Pék Zoltán

Karmakóma

Bátyámnak, a fáradhatatlan olvasónak

A kómás lány ellenáll. A hangom napról napra tompább, felszippantja ez a fehér lyuk, amit kórteremnek neveznek. Ha legalább megmozdulna, szuszogna, de még levegőt is teljes csöndben vesz, mintha a fizika szabályai rá nem vonatkoznának. Először azt hittem, úgy övezi ez a némaság, akár egy színtelen-szagtalan, légnemű magzatburok, mert ilyennel már találkoztam. Sőt, eleinte mind ilyen. Csakhogy ez a csönd egyre kijjebb árad a testéből. Nem nyikorog az ágy, nem pittyegnek a műszerek, nem szörcsög a radiátor. Végül elérkezik a pillanat, hogy nekem is elmegy a hangom. Ilyen még nem történt. Kénytelen vagyok italt hozni és állandóan kortyolni, ami viszont megtöri az olvasás ritmusát.

Felolvasok. A hangomat kölcsönzöm a papírra vetett, gépelt, megszerkesztett, nyomtatott szavaknak. Életre keltem a könyv világát, fákat suttogok, patakokat szipogok, napot nevetek, szelet szuszogok, embereket lehelek. Légvárakat építek, csupa-szín és csupa-tér légvilágot, mely csak arra vár, hogy valaki betegye a lábát. Egy majdnem-tökéletes világ.

Beteg embereknek olvasok fel. Nagyon beteg embereknek, akiknek nincs családjuk, vagy akikkel nem törődik senki. Három barátommal találtuk ki ezt; hobbi, ahogy mások barlangászni járnak, vagy moziba. Mi úgy gondoltuk, csináljunk olyasmit, amivel segíthetünk az embereken. Egykettőre hírünk ment, nem is gondoltuk volna, s most már a kórházak, klinikák keresnek meg minket. Mindenhol akad egy-egy lelkes orvos, aki hallott rólunk, és hív. Egymás közt elosztottuk a feladatokat, s hárman felöleljük a két fél közötti kommunikáció teljes skáláját: Bulcsu meghallgat, Sala beszélget, én felolvasok. Olyan betegeknek, akik csak hallgatni tudnak, akik túl gyengék, hogy beszélgessenek. Nem szeretek beszélgetni. Nem tudnék nekik mit mondani. Viszont imádom a regényeket, sok-sok százat olvastam, s örülök, ha ezt mással megoszthatom.

Amikor egy beteghez hívnak, igyekszem megtudni róla mindent, ami fontos lehet, és aszerint választom ki a regényt. A regény rendezett világot nyújt, olyat, amiben szívesen elbújnánk egy időre. Bujkálás. Eszképizmus. S nem ugyanez a kóma is?

Fogalmam sincs, mi pontosan a kóma, hidegen hagy az orvosi diagnózis. Ez az első kómás esetem, de a beteg az beteg. Én egy testet látok, amibe az én visszahúzódik a világ elől, és addig-addig menekül, míg eltéved. Az én módszerem se nem tudományos, se nem misztikus. Nem szedálás, nem áldozatbemutatás. Egyszerűen olvasok. Felolvasok. A hangom a ködkürt, hogy a tévelygő hazataláljon.

– Újév este ütötték el – mondja a gyönyörű nővér. – Cserbenhagyás. Az árokban találtak rá hajnaltájt. Teljesen átfagyott. De ez mentette meg. – Felém fordul. Ne nézzen úgy rám azzal a gyönyörű szemével! – Kóma – rebegi.

Életemben nem hallottam csodálatosabb szót.

Leolvasok. Arcokat, gesztusokat, rezzenéseket. Két év alatt sok apró nüanszot elsajátítottam. Nemcsak a könyvből olvasok, hanem a hallgató reakcióiból is. Ha csak megrebben a pupillája, tudom, hogy lassítanom kell; megrándul a szája, hát halkabbra veszem a hangom. Olvasok pattogósan, és olvasok vontatottan. Olvasok provokálón, nyersen, sőt durván, bár jobb szeretek gyengéden, szerelmesen. A hang önmagában erotikus képesség, hozzádörgölőzik a másik bőréhez, simogatja, becézgeti. A hangszálak keltette fizikai rezgés végigvibrál a levegőn, részecskék légióit bolygatva meg, majd lecsapódik a másik bőrére, akár a harmat. Találkoztam természetesen már néhány hitetlen, sőt direkte ellenséges hallgatóval, de ez a részecskeszintű fizikai ostrom előbb-utóbb felőrölte az ellenállásukat.

El kell találnom, számára milyen könyv/világ a vonzó, hová szeretne kerülni innét. Illetve onnét, hiszen innét már oda került, más-állapotban van, s ha nem hülye, és eleget látott, ide biztos nem akaródzik visszajönnie. A felolvasott világ azonban másmilyen: be tud ékelődni a kettő közé, az itt és az ott közé. Hangom behatol a testébe, s nemcsak a fülén, de az orrán, száján, sőt a pórusain keresztül, beleszivárog, s szétárad a vérben. S még mielőtt az agya azon zugába érnék, ahol összekuporodva vagy épp kitárt karral vár, már birtokba vettem a testét, beleoltottam a vágyakozást a másik világ iránt.

Néha megbeszéljük egymás közt az eseteinket. Bulcsu titokban magnóra veszi a neki elmondott „gyónásokat”, ahogy ő fogalmaz, s ha akad köztük egy különös, megmutatja nekünk, de csakis nekünk. Tudtommal soha senki másnak.

– A nővéremmel volt gyermekkorunkban egy álmunk. Kitaláltuk, hogy a Szaharában fogunk teázni. Ez már a vége felé volt. Valamivel pótolni kellett a mozgást. A nővérem fehérvérű volt, ekkor már fel se tudott kelni az ágyból. Kint tombolt a nyár. A leeresztett redőny mögött úgy zsizsegett a hőség, akár gátszakadás előtt a víz, itt-ott pár lyukon túl is csordult, és színtelen, vékony sugarakkal döfte át a félhomályos szobát. A nővérem szomjas volt, szinte elepedt, közben meg szakadt róla a veríték. Anyuék megparancsolták, hogy nem itathatom, mert csak felpuffadna, egy ruhát kellett vízbe áztatnom, s abból facsarni pár cseppet az arcára és az ajkára. Cserepes volt az ajka. Én találtam ki, hogy a sivatagban vagyunk. Lezuhant a gépünk, mi vagyunk az egyedüli túlélők, napok óta vándorolunk már, s ennyi vizünk maradt, egy zsebkendőnyi. Ej, sóhajtottam, de meginnánk most azt a teát, amit anyu itatott velünk, ha kellett, ha nem, lehetne akár a kamilla is, amire mindig pofákat vágtunk, most bezzeg meginnánk, meg az utolsó cseppig. Eddigre már csüggött a szavaimon. De túl fogjuk élni, mondtam neki. Ő meg azt mondta, nyögte inkább: ha túléljük, visszajövünk a Szaharába egy teára. Esküdj meg. Jó, feleltem, ha túléljük, visszajövünk a Szaharába egy teára…

Ráolvasok. Hangom folytonos jelenidejével csalogatom magamhoz. A hang maga a teremtés, felolvasok, tehát vagyok, ez az én üzenetem, minden kiejtett szó varázsige, a beszéd cselekvés, én vagyok, aki megzavarja a láz(ár)álmát, igenlő igéim igézők, nem mondhat nemet. Ráolvasom a szavakat, lehetőséget kínálok, egy világot, ahol nemcsak hogy van a számára hely, de csakis a számára van hely. Bármilyen könyvből is olvasok, csakis egyes szám első személyű elbeszélésről lehet szó. Tapasztalataim szerint annál, hogy „én”, nincsen erősebb ige, az egyes szám első személyű elbeszélő olyan fekete lyuk, amely magába szippantja a képzeletet. Ha belegondolunk, az élet alapvetően az elbeszélő énre épül, hisz ahányszor csak megismerkedünk valakivel, a saját történetünket adjuk elő; ebben az értelemben tehát mind privát Homéroszok volnánk, így próbáljuk kipuhatolni az egymáshoz való (v)iszony lehetőségeit. Folyton ez ismétlődik mindenféle helyzetben és variációban, még itt a kórházban is, amikor az orvosok a panaszainkról kérdeznek.

A kómára azonban ez nem áll. A kómás nincs jelen. Visszavonul, hallgatásba burkolózik, nem mesél, s így nekem kell helyette mesélnem valamit, amit ő szívesen mesélne.

A kórház lapos tetején van egy kis tér, idejárnak az itteniek pihenni, cigizni, sírni.

A gyönyörű nővérrel kettesben vagyunk. Nyugszik a nap, mintha egy véreres szem csukódna be. A fénye melengető, lehunyt szemmel mártjuk arcunkat bele, bár én legszívesebben őt bámulnám.

– Tudta, hogy a napfény sok-sok összetevőből áll?

– Tényleg?

– Az egyik a lítium.

– Lítium? Ezt biztos nem tudtam. Köszönöm.

– Váljék egészségére.

– S mire jó a lítium?

– A kedélybetegségek elsődleges gyógyszere. Például a depresszióé. Ezért olyan megnyugtató a napba nézni.

– Én azt hittem, ártalmas a napba nézni.

– Általában igen, de amikor gyenge, akkor kimondottan hasznos. Amikor kel vagy nyugszik.

– Lítium-napkelte.

– Lítium-naplemente.

És már nem tagadhatom magam előtt, hogy mind lassabban olvasok. Összefolynak a betűk a szemem előtt, eltűnnek a szóközök. A mondatok valósággal tekeregnek, kicsusszannak a lapról, le a padlóra, be az ágy alá és a sarkokba, ahol összetekeredve vádlón merednek rám. Betűket látok, egymagukban meg csoportosan, betűk vegy- és léttiszta állapotukban, amikor nem jelentenek semmit, csak magukat. Lefoszlik a szavakról a jelentés, mint csontról a hús. Eszembe jut, hogyan tanultam olvasni. Kép és alatta betűk. Össze kell olvasni: „Cica. Ház. Ég. A tűz ég? Nem, a kék ég.” És aztán a kép mindahányszor megjelenik a fejemben, ha meglátom azt a bizonyos betűcsoportot. Milyen kép tartozik ahhoz, hogy kóma?

Sala résnyire nyitva hagyta az ajtót, elég jól hallom.

– Szóval úgy próbáljam nem megölni magam, hogy tereljem el a figyelmemet? Ennyi?

– Miért ne? Maga mondta, hogy olyan ez a gondolat, mintha rádió szólna a fejében. Mintha a szomszédból hallatszana át.

– Tudom, mit mondtam. Na és?

– Egyszerű. Túl kell zajongani azt a rádiót. Olyan lármát csapni, hogy ne hallja. Keressen magának hobbit. Kösse le a figyelmét.

– Hobbit, azt mondja? Agyagozás meg ilyenek?

– A maga alkatával lehet valami sportosabb, fizikálisabb. Barlangjárás, akár hegymászás. Ott nem lesz közben ideje gondolkodni.

– Á, olyasmi nekem nem menne.

– Meg kell próbálni. Mindenki jó valamiben, csak meg kell találni azt a valamit.

– De hát ezt próbálom eldadogni magának már egy órája. Én abban vagyok a legjobb, hogy elcsesszem a saját életemet. Huszonnégy órában csinálom. Rohadt jól megy, velem született adottság. Igen, ahogy belegondolok, genetikailag örökölhettem. Ilyen volt anyám is.

– Az anyja?

– Halálra itta magát. Ami nem kis teljesítmény. Talán nekem is ezt kéne művészi szintre emelnem: az elcseszett élet. Work-in-progress, ahogy az angolok mondják, a folyamatban lévő mű. Sőt, lehetne akár interaktív is, az most nagy divat úgyis.

– Úgy érzi, a világ készen áll erre a forradalmi kísérletre?

– Talán. Talán nem. Talán megelőzöm a koromat.

És tudom, hogy a kómás lány legyőzött. Ő nem olyan, mint a többiek, ő más. Én pedig azt hittem, hogy ami eddig bevált, beválik most is. Csak olvastam és olvastam, szavak ezreit olvastam rá abban a hitben, hogy ezzel előcsalogatom, hogy az itt felépített világ – vagy inkább: az idevarázsolt világ – majd elég lesz. Mindeközben ő nem mozdult. S szavaim szétfoszlottak, megpépesedtek, a teste pedig szépen felszívta mind, én meg azt hittem, akkor biztos így lesz: majd rátalálnak ott, ahová bújt, és visszatér. Csakhogy ő nem mozdul ki teste eldugott zugából, szavaim pedig megtelítik testét, most már teljesen feltölthették, mindjárt ki fog csordulni a száján, az én szavam, az én hangom, mert ő már nem él, belefulladt a szavaimba. Lassú és fájdalmas halála lehetett. És milyen bátor lány, hisz nem tehetett mást, mint várta, hogy megfojtsa a hangom. Én meg mit se láttam ebből. Most már minden hiába, halott, a gépek még nem jelzik, mert hozzám hasonlóan nekik is idő kell, mire felfogják a jelet, ami valahol a teste mélyéről indulva már útra kelt, szavaim zaccán keresztül lassan tör a felszín felé, mint a tengerfenékre süllyedt hajóból az olaj.

Itt már nincs dolgom, de nem tudok elhallgatni, egyre olvasok, mert érzem, még akar valamit tőlem, hogy temessem el talán, egy gyilkosnak illik törődnie a testtel, elásni, vízbe dobni, ha mást nem, hát legalább kicsit megrugdosni, ezért folytatom az olvasást, minden szavam sírhant, csak dobálom rá a földet, dögölj meg, dögölj meg, dögölj már meg, itt ásom el ebben a kórteremben, a nyugati szárnyban, a deres neonfényben.

Az idegen, aki erre jár

– …fordításában így hangzik: „létparalízis”. Mindazonáltal ha ragaszkodunk az eredetihez, mondhatjuk, hogy „egzisztenciális dermedtség”, ami ugyan hosszabb, de éppolyan kifejező. S hogy miről is van szó? Az egzisztenciális dermedtség az az állapot, amikor az egyén egyszerűen beledermed abba, hogy él, hogy van. Mint Jake a pályaudvaron, ha emlékeznek még, harmadik fejezet. Nincsen trauma, nincs katasztrófa, a helyzet előzményei csak később tekinthetők át és azonosíthatók. Az egyén teszi a dolgát, és egyszer csak lefagy… igen, ez talán a kifejezőbb szó, amit maguk is értenek. Azt hiszem, a maguk nemzedéke már a számítógép emlőit szopta, úgyhogy gondoljanak arra, milyen, amikor „lefagy” a gépük… nos, pontosan ilyen az egzisztenciális dermedtség vagy lefagyás. Az okát csak a Nagy Kibernetikai Guru tudná. És a teendő?

– Kikapcsolni! – segít be egy lelkes fiú, aki még életében nem szólalt meg irodalomórán.

– Majdnem. Más?

– Újraindítani!

– Pontosan. Csakhogy magától ugye nem megy. Tehát kell valami külső hatás, ami lehet bármilyen hétköznapi, csak érjen el az alanyhoz. Egy vonat füttye, egy kocsiajtó csapódása, vagy egy idegen, aki arra jár. Tehát a létparalízis olyan nem-esemény…

A titkárnő kétségbeesetten integet a folyosón. Telefon. Nekem?

– Pöttöm nyög.

Először azonosítom a hívót: Adél, bocsánat, Donna, merthogy újabban így hívatja magát. Ő e-Mese, a feleségem nagyobbik lánya az első házasságából. A kisebbik lánya Lulu, a fia pedig Nagy B. Én vagyok e-Mese harmadik férje, amit jó jelnek tekint. Nekem egy szem fiam van az előző házasságomból, Pöttöm, civilben Márk. Igyekszünk liberális szellemben nevelni a családot, ami a vérségi rokonság ilyen sokféle szintjén óhatatlanul kaotikus jelleget ölt. Egy éve élünk együtt, s valahányszor valami történik, először mindig végigveszem magamban a girbegurba családfát. Lassan több házastárs lesz az életünkben, mint autó.

– Pöttöm nyög.

Most, hogy az alany már azonosítva van, jöhet a szituáció.

– Tessék, aranyom.

Érzem a telefonból sugárzó hideget. Leszögeztük, hogy a nevek nem ontológiai kategória, s mindenki olyan nevet választ, amilyet akar. Ezt én erőltettem, mert emlékeim szerint gyerekkoromban kis híján világgá mentem, annyira szerettem volna Prométheusz lenni. Tulajdonképpen bejött, csak például Adél/Donna abban éli ki a kis szadista hajlamait, hogy kétnaponta nevet vált, és ha nem emlékszem a soros nevére, megbüntet.

– Bocsánat. Kezdem újra, jó? Tessék, Donna.

– Pöttöm nyög – mondja Donna. – Úgy másfél órája. Egyfolytában. Csak úgy elkezdte. Nem csináltunk vele semmit. De nem akarja abbahagyni. Megőrjít.

– e-Mese?

– Nem tudom.

Ezt végre értem. Donna nem akarta hívni az anyját. Vagy egyszerűen úgy gondolja, hogy Pöttöm az én sarjam, az én gondom. – Megyek.

A forgalom lealázó. Én is lealáztam a diákjaimat, vissza se mentem, sőt eleve úgy jöttem ki a teremből, hogy a mondatot se fejeztem be, csak úgy hagytam lebegni magam mögött. De mit mondhattam volna? Hogy bocs, de a fiamra rájött a nyögés?

Az utcánkban metszik a fákat. Az ágaiktól megfosztott csonkok, akár a segélyért sorban álló veteránok. e-Mesééknek volt ugyan egy házuk, de eladták, meg én is a lakásomat, és közösen vettük ezt, mert ha kicsit kint van is, legalább a közösen kialakított életvitel összetart.

Hivatali lelkifurdalásomat azonnal felülírja a privát probléma, a nyögés. Eddig nem tudom, hogyan képzeltem el a nyögést, de nem így. Pöttöm a nappali közepén fekszik, hanyatt a szőnyegen. Donna mellette térdel, Lulu pedig a hüvelykujját szopva a fotelból nézi őket érdeklődve. Akár egy rituális áldozatbemutatás.

A négyéves Pöttöm ötvenéves nyögéseket produkál. Rövid, szinte staccato nyögések, pontosan kimért időközönként. A halk hang úgy betölti a nappalit, mint a füst, kaparja a torkomat. Színe is van, halványkék nyögés, és halványkék árnyalatba von mindent a nappaliban, még e-Mese rikítóan sárga kanáriját is. A kanári is Pöttömöt nézi, de egy szót se szól. Potenciális jelkép, csak megfejtésre vár.

– Száz…

– Százharminckét perce – segíti ki Donna.

– …hajminckét perce – mondja büszkén Lulu. Pont olyan izgatottan szopja a hüvelykujját, mint az első héten, amikor ideköltöztünk, és én elütöttem egy kóbor kutyát, s felvilágosultan hagytam, hogy Lulu végignézze, amint kiszenved. Akkor este e-Mese ünnepélyesen megígérte, hogy ha én kerülök dögrovásra, a föld alól is előkeríti a fiamat, hogy el ne mulassza a nagyszerű eseményt.

Donna arcán látom, hogy a telefonban félrediagnosztizáltam a dolgot: nem ijedt, sőt el van ragadtatva helyzettől. Vagy talán ijedsége nőtt közben elragadtatássá. Eddig csupán fiúzenekarok tudták elragadni, amiket, ha nem lennék liberális, tűzzel-vassal irtanék a házban. A házban mindenkinek jutott saját szoba. Egyedül a rend mint olyan az előírás, ezenkívül mindenki úgy díszíti vagy csúnyítja a saját zugát, ahogy tetszik. Vannak helyek, melyeket tekintetem (az orvos előírása szerint) egyszerűen átugrik.

Pöttöm nyög. Nem akarok ezzel a helyzettel vacakolni. Vissza kell mennem az egyetemre. Nem hagyhatok csak úgy félbe egy előadást. „Hallom, kolléga, félbehagyott egy előadást”, mondaná a tanszékvezető, minden hírek vízgyűjtője. „Igen, tudja, a fiam nyögött.”

Pöttöm eddig a semmibe bámult. Ahogy odalépek, rám szegezi a tekintetét, de a szó szoros értelmében: keresztre feszít a szemével. Nem akartam ezt a gyereket. Viszont meg akartam tartani O.-t. Szóval meglett a gyerek, O. meg elhagyott. Pöttöm orra pici, füle nagy. A szeme csillogóan barna, mint a leszedésre váró kávébab a bolíviai ültetvényeken. Minden apa áradozik, hogy milyen eksztatikus érzés, amikor a fiuk először rájuk néz, és önmaguk piciny mását látják benne. Hát amikor a kórházban a kezembe adták, én majdnem elhánytam magam. Most már nemcsak azért vagyok felelős, aki én lettem, de azért is, hogy ő lett. Ahányszor rám néz azzal a kis teflonarcával, bocsánatot kérek tőle, hogy ezt tettem vele, hogy iderángattam.

A szemét le nem veszi rólam, de a nyögés nem szűnik, még csak nem is alterál. Hullámokban árad felém. Eszembe jut, hátha van valami jelentése a Doppler-skálán, közeledő vagy távolodó asztrálroham, de a hang betolakszik az agyamba, szétzilálja a gondolataimat.

– Hipnotizálod, vagy mi?

– Kérlek, Adél, ez nem vicces.

Az arca becsukódik.

– Bocs, Donna.

Tüntetően kivonul a szobából. Mentségemre legyen mondva, hogy a múlt héten még valamelyik Szpájsz Görl volt, azelőtt meg már nem is emlékszem.

Konyha. A fehér neonfény fehér és fémszín felületekről verődik vissza. Fogantyúk, digitális képernyők, számlapok. Akár egy űrkilövő. Vagy műtő. Pöttömöt az asztalra. Vizet diktálok bele. Nyög. Szája kissé nyitva, de hiába csücsörítem össze a kezemmel, nem nyeli le, a víz lefolyik az állán. A ruhájára. e-Mese meg fog ölni. Csücsörítem a saját számat, példával elöl járandó, de hát miben tudtam valaha is példát mutatni neki? Vagy bárkinek? A konyha fehér és fémszín felületein visszhangzik a nyögés.

– Hiába.

Nagy B áll az ajtóban csüggedtsége teljes pompájában.

– Hogy?

– A víz.

– Miért lenne hiába? Csuklásra is jó.

– Csakhogy ez nem csuklás. Létparalízis.

Nagy B most tizenhárom éves, ennek megfelelően tobzódik a világtagadásban. Ami nem gátolja meg abban, hogy a lehető legtöbbször lelejmoljon. A rajta lévő cucc vitte el a fizetésemet.

– Nem edzésen kéne lenned?

– Az edzőt csalja a felesége.

– Ki mondja?

– Mindenki.

Most nem hiányzik a retorikai cselgáncs.

– Ez tény? Bizonyítható?

– Attól függ, mit nevezünk bizonyítéknak. Ha esetleg a nyögés elmúlna, mire e-Mese hazaér, attól még tény marad? Akár le is tagadhatnád. Hacsak nem vesszük videóra. Ebből később Pöttöm is okulhatna, ha arra kerül sor, hogy élet-halál közt kell választania. Merthogy a létparalízis visszatér.

– Turkáltál a jegyzeteimben?

– Olvasnivalót kerestem, de az Élveboncolás tíz könnyű lépésben-t éppen Lulu olvasta.

Eddigi legnagyobb vitánk e-Mesével éppen akörül forgott, hogy én úgy véltem, liberális nevelés ide vagy oda, a Necronomicont, a Középkori varázslatokat és a hasonló könyveket azért ne hagyjuk szem előtt. e-Mese ragaszkodott hozzá, hogy minden olvasót megillet az ártatlanság vélelme.

Miután porig rombolta az önbizalmamat, Nagy B kisomfordál a konyhából. Az ablaküvegen vörös sátánkereszt: Nagy B pólójának hátáról. Legalább következetes a fiú, hogy egyből a Legfőbb Tagadóhoz folyamodik.

Pöttöm úgy bámul, megfájdul tőle a fejem. Fejfájás, ez az. Visszaviszem a nappaliba (a víz eláztatta a kis ruháját, szárazba kell tennem, mert e-Mese megöl), és bekapcsolom a varázsdobozt. Imádja a tévét. Kicsit felhangosítom, hogy átzubogjon a nyögésen. De Pöttöm nem nézi a tévét, engem néz. Mutogatom neki, hogy tévé, tévé, odafordítom a pofikáját, csatornát is váltok, hátha a mozgásra jobban reagál. De Pöttöm újra és újra felém fordul, rám nyög. Nem tudom, tisztító vagy romboló nyögés-e ez. Milyen frekvencia lehet? Talán hallásküszöb alatti tartományba is átnyúlik, s minden nyögés szétroncsol valamit a bensőmben. Inak elmállanak, izmok szétfoszlanak, csontok kilazulnak. A kreatúra megsemmisíti teremtőjét.

A fogpasztareklám ad egy ötletet. Kiviszem Pöttömöt a konyhába, felrakom a mosogató mellé. A hűtő akkora, mint én. Most szívesen belebújnék, hogy lefagyasszam magam, amíg elmúlik a krízis. Bár a jövőre nem vágyom. Viszont a múltba nem szokás hibernálni.

– Látod, Pöttöm? Csoki.

Csak bámul rám. A szájába teszek egy kanál pudingot. Nem nyeli le. Nyögése tompább, de nem kevésbé ijesztő.

– Nézd, apu is eszik.

Nem nyel utánam. A megolvadt puding kicsurran a száján. Íme, génjeim letéteményese. Kíváncsi vagyok, az öngyűlölet örökletes-e. Talán azért bámul így rám, saját eltorzult tükörképére. Akkor már ketten gyűlölünk engem.

A pudingot vissza a hűtőbe. Pöttömöt nem érdeklik a mozdulataim. Tettekkel nem tudom a figyelmét elterelni magamról. Otthagyom, átmegyek a nappaliba, felerősítem a tévét. Na még jobban. Meghalt a világ legöregebb embere. Hurrá. Végre egy hermeneutikai kapaszkodó. Pöttöm nyög a konyhában, mint egy párját hívó prémes állat.

Hangok a konyhából.

– Gyertek ki onnét, hagyjátok békén.

Donna bukkan elő Lulut vezetve kézen fogva. Donna akkor fogta utoljára Lulu kezét, amikor még rá tudta erőltetni akaratát és babaruháit. Tessék a bizonyíték, hogy a tragédia összekovácsolja az embereket.

– Békén? De hát nyög.

– Ne zavarjátok.

– Zavarni? De hát nyög.

Echolália? Nem erről olvasott múltkor e-Mese? Talán épp Donnának esti mese gyanánt? Nagy B lehangolt léptei alatt dobog a lépcső. Megszemléli a konyhát.

– Vízpróbának veted alá, mint a középkorban? Állítólag hatásos volt.

A szarkazmus olyan, mint a himlő, át kell esni rajta. Előbb-utóbb. De nekem most nincs lelkierőm szembenézni az idővel semmilyen formában.

– e-Mese mikor jön?

– Még egy óra. De neked kell elmenni érte.

– Hol van?

– Felolvas.

Vihognak. Tessék, a liberális nevelés hatása. Kinevetik saját anyjukat, csak mert segíteni próbál másokon.

– Ha valamelyiktek kómába esne, megmondom neki, hogy kinevettétek, és sose fog felolvasni nektek.

e-Mese most csatlakozott egy társasághoz, és kómába esett embereknek olvas fel. Akiknek nincs családjuk, hogy ott üljenek, és beszéljenek hozzá. A hang állítólag jót tesz. Mutatja nekik a kivezető utat. És nekem ki mutatja meg?

Pöttömöt a kocsiba rakom, kitolatok. Nagy B, Donna és Lulu az ajtóban állnak, mögöttük a fehér neonfény. Posztmodern ikonnak is elmenne.

Sokat gondolkodtunk, hogy dadát kéne hívni a két lánynak, merthogy alig vagyunk otthon, a napközit pedig bojkottálják. Melyik a jobb: a lányokat a halálvágyban tobzódó Nagy B felügyelete alatt hagyni, vagy egy náci dadára? A dadaisták nácik voltak? Ha az egyik generáció örökli a másik hibáit, az eredmény színtiszta degeneráció.

A szűk térben a nyögés jobban hat. Először a fejemben, majd a gyomromban érzem, de a hányinger hamar elmúlik. A hang gyorsan asszimilálódik a térhez, nem ver visszhangot, inkább mintha egyszerre minden irányból szólna. Már nem csak arról van szó, hogy a fiam nyög mellettem. Azzal, hogy a kocsiba tettem – sőt azzal, hogy hazajöttem az egyetemről, félbehagyva az előadást –, a nyögés epicentrumába hatoltam be. Nem is hallom már a nyögést: hömpölyög körülöttem, árad a műszerfalból, az ablakokból, az üléstámlából, de még a hátsó ablakra liberálisan ragasztott vigyorgó denevérből is. Viszont ha mindenből árad… akkor miért ne áradna belőlem is?

Bekapcsolom az irányjelzőt. Az apró zöld nyíl a nyögés ütemére villog. Az ütem adott egységnyi időtartam. Megtapogatom a csuklómat: pulzusom is a nyögésre ver. Pöttöm szeme rajtam. A nyögése metronóm, nem óraidőt mér, ez csak szenvtelen klit-klat, nincs naptári relevanciája. Pöttöm nyögése kizökkentett az időből, kattog az óra, de mutató híján. Ez lenne a létparalízis? És kit kapott el: őt vagy engem?

Nyílik az ajtó, s mint az űrben, a kocsi zárt teréből sziszegve kiszökik a levegő. Oda sem kell néznem, tudom, hogy e-Mese az: aurájától megkergülnek a műszerek, a benzintank megtelik, a kilométer-számláló visszakozik. Mese megcsókol. Felkapja Pöttömöt. A világrend helyreáll.

A ház csendes. Fehér pizsamámban saját szellemem is lehetnék. De nem vendettáért jövök. Még sosem néztem be a gyerekekhez este, nálunk a liberalizmus elavultnak nyilvánította a jóéjt-puszit. Óvatosan kell csinálnom, mert ha észrevesznek, végem. Lulu alszik. Ez rendben. Donna is, mellette valami kép az ágyon, jobb, ha nem tudom. Nagy B arccal a falnak, fülén a walkman; testet öltött kettős értelem: lehet, hogy alszik, lehet, hogy ébren van.

Eszembe jut… nem is, mert el se felejtettem, úgyhogy inkább: ott bujkál bennem a kérdés, hogy hogyan folytattam volna a mondatot a létparalízisről. És eszembe jut (igen, ez már jó), hogy bizonyos tekintetben tökéletesen megmutattam a diákoknak a lényeget, úgy, ahogy szavakkal nem is lehet jobban: az előadást a közepén hagytam abba, a mondat a levegőben lebeg azóta is. „Ezek szerint a létparalízis olyan nem-esemény…” Pöttöm nyögése döbbentett rá, hogy ebben szenvedek. Nem érdekes már, mikor kezdődött. A lényeg, hogy mikor lesz vége.

Pöttöm már nem nyög. A hang rezgések útján terjed. Fizikai kiterjedése nincs, tehát hiányalakja sincs. Akkor mire várok? Pöttöm fekszik az ágyban. Arca nem hasonlít jobban az enyémre, mint egy kínai agyagkatonáé. Ő nem az én miniatűr másom. Ő nem én. Akkor ki? Aki segíthet rajtam. Arca kétségtelenül egzotikus, szemem előtt homokbuckák és buja vegetációjú folyópart jelenik meg. Magamra húzom a szoba édes-szappanos gyerekszagát, akár egy takarót, és merőn figyelem az álomárnyékos arcot. Várok egy idegent, aki erre jár.