk, mi is közéjük tartozunk.

Saját alakmásai, meg nem valósult létlehetőségei panoptikumát is felvázolja egy helyütt. Az Életpályák modernül villoni, töredékes időmértékével A helység kalapácsának vagy Az éjszaka csodáinak kajánul köznapi, fonákul époszi hangütését idéző soraiban végigcsodálhatjuk a kortársi világ torz fantomainak sorát. Íme egy kis ízelítő:

A kötet 122. oldala közepére betördelt hoszszú, keskeny fénykép, a szerző felvétele, a Bosnyák téri piacra szatyorral kezükben igyekvő, a Bosnyák téri piacról szatyorral kezükben érkező, általában több mint középkorú, általában több mint teltkarcsú embereket ábrázol, férfiakat, nőket vegyest. Nem gondolom, hogy tévednék, ha azt mondom, ez egyfajta ezredvégi-ezredeleji Feszty-körkép, a „mai magyar valóság”. Véletlenszerűen én magam is ott lehetnék a képen, hiszen szatyorral a kezemben évekig jártam a Bosnyák téri piacra, s a Bosnyák téri piacról haza. A talponálló unikumos- és söröspoharai talán még emlékeznek a markom öblére.

Kedvelem a vízi költőket, az édesvízieket és a sósvízieket egyaránt, főként ha nem borukat vizezik. A Világítóudvar lapjain emitt „A víz csak kérged-bőröd mossa, / oldja, marja, áztatja át szivacsosra” (Tavasz előtt), amott „Zuhog az eső a hanyattesett tájra, / eső leszel te is, négy fal közé zárva” (Honfoglalás), máshol meg: „ereim kötnek csupán a parthoz. / Véremből font drótkötelek” (Ájulás a vasútállomáson). Ács József azonban belső vizeken hajózik, talán saját sejtnedvei zubogóin, az agylebenyeket körbepárnázó folyadék (népszerű nevén agyvíz) mélytengeri opálján. Ha rokonokat keresünk neki, komor vizek révészeire gondolhatunk, Füst Milánra, Henri Michaux-ra vagy az általa emlegetett Gulácsyra, Thomas Bernhardra, Hölderlinre.

Vagyis a szürrealizmus, a téboly vagy az álom hegy- és vízrajza áll a költő geográfiai kutatásainak középpontjában. Egy helyütt olyan valakiről olvashatunk a kötetben, akinek leborotvált koponyáját katonai földgömbnek használják másvalakik: „a tizenharmadik órában vulkanikus okokból mégis elhányom magam. Azonnal agyonlőnek. Európát újra elönti a vér” (Bosch százados álmaiból). Ezekben a vers-látásokban, vers-látomásokban az arányok eltolódnak, a jelenségek, élők és holtak, tárgyak és tárgytalanságok felnagyítódnak vagy épp összezsugorodnak, és másféle, világon-túli logika rendje szerint állnak össze láncolatokká.

Amikor ezekben a talán suhanó halrajok árnyalta vizekben megmerülünk, tudni kell azt is, hogy Ács József létünket, különös emberseregletének létét is úgy látja, mint megannyi „tágranyílt szemet a végtelenben” (Hajts fejet). A címben éppen azért idéztem Weöres Sándor emlékezetes egyszavas versét, mert ez valóban „tojáséj-költészet”. Dióhéjban (dió-éjben) e szóösszetétellel foglalható össze lírája lényege, az a tökéletes elszigeteltség, amelynek ugyanakkor belső univerzuma, saját „napja” van. Ráadásul e társas magány korántsem terméketlen, hiszen valami teljesebbnek a csírája, ígérete is ott lebeg a hermetikusan lezárt sötétben. Ez a külön úton járó költészet a határtalanra nyit ablakot, beszámol arról, hogy „Valaki lélegzik a föld alatt. / Vár, hiába hívják, lenn marad” (Honfoglalás), és kimondja a kicsit a Titanic fedélzetén játszott slágerre emlékeztető, hajótörés előtti varázsigét: „De véremet a víz hogyha feloldja, / tebenned oldódom fel, Istenem” (Ájulás egy vasútállomáson).