Rózsás János

Utazás a múltba

Odessza, Nyikolajev, Herszon

2002. május 3–5.

2002. március 19-én csengett a telefonom. A Duna Televíziótól hívott fel R. Takács Olga irodalmi szerkesztőnő. Nagy meglepetésemre közölte, hogy a szerkesztőségnek szándékában áll velem egy riportfilmet készíteni, méghozzá olyan körülmények között, hogy a forgatócsoporttal kiutazunk Ukrajnába. Felkeressük azokat a városokat, helyszíneket, ahol én a szovjet rabságom első időszakát töltöttem. Megkeressük azokat a helyeket, ahol a táborok álltak, a munkahelyeket, ahol dolgoztam magyar rabtársaimmal együtt annak idején, valamikor 1945-ben és 1946-ban. Természetesen ez még csak terv, de a lehetőségeket, a részleteket a közeli napokban tisztázzuk.

Hittem is, nem is abban, hogy ez az utazás megvalósulhat. No meg az ukrajnai közállapotokról, utazási nehézségekről olyan sok rosszat lehet hallani… meg aztán egy korábbi utazásom emlékei, amikor 1979-ben egy hivatalos delegációval ugyancsak eljutottam Odesszába és Herszonba, nagyon mély nyomot hagytak bennem. Akkor még a Brezsnyev-korszak nyomasztó légköre vett körül, a gyanakvás és idegenkedés a vendéglátók és a minket kalauzoló „elvtársak” részéről. Abból, hogy minden lépésemet figyelik, az elvtársak nem is csináltak titkot, és bár ismerős tájakon jártam, s érdekes volt minden, alig vártam, hogy magam mögött hagyjam a szovjet államhatárt.

Egyelőre nem nagyon tűnődtem az elkövetkezőkön, mert arra gondoltam, úgysem lesz az egészből semmi. De bizony a következő telefonhívásnál R. Takács Olga már arról tájékoztatott, hogy teljesen bizonyossá vált az utazás lehetősége. Arról volt szó, hogy az utazásra valamikor április közepe táján kerülhetne sor. Én ellene vetettem, hogy a parlamenti választások két fordulója között és még utána néhány napig nem lehetséges az utazás, mert Nagykanizsán a városi választási bizottság elnöke vagyok, és ezekben a hetekben – a meglehetősen eldurvult választási kampány időszakában – sok minden előfordulhat, ami a városban az állandó jelenlétemet igényli.

A március 28-án lefolytatott telefonbeszélgetés alkalmával megállapodtunk, hogy valóban a választások lebonyolódása után, április végén vagy május elsején kerülhet sor az utazásra. Ekkor majd Herényi Károly úr, az MDF országgyűlési képviselője is velünk jön. Nagyon szívesen vesz részt a helyszínek felkeresésében, az ő számára is nagy élményt jelent a múlt és a jelen találkozása. Mivel hozzá már korábbról baráti kapcsolatok fűztek, igen megörültem leendő társaságának.

Április 8-án Olga férje, Hajtó Béla barátom személyesen jött le Nagykanizsára, és elvitte tőlem az útlevelemet, mely az utazási előkészületekhez, formaságokhoz szükséges volt.

Április 23-án aztán végleg tisztázódott a menetrend: május 3-án, pénteken repülünk varsói átszállással Odesszába, és három nap alatt megvalósítjuk a tervünket. Az utazás hazafelé ugyancsak Varsón keresztül történik, átszállással, május 5-én, vasárnap délután.

Én magam is kissé nehéz szívvel készültem az utazásra, de a feleségem végképpen nem lelkesedett ezért a „kalandért”. A repülőgép is bizonytalan jármű, de azok a körülmények, melyek minket Ukrajnában várnak, ugyancsak kiszámíthatatlanok. Hálás köszönet a Duna Televíziónak, hogy hajlandó ennyit áldozni az ügyért, de hát a kockázat mégiscsak azoké, akik útra kelnek!

Olga bátorított bennünket. Az utazási irodában, ahol az egész utat megszervezték, biztosították, hogy körültekintően jártak el, és különösen Odessza, amely turisztikai célpont a külföldiek számára, teljesen kulturált, európai körülmények között fogad minket.

Az utazás előtt egy-két nappal derült ki, hogy Herényi Károly barátunk – a legnagyobb sajnálatunkra – nem utazhat velünk. A parlamenti választásokon a baloldali–liberális összefogás győzött alig egyszázaléknyival a nemzeti értékeket valló pártok előtt, és így az eredményhirdetést követően az MDF-nek is komoly tárgyalásokat kellett folytatnia, a párt nem nélkülözhette egyik kulcsemberét még három napra sem.

Csütörtökön felutaztam a fővárosba, éjszakára a lányomnál szálltam meg. Így pénteken, május 3-án kora reggel vártam a taxi megérkezését, mely a forgatócsoportot velem együtt a repülőtérre viszi. Úgy is volt, pirkadatkor jött a taxi, és Olgát üdvözölvén a beszálláskor ismertem meg rendező-operatőrünket, leendő útitársunkat, Rudas Gábort. Hogy a szerény költségvetéssel dolgozó Duna Televíziót ne nagyon terheljük meg, a stáb létszáma kettő volt, de amint kiderült, a feladatot így is maximálisan sikerült teljesíteni. De hát erről majd a végén.

A repülőutazás az átszállással együtt minden különösebb kaland nélkül zajlott le, s helyi idő szerint pontosan 13 óra 55-kor simán landoltunk Odessza repülőterén.

*

Az utazási irodával történt megállapodás szerint a négycsillagos Csornoje More Szálló által megbízott gépkocsivezető várt minket a kijáratnál, hogy szálláshelyünkre vigyen bennünket. A bemutatkozásnál rögtön kiderült, hogy megnyerő modorú sofőrünket Vlagyimirnek hívják, és beszállhattunk kényelmes Mercedes mikrobuszába, minden baj nélkül.

Azaz dehogy. Gábor barátunk ugyanis azonnal akcióba lépett, és megrendezte a megérkezés filmre vételét. Úgyhogy legalább háromszor jöttem ki az épületből, amire olyan természetesnek tűnt megérkezésem, hogy érdemes lett a megörökítésre.

Az, gondolom, magától értetődő, hogy mindamellett, hogy én voltam a riportalany, a tolmács szerepét is betöltöttem az első perctől kezdve.

Elég hosszú volt az út a városon keresztül a szállodáig, és közben megismerkedtünk Vlagyimirrel, és tájékoztattuk utazásunk céljáról, feladatáról. Mivel újdonsült barátunk rendkívül készségesen válaszolgatott kérdéseinkre, kimerítő felvilágosításokat adott a ránk váró lehetőségekről, a helyi viszonyokról, Olga megkérdezte: ugyan, nem érne-e rá ma délután minket körülvinni Odesszában, felkeresve a számunkra érdekes helyszíneket? Két órát kért a délutáni program megvalósítására, és 20 USA-dollárt ajánlott fel a szolgáltatásért. Vlagyimir azonnal igent mondott. Megállapodtunk, hogy a szállodában elfoglaljuk szobáinkat, kissé felfrissülünk, és máris indulhatunk az épület elől.

Így is történt. Vlagyimir készségesen várt bennünket, és mi helyet foglaltunk mögötte. Én rögtön előadtam, hogy leghőbb vágyam (!) megtalálni és egy pillantást vetni arra a börtönre, ahol 1945. február 25-e és április 10-e között raboskodtam, és vártam a munkatáborba való szállítást, talán egyenesen Szibériába, hogy megkezdjem tíz évre szóló büntetésemet, mely majd csak valamikor 1954-ben ér véget, feltéve, ha megérem!

Emlékeim alapján elmagyaráztam, hogy börtönünk Katalin cárnő idejében épült vörös téglaépület volt, három-három emeletes négy tömbje keresztet alkotott, melynek metszéspontjában egy központi kupolás csarnok magasodott a tetők fölé. Külön volt az ugyancsak háromemeletes kórházépület, az utcafronton pedig a börtönigazgatóság. A konyha, a raktárak és a fürdő épülete földszintes volt, az utcáról nem volt látható, eltakarta a börtön bástyája. Egyik magyar bajtársam később azt állította, hogy ez az épületegyüttes a tengerparton állt.

Vlagyimir tudta, hogy miről beszélek, de rögtön mondta, hogy ez bizony nem a tengerparton van, hanem a Ljusztdorfszkaja úton, a Vodaprovodnaja utca folytatásában. Talán valaki a börtön legfelsőbb emeletéről, ha felágaskodott a rácsos ablakig, tiszta időben elláthatott a tengerig, de az nem a közelben csapdossa a partokat.

A Mercedesnek volt tetőablaka, így Gábor akadálytalanul filmezhette Odessza utcáit, és amikor a börtön mellett haladtunk el, arról is készített felvételeket. Én csak annyit láttam, hogy az utcafronton lévő, valamikori igazgatósági épület ablakai keret nélkül feketéllenek. Láttam a többi mögül kimagasodó vörös téglaépületet a vastag vasrácsokkal, no meg a központi kupolát. Meglehetős takarásban volt az általam ismert bástya és épület, mert jobbról is, balról is azóta épült börtönépületek fogták közre. De a helyszín felismerhető volt, és az utcán most is ugyanolyan ósdi, kék színű villamosok közlekedtek előtte, mint amilyeneket annak idején láttunk elhaladni, amikor a pályaudvarról idáig vánszorogtunk az őrök dühödt nógatása közben.

Ezután az volt a kívánságom, hogy keressük fel a személypályaudvart, ahová 1945 februárjában megérkeztünk Magyarországból, Románián keresztül. Ott léptem először orosz földre, végzetem beteljesülését érezve. A pályaudvar akkor romokban hevert, és csak a sínpályák voltak letisztítva, hogy valamiképpen a vonatközlekedést biztosítani lehessen.

A főpályaudvart, amelyet megtekintettünk, porig bombázták a második világháború első hónapjaiban, de újjáépítése után ismét nemzetközi színvonalú az épületegyüttes. A váróterem és az egyéb termek a stukkókkal, szobrokkal és oszlopsorokkal szinte templomi benyomást keltenek.

De minden valószínűség szerint ez nem az a pályaudvar volt, ahol minket kivagoníroztak! Már hazaérkezésünk után kinagyíttattam Odessza térképéről azt a részt, ahol a börtönkomplexum és a pályaudvar található. Kiderült, hogy a főpályaudvartól nyugatra található a teherpályaudvar, közöttük pedig a Kis Odessza pályaudvar. Ahogy elnéztem a börtön és a pályaudvar között megteendő útszakaszt, minket, rabokat legalább két kilométerrel előbb kiparancsoltak a széljárta tehervagonokból, valamelyik közeli pályaudvaron. Akkoriban, 1945-ben minden romokban hevert, a kisebb, szóba jöhető pályaudvarok is. Mai állapotukban már nem lennének azonosíthatóak az akkori jellemzők alapján. Mind a két leágazás jóval közelebb van a börtönhöz, és az elcsigázott, szédelgő raboknak csak néhány utcán át kellett botorkálniuk ahhoz, hogy megpillantsák a komor épületkomplexumot, a rácsos ablakokkal, magas téglabástyával. Így inkább csak a teherpályaudvar, esetleg a kis pályaudvar lehet az a hely, ahol először szovjet földre léptem 1945. február 25-én.

Mivel nekem Odesszában a börtönön kívül nem volt több ismert „emlékhelyem”, semmire sem emlékszem a nyomorúságon kívül, az volt a kívánságunk, hogy szeretnénk látni a nemzetközi kikötőt, valamint a híres Patyomkin-lépcsőt. Lehet, hogy annak a jellegzetes lépcsőlejáratnak más a neve, de mi csak így tudjuk meghatározni. Ugyanis a Patyomkin cirkáló 1905-ös matrózlázadásáról készült filmben igen emlékezetes jelenet színhelye a rohangászó-menekülő tüntetőkkel, de különösen felejthetetlen, amikor egy elszabadult babakocsi bukdácsol lefelé a lépcsősoron.

Vlagyimir kitűnő idegenvezetőnek bizonyult. A város történetét alaposan ismeri, minden jeles épületéről tudott valamit mondani. Megmutatta, melyik házban melyik híres történelmi, irodalmi, politikai személyiség lakott. Megcsodálhattuk a köztéri szobrokat, az Operaház épületét és a legnevezetesebb látnivalókat. A „kialkudott” két óra már régen letelt, de Vlagyimir is belemelegedett a sok megmutatni érdemes részletbe, végül majdnem négy óra hosszat kocsikáztunk keresztül-kasul a főként klasszicista vagy eklektikus paloták, középületek mellett elhaladva.

Lekanyarodtunk közben a város déli részén megközelíthető tengerpartra is, a strandok szomszédságában. Vihar volt készülőben, amiből aztán nem lett semmi. De a Fekete-tenger tényleg fekete lett, és haragos hullámai harsogva ostromolták a partot. Gábor élvezettel filmezte az egymásra toluló, sötét tarajú hullámokat, alig lehetett onnan elcsalogatni.

Aztán persze kötöttünk egy további, mind a két fél számára előnyös megállapodást. Kiderült, hogy másnap, szombaton Vlagyimir szabad, és egész nap a rendelkezésünkre tud állni. Az anyagiakban is rögtön tisztáztuk a dolgot. Mind a hárman kaptunk a költségeinkre személyenként 50-50 dollárt. Megkérdeztük, ha ezt az összeget összedobjuk, 150 dollárért hajlandó-e elvinni bennünket a Mercedesével először az Odesszától 120 kilométerre lévő Nyikolajevba, majd az ottani helyszíni felvételek után további 75 kilométerre, Herszonba, hogy ott is körülnézzünk. És majd estefelé hazatérünk a Csornoje More szállodába, a második éjszakázásra…

Vlagyimir igenlő válasza azt jelentette, hogy nem maradt egy fityingünk sem. Elhatároztuk, hogy nem fogunk éhen halni: reggelit kapunk a szállodában, aztán ami kis élelmet hoztunk vésztartaléknak, majd azon elleszünk a következő két napban. Persze az, hogy valami emléktárgyat vegyünk, képeslapot vagy ilyesfélét, ezek után ki van zárva. Mindent a szemnek, semmit a kéznek.

A beszélgetés során az is kiderült, hogy a görögkeletieknél most van húsvét! Tehát mi voltaképpen a nagypénteket, nagyszombatot töltjük most kint, és húsvétvasárnap délután repülünk majd vissza a nyugati keresztény-keresztyén világba.

Ez aztán úgy került szóba, hogy Olga felajánlotta Vlagyimirnek, hogy a feleségét is hívja el a másnapi kirándulásra. Nem lehet, mert készülni kell az ünnepekre, festeni a piros tojást! Náluk háromnapos az ünnep, sokat kell készülni rá, a nagyböjt után sok bepótolnivaló van evésben-ivásban, mert a keleti rítusú egyházban bizony nagyon komolyan veszik az önmegtartóztatást, még szeszes italt sem szabad inni!

Miután a szálloda előtt elköszöntünk Vlagyimirtől, felmentünk a szobáinkba, hogy valamit harapjunk. Aztán elhatároztuk, hogy most alkonyatkor pedig gyalog járunk egy kicsit Odessza közeli utcáin.

Valóban úgy volt, ahogy a budapesti tájékoztatás szólt: rend és nyugalom az utcákon, angolul, franciául, németül, sőt japánul társalgó külföldiek sétálgattak a dolgukra siető, ünnepi előkészülettel elfoglalt helybeliek mellett. Sehol egy rendetlenkedő, hangoskodó vagy italos ember. Szinte hihetetlen. Pedig nem találkoztunk rendőrrel sem.

*

Május 4-én, azaz nagyszombat reggelén, miután elfogyasztottuk a bőséges reggelit – a svédasztal ajánlatát is igénybe véve –, útnak indultunk kelet felé. Gábor elfoglalta „őrhelyét” a nyitott tetőablaknál, és lelkesen filmezte a mellettünk elsuhanó tájat, aztán a limánokat, melyek tengertől elzáródott, meglehetősen nagy felületű belvizek voltak, egy-egy beláthatatlan völgy mélyedését kitöltve.

Útközben elmondtam Vlagyimirnek, hogy az első munkatábor, ahová az odesszai börtönből egy tehervagon-szerelvényt megtöltő rabszállítmánnyal, hat napig tartó keserves utazás után megérkeztem 1945. április 16-án, Nyikolajevban volt. A pontos címére is emlékszem: Komszomolszkaja utca 5. E házszám mögött voltaképpen az utcafronton húzódó gyümölcsöskert takarásában épített nyolc, hosszúkás lakóbarakkból álló láger volt, ahonnan naponta szigorú fegyveres őrizet mellett vonultunk ki munkára. A legfőbb munkahelyünk a németek által földig bombázott, a francia kommunistáról, Martyról elnevezett hajógyár romja volt, annak eltakarításán dolgoztunk, hogy a megtisztított terepen megkezdődhessen az újjáépítés. A hajógyár a Bug folyó Fekete-tengerbe ömlő tölcsértorkolatánál épült. Ott már olyan széles a víztükör, hogy nem tudtuk: ez még a folyó, vagy már a tengeröböl volna?

Vlagyimir bólogatott. Annyira nem ismerte Nyikolajevet, mint Odesszát, de természetesen már többször átutazott rajta. Ahogy a városba érkeztünk, megérdeklődte, hogyan jutunk el a Komszomolszkaja utcába. Oda is értünk, és megtaláltuk az 5-ös házszámot is. Az utca fekvéséből megállapítottam, hogy helyben vagyunk. Csak hát 1945. augusztus 25-e óta – amikor én innen máshová kerültem – bizony ötvenhét esztendő telt el. Arra nem is gondoltam, hogy azok a fabarakkok még valami okból állhatnának, de az illúzióromboló volt, hogy éppen az utca páratlan oldalán egy hosszú panel szalagház húzódott, minden egyéb korabeli építményt is eltörölve a föld színéről. A sors fintora: a páros oldalon ugyanazok a kis földszintes vályogházak sorakoztak, amelyeket én a negyvenes években láthattam, amikor vonultunk kifelé munkára. Talán csak a mészréteg vastagodott rajtuk, de a szegényes viskók ugyanazok. Így Gábor nem is filmezte a panelházat, csak az általam felismert házikókat a páros oldalon, no meg a hatalmas víztócsákat az úttesten.

Azután a munkára való kivonulás útvonalát követve végighaladtunk egy széles főutcán, és eljutottunk a gyártelepen túl a Bug torkolatához, ahonnan egy gyaloghídtól láthattuk a hajógyár jelenlegi épületeit a part mentén.

A gyaloghíd karfájának támaszkodva, mögöttem a Bug széles víztükrével és a gyártelep látványával, röviden visszaemlékeztem arra az 1945-ös tavaszra és nyárra, amikor az odesszai börtönből odaszállított, hamuszürke arcú, a nélkülözésektől meggyötört rabok tömege, hoszszú gyalogutat megtéve a lágertől a munkahelyig, reggelenként elözönlötte a romokat, és primitív szerszámokkal, puszta kézzel esett neki a kövek, téglák kibontásához, saroglyára rakva hordta a kijelölt helyre, a térség megtisztítása végett. Iszonyatosan nagy volt a halandóság,
egyre-másra tünedeztek el a brigádtársak. A brigádvezetők pedig nyers parancsszavakkal nógatták az erőtlenül imbolygó embereket a magas norma teljesítésére. A lágerparancsnok azzal vigasztalta a panaszkodó rabokat, hogy ne szóljunk semmit: mi mindennap megkapjuk a nyomorúságos kenyérfejadagunkat, de a város lakói sokszor hétszámra sem látnak kenyeret! Egyek voltunk a szenvedésben az egész szovjet néppel. A bolsevista rendszer a jól szervezett állambiztonsági szerveivel alaposan feltárt és kegyetlenül megtorolt minden vélt bűnt, melyet vele szemben elkövettek vagy elkövethettek volna, de a lakosság szükségleteinek kielégítését nem tudta megszervezni.

Sok magyar sorstársunktól búcsúztunk el örökre ezekben a hónapokban, akik nem bírták elviselni a testi-lelki gyötrelmeket. Idegen földben, a nyikolajevi rabtemetőben alusszák örök álmukat.

Révedező szemmel, nehéz szívvel néztem körül a valamikori kínszenvedések, emberi megaláztatások színhelyén. A mellettem elhaladó, dolgukra siető emberek, az azóta felnőtt nemzedék fiatalja-öregje a mindennapi élet sodrában nem is sejti, hogy földi pokol volt itt a második világháború utolsó évében és az azt követő időkben.

Aztán beszálltunk a mikrobuszba, hogy folytassuk utunkat Nyikolajeven túl, rabságom következő állomása, Herszon városa felé. Mielőtt kimentünk volna a városból, megemlítettem, hogy időnként kivezényelték a brigádokat az ugyancsak lebombázott húskombinát romjainak eltakarításához is. Ez a munkahely nem volt messze a lágerünktől. Némi kérdezősködés után meg is találtuk a közben természetesen újra felépült húskombinátot. Azonban nagyon sivár képet mutat: az egész Ukrajnára jellemző nyomasztó munkanélküliség elérte ezt az üzemet is. Épületei némán meredeznek, nincs élet, sürgés-forgás körülötte. Újra halott ez az üzem, anélkül, hogy lebombázták volna.

Ahogy róttuk a kilométereket új úti célunk felé, el-elhagytunk autóbuszjáratokat. Hát bizony eléggé ütött-kopott járművek voltak, utasokkal zsúfoltan. És bizonyára minden görbe fánál megálltak, a menetrend szerint. Nem nagyon tudtuk volna a tervezett programot teljesíteni, ha az ukrán tömegközlekedés járműveit vettük volna igénybe. Feltéve, hogy kaptunk volna rá jegyet, és cipeltük volna az egész felszerelést, felvevőgéppel együtt. Jobb volt ez így, hogy Vlagyimir vállalta a helyszínekre szállítást, közben hasznos idegenvezetői segítséget is nyújtva.

Ha önállóan kellett volna az utazásunkat megszervezni, gondot okozott volna az ukrán pénz, a hrivnya értékének a mindennapi életben való alkalmazása. Mert egy dolog a banki átváltás, de egy másik az, hogy ki tudja, milyen árak, tarifák vannak a hétköznapi életben. Ha magunkra maradunk, előfordulhatott volna, hogy tudatlanságunkat kihasználva hamar kiszedték volna belőlünk a napidíjunkat az élelmes vállalkozók, jóval a vállalt feladatunk elvégzése előtt.

Útközben elmondtam Vlagyimirnek, hogy Herszonhoz milyen emlékek fűznek, és milyen helyszíneket szeretnék felkeresni, amennyiben valami még megmaradt a régiből.

1945. augusztus 25-én felszámolták a nyikolajevi munkatábort, mert át kellett adnunk a helyet a hadifoglyoknak. A rabok többségét, vagy öt-hatszáz embert zárt alakzatban a hajókikötőbe kísérték. Ott várt ránk egy hatalmas uszály, melynek mély rekeszei gabonaszállításra voltak építve. Vaslépcső vezetett le az uszály gyomrába, ahol minden rekeszbe körülbelül százötven embert parancsoltak le, hihetetlen zsúfoltságban. Mint a cserebogarak a dobozban, úgy vergődtünk egymáshoz szorulva. Másfél napig tartott az út, melyet itt most nem ecsetelek, hiszen emlékirataimban bőven írok róla. A Bug torkolatából kihajózva a Dnyeper torkolatán hajóztunk fel Herszonig. Másnap, augusztus 26-án délután érkeztünk meg. Először a város határán túli mezőgazdasági lágerbe kerültem. De aztán elfogytak a termények a földekről, hó lepett be mindent, és a sovány fejadag miatt 1946. február elején annyira legyengültem, hogy őrkísérettel a városi rabkórházba vezettek. Onnan három hónap múltán kiírtak, május 4-én a Herszon város keleti szélén lévő 31-es lágerbe irányítottak. Ott először szőlőgazdaságban, majd különböző Dnyeper-parti építkezéseknél dolgoztam brigádommal együtt. Szeptember 17-én soroltak be egy hatalmas rabszállítmányba, amikor végleg búcsút vettem nemcsak Herszontól, de Ukrajnától is, és messze Északra vetett a balsorsom.

A városba érve először a volt lágerünk épületét kerestem a Konotopszkaja út végén, hiszen kőből épült, háromemeletes kórház volt eredetileg, valójában átvészelhette az eltelt majd hat évtizedet, még ha jelenleg más is a rendeltetése. A város hatalmasat fejlődött, messze kiterjeszkedett korábbi határain túl, és így elmosta mindazokat a támpontokat, melyek alapján eligazodhattam volna a helyszínen. Némi autózás, forgolódás után feladtuk a keresést, mert hasztalan próbálkozás volt csupán. Még az utca nevét is megváltoztatták, most éppen Perekopszkaja lett a neve.

Visszatérve a városba sikerült megtalálni azt az oszlopsorokkal díszített épületet, amely valamikor főúri kastély volt, az „én időmben” rabkórház, most pedig a városi börtön feladatát látja el. Majdnem átellenben vele egy szép görögkeleti templom emelkedik, melyre még ugyancsak ifjúkoromból emlékszem.

A valamikori rabkórház mellett – akkortájt szürkére volt mázolva az oszlopsorokkal együtt, most pedig okkersárga színben pompázik – egy hatalmas betonkocka épület magasodik, a börtön új épületszárnya, mely meglehetősen lerontja az utcaképet. Amint megálltunk a mikrobusszal, Gábor lelkesen kiszállt, és a börtönnel szemben felállította a háromlábú állványt, ráerősítve a felvevőgépet. Én a régi reflexeknek megfelelően rémüldöztem, hogy merészeli fényes nappal, mindenki szeme láttára célba venni a végre megtalált hiteles helyszínt, egy állami objektumot! Gábor rendületlenül filmezett, én pedig tisztes távolságból néztem, most mi lesz. Közben éppen őrségváltás volt a börtönnél, zárt alakzatban jöttek a börtönőrök, kutyát pórázon vezetve. Elhaladtak a filmező Gábor mellett, és ügyet sem vetettek rá. Hát ez nekem sok volt, alig kaptam levegőt. Ennyit változott volna a világ az „én időm” óta?

(Volt annak idején egy orosz rabtársam, aki azért kapott kémkedés vádjával tíz évet, mert Moszkvában megcsodált egy építészetileg szép palotát, ami – természetesen az ő tudtán kívül – valamilyen katonai objektumot rejtett a falai mögött. Azonnal, ott az utcán letartóztatták.)

Aztán Olgával és Gáborral együtt bementünk a templom udvarára, majd a templomba is. Öregasszonyok díszítették az oltárokat, hiszen nagyszombat volt, és készültek a feltámadási ünnepségre. Megható volt számomra ez a templomi látogatás, a csendben elmondott imádsággal.

Megrohantak az emlékek: 1946-ban április 21-én volt a görögkeleti húsvétvasárnap. Akkor már hónapok óta a templommal átellenben lévő rabkórházban feküdtem. Hajnalban harangzúgásra ébredtünk: megkezdődött a feltámadási szertartás, pravoszláv rítus szerint. Felültünk ágyainkban, és megérintett bennünket az ünnep hangulata, mely a közelben felcsendülő harangszóval betört börtönünk homályába. De jó lett volna elvegyülni a hívek között, szabad emberként leborulni az oltár előtt!

És most, ötvenhat év múltán, ismét húsvét ünnepén itt vagyok ebben a templomban, melybe belépni soha nem lehetett volna reményem. Valahogy mindig pislákolt bennem az a józan ésszel fel nem fogható remény, hogy a rabságot csodával határos módon túlélem. De arra még a legmerészebb álmaimban sem gondolhattam volna, hogy ide valaha még visszatérek szabad emberként!

A templom udvarán mondtam el a felvevőgép előtt mindazokat a gondolatokat, melyeket ez a kései, szinte álomszerű viszontlátás felidézett bennem. De hát minden szó halvány ahhoz, hogy az igazi érzelmeket, a csodás viszontlátás keltette megilletődést hűségesen visszaadja.

Utolsó pillantást vetve a börtönépületre és templomra, beültünk az autóba, rövidesen lekanyarodtunk a Dnyeper partjára, a valamikori munkahelyeim közelébe. Ott is minden megváltozott, csak a Dnyeper fodrozó hullámai voltak a régiek, a túlpartról idelátszó parti fákkal, ligetekkel.

Hol vagytok, régi bajtársak, akikkel itt dolgoztunk, és együtt ábrándoztunk amnesztiáról, hazatérésről? A börtönökből egyre töltötték fel a lágerünk létszámát, de közben alig múlt el hét, hogy ismeretlen úti céllal ne olvastak volna ki közülünk több-kevesebb embert. Nyár volt, sütött a nap, kellemesen fújt a szél a folyó felől, de Szibéria rémséges félelme megülte szívünket-lelkünket.

Ez a balsejtelem be is következett, mert 1946 szeptemberében, mint már említettem, örökre búcsút vettünk a napsugaras Ukrajnától.

Most mi is beszálltunk a mikrobuszba, és elindultunk vissza Nyikolajeven keresztül Odeszszába, hogy majd másnap délután visszarepüljünk a múltból a jelenbe.

Nyikolajevban beültünk egy feketére egy kis főutcai pavilon teraszára. Elgondolkozva néztem végig a macskakövekkel kirakott utcán. 1945-ben ezeken a köveken botladoztam társaim között munkába menet és onnan hazafelé vánszorogva – mezítláb. Mert az odesszai börtönben a rablók elvették a bakancsomat, és őszig, a dér beálltáig nem volt lábbelim. Esőben, sárban, tűző napsütésben mezítláb kapkodtam a lábaimat, véresre sértve az éles köveken.

Amikor a teraszon ültünk, akkor mondta el Vlagyimir, hogy az ő nagyapja is a GULAG-táborok lakója volt. Az 1941-es háború első hónapjában német fogságba esett. Az úgy történt, hogy a szovjet katonáknak még ki sem osztották a fegyvert, amikor bekerítették őket, és kénytelen-kelletlen megadták magukat. A nagyapja pár hónap múlva megszökött a hadifogságból, beállt az ukrajnai partizánok közé, és végigharcolta a háborút a németek hátországában. Ez sem mentette meg attól, hogy a háború után számon kérjék rajta sorsát, és mint volt hadifoglyot elítéljék. Sztálin halála után szabadult ki. 1956-ban rehabilitálták, és vissza akarták állítani a párttagságát. Ő ezt kereken visszautasította: ha ti engem cserbenhagytatok, megaláztatok, nincs mit keresnem köztetek!

Így aztán Vlagyimir tökéletesen értette az én sorsomat, és azt is, hogy mit keresünk mi ennyi év után ifjúkorom színhelyein!

Tekintettel az ünnepek előestéjére, Vlagyimir sietve fogyasztotta a hazáig megteendő kilométereket a visszafelé vezető úton. De azért, hogy valami újabbat is lássunk, nem a reggeli útvonalon, hanem közvetlenül a tenger partjával párhuzamosan utaztunk, az újonnan kialakított üdülőkörzetek, az épülő turistalétesítmények között haladva.

Az előző naphoz hasonlóan ezen az estén is nagy sétát tettünk Olgával és Gáborral a városban. Az emberek már ünneplőbe öltözve mentek az utolsó bevásárlásaik után.

*

Hajnali három órakor harangzúgásra ébredtünk. Odessza mind a tizenöt helyreállított, felújított templomában megkezdődött a feltámadási szertartás. A szálloda ablakából látható volt, hogy a templomok teljes kivilágítással várták a hívőket. A szertartás után kialudtak a fények, és újra békés csend honolt a város felett.

A szállodával kötött megállapodás szerint Vlagyimir majd délben jön értünk, hogy kivigyen minket a repülőtérre. Tehát szabad volt az egész délelőttünk. A reggeli után ismét útnak indultunk. Először elmentünk a legközelebbi, kívülről-belülről helyreállított templomhoz. A családok kis kosárkákba rakva hozták oda szenteltetni a húsvéti étkeket. A templom előtti széles járdán két hosszú sorban álltak a hívők a lábuk elé tett kosárkával, benne a húsvéti kaláccsal és más ünnepi süteményekkel. Jó arcú, fiatal pópák hármasával mentek végig a sorok előtt, megszentelve a hívőket és kosárkáik tartalmát, liturgikus éneket énekelve. Az eltávozók helyére újabb hívők léptek, és nagy volt a sürgés-forgás utcahosszat.

Olgával és Gáborral bementünk a templomba. Még nem kezdődött el az istentisztelet, a hívők oltártól oltárig mentek, mély meghajlással hányták magukra a kereszteket, majd a sokkarú gyertyatartókhoz járultak, hogy gyertyát állítsanak az ikonok előtt, imaszándékuk elmondása mellett. Olga vett gyertyát, és mi is meggyújtottuk, tartóra helyeztük, és imát mondtunk azokért a magyarokért, akiket az odesszai börtönben végeztek ki, vagy akikkel a nyomorúság ott végzett a börtön cementpadlóján!

A hívők hatalmas tömegét látva örömteli döbbenet fogott el: mit ért el a bolsevista rendszer a csaknem nyolcvanéves, véres terroruralmával? Mire jutott a masszív istentagadó propagandájával, ha az emberekben ilyen magasan lángol a hit, és minden rendű-rangú, minden korosztályhoz tartozó hívő itt tolong az Úr oltára előtt? – Krisztus feltámadott! – Valóban feltámadott! – köszöntötték egymást az emberek.

Reggel én is így köszöntöttem a szálloda személyzetét: – Hrisztosz voszkresz! – És derűs mosollyal fogadták, szívből viszonozták: – Voisztine voszkresz!

A templomból kijőve most már gyalogosan kerestük fel a közelben lévő állomásépületet. Megnéztük a vonatok indulását és érkezését a hatalmas táblákon. Hát, ha vonattal akartunk volna elutazni Nyikolajevba és Herszonba, akkor is gondban lettünk volna! Ki tudja, melyik irányban jelölt célállomás közben érinti a személyvonat az általunk felkeresni szándékozott városokat?

Elhatároztuk, hogy mivel a repülőtérre való indulás előtt még mindig van két szabad óránk, elsétálunk a Patyomkin-lépcsőkhöz, hogy méltó búcsút vegyünk Odesszától. Ott leültünk a párkányra, és gyönyörködtünk az előttünk kitáruló panorámában: a Fekete-tenger csendes volt, a hajók barázdálták csak a vizét, ahogy indultak a kikötőből, és közeledtek a messzi távolból. Nyugalom és békesség volt, az ünnepi hangulat ide is elkísért bennünket. Körülöttünk senki sem sietett, mindenki nézelődött, csoportokba verődve társalogtak a családok, jó barátok és a külföldi turisták.

A szállodába visszasétálva összeszedtük a holmijainkat, leadtuk a kulcsot a szálloda halljában, és az épület előtt várakozó Vlagyimir kocsijához mentünk. Kirobogtunk a városon túli repülőtérre, ahol hűséges kalauzunktól, kísérőnktől szívélyesen, de sietősen búcsút vettünk: ünnepi társaságot hagyott ott miattunk, megy hozzájuk vissza, délután pedig a családdal utazik a vidéken élő anyósáékhoz. Megértettük sietségét, meg különben is, a repülőtéren a táblák alapján már el tudunk igazodni.

Szerencsésen elrepültünk Varsóig, onnan Budapestre. Megállapodtunk, hogy kedden, május 7-én Olga és Gábor felkeres Nagykanizsán, és a téma lekerekítésére még néhány régi esetet felelevenítünk, miközben a bőséges dokumentációimról felvételek készülnek. Így lesz kerek egész a tovatűnt múlt jegyében a jelenben megtett, élményekkel teli utazásunk!

*

Nagykanizsán Gábor munkához látott: a felvevőgép elé kerültek a féltve őrzött naplók, iratok, fényképek és rajzok. Évtizedekig rejtegetni kellett őket, s most napvilágot láthatnak.

Amikor Ukrajnában egyik városból a másikba vitt utunk, azért szó esett erről is, arról is. Mesélgettem, felelevenítettem egyes, hazatérésem utáni eseményeket. Aztán Nagykanizsán Olga és Gábor arra kért, hogy a felvevőgép előtt mondjam el egyik-másik történetemet. Azt gondoltam, hogy csak úgy meg akarják örökíteni, és újra elmeséltem őket, nem sejtve, hogy éppenséggel a szűkre szabott 28 percbe belevágják.

Amikor 1953 decemberében hazaérkeztem, és az első, édesanyám főzte ebédhez ülhettem, a megszokás hatalma kellemetlen helyzetbe sodort. A lágerekben rengeteg volt a bolha, és mivel az állítólag fél a víztől, a barakkok padlóját szorgalmasan locsolták vízzel. A lakóterem sarkában állt egy hordó víz, pléhbögrével. Abból ittunk mindannyian, ha megszomjaztunk. És ha már locsolják a padlót, a maradékot mindig végiglöttyintettük. Halál a bolhákra! Nos, amikor odahaza ebédeltem a konyhában, és ittam a pohárból, s a maradékot végigloccsantottam a kövezeten, édesanyám megkérdezte: mi volt ez, édes fiam? Zavarba jöttem, és el kellett mondanom, hogy honnét ez az önkéntelen kézmozdulat. De megígértem, hogy soha többé nem teszek ilyet!

A másik eset viszont eléggé torokszorító. Hazaérkezésem után hamarosan vidékre kellett mennem. És miközben két falu között bandukoltam az országúton kora reggel – az egyik helység házai már nem, a következőé még nem látszottak –, arra eszméltem, hogy egyedül vagyok széles e határban – és szabad! Nincs mögöttem őr kibiztosított géppisztollyal, pedig kilenc éven át anélkül egy lépést sem tehettem. És rádöbbentem: ha akarom, felemelhetem a fejemet és körülnézhetek, nem kell hátratenni a kezemet. Sőt, ha akarom, meg is állhatok, de vissza is fordulhatok. Mindezt megtettem, forgolódtam az úton. Ha valaki messziről látott volna, talán azt hiszi, megbolondultam, pedig csak a szabadságot ízlelgettem, élveztem, hogy azt tehetek, amit akarok, senki sem üvölt rám!

Olga megkérdezte: ha az elmúlt napokra gondolok, milyen érzések kavarognak bennem?

Természetesen féltem elmenni abba az országba, nem tudván, milyen körülmények várnak rám, de egy bizonyos honvágy is felsejdült bennem. Nem a lágeri világba kívánkoznék vissza, hanem a múltam vonz engem oda. Ott éltem meg a fiatalságomat, ott értem férfivá, és a fiatalság legszebb éveit pótolhatatlanul ott vesztettem el, miközben abban a sivár környezetben is megpróbáltam emberként élni, érezni, ábrándozni egy szebb világról, reménykedni egy jobb jövőben, a szabadulásban. A rabok szürke és elkeseredett tömegében akadtak jóindulatú sorstársak, jó barátok, akik emberségükkel segítették elviselni a hétköznapokat, megvédtek mások rosszindulatával szemben. Ők is hiányoznak, hisz örökre eltűntek életemből. Valahol olvastam: az ember még a börtönben is ott hagyja a szívének egy kis darabkáját. Igen, az a korszak bármennyire idegen volt tőlem, de saját lényemmel belaktam. A tájak szépsége ott is megragadott, a madarak röptét figyelve irigyeltem szabadságukat, de tudtam, hogy ez a zordon vidék mégis valakiknek otthona, hazája, és az élővilág mindenütt élni akar, és alkalmazkodik a legzordabb éghajlati viszonyokhoz is, miként nekem is tűrni kell, ha már idevetett a sorsom. És éppen ezért békéltem meg a sorsommal, elfogadtam mint a Gondviselés szándékát, hogy nekem ezeken a szenvedéseken keresztül kell mennem ahhoz, hogy súlyos tapasztalatokkal gazdagodva más ember legyek. Kevés volt a remény a túlélésre, de élek, itt vagyok, tevékeny, értelmes életet élhetek még manapság is. Éppen ezért nincs bennem harag, gyűlölet, sértődöttség, habár feledni nem tudok – hisz minden szavam, írásom, nyilatkozatom őszinte és kendőzetlen tanúságtétel nemzedékem végzetéről, ártatlan szenvedéseiről, de harag és gyűlölet nélkül, az engesztelődés hangján, Isten akaratában megnyugodva.