Monostori Imre

Szárszóról – hatvan év után

Egy fejezet a Németh László-„problémák” történetéből: a Szárszói beszéd

Két előadás: Erdei Ferencé és Németh Lászlóé

1943 nyarának végén aligha volt már kétséges a háború kimenetele: Sztálingrád és Voronyezs után Kurszk következett, majd az afrikai győzelmek nyomán a szövetségesek partra szálltak Szicíliában. A személyes résztvevőkön kívül tehát ezek a történelmi tények is jelen vannak Balatonszárszón, ahol 1943 augusztusának utolsó hetében a sokszínű magyar értelmiség egyes csoportjainak (talán úgy is fogalmazhatunk, hogy egyes népi, illetőleg kommunistaszimpatizáns csoportjainak) képviselői (továbbá magányos alakjai) összejöttek, hogy meghányják-vessék Magyarország akkori történelmi helyzetének, társadalmi viszonyainak és a várható jövőnek főbb kérdéseit.

A hat nap alatt számos előadás, felszólalás, hozzászólás hangzott el, ám aligha lehet vitás, hogy Erdei Ferenc, illetve Németh László előadásai jelentették a legnagyobb, egyszersmind a legfontosabb eseményt. Olyannyira, hogy e két előadás a konferencia további menetét, tematikáját és hangulatát lényegileg befolyásolta.1 

A szóban forgó két előadás akkor, 1943 közepén két eltérő életsorsot, két különböző világnézetet (és világképet!), két egymástól markánsan elütő politikai gondolkodást, fogalmi és stílusbeli világot reprezentált. A tudós tanulmánynak (Erdei Ferencé), illetőleg a sodró erejű esszének (Német Lászlóé) egy-egy hatásos és meggyőző példája ez a két beszéd, két előadás. Csaknem hat évtized távolából (és távlatából) nézve sem vesztett érdekességéből, feszültségéből és tanulságaiból egyik szöveg sem, sőt egynémely felismerésük, gondolati konstrukciójuk, tényeken alapuló logikai következtetéseik: interpolációik ma is megdöbbenést keltenek a friss szemmel olvasóban.

Ámde: ma már talán nem is érződik akkorának a távolság a magyar társadalom kétfelől szemlélt jövőjének megítélési szempontjai között és a belőlük levont következtetések között sem, mint e beszédek elhangzásának idején, 1943 augusztusában. Pedig különbség jócskán akad a már jelzett – lényeges – műfajbeli eltérésen túl is. Erdei mint (elsőrangú) szociológus (és szociográfus) közelíti meg a témát, előadásának címet is ad: A magyar társadalom. Gondosan felépített módszertani útmutatóval vezeti be mondanivalóját; s tán vitatható, hogy helyes volt-e, szükséges volt-e éppen akkor és éppen ott a történelmi materializmus alapelveit kifejtenie, mindazonáltal ma is érdekes és színvonalas gondolatmenetként olvasható az „alap” és a „felépítmény” kérdéskörének „dialektikus” megközelítése.

Szakszerű, tárgyilagos és pontos (bár a magyar kapitalizmus elemzése nem tartalmaz új szempontokat) Erdei történelmi perspektívát is láttató tömör vázlata a magyar társadalom fejlődéséről. Az igazi – ma is figyelembe veendő – újdonság ebben a tanulmányban a modern magyar társadalom kettős vertikumáról (Erdei Ferenc megnevezésével: „a két társadalomrendszerről”) szóló bekezdésekben található. Termékenyen új megközelítési szempont ez, hiszen egyfelől könnyen átlátható, könnyen alkalmazható, használható „képlet” (más kutatóknak is); és ami a fő: hiteles modell, amely hiteles vizsgálati eredményeket feltételez, mintegy előlegez. (Előadásának következő fejezetében Erdei éppen ezt mutatja be, kiteljesítve egész koncepciójának lényegét.) Ez a kettős vertikum, modell a rugalmas „oda-vissza” utak felvázolását is lehetővé teszi a magyar társadalom osztályainak, rétegeinek analizálása, illetőleg összehasonlítása során, mindamellett termékeny kiindulópont például a magyar középosztály kétarcúságának, kettős jellegének az értelmezésében (egyáltalán, a megértésében) a két világháború közötti Magyarországon. Különleges hely, besorolás jut ebben a megközelítésben, ebben a modellben a magyar parasztságnak: a „séma” legalján, mindkét metszettől elszakítva, végzetesen önmagába zárva helyezkedik el – még a 20. század elején-közepén is. (Pontosan oly módon egyébként, ahogyan a harmincas évek közepén Németh László is látta – Illyés és Veres Péter szociográfiáit méltatva –: „emberek a nemzet alatt”.)

Ugyancsak fontos és tanulságos (különösen a történészek számára) ebben az Erdei-tanulmányban a finoman differenciálni tudó képesség és igényesség még a témák tömör kifejtése során is. Ilyen például a magyarországi zsidóság súlyos helyzetének árnyalt vázlata, továbbá a Gömbös-féle „reformkorszak” leírása, nemkülönben a magyar fasizálódás folyamatának rajza vagy a háború előtti magyar munkásság összetételének, szerkezetének a bemutatása. A korszak nem „bolsevista típusú” beállítottságú értelmiségi elitjével egyezően Erdei Ferenc is korán jött, éretlen és nem belső szükségességből fakadó jelenségként tárgyalja 1919-et; amely – szerinte is – nem a magyar munkásság többségének érdekeit képviselő radikális fordulat volt. Továbbá az is figyelemre méltó – írja –, hogy e „forradalmi vezetőséggárdának a túlnyomó többsége zsidó volt”.

Erdei a „tárgyi szakszerűséget” szem előtt tartó szociológusként nyilatkozott meg Szárszón, Németh László esszéistaként és persze – hol bizakodó, hol pedig rettegő – a történelmi folyamatokat interpolálni szerető és tudó jövőképkutatóként lépett a fűzfák alatti dobogóra.

Történelmi visszapillantásában azt kutatja: „hogy süllyedt »bennszülötté« ez a nagy középkori nemzet tulajdon országában”. Természetesen ez a szempont, ez a figyelő optika sem volt – nem lehetett – jogosulatlan 1943 nyarán, habár fölnagyítottsága, már-már abszolutizálása eléggé nyilvánvaló. (Darvas Józsefnek például – hozzászólásában – abban szemlátomást igaza volt, hogy Németh László itt a Kisebbségben egyik alapgondolatát interpretálja, fejti ki ismét: az itteni „bennszülött”-lét az ottani „kisebbségben”-életérzést idézi, illetőleg erősíti fel.) Németh László gondolatmenete szerint Mohács után a Habsburgok voltak a gyarmatosítók, a modern időkben pedig az asszimiláltak vették át ezt a szerepet. A magyarság sohasem tudta magáról lerázni a gyámkodást: „egy különös fajta végzet függött fölötte, amely sosem engedte, hogy amit a maga javára elkezdett, befejezze”.

Erdei előadásához hasonlóan Németh is elemzi a két világháború közötti Magyarország történelmi és társadalmi viszonyait – természetesen másfajta megközelítéssel és másfajta következtetésekre jutva. Amíg például Erdei áttekintésében teljes a társadalmi körkép, Némethé elsősorban a középosztály vizsgálatára szűkül le.

Németh László „értelmiségi”-fogalma (s az ehhez kapcsolódó társadalomelemző módszere) zavart és félreértéseket okozott a szárszói hallgatóság körében. Többen (például Veres Péter, Darvas József) azzal támadták, hogy az ő ideális, „utópisztikus” társadalomképe kispolgári társadalmi bázisú Magyarországot tételez fel, melyet a többi „dolgozó osztályok” rovására lehetne csak megvalósítani. Németh koncepciójában azonban az „értelmiség” fogalma a jelentős tudásmennyiségnek és a morális értékeknek a birtokosát jelöli, aki vagyontalan alkalmazott, és nincs beleszólása a közügyekbe. Ilyenformán ez az értelmiség – Németh László szerint – az „álközéposztálynak” a tagja (hiszen a valódi középosztály tagjait a vagyoni függetlenség és a közügyekbe való beleszólás jellemzi). Ugyanebbe a „munkásosztályba” sorolja be szárszói beszédében a „kispolgárokat”: „a földes parasztságot, a szabad iparosokat, kereskedőket, a közüzemi alkalmazottakat”.

Németh László elméletének igazi jelentősége a dolog történeti, perspektivikus vetületében van: az értelmiséggé válás általa felrajzolt folyamatában. Szárszón ezt ekképpen fogalmazta meg: „Gazdasági életünk magára hagyva, a proletariátus kiküszöbölése felé halad.” (Kiemelés az eredetiben.) Az európai társadalom ugyanis egyáltalán nem úgy fejlődött, miként azt „a múlt század nagy szocialista gondolkodói előre látták. Ők azt hitték, hogy a kapitalista fejlődés végén néhány óriás tőkés áll majd s a nincstelen proletárok milliói.” Ezzel szemben az történt, hogy a „kispolgárok” és az „értelmiségiek” száma duzzadt fel óriási mértékben. Ebből következik – mint történelmi trend – az „értelmiségi társadalom” perspektívája Magyarországon is.

A háború utáni, majdani magyarországi politikai és társadalmi berendezkedés elképzelésében, a várható politikai viszonyok megítélésében úgyszintén különbözik egymástól Erdei Ferenc és Németh László felfogása.

Erdei alternatívái egyszerűek és világosak. A magyar jövő lehetséges útjai nála: 1. a fasizmus, 2. a szocializmus (amelynek útja lehetséges: [A] a polgári demokrácián keresztül, de lehetséges: [B] közvetlenül, azaz radikális módon is); valamint 3. a harmadik oldal politikája, amely „elsősorban a magyarság népi felszabadulását tartja alapvető követelménynek […], elsőrendű kérdése: a magyarság mint népiség, és a társadalmi átalakulást ennek alárendelve képviseli és követeli”. Erdei szerint a külső körülmények, valamint a belső demokrácia és a modern polgári fejlődés fokozatain át végül is a szocialista átalakulás fog bekövetkezni. Ennek a történelmi átalakulásnak pedig – lévén, hogy ez az osztály képviseli a legnagyobb társadalmi erőt – a munkásosztály lesz a vezetője. A parasztság és az értelmiség csak mint szövetséges jön, jöhet majd számításba.

Jellegzetesen marxista felfogás tehát az Erdei Ferencé, és ma már jól tudjuk, hogy az ő alternatíváinak a „2/A” változata valósult meg 1945 és 1948 között.

Németh László jövőt modellező képlete nemigen vethető össze – „tudományos” módon legalábbis – az Erdeiével, jóllehet ugyanarról a jövendő korszakról beszélt, mint amelyikről Erdei. Csakhogy ő a várható nagy átalakulás úgyszintén várható nagy árnyoldalaira, sőt veszedelmeire próbálta felhívni a figyelmet. Leginkább attól félt, hogy az átalakulás vezetőit „külföldön élő tanácsadók” választják majd ki, azok, akik vajmi kevéssé ismerik a tényleges magyar viszonyokat. E „vészjelzés” után azokhoz a potenciális országirányító magyar emberekhez fordul, akik majd bekerülnek az átalakulás vezérkarába. Intelmei a következők: 1. A szabadság valóban a magyarság felszabadulása legyen. (Kiemelés az eredetiben.) Ezen a ponton a korábbi évtizedek zsidó–nem zsidó ellentéteire, az általa is kárhoztatott zsidóellenes törvényekre, továbbá a „bosszúszomjas zsidóság” (akiktől megkülönböztette „a szemérmes, kultúratisztelő” zsidókat) elképzelhető revánsvágyára hívja föl a figyelmet. Arra, hogy „itt van egy béke, amelynek ők lesznek a súgói, s ők lehetnek a kinevezett megváltói is”. 2. A „munkásnép” – benne az értelmiségiek – védelmét kéri. 3. Óva int a vagyonától megfosztott uralkodó osztályok fizikiai bántalmazásától, megsemmisítésétől.

„Idült vádpont”

„Ha választanom kellene – írta szárszói előadásáról önéletrajzi naplójában jóval később Németh László –, melyik írásom az, amelyet mint legjobban reprezentálót iskolakönyvekben tanítanék: én ezt választanám. Mindig csodáltam, hogy akik mint nagy bűnömet emlegették s emlegetik, ha már a mérleg igazságára a figyelmeztetés jósereje nem döbbentette rá őket – az íráson elömlő higgadt hősiesség előtt egy kicsit meg nem torpantak.”2  Egyik interjújában pedig azt vallja meg, hogy a Gyász, az Iszony és a Sámson tökéletességénél büszkébb egy-egy olyan írására, mint a Szárszói beszéd, „amelyben a perc nagysága, a figyelmeztetés komolysága és kockázata tulajdon erkölcsi szintem fölé emelt”.3 

Ezzel szemben Németh László e műve „idült vádpont” lett ellene, már rögtön a felolvasása után, s aztán hosszú évtizedeken át – egészen napjainkig. A korabeli visszhangok ismertetései (vagy bibliográfiai leírásai) megtalálhatók a Szárszó-kötetekben (az eredeti jegyzőkönyveket tartalmazó Püski-kiadványban, valamint egy párttörténeti összeállításban4), továbbá Grezsa Ferenc Németh-monográfiáinak második kötetében.5

A háború után – néhány markánsabb utalást (Bibó Istvánét például) nem számítva – mély hallgatás övezi az egész eseményt, különösen annak politikai és ideológiai vonatkozásait.

Sok más „kérdéssel” egyetemben a szárszói problémákra is a népi írókról szóló 1958-as MSZMP KB-állásfoglalás ad követendő magyarázatmintát, többek között Németh László ott elhangzott beszédére is. „Németh László itt már – olvasható e határozatban – a szovjet győzelem bizonyosságának tudatában fejtette ki a »harmadik út«, a »bennszülött magyarság« ideológiáját, mintegy felkészítve a magyar értelmiségi ifjúságot a szovjet győzelem utáni magatartásra.” Majd lejjebb: „A mozgalom központi ideológusa ekkor Németh László. Legfőbb tételei: marxizmus, liberalizmus és fasizmus a magyarság számára egyaránt idegen ügy. Idegenek (németek, oroszok vagy zsidók) s a nekik behódoló »idegenvezetők« lesznek uralmon.”6  Azt lehet mondani, hogy ennek a pártállásfoglalásnak a tulajdonképpeni szerzője, Király István kitűnően ismeri Németh szárszói előadásának gondolatait, valóban ezek a „hívószavak” szimbolizálják a beszéd logikai és politikai lényegét. Az ideológiai csúsztatás annyi – ámde ez éppen elég ahhoz, hogy e fogalmat mint szubsztanciális elemet kezelje a továbbiakban a marxista szakzsargon –, hogy kinagyítja a „harmadik út”-teóriát, mely azután közhelyként tapad hozzá az egész életműhöz, természetesen a Szárszói beszéd szövegének értékeléséhez, minősítéséhez is.

Ezután (1958 után) Szárszó-ügyben ismét hosszú „történelmi” csend következik egészen a huszonötödik évfordulóig, 1968-ig, amikor Erdei Ferenc ír cikket a konferenciáról.7 Írása feltűnően rövid, természetesen a népfrontosság szempontjait hangoztatja. Németh László szerepét nem érinti; mi több, a nevét sem írja le. 1971-ben Veres Pétertől jelenik meg egy könyvecske Szárszó címmel, ez azonban csak érintőlegesen szól magáról a találkozóról, annak lényegéről.8 

A harmincadik évfordulón Hazafias Népfront-ünnepséget rendeznek, és emléktáblát avatnak Balatonszárszón. A vezérszónok Darvas József.9  Németh László egykori felszólalásával – mondja Darvas – „»harmadikutas« nacionalista nézeteivel” szükségszerűen kellett és kell vitázni. Jóllehet – teszi hozzá – „némely óvásait igazolták a későbbi évek…”, s hogy Németh „még tévedéseiben is a nemzeti szolgálat etikus tisztaságát sugározta”.

Az 1943-as szárszói konferencia feszítő szellemi problémahalmaza elől a negyvenedik évfordulón, 1983-ban húzta fel egy kicsit a pártállami zsilipet az úgyszintén pártállami hivatalos gondolkodáspolitika. Éppen akkor, amikorra már megérlelődtek – idehaza is – azok az első gondolatok, elemzések és értelmezések, amelyek nem a hivatalos álláspontot ismételgették.

A hivatásos szellemi pártmunkás, Pintér István – hosszabb-rövidebb formában és más-más cím alatt – egyszerre négy helyen publikálja a lényegében ugyanazt a párttörténeti elvrendszert érvényesítő dolgozatát.10  Az alapváltozatból – az általa jegyzett Szárszó-kötet bevezetőjéből – idézünk. „Normális helyzetben Németh László harmadikutas gondolatai a gyakorlati politika számára nem jelentettek volna nagyobb veszélyt. […] 1943 nyarán […] azonban […] választani kellett, hogy ki, hol, melyik oldalon áll, mit akar tenni. […] Ezzel szemben Németh László a nyílt választás helyett kitérőt javasolt. A harmadik út hirdetésével ha nem is közvetlenül és szándékosan, de közvetve a kivárás politikáját képviselőkhöz akarta csatlakoztatni a résztvevőket.” Kisebb-nagyobb eltérésekkel ugyanezt az álláspontot képviselik a jubileum
alkalmából az országos napilapokban és más „központi” lapokban napvilágot látott megemlékező írások szerzői is.11 

Nem így azonban Salamon Konrád alapos (és meghökkentően nyílt beszédű) tanulmánya a Forrás emlékszámában12 , melyet élénk „vita” követ (azaz a marxista elkötelezettségű publicisták és társadalomkutatók közül többen megtámadják a tanulmány szerzőjét). E támadások igaztalanul, a kéznél levő sémák szerint „leplezik le” Salamon Konrádot. Ennek bemutatására elemzésünkben később kerítünk sort, most csak annyit szögezünk le, hogy a hazai (tehát a nyugati emigrációt most figyelmen kívül hagyva) Szárszó-„szakirodalomban” először és egyszerre éppen Salamon vetette föl csaknem mindvégig egyetértőleg a szóban forgó Németh László-előadás mindhárom valóban neuralgikusnak számító gondolatát, részletét, pontját, problémáját. Nevezetesen: a „harmadik út” („harmadik oldal”) időközben teljesen összezavart és eltorzított tényleges tartalmi kérdéseit; e beszéd történelmi és társadalmi előrepillantásainak mások által „jóslattá”, „próféciává” degradált, valójában drámai fordulatait, valamint a magyar zsidóság „shylocki” rétege, elemei, esetleges „súgói” (vagy éppen vezetői) szerepének reális történelmi lehetőségét.

Nem csoda tehát, hogy kritikai össztűz zúdult a tanulmány szerzőjére (és a tanulmányt közreadó folyóirat szerkesztőségére).

Milyen út a „harmadik”?

A „harmadik út” problematikája már önmagában is folytonos támadási felületnek bizonyult a Németh-életműben. Megszámlálhatatlanul sok bírálat látott napvilágot már a fogalom (illetve – látni fogjuk – fogalmak) megszületésétől kezdődően úgyszólván napjainkig. Érdemes (és szükséges) tehát itt megállnunk egy kicsit.

A „harmadik” jelző éppen háromféle szókapcsolatban szerepel Németh László tanulmányaiban. Gombos Gyula szerint a „Harmadik Magyarország: az igények bejelentése; a harmadik oldal: politikai állásfoglalás, a harmadik út: program és mozgalom”.13 

Kétségkívül frappáns osztályozás-magyarázat ez, ám alighanem finomításra szorul.

A „Harmadik Magyarország” metaforáról a Ember és szerepben szól a legrészletesebben Németh László.14  A húszas és harmincas évek fordulóján a magyar szellemi élet ellentétes kettősségének szimbolikus alakjaiként a liberális Osvát Ernőt, illetőleg a konzervatív Hornyánszky Gyulát nevezi meg, s ezt kérdezi: „nem születhetik-e meg az én bábáskodásommal a harmadik?” Kritikusi gyakorlatában mindez a „bábáskodás” az új írói nemzedék felfedezésének és felröptetésének az igényét és feladatát jelentette (a húszas évek végén és a harmincas évek elején). Néhány nagy tehetség fel is bukkant (Tamásit, Illyést és Erdélyit nevezi meg), végül azonban (1932-től) mégis a Tanú magányába kényszerül. Előtte azonban „Európába kell kiutaznia” (szellemi értelemben elsődlegesen), ami a „Harmadik Magyarország reménytelen hajszolása után mégis nagy láthatártágulást jelentett”. Ha a „Harmadik Magyarország” mint konkrét „organizátori” feladat nem válhatott is valóra, szimbolikus értelemben (de mégis a maga valóságában) a kritikussá, tanulmányíróvá lett Németh László több évtizedes „munkahipotézise” maradt. (A „Harmadik Magyarország”-metafora tehát – láthatóan – több, tartalmasabb és – főként – koncepciózusabb az egyszerű és pillanathoz kötött „igénybejelentésnél”.)

Ideológiai és politikai programként a „harmadik oldal” kifejezést használta a leggyakrabban Németh László. Először (és talán a legélesebben) az úgynevezett „különítményes”-vitában (1934-ben), szoros összefüggésben az írástudó magyar zsidóság némely szellemi megnyilvánulásával szemben kifejtett elvi álláspontjával.15  Az itteni politikai képlet szerint a jobboldalt a merev és korhadt Horthy-rezsim képviseli, vele szemben a baloldal, azaz a polgári radikális és liberális szellemi csoportosulás áll, amely viszont a progresszió egyedüli letéteményesének tartja önmagát. Ez ellen az „oldal” ellen is lázad Németh, azt feltételezve, hogy mind a bal-, mind a jobboldalnak érdeke a másik pólus fennmaradása. A harmadik oldal viszont (amely Illyés Gyula dunántúli mozgalmában talált „első ízben önmagára”) „jobbra és balra egyforma undorral tekint, s a kettőt együtt akarja elsöpörni”. Néhány hónappal később az „Új Szellemi Front” mozgalmát nevezi meg a „harmadik oldal” élő, működő megnyilvánulásának,16 illetve azt állítja, hogy „Magyarországon az irodalom baloldali volt, a politika jobboldali.”17  (Sokkal később, 1959-ben úgy vélekedett, hogy a „harmadik oldal” pusztán virtuálisan létező idea volt, inkább lelki, szellemi, erkölcsi beállítódás, amely a létező politikától elfordul ugyan, de „amit nem is lehet a meglévő közé betájolni”.18)

A „harmadik út”-metafora konkrét, egyszeri érvényességű tartalma Németh László írásaiban változik, módosul, átalakul a különböző szövegösszefüggésekben. Elvi álláspontként azonban mindannyiszor állandó. Ez az állandóság pedig nem más, mint Németh ideális társadalmának, a minőségszocializmusnak egy-egy jellegzetessége, szelete, színe, összetevője. Ennek az ideának az első változata 1933-ban jelenik meg írásaiban, ekképpen: „Európára áldás volna […], ha a marxizmussal szemben, mely a jövőtlen fasizmusok fölött órjási elméleti fölényben van, a minőség forradalma lobogna fel Európa másik oldalán.”19 S éppen a magyarság jövőjéről szóló minőségszocialista látomást fölvázoló nagy tanulmányában ír arról, hogy létezhet, van marxizmus nélküli szocializmus is: mint harmadik út (a rabló kapitalizmus és a szintén a tömegtermelésen alapuló marxista szocializmus fölött).20 További fontos ismérve ennek a „harmadik” útnak, hogy az nem a már – valamiképpen – létező kettő (két „út”) mellett jelölhető ki, hanem fölöttük, mint a már meglévőktől minőségileg különböző, szintetikus képződmény. Hiszen a harmadik út az európai kultúra javával való szimbiózis kísérleti programja Németh Lászlónál. Egy fontos tanulmányában – Szekfű Gyula egyik könyvére reagálva – arról ír, hogy a „kis magyar” és a „nagy magyar” út (mint állameszmék) egymásnak feszülő ellentétét az európai út koncepciójával lehet és kell feloldani.21 (Ebben a metaforaváltozatban különösen jól érzékelhető, hogy a „harmadik út” nem köztes jellegű kompromisszum, hanem a másik kettőt meghaladó új minőség.) A Sznobok és parasztok című újságcikkében (1934) a „népi” és az „urbánus” kettéosztottság szélsőségeinek a torzulásait és torzításait bírálja,22 majd a Magyarság és Európa című könyvében (1935) azt írja, hogy e „kétféle írónép […] fogyatkozása nyilvánvaló, a két magatartás úgy áll egymás mellett, mint a kívánatosnak szétesésterméke”. És vajon mit jelöl meg „kívánatosnak” ebben a „dimenzióban” (szövegösszefüggésben) Németh László? Idézzük. „Kísérletek európai és magyar magatartás szerves összefűzésére – a harmadik út ki- vagy inkább továbbtiprására – e súlyos társadalmi gátlás ellenére is vannak. A Tanúban […] én magam is e harmadik útnak vágtam neki, több bátorsággal, mint szerencsével […]”23. A „harmadik” út, ismételjük tehát: a magyar és az európai világ „szerves összefűzése”, szintézise. (E könyvének a címe ugyanezt a gondolatot fejezi ki: Magyarság és Európa.)

Szárszói beszéd: „harmadik oldal”?, „harmadik út”? (vagy egyik sem?)

Publicisztikai közhelyként vált mindennapos használatra alkalmassá az a megállapítás, amely szerint Németh László ebben az írásában újra egyik retrográd, utópikus (stb.) fixa ideáját, a „harmadik” utat hirdette meg, s ezzel kivárásra, passzivitásra hívott fel (vagy legalábbis adott ösztönzést), ami végső soron az antifasiszta összefogás lehetőségét, esélyét csökkentette. Egy másik felfogás szerint viszont 1943 nyarának végén már eldőltek a magyar jövőt befolyásoló legjelentősebb nemzetközi kérdések, ennélfogva mi sem volt aktuálisabb gondolkodói magatartás Németh számára, mint a várható jövő fürkészése.

Szögezzük le mindjárt, hogy a szárszói előadás szövegében nem fordul elő a „harmadik út” kifejezés, sem szó szerint, sem a – fentebb bemutatott – korábbi értelmezése tartalmát illetően. (Németh a „harmadik oldal” egyik aspektusát villantotta fel egy metaforában kérdésre válaszolva – tehát az előadás szövegén kívül –, amelynek az volt a köznapi, kívánságszerű lényege, hogy Magyarországnak a háború befejezése után valóban magyar érzelmű és magyar érdekű vezetői legyenek.) De ha még eltekintünk ettől a (nem csekély jelentőségű) filológiai ténytől, még akkor is előttünk áll egy problémahalmaz, amely abból adódik, hogy a Némethnél nem is szereplő „harmadik” utat az értelmezők sokasága (rendkívül sokszínűen ugyan, ám szinte valamennyi, a Szárszói beszédről szóló írásban) mechanikusan leegyszerűsítve, valamiféle köztes útként (tehát nem az eredeti Németh László-i interpretációk szerint) értelmezte, sőt aktualizálta.

Ez az értelmezési hullám nyomban az előadás elhangzása után, már Szárszón megindult. Méghozzá (már akkor) oly módon, hogy a „harmadik út” és a „harmadik oldal” metaforák tartalmai menthetetlenül egymásba csúsztak, összekeveredtek: hol az egyiket, hol a másikat használták (és a tartalmát is leegyszerűsítve gondolták) a hozzászólók. A közös lényegi elem mégiscsak az volt persze, hogy valamiféle köztes, tarthatatlan, destruktív felfogást, illetőleg politikai-ideológiai pozíciót kívántak érzékeltetni. Nézzük csak a szövegösszefüggéseket! Veres Péter: „harmadik oldal mindig és mindenhol van, de sohasem történelemcsináló tényező. S a magyar harmadik oldal akkor teljesíti történelmi és magyar szerepét, ha kellő időben tud második oldallá válni.” Nagy István: „nincs és nem lehet harmadik oldal […], csak két oldal, illetve két út” létezik, „amely között a magyarságnak választania kell. Ez a két oldal a haladás és a haladásellenes erőkben felsorakozva vívja szörnyű harcát a világon.” Darvas József szerint az egyik oldal a baloldal, a másik a jobboldal. Az író nem állhat e két oldal között. Erdei Ferenc (vitazáró beszédében) a harmadik útról beszélt. Írói, művészi pozícióként, szellemi magatartásként megengedhetőnek (legföljebb a helyére visszaszorítandónak) tartotta, ámde a politikában elfogadhatatlannak. A társadalom „kivételezés nélküli tagjai” ugyanis „vagy együtt haladnak a helyes politikai alakulással, vagy ellene fordulnak. Számukra »harmadik út« nincs.” (Valamennyi idézet kiemelése az eredeti jegyzőkönyv szerint.)

Látható, hogy a „harmadik út”-nak dehonesztáló teóriaként való értelmezését leghatározottabban Erdei Ferenc képviselte.

Bibó István munkássága során többször visszatért a Szárszó-problémára és Németh László beszédére. Először 1947 elején egy különösen éles belpolitikai szituációban, a köztársaság elleni „összeesküvés” hisztériájának közepette.24 

Ekkor a következőket írja: „Ami a harmadik út igazi kérdését illeti, ez teljesen azon múlik, hogy milyen alternatívákat állítunk fel első és második útként. Az a harmadik út, mely a fasizmus és a haladó világ harcában magyar semlegességet hirdetett, vészes őrültség volt, azonban ne képzeljük, hogy ez merő ideológiai zavarból származott: az ideológiai tévút csak tünete volt egy mélyebb politikai megzavarodásnak, mely a trianoni megrázkódtatásra és az ellenforradalom görcsére megy vissza, s végsőleg ezek miatt vált a fasizmus és antifasizmus harcában tanácstalanná. Abban a konkrét helyzetben azonban, a szárszói konferencián, ahol látszat szerint Németh László ennek a zsákutcának a hirdetői közé szorult, ez nemcsak rajta, hanem a kérdés helytelen felállításán is múlott. Ott ugyanis a kérdést baloldalról fogalmazták olyanformán, hogy abból a fasizmus és bolsevizmus egyedüli alternatíváját lehetett kiolvasni. Azóta éppen az derült ki, hogy valójában nem ez az alternatíva, és nemrégen Révai József mutatott rá arra, hogy demokráciánk mai formája bizonyos értelemben valóban harmadik út, nem úgy, hogy el akarna kanyarodni a szocializmus felé való fejlődéstől, mint Röpke harmadik útja, hanem a szocializmusra való átmenet simább útját jelenti. Ha valaki ezt Szárszón így meg tudta volna fogalmazni, akkor nem lett volna nehéz a búsmagyarok csoportjából leválasztani Németh Lászlót, akinek nem a szocializmus kikerülése, hanem a szocializmusra való átmenet a központi problémája.”

Ez az idézett rész arról tanúskodik, hogy Bibó (ekkor még) elfogadhatónak tartja a Németh László-i álláspontot (csak „látszat szerint” szorult a tanácstalanok közé – írja), sőt rátapint az ő valóban centrális problémájára: a szocializmusba való átmenet „simább” útjának a kérdésére. Pontosan abban az értelemben, ahogyan – még 1945-ben – a magyarországi politikai átmenet kívánatos „harmadikutas” jellegét és érvényét jellemezte és értelmezte.25  Ennek a lényege pedig: sem szovjet tagállamnak lenni, sem Habsburg-restauráció, hanem: „e kettő között ott van a harmadik, egyedül helyes út, a belsőleg egyensúlyozott, de radikális reformpolitikát folytató, demokratikus, független, szabad Magyarország lehetősége”. (Kiemelés az eredeti szövegben.) Jól látható, hogy ez a bibói értelmezés – tartalma szerint – a Szárszói beszéd szóbeli kiegészítésében szereplő „harmadik oldal” koncepciójával azonos.

Jóval később, a hetvenes évek vége felé Bibó István szembefordul Németh László szárszói – állítólagos – harmadikutas felfogásával. Előbb egy interjúban,26 majd a Borbándi Gyulának írt levélben.27  Ez utóbbiból idézzük a vonatkozó részt: „Németh László felállított egy hamis harmadik út alternatívát, amely lényegileg, bár nem egészen kimondottan azt a konklúziót rejtette magában, hogy a fasizmus és kommunizmus ellentétében a népi mozgalomnak és az egész magyarságnak lényegileg egy harmadik, ha tetszik, passzívabb utat kell választania. Ez hamis kérdésfeltevés volt, mert ebben a pillanatban nem kommunizmus és fasizmus között kellett volna választani, hanem a fasizmus és az egész fasizmusellenes koalíció között, amely a kommunista Oroszországot és a nem kommunista demokráciákat egyesítette.”

Szögezzük le egyértelműen: Bibó István itt téved. A Szárszói beszéd ugyanis sem „lényegileg”, sem „nem egészen kimondottan” nem tartalmazza ezt a „hamis kérdésfeltevést”. Nincs benne ugyanis ebben a szövegben sem konkrétan, sem gondolati összefüggések szintjén. (Hogy Bibó mégis visszavetítette ezt a konstellációt Németh szövegébe, az az ő „antifasiszta népfront”-koncepciójából magyarázható. Abból a felfogásából, amelynek értelmében nemcsak Némethet, hanem Erdeit is bírálja ugyanitt ugyanezért: az antifasiszta szellemiséget ugyancsak gyengítő, Némethével „ellentétesen hamis kérdésfeltevése” miatt.)

Bibó István e véglegesnek tekinthető megállapítása Németh László Szárszói beszédének harmadikutas jellegéről – különös módon – megerősíteni, mintegy hitelesíteni látszott egy már jóval korábban kihirdetett éles bírálatot: az MSZMP 1958-as állásfoglalásának fentebb már idézett passzusát. A lényeges különbség azonban abban ragadható meg, hogy Bibó itt a „harmadik út” külpolitikai aspektusát (a fasizmus elleni világméretű harc) emeli ki, állítja a középpontba, míg a párthatározat szövege a háború utáni magyar belpolitikai átalakulást tűzi ki vitapontként. (Miként – volt róla szó – annak idején, az 1947-es, Némethtel kapcsolatos pozitív véleményalkotásában Bibó István is tette.)

Bibónak az 1978-ban megfogalmazott Szárszó-álláspontja a későbbiekben érezhetően hatott a magyar szellemi élet egyes köreiben. Még olyan jeles Németh László-kutatók is, mint például Grezsa Ferenc vagy Sándor Iván, átvették tőle a „harmadikutas” koncepció bírálatát. Grezsa a szárszói találkozó negyvenedik évfordulóján megjelent tanulmányában legalábbis ellentmondásosan fogalmaz. Egyrészt leszögezi, hogy 1943-ban Némethnek már semmi köze a jobboldali (a Magyar Élet köre) által vallott „harmadik út”-hoz, hiszen ekkor (a várható szovjet győzelem utáni időkre utalva) ő már a saját „harmadik” útját „a »másodikon« belül akarja megképezni”. A továbbiakban viszont – Bibóra hivatkozva – azt az álláspontot képviseli, amely szerint a szárszói konferencia elvétette feladatát, „mert nem az antifasiszta népfront szervezésének időszerű célkitűzését veszi programjába, hanem a marxista és a harmadikutas szocializmuskép szembesítését”.28 Sándor Iván még erősebben kötődik Bibó álláspontjához, amikor „határozottan” azt gondolja, hogy „1943-ban, amikor a valóságos alternatíva a fasizmus vagy antifasizmus volt, a közöttük semmilyen lényeges gyakorlati lépést nem ajánló »harmadik oldal« a háború és a magyarság jövőjének történelmi kérdéseiben nem rendelkezhetett értéktartalommal”29. E mondat állítása legalább két ponton problematikus. Először is: vajon Sándor Iván értelmezésében azonos-e a könyve „harmadikút-eszmét” tárgyaló fejezetében jellemzett „harmadik oldal” a „harmadik út”-tal? Másodszor: vajon Németh tényleg a fasizmus és az antifasizmus közötti programot fogalmazott meg Szárszón?

Németh László valóságos szellemi pozíciója Szárszón

Konkrétan dokumentálható, hogy 1943 augusztusában Németh már bizonyos volt abban, hogy a fasizmus vereséget szenved(ett), és azt is tudta, hogy Magyarország a szovjetek által megszállt zóna része lesz. Május 15-én Nagyváradon tartott előadást, amelyben hivatkozik információja forrására is. Ezt mondja a hallgatóságnak: „Emlékezzenek a Times cikkére, amelyből a semleges fővárosok is azt olvasták ki, hogy Anglia átengedte Kelet-Európát Oroszországnak.”30  Maga a cikk (még márciusban) ezt így adta hírül: „Kelet-Európában csak akkor lehetséges a biztonság, ha ez a terület Oroszország katonai hatalmára támaszkodik. […] A két háború közötti időszak eseményei bebizonyították, hogy sem a kis államok bármiféle csoportja, sem a nyugati hatalmak tömbje nem képes egyetlen nemzet számára [sem] biztonságot teremteni.”31  Németh László tehát úgy megy el a szárszói találkozóra, hogy számára már nem kétséges a fasiszta Németország végső veresége, s ebből következően a háború közeli végét és a szovjet megszállást kész tényként kezeli. Föl sem vetődik nála a fasizmus és az antifasizmus közötti harmadik út kérdése, problémája. Annál inkább foglalkoztatja – miként láthattuk bevezető fejezetünkben – a magyarság jövője.

S leginkább, legnagyobb nyomatékkal éppen erről szól Németh László Szárszói beszéd című írása, előadása. A „munkásnép” (mely kategóriába az értelmiség is beletartozik) társadalmi dominanciájáról, Kert–Magyarország álmáról, az értelmiségi társadalom utópiájáról. Nemhogy „halálhangulatot” nem terjesztett Szárszón, de beszédének java része éppenséggel a lehetséges kibontakozás pátoszát sugározta. Többek között ezzel a mondatával: „akármilyen nagy megnyomorodást tartogatnak számunkra a most jövő hónapok: ugyanakkor óriási rés is nyílt, hogy a magyarság a maga természete s legjobb gondolkodóinak a tervei szerint, minél nagyobb tömegek javára rendezze be az életét.” (Kiemelés az eredeti szövegben.)

Természetesen aggodalmait, félelmeit sem hallgatta el.

Finom, érzékeny analízisében (1959-ben) hasonlóképpen látta ezt az érzelmi és tudati kettősséget Szabó Zoltán is:32 „Németh László az »emelkedő nemzet« alaphangját a háborúvég előestéjén Szárszón ütötte meg, búcsúzóban az elhanyatló régi világtól […].” A „harmadik oldal” kitételt Szabó Zoltán itt úgy értelmezi, hogy az szellemében megegyezett az egy-két évvel későbbi Bibó István-i „harmadik út” programjával. (A „belsőleg egyensúlyozott”, radikális reformokat végrehajtó, független és demokratikus politika programjával.)

Kovács Imre 1963-ban (szemben a húsz évvel korábbi, meglehetősen felszínes és ironikus megnyilatkozásával33) úgy fogalmaz,34 hogy Németh László nem azért ment el Szárszóra, „hogy programot adjon, vagy az első (német) és a második (orosz) oldal híveit megnyerje, mert tudta, hogy az is késő már és főleg reménytelen. Ő azért jött el a bátrak találkozójára, hogy a legbátrabban kinyilatkoztassa, mitől félti a magyart, s miközben búcsúzott híveitől és ellenfeleitől, profetikus látomással vetítette eléjük a jövendőt, azt a sorsot, ami az országra és az agyonglorifikált népre várt […].” (Kiemelés az eredeti szövegben.) Vekerdi László még részletesebben fogalmaz 1970-ben megjelent Németh László-monográfiájában: „épp Németh előadása nyitott utat a félreértések tisztázására s lehetőséget a várható jövendővel való szembenézésre. […] Németh nem a harmadik útról és nem az értelmiség vezető szerepéről beszélt, ő utópiát vázolt a szorongásokon túli, kertvárosokkal s villamosított-gépesített tanyákkal ékes kultúrtájról, s a várható társadalmi átalakulás emberi vonásait analizálta, az utópia és a múlt tanulságai közé feszítve, szenvedélyesen.”35 

Emeljük ki: „az utópia és a múlt tanulságai közé feszítve”, hiszen éppen ez az állapot jelenti Németh László szellemi és lelki, mentális helyzetét, „pozícióját” Balatonszárszón, 1943 nyarának végén.

Salamon Konrád (a már említett Szárszó-tanulmányában) nem száll vitába azzal az akkorra már éppen megkövesedni látszó közkeletű állásponttal (sőt: hivatalos véleménnyel), amely Némethnek egy köztes „harmadik út”-teóriát tulajdonított. Viszont – a közkeletűekhez képest – újszerű tartalommal tölti meg ezt a (Németh Lászlótól egyébként egyáltalán nem idegen) gazdasági, politikai, erkölcsi programkeretet. Hiszen ha a háború utáni politikai berendezkedésre vonatkoztatjuk a Németh László-i koncepciót, akkor akár harmadiknak is nevezhetjük e mechanikusan „kiszámolható” lehetőséget: a szovjet típusú szocializmus, valamint az angolszász típusú kapitalizmus lehetőségének a meghaladásaként. (A Bibó István-i értelemben.) Ez a program bizonyos értelemben a népi mozgalom eredendő szellemi értékei közé is tartozott, a tekintetben, hogy – Salamon fogalmazásában – „a dolgozó tömegek és a magyarság érdekeit egyaránt” szem előtt tartja. Látható, hogy ez a megközelítés egyszersmind a „harmadik út” értelmezésének a fordulópontja is – legalábbis idehaza –, hiszen egyértelműen pozitív tartalmat kölcsönöz a fogalomnak. (Mégpedig a mai napig érvényesen.)

Egybehangzóan Borbándi Gyulának a magyarul először szintén 1983-ban (New Yorkban) megjelent, túl nem becsülhető jelentőségű monográfiájában kifejtett gondolataival. Borbándi a Németh László-i „Új Guinea”-példázatú „harmadik oldal” metaforájának értelmezésével kapcsolatban a következőket írja: „Ezt a felfogást később sokan és sokszor megtámadták. Némelyek azt állították, hogy Németh a fasizmus és a demokrácia között keresett harmadik utat. Mások azzal vádolták, hogy amolyan középállást foglalt el Hitlerék és a nyugati szövetségesek harcában. Ismét mások azt mondták, meg akarja kerülni a szocializmus és a kapitalizmus közötti választást.” Borbándi ezzel, ezekkel szemben Bibó Istvánnak az 1947-es eredetű véleményét osztja, aki szerint – láthattuk – Németh szárszói álláspontja „a szocializmusba való átmenet simább útjaként jelenik meg”.36 

M. Kiss Sándor tényszerűen mutat rá arra, hogy a marxista értelmezők a „pápua” („Új-Guinea”) metaforát negativizálva, burkoltan szovjetellenes élét fölnagyítva és ellene fordítva használták fel évtizedeken át. „A kérdés […] – írja M. Kiss – Németh számára nem az volt, hogy a háború után kinek az oldalán áll majd Magyarország, hanem az, hogy milyen Magyarország, milyen erkölcsű társadalom találja magát a szovjetek vezette Kelet-Európában.”37  Pontos, tisztázó érvényű megfogalmazás az M. Kiss Sándoré, amelyhez egy 1990-ben írt tanulmányában Grezsa Ferenc is csatlakozik. Grezsa itt – korábbi álláspontját revideálva – szembefordul Bibó Istvánnak a Borbándi-levélben (1978-ban) megfogalmazott Szárszó-értékelésével.38  Dokumentált állítása szerint Németh 1943-ban már világosan látta, hogy – őt magát idézve – a magyar politika „»olyan X, amelynek Y-a Moszkvában van«”. Vajon lehetett-e „időszerűbb, jelen idejűbb téma egy értelmiségi találkozón 1943 nyarán – teszi fel a kérdést Grezsa –, mint a korszakváltás problémája? Egyáltalán, utópisztikusnak minősíthető-e a nemzetre váró sorshelyzet latolgatása?”

A szárszói találkozó ötvenedik évfordulója (1993-ban) már kevésbé indukál értelmezési vitákat (miként tíz évvel korábban). Jóllehet az egykori helyszín közelében az egykori találkozóra emlékezve Püski Sándor egyhetes tábort szervez, s a konferencia anyaga vaskos kötetben meg is jelenik.39 Az aktuálpolitikai témák azonban háttérbe szorítják az ötven évvel korábban történteket s az akkori előadások szövegeinek újraértelmezését, újraértékelését. E szűkös körből alighanem csak M. Kiss Sándor tanulmánya felel meg a történelmi szempontú értékelés kritériumainak.40  Németh László szerepéről szólva azt hangsúlyozza, hogy a ’43-as Szárszó valójában az ő konferenciája volt, mivel annak „történeti időt átívelő lényegét” ő fogalmazta meg „zseniálisan”. M. Kiss arra is rámutat, hogy Németh László igazsága hosszú évtizedeken át azért „nem világolhatott a maga teljes fényében, mert a politika soha nem tudott mit kezdeni a tőle, a technikájától és céljaitól független, belülről önépítkező társadalmi törekvéssel, társadalmi modellel”.

Ez az összefüggés eléggé nyilvánvaló, s föl is veti a következő vitakérdést: mily módon értelmezve tekinthetők csupáncsak „próféciának, jóslatnak” Németh László Szárszói beszédének a jövőre vonatkozó passzusai?

„Magyar Delphoi?”

Az 1983-as Szárszó-évforduló vitájában ezzel a szellemesnek gondolt címmel szólt hozzá a „problémához” Bata Imre, riasztónak minősíti Németh László „jóslatait”, és azt írja, hogy ő végül a „harmadik oldal” háború utáni passzivitásába „szökik át” látványosan.41  Lendvai L. Ferencnek tetszik Bata iróniája, és meg is magyarázza a metaforát: „az emlékezők szinte mindegyike mást olvas ki a lezajlott konferenciából (meg persze annak utóéletéből), akárcsak annak idején a jóslatkérő görögök a delphoi jósda kétértelmű mondataiból…”42 

Ezek a már-már kedélyes megjegyzések a szóban forgó Salamon Konrád-tanulmány marxista kritikájának a részei, építőkövei. Salamon ugyanis egyértelműen Némethet tartja – Erdei Ferenccel szemben – reálisan, történelmileg is helyesen gondolkodónak, akinek figyelmeztetései, intelmei és aggályai a „holnap utáni” magyar hatalmi-állami berendezkedéssel kapcsolatban nemcsak jogosak voltak, de – mintegy tételesen – be is következtek. Ezzel kapcsolatban a Magyar Hírlap bíráló főszerkesztője azt veti Salamon szemére, hogy álláspontja nemcsak „szocialista fejlődésünk megkérdőjelezése, hanem egyúttal a harmadikutas koncepció utólagos igazolásának kísérlete is.”43 (Kiemelés az eredetiben.) Voltaképpen a cikkíró fején találta a szöget: Salamon Konrád tanulmánya csakugyan olyan, amilyennek látszik. Természetesen a Népszabadság cikkírója sem ismeri el Németh hajdani „próféciájának” utólagos igazolhatóságát44 . Különben is – mondja – Németh László más egyéb korábbi írását is képes volt revideálni, „jóval messzebb látóbbnak bizonyult, mint azok, akik ma próbálják Németh 1943-as nézeteit idealizálni és a prófécia rangjára emelni”.

Csakhogy a központi pártlap cikkírója nem kíván tudni arról, hogy – igaz, külföldön – már jóval korábban (1959-ben, majd 1963-ban) megfogalmazódott, hogy a Németh László által – történelmi folyamatok interpolálása nyomán – fölrajzolt történelmi következmények ténylegesen igazolódtak. (Szabó Zoltán és Kovács Imre – később Borbándi Gyula – tollából születtek ezek az elemzések.) Éppen ennek a gondolati-logikai útnak az itthoni követője, képviselője 1983-ban Salamon Konrád, dolgozata ezért lett hirtelen oly veszélyes ideológiailag és politikailag. „Ma már […] nyilvánvaló – írta Salamon –, hogy Németh László a magyarságot fenyegető valóságos veszedelmekre figyelmeztetett.” Szabó Zoltán szerint: „az idők az írót utolérték. […] Tételeit talán csak egy helyen kérdőjelezhetjük meg, ott, ahol ezt mondja: a magyar nép »ideológiája kész«.”45 (Kiemelés az eredeti szövegben.)

A neves történész, Ránki György publicisztikai hevületű cikkben támadta meg Salamon Konrád tanulmányát.46 Abban ugyan minden bizonnyal igaza van, hogy Salamon túl sommásan (túl negatívan) ítéli meg Erdei Ferenc szárszói szereplését, de ebből semmilyen logikai úton nem következik, hogy amit Németh „próféciáiról” ír, az történelmietlen lenne. Ránki szerint: „Németh prófétasága igazát annál is inkább kétségbe lehet vonni, mert végül is a történészek számára a jövő nem igazolhatja a jelent, s a jelenből nem lehet egyértelműen magyarázni a múltat.” Továbbá: Salamon mellőzi a kronológiát, hiszen 1943-at nem az ötvenes évek követték, hanem 1944, majd „1945 megújhodási lehetősége”. Különösebb logikai vizsgálódás nélkül is megfogalmazható, hogy Ránki György ezen okfejtése semmit sem cáfol meg Németh László egykori politikai prognózisának tételei, lényeges elemei (sem Salamon Konrád tanulmányának gondolatai) közül. Ránki másról beszél. Sokkal inkább elködösíti a valódi problémákat, semmint tisztázná.

Különös ok miatt „tiltakozik” említett írásában Lendvai L. Ferenc Németh László szárszói „politikai és morális fenntartásaival szemben”. Véleménye szerint Németh „mint ideológus és politikus […] aligha több, mint problémaérzékeny és jó szándékú amatőr”, s minden egyéb megnyilatkozása (például „próféciái”) „a zavaros »harmadik út« jegyében” fogalmazódtak meg, nem pedig az „egyértelmű elkötelezettség” pozíciójából. Ezért tehát – nyilvánítja ki (súlyosan hibás) ideológiai-politikai ítéletét a marxista filozófus – ezek a megnyilatkozások: érvénytelenek.47 

Shylock kése

Van a Szárszói beszédnek egy megkerülhetetlen (bár hosszú évtizedekig mégis megkerülték) roppant kényes pontja: a zsidókérdés újbóli fölvetése. És nemcsak – sőt, nem elsősorban – amiatt kényes, mivel még az első, az eredeti Püski-féle jegyzőkönyvkiadásban szerepel az a mondat, amely a dermesztő asszociációt keltő shakespeare-i metaforát tartalmazza, de az önálló Németh-kötetekben nem (már az 1944-es Az értelmiség hivatása címűben sem) szerepel: Németh László tehát visszavonta ezt a mondatát. Hanem – főképpen – azért kényes ez a pont, mivel ezzel a – csak szövegkörnyezetével együtt értelmezhető – logikai interpolációval kezdenie kell valamit a szellemi utókornak. (Az interpoláció műveletének fogalmát ugyanabban az értelemben használjuk, mint fentebb: „jövőbeli következtetés már ismert tények alapján”.)

Mielőtt azonban erre rátérnénk, jelezzük azt, hogy a „Shylock”-metafora és a „bosszúszomjas zsidóság” feltételezése nem új keletű Németh László tanulmányírásában. A fontos kapcsolat e megjegyzések között abban ragadható meg, hogy a zsidóság egy részének esetleges revánsvágyát Németh természetes reakcióként, emberileg érthető visszavágásként fogja fel – már a harmincas évek közepén. Ekkor ugyanis azt fejtegeti, hogy a bukott kommün utáni „antiszemita hullám iszonyú sokk volt a zsidóság számára: a Thészeusz által kiirtott vadállatok új felbukkanása, amin csak iszonyodni lehet, és semmi esetre sem gondolkodni. A zsidóságot gumibotokkal verték el a társadalom belsőbb köreiről […].” Ennek következtében a zsidóság egyes rétegeiben „félreismerhetetlen” a „revánsvágy”.48  A Szárszói beszédben ugyanezzel az érveléssel a sorozatban meghozott zsidóellenes törvények számlájára írja a várható zsidó boszszú kialakulásának okait. Ezek a zsidóellenes törvények „nem engedték meg, hogy zsidók legyenek a zsidók; az »őskeresztény« középosztályból kellett zsidókat bérelniök. Elmagyarosodott, fél-, negyedzsidókat szorítottak a megbélyegzéssel közébük.” Az ellenreakciót, a lehetséges bosszút Németh László ebben a történelmi és lélektani szituációban úgyszintén „egészen természetes” fejleménynek tartja. S emiatt ugyancsak a korabeli vezető politikai elitet hibáztatja.

Szárszó-tanulmányában Salamon Konrád nem kerülte meg e kényes problémát. Azt írja, hogy 1943-ban valóban számolni lehetett „a megaláztatások kiváltotta ellenhatással”, azaz valamiféle zsidó revánsvággyal. A Shylock-metafora viszont – teszi hozzá – „megütközést” keltett, mivel Németh indulatát hordozta, közvetítette.

A Salamon-tanulmány bírálói e ponton azzal érveltek, hogy Németh mint próféta ebben is tévedett, mivel 1943-at nem 1945, hanem 1944 (a német megszállás és a magyar zsidóság tömeges pusztítása) követte. Másfelől: nem lehet Némethet azzal mentegetni, hogy Szárszón még nem láthatta előre a zsidókra váró szörnyűségeket.

Ezek a kritikai észrevételek mint kijelentések még akceptálhatók is lennének, mégsem állhatunk el a további – talán mélyebbre hatoló – vizsgálódásoktól. Már csak azért sem, mivel ugyanolyan logikai hiba Némethet bűnösnek bélyegezni amiatt, amit előre nem láthatott (tehát nem vehetett figyelembe), mint azt mondani, hogy mivel nem láthatta előre a magyar zsidóság tragédiáját, nem is róható fel neki, hogy a zsidóság egy „bosszúszomjas” rétegének a háború utáni visszacsapását vetítette előre. A „Shylock”-téma valódi problémája ugyanis nem az erkölcsi elmarasztalás vagy felmentés már-már bírói aktusa. A valódi probléma abban ragadható meg, hogy Németh László e félelemből fakadó kijelentése olyan történelmi pillanatban hangzott el, amelyben a magyar zsidóságot saját hazájában már törvények sora sújtotta, azaz tette nyilvánvalóan többszörösen megbélyegzetté. (1938 és 1942 között összesen hat zsidóellenes törvény, illetve egyéb jogszabály született a magyar parlamentben.) Ebből a szemszögből nézve védhetetlen Németh László eme szárszói gesztusa, minden egyéb körülmény további vizsgálata (például a háború után megmaradt magyar zsidóság tényleges szerepe, szerepvállalása) csakis ennek az álláspontnak a kinyilvánításával lehetséges. Vagyis: a tisztánlátás érdekében a humanitárius szolidaritás erkölcsileg kötelező parancsának elismerése után szét kell választanunk egymástól a morális szempontokat, valamint a történelemben ténylegesen lezajlott események megfogható és bizonyító tényeit.

A nyolcvanas évek közepétől érdemleges „irodalma” alakult ki a „Shylock”-problémának. Zimonyi Zoltán például – kitűnő tanulmányában49  – azt kívánja bizonyítani, hogy Németh László 1945 tavaszán rádöbbent a Szárszói beszédnek a zsidókérdést (újra) fölvető része lelkiismereti, morális okokból történő vállalhatatlanságára. Sámson című drámájában „ezért vállalta a felelősség személyes részét: nagy együttérzéssel ábrázolta a jogaitól megfosztott, páriaként megalázott sorsot”. A téma legalaposabb (és leghitelesebb) elemzését Lengyel András végezte el.50  Nem mentegeti, hanem magyarázza a szituációt: Németh László védekező szándékkal (és belső fűtöttséggel) hozza elő – újra – Shylock figuráját. „Mégis – összegez Lengyel – nem lehet kétséges, Németh László itt nemcsak intellektuálisan, de morálisan is súlyosat vétett.” Sükösd Mihály szerint sem menthető, legföljebb magyarázható Németh László ominózus kijelentése.51  Szalai Pál nyers megfogalmazásában: „Németh a »kommunizmust« a zsidóság kulturálatlan része uralmaként képzelte el.”52  Pontosabban fogalmaz Dénes Iván Zoltán: „az Egy különítményes vallomásából (1934) (amely sértett volt, sértő és igazságtalan, de ugyancsak nem volt antiszemita írás) átvett kategorizálás felelevenítése 1943 nyarán, a magyar zsidóság Auschwitzba hurcolása előtt egy évvel legjobb esetben is döbbenetes tájékozatlanságra vall” […]53  Gyurgyák János – hatalmas monográfiájában – a Shylock-metafora szárszói fölvetését „mizerábilis, elfogadhatatlan és menthetetlen” megnyilvánulásnak minősíti.54 

Vannak persze „mélyebbre” ásó, kifejezetten pszichoanalitikai ihletettségű magyarázatok is a jelzett szakirodalmi palettán. Révész Sándor teóriája szerint55  például a Shylock-komplexus Németh László elfojtott tabujává vált 1945 után, majd pedig – 1956 után – azért kereste a Kádár-rendszer kompetens vezetőinek kegyeit, mivel „féltudatosan, megfogalmazatlanul kölcsönös kompenzációs kötést tételezett ezekben a védőkapcsolatokban: ő a Shylock-metaforát kompenzálja Aczéllal, Aczél a zsidó revánsot vele”. (Volt tehát „zsidó reváns”? – kérdezhetnénk.) Ungvári Tamás már mint tényt veszi át Révész hipotézisét, sőt hozzáteszi, hogy Németh életműve „folytatásának feltétel[é]ül a múlt feledését szabták: a jövendőért cserébe a kölcsönös amnézia paktumát kötötték meg vele. […] A »tabut« titkos aktaként zsarolásra használhatta a hatalom: Lukács, Révai, Horváth Márton, majd hosszú időn át Aczél György.”56 

*

A nyolcvanas évek közepétől-végétől kezdődően a hazai szakirodalomban már számottevő kutatói figyelem övezi a magyar zsidóság egyes köreinek a közvetlenül 1945 után elfoglalt politikai és gyakorlati álláspontját a magyarországi politikai pártokkal, mindenekelőtt a kommunista párttal kapcsolatban. Témánk szempontjából e kutatási eredmények azért fontosak, mert közelebb visznek ama történelmi interpoláció tartalmi valóságának az elfogulatlan megítéléséhez, melyet Németh László a szárszói előadásában a következőképpen fogalmazott meg: „S most itt van egy béke, amelynek ők lesznek a súgói, s ők lehetnek a kinevezett megváltói is. A zsidókérdésben én sosem általánosítottam, kritikáim és írásaim ezt eléggé bizonyítják. Az azonban egészen természetes, hogy az önkritikátlan, bosszúszomjas zsidóságnak a szemérmes kultúratisztelővel szemben ebben a négy-öt évben rendkívül meg kellett erősödnie, s nagyon rossz füle van annak a késköszörülésre, aki nem hallja, hogy Shylocknak éppen a szív kell.”57 

Tucatnyi elemzést, megközelítést mutattunk be fentebb a Szárszói beszéd „zsidópasszusáról”. Amellett, hogy regisztrálni lehet ezen írások több-kevesebb újdonságát (a korábbi évek, évtizedek hosszú és konok hallgatása után), megállapítandó az is, hogy bár nyilvánvalóan ismerik (többször idézik is) Bibó Istvánnak a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című klasszikus politikai esszéjét, említetlenül maradnak Bibónak azok a megállapításai, amelyek az életben maradt zsidóság és a kommunista párt 1945 utáni szoros kapcsolatának a veszedelmeiről szólnak.

Emlékeztetőül – és figyelemfelkeltésként – most hosszabb idézetek következnek Bibó e művének A zsidóság és hatalom problémái és a zsidó hatalom nem létező volta 1944 után című fejezetéből.58 

Bibó itt rámutat arra, hogy „a fasizmus kiválogató hatása zsidókkal és zsidótörvények által érintettekkel szemben – akik között természetszerűen ugyanannyi vagy nem lényegesen kevesebb a fasiszta alkatúak száma – nem érvényesült. A fasizmus bukásakor tehát ott állott egymás mellett a magyar társadalom nem zsidó és zsidó része; az egyik kiválogatva és bőséges arányban kompromittálva, a másik az irtózatos mennyiségű ártatlan szenvedés jogainak birtokában és a fasizmusban kompromittálatlanul. Hiába szögezték le hangosan is, hivatalosan is, hogy a zsidótörvények által érintettség magában még senkit sem tesz demokratává, azért gyakorlatilag, elegendő számú demokrata hiányában, mégiscsak jelentőségre jutott az a tény, hogy a zsidókban legalább a demokratikus kiválasztás negatív feltétele, a fasizmusban való kompromittálatlanság, feltehetően megvan. És sajnos, elmaradt az, hogy az ehhez elegendő hitellel bíró személyek közül valaki kifejezetten a zsidók vonatkozásában nagyon határozott és éles különbséget tegyen egyrészt a régi aktív baloldaliak, antifasiszták és mozgalmiak, másrészt azok között, akiket a zsidóüldözések fordítottak szembe a fasizmussal; nem azért, hogy ez utóbbiakat bármiféle hátrányban részesítse, hanem azért, hogy a demokratikus példamutatásban és tanításban való részvétel jogát az előbbiek számára tartsa fenn. E különbségtétel elmaradásának következtében a zsidók általános kompromittálatlanságából két súlyos következményű és visszahatású dolog származott: az egyik a demokratikus tanítás, leckéztetés és helyreigazítás igénye, a másik pedig alapjában fasiszta alkatú embereknek a demokrácia nevében való fellépése.”

A zsidó értelmiségi rétegek – mondja Bibó – viszonylag gyorsan és könnyen reagáltak a kommunizmusra. „Magyarországon 1944 után e vonatkozásban is nem a régi mozgalmiak s a mozgalomhoz komoly kiválogatódással asszimilálódó újak jelentik a problémát, hanem az újonnan csatlakozottak tömege, akiket a közelmúltban lezajlott zsidóüldözések visszahatása vitt és visz oda.” Bibó tehát „visszahatásról” beszél. Később ezeket olvashatjuk: „a magyar zsidóságnak az alapjában véve apolitikus tömege, mely addig meglehetősen passzívan követett egy nagyjából konzervatív jellegű liberális-kapitalista felső vezetést, most a zsidóüldözések kérdésében mind az erkölcsi helytállás, mind a fizikai védelem terén nem látott mást, mint a kommunista pártot. Nem azt jelenti ez, hogy ez a tömeg többségében kommunistává lett volna, még kevésbé tudja követni a kommunista pártot a különböző kapitalistaellenes akciók után; csak éppen azt tartja számon, hogy egy, a kapitalizmust helyreállító kormányzás Magyarországon egyúttal ellenforradalmi, antiszemita akciókat is jelentene. A kérdés ilyetén beállítását senkinek sincs joga kifogásolni, csak éppen, mint tömeges jelenség, bizonyos problémákat vet fel.

Ennek a problémának van olyan része, mellyel a munkásmozgalom is időszerűnek tartja foglalkozni: ti. hogy e csatlakozó tömeg tekintélyes részében életvitel, életideálok, gondolkodási formák tekintetében alapvető polgári beidegződések élnek. Ezt felesleges is hosszasan magyaráznom, mert az az erély és keménység, amivel a párt ezeket a polgári tendenciákat saját kereteiben üldözi és szükség esetén teljesen kirekeszti, s általában a tőkés és kereskedő egzisztenciák lehetőségeinek a megszorítása irányában eljár, inkább keményebb, mintsem enyhébb annál, amit a kívülről szemlélő szükségesnek tarthat.

A csatlakozóknak egy további csoportja azonban már nem ilyen könnyen felismerhető, bár a probléma, amit okoznak, szintén elég nyilvános és elég világos: ez azoknak a csoportja, akiket annak tudata visz csatlakozásra és tűzön-vízen keresztül való megbízhatóságra, hogy a kommunisták követelik és viszik keresztül a legerélyesebben ellenfeleikkel, mindenekelőtt a fasizmussal szemben a legkeményebb támadó- és büntetőakciókat, s juttatnak híveiknek erős és hatásos hatalmi helyzeteket. Ennek kedvéért ez a lelkiállapot szívesen és nehézség nélkül adja fel, ha kell, teljesen, polgári beidegződéseit és tendenciáit is. Ennek a lelkiállapotnak két nagyon különböző erkölcsi megítélés alá eső összetevője van: az egyik, a ritkább, az elszenvedett bántalmak után nyugalmat találni nem tudó elégtétel-keresés, a másik, a gyakoribb, a hatalmi túltengés, az erőszak és uralom önmagáért való szeretete, az, amit fentebb fasiszta alkatnak neveztünk.”

„A zsidó demokratizmus és radikalizmus – állapítja meg Bibó István 1948-ban – […] mostanra gyakorlatilag teljesen függésbe került egy olyan valamivel, ami szerint vele komolyan sohasem azonosul: a munkásmozgalom forradalmi pártjával.” (Kiemelés az eredeti szövegben.)

Nem sok értelme volna Bibó István – még tovább is folytatódó – okfejtéséhez magyarázó-értelmező kommentárt fűzni. Azt a kérdést viszont érdemes feltenni, hogy újabb tudományos kutatások vajon alátámasztják-e ezeket a – több mint fél évszázada leírt – megállapításokat. Nos, a szakkutatások eredményei egységesek annak kimondásában, hogy 1945 után igen szoros kapcsolat jött létre az életben maradt zsidóság jelentős része, valamint a kommunista párt között. A jelenség magyarázata is megegyezik: a holokauszt után a zsidóság a kommunista ideológiában és pártban látta saját védelmezőjét, a demokratikus társadalom működtetésének garanciáját s nem utolsósorban a zsidóság részesedésének lehetőségét a vezető pozíciókból az élet minden területén.59 

Karády Viktor vitatja Bibó István megállapítását a zsidóság körében is létezett „fasiszta alkatról”.60  Az ő magyarázata szerint egy Auschwitz utáni új helyzetről van szó, amelyben „az új erőszakrendszer káderszerepei a magyar zsidóságban széles körű legitimitáshoz” jutottak. Ennek során kétféle erőszakgyakorló legitimtudat alakult ki. Az egyik „a hatalmi erőszakot úgy igazolta, hogy ezt a »magyar nép« […] nevében gyakorolta”. A másik „a »bosszú« vagy a »reváns« ideológiájának sajátos változatát jelentette a »most mi vagyunk az urak« paradigmatikus, de csak »belső« használatra fenntartott jeligéje alatt […] Mindkét ideológiai kidolgozás központjában az »ellenerőszak« elméleti fikciója és az erőszakgyakorlás legitimációja állt, amely természetesen elengedhetetlen volt a kultúrhagyományban evvel kapcsolatban meglévő gátlások feloldásához.” Litván György fogalmazása szerint az életben maradt „értelmiségiek és félértelmiségiek ezrei […] oltalmat és új otthont találtak a kommunista pártban. […] Párttisztségviselők, újságírók, katona- vagy állambiztonsági (ÁVH-) tisztek és más pozíciók birtokosai lettek belőlük.”61  Szabó Miklós azt emeli ki,62 hogy „1944 drámai módon bizonyította be a nemzeti asszimiláció kudarcát”, a kommunista pártban viszont a zsidók „lehettek olyan kommunisták, mint nem zsidó elvtársaik”. A zsidó származású értelmiséget – megbízhatósága miatt – szívesen fogadta a párt. Győri Szabó Róbert monográfiát írt a témáról.63  Ebben többek között kifejti, hogy a zsidóság és a kommunista párt között „egyfajta alku jött létre. […] 1945 után […] megnyílt – a zsidóság előtt először a magyar történelemben – az államhatalom nevében kifejtett hivatali és rendőri erőszak gyakorlásának lehetősége. […] 1945 után a kommunista párt által megszervezett politikai rendőrségnek, a félelmetes ÁVO-nak vezetői és tisztjei – egyes kutatók szerint – 1949-ig 70–80%-ban zsidók voltak, és az osztályvezetőkig lefelé körülbelül ez az arány érvényesült.”

*

Pusztán csak találgatásba bonyolódnánk akkor, ha föltennénk azt a kérdést, vajon Auschwitz volt-e az egyetlen – habár nyilvánvalóan a leginkább döntő – oka a magyar zsidóság jelentős hányada e korántsem dicséretes részvételének a kommunista diktatúra erőszakszervezeteiben és a számtalan kegyetlenkedésben. Miként a témakör egyik legkitűnőbb kutatója – fentebb idéztük – írta: „»a magyar nép« […] nevében”, illetőleg a „»bosszú« vagy a »reváns«” ideológiája szerint. E hiteles történészi vizsgálati eredmények után egyet viszont már nem lehet megtenni: a Szárszón 1943-ban megfogalmazott és a zsidóságot ért sorozatos diszkriminációk (zsidótörvények) miatti természetes reakcióként leírt Németh László-féle történelmi interpolációt egy elvakult, antiszemita ember minden alapot nélkülöző rágalmazó víziójának minősíteni. Állítjuk ezt annak a nézetünknek a fenntartásával és újbóli rögzítésével, hogy 1943 nyarán az efféle következtetés hangoztatása átgondolatlan, indulatból fakadó és káros volt.

Források

1A konferencia teljes anyaga (fakszimile kiadásban) az 50. évfordulóra újból megjelent. Lásd: Szárszó. Az 1943. évi balatonszárszói Magyar Élet-tábor előadás- és megbeszéléssorozata. Bp., 1993. Püski.

2Németh László: Bocskay-kert. In Homályból homályba. Életrajzi írások. I. k. Bp., 1977. Magvető és Szépirodalmi. 638.

3Interjú az életműsorozatról. In Megmentett gondolatok. Bp., 1975. Magvető és Szépirodalmi. 640.

4Szárszó 1943. Előzményei, jegyzőkönyve és utóélete. Dokumentumok. Szerk. Győrffy Sándor, Pintér István (főszerkesztő), Sebestyén László, Sipos Attila. Bp., 1983. Kossuth.

5Grezsa Ferenc: Németh László háborús korszaka. 1938–1944. Bp., 1985. Szépirodalmi. 487–488.

6A „népi” írókról. Az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő kulturális elméleti munkaközösségének állásfoglalása. = Társadalmi Szemle, 1958. 6. sz. 53.

7Erdei Ferenc: Emlékezés Szárszóra. = Kortárs, 1968. 8. sz. 1298–1299.

8Veres Péter: Szárszó. Bp., 1971. Magvető.

9Darvas József: Szárszó, 1943. Emlékező beszéd a harmincadik évfordulón. = Élet és Irodalom, 1973. szept. 8. 3–4.

10Vö. in Szárszó, 1943. Előzmények… (stb.). 9–35. Továbbá: = Társadalmi Szemle, 1983. 7. sz. 90–98.; = Kritika, 1983. 7. sz. 9–10.; = Magyar Nemzet, 1983. aug. 20.

11Vö: Darvasi István: Nincs perújrafelvétel. = Magyar Hírlap, 1983. aug. 17.; Bata Imre: Magyar Delphoi. = Élet és Irodalom. 1983. aug. 19., 1.; E. Fehér Pál: Szárszóról 40 év után. = Népszabadság, 1983. aug. 27.; Ránki György: Igazolható-e Németh László próféciája? = Élet és Irodalom, 1983. szept. 2., 3.; Lendvai L. Ferenc:
Az 1943-as szárszói konferenciáról. = Világosság, 1983. 10. sz. 647–648.

12Salamon Konrád: Szárszó, 1943. = Forrás, 1983. 8. sz. 3–19.

13Gombos Gyula: A harmadik út. Bp., 1990. Püski. 7. Megjegyzendő, hogy az Új magyarok címmel kötetbe került kéziratos Németh-fogalmazvány (1926-ból) „harmadik Magyarország”-fejtegetése egészen más, mint az Ember és szerep metafora-vonulata. (Vö. in N. L.: Életmű szilánkokban. I. k. Bp., 1989. Magvető és Szépirodalmi. 118–122.)

14Ember és szerep. Kecskemét, 1934. Tanú. 35–53.

15Egy különítményes vallomása. = Budapesti Hírlap, 1934. jún. 17.

16Vö. A reform. = Tanú, 1935. I. 6–7.

17Vö. Író és hatalom. = Tanú, 1935. V–VI. 238.

18Megjegyzések egy előszóra. In Utolsó széttekintés. Bp., 1980. Magvető és Szépirodalmi. 638.

19Európa földrengés-térképéhez. = Tanú, 1933. III. 162.

20Vö. A reform. = Tanú, 1935. I. 53.

21Vö. A magyar élet antinómiái. (A Három nemzedék új kiadásához) = Válasz, 1934. 2. sz. (júl.) 135.

22Sznobok és parasztok. = Magyarország, 1934. márc. 29.

23Magyarság és Európa. In Sorskérdések. Bp., 1989. Magvető és Szépirodalmi. 321.

24Bibó István: Összeesküvés és köztársasági évforduló. = Válasz, 1947. 2. sz. 176–183.

25Uő.: A magyar demokrácia válsága. = Valóság, 1945. 2–4. sz. (okt.–dec.) 5–43.

26Huszár Tibor: Bibó István. Beszélgetések, politikai-életrajzi dokumentumok. [1977] Bp., 1989. Kolonel. 44–45.

27Bibó István: Levél Borbándi Gyulához [1978]. In B. I.: Válogatott tanulmányok. III. k. Vál. Huszár Tibor, szerk. Vida István. Bp., 1986. Magvető. 345.

28Grezsa Ferenc: Németh László Szárszón. = Alföld, 1983. 8. sz. 43–44.

29Sándor Iván: A Németh László-pör. Bp., 1986. Magvető. 112.

30Lásd Nagyváradi beszéd. In Németh László: Sorskérdések. Bp., 1989. Magvető és Szépirodalmi. 739.

31Idézi Sükösd Mihály: Szárszó nehéz öröksége. = Népszabadság, 1993. aug. 21.

32Szabó Zoltán: „Szárszó.” = Új Látóhatár (München), 1959. 1. sz. 9–15.

33Kovács Imre: Ifjúsági parlament a Balaton partján. = Híd, 1943. 19. sz. (okt. 1.) 9–11.

34Uő.: Szárszó húsz év után. = Új Látóhatár (München), 1963. 4. sz. (aug.) 297–306.

35Vekerdi László: Németh László alkotásai és vallomásai tükrében. Bp., 1970. Szépirodalmi. 224.

36Borbándi Gyula: A magyar népi mozgalom. A harmadik reformnemzedék. 2. kiad. Bp., 1989. Püski. 340.

37M. Kiss Sándor: A Szárszói beszéd és a népi mozgalom néhány összefüggése. New York, 1987. Püski. 27.

38Grezsa Ferenc: A politikus Németh László. = Hitel, 1990. febr. 7., 18–20.

39Szárszó ’93. Az 1993. évi szárszói tábor előadás- és megbeszéléssorozata. Bp., 1993. Püski.

40M. Kiss Sándor: Szárszó történelme. 1943–93. I. m. 24–36.

41Bata Imre: i. m.

42Lendvai L. Ferenc: i. m. 647.

43Darvasi István: i. m.

44E. Fehér Pál: i. m.

45Szabó Zoltán: i. m. 14.

46Ránki György: i. m.

47Lendvai Ferenc: i. m. 648.

48Lásd A magyar élet antinómiái (A Három nemzedék új kiadásához) című tanulmányának Zsidóság és kapitalizmus című fejezetét.

49Zimonyi Zoltán: Sorsok, sorsmetaforák. Németh László: Sámson. = Tiszatáj, 1985. 8. sz. 98–114. – Lásd még: Juhász Gyula: Uralkodó eszmék Magyarországon. 1939–1944. Bp., 1983. Kossuth. 284–285.

50Lengyel András: Németh László Shylock-metaforája. = Valóság, 1991. 8. sz. 56–74.

51Sükösd Mihály: Szárszó nehéz öröksége. = Népszabadság, 1993. aug. 21.

52Szalai Pál: Két álláspont Szárszón? In A népi mozgalom és a magyar társadalom. Szerk. Sipos Levente, Tóth Pál Péter. Bp., 1997. Napvilág. 319.

53Dénes Iván Zoltán: Eltorzult magyar alkat. Bibó István vitája Németh Lászlóval és Szekfű Gyulával. Bp., 1999. Osiris. 90.

54Gyurgyák János: Németh László zsidószemlélete. In Gy. J.: A zsidókérdés Magyarországon. Bp., 2001. Osiris. 569.

55Révész Sándor: A hit üzemanyaga. = Mozgó Világ, 1994. 9. sz. 110–115.

56Ungvári Tamás: Ahasvérus és Shylock. A „zsidókérdés” Magyarországon. Bp., 1999. Akadémiai. 348.

57In Szárszó. Az 1943. évi… 47.

58In Bibó István: Válogatott tanulmányok. II. k. Vál. Huszár Tibor, szerk. Vida István. Bp., 1986. Magvető. 782–792.

59A legfontosabb cikkek, tanulmányok e témában a következők. Kovács András: A zsidókérdés a mai magyar társadalomban. = In Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon. Párizs, 1984. Magyar Füzetek. 3–32. – Karády Viktor: Szociológiai kísérlet a magyar zsidóság 1945 és 1956 közötti helyzetének elemzésére. In i. m. 37–180. – Pelle János: A „szocialista asszimiláció” kezdetei. = Szombat, 1991. 2. sz. 12–14. – Szabó Miklós: Az úgynevezett zsidókérdés Magyarországon 1945 után. = Magyar Nemzet, 1991. júl. 22. – Sándor András: Kirekesztés vagy önkirekesztés. = Új Magyarország, 1991. júl. 31. – Varga László: „Zsidókérdés” 1945–1956. = Világosság, 1992. 1. sz. 62–67. – Litván György: Zsidó szerepvállalás a magyar kommunizmusban, antisztálinizmusban és 1956-ban. = Szombat, 1992. 8. sz. Melléklet, 14–16. – Szabó Miklós: A magyar zsidóság és a kommunista mozgalom. = Szombat, 1995. 5. sz. Melléklet, 21–23. – Győri Szabó Róbert: A kommunista párt és a zsidóság Magyarországon (1945–1956). Bp., 1997. Windsor. – Lásd még: Várdy Péter: Befejezetlen múlt – mai magyar zsidó valóság. In Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában. Bp., 1995. ElTE Állam- és Jogtudományi Kar, Tudományos Szocializmus Tanszék. 455–483.

60Vö. Karády Viktor: Szociológiai kísérlet… 130.

61Vö. Litván György: Zsidó szerepvállalás… I. m. 14.

62Szabó Miklós: A magyar zsidóság és a kommunista mozgalom. 23.

63Győri Szabó Róbert: i. m. 76. és 81.