Szabó Gyula

Olvasó olvasó

„Nyitott könyv az ország, amelybe nagy betűkkel van
nyomtatva a Párt és a dolgozó nép munkájának
eredménye.”

(Kövesi Endre)

S mindez fordult úgy, ahogy terveztük, ahogy „állt az orrunk” Buda felé: a holnapi nap fordult a mába, ott termettünk Irmával ismét Mátyásék lakásában, ott volt Márton a könyvvilágával, s minthogy szegényke éppen lázas betegséggel töltötte a születésnapja előtti néhány napot, már az ő kisded példáján is láthattuk, hogy bajban-betegségben milyen jó társ, vigasztaló barát lehet egy-egy kedvenc könyv.

Magában a könyveken túli természetben egyébként úgy telt-múlt a februári hó, hogy újabb hónak jóformán színét sem lehetett látni, mindamellett az én írói-olvasói életembe éppen ez idén visszafehéredett a tavalyi hó, amely a „fekete könyvben” tárgyalt „kommunista világunk” idején februári könyvhónapként szerzett emlékezetes falusi együttléteket az olvasóinkkal.

Rendkívül szép tavaszi időben hazahozott a végig fűtetlen „Ady Endre”-vonat Kolozsvárra, s itthon ki sem tudtuk cserélni fáradt lábunkat pihentebbre, vonatoztunk tovább napkeletre Segesvárig olyan vagonfűtésben, hogy sülve-főve ráncigáltuk az ablakokat az utastársainkkal, s megérkezve a Székelyföldre, két nap alatt négy helyen szembesültem az olvasóközönséggel a könyvemet megjelentető Pallas-Akadémia hibamentes szervezésében. Volt jó hangulatú találkozó és dedikálás előbb diákkorom városkájában, Székelykeresztúron, s közvetlenül utána „székely anyavárosomban”, Székelyudvarhelyen, s másnap hasonlóképpen duplázva előbb szülőfalumban, Almáson, utána meg a megyeszékhelyen, Csikszeredában, amely egyben a kiadói műhelynek, a Pallas-Akadémiának (s nyilván Tőzsér Józsefnek és Kozma Máriának is) otthona. Családilag is „hazajáró” könyvkörút volt ez, mert találkozhattunk sok rokonnal, baráttal, ismerőssel, pár napot együtt tölthettünk Udvarhelyen Ágival, Zsuzsával, Andrással, Csíkban is szállhattunk Manyiékhoz-Orsiékhoz, s közben a Képek a Kutyaszorítóból épp azon a hazai vidéken volt szintén jól kelendő cikk, amelynek kutyaszorítós múltjához a legtöbb eleven szállal kötődött. Udvarhelyen Áginak több szóval méltattam, hogy Az olvasás történetének könyvével milyen remek karácsonyi ajándékot kapott Mátyáséknál, egyelőre azonban még magamnál tartom, mert lassan haladok az olvasásával, lévén nálam is éppen eseménysorozat az, hogy Az Olvasás Évében terjesszem az általam írt olvasnivalót. Ezzel összefüggésben jó volt hallani ugyancsak Udvarhelyen egy tanárembernek azt a nyílt színi vallomását a találkozón, hogy ő tizenötször olvasta el a Gondos atyafiságot, úgyhogy maholnap már kívülről tudja, de azért az almási helyszínen, ahol írni-olvasni megtanítottak, űzte az eszét a fejemben az a gondolat is, hogy aki olyan vaskos könyveket terjeszt az olvasók között, mint én, azt jobb lett volna csak olvasni tanítani meg, s írni ne. A szeredai találkozón ezt „önkritikailag” meg is említettem, de a könyvvásárt végül is nem sikerült rontanom vele, mi több, a villámtalálkozók végén Tőzsér József még azzal a nekibuzdult tervével is előhozakodott, hogy ha módját találja, még ebben az évben megjelenteti a Gondos atyafiság véglegesített változatát, amely bár szintén testes könyv, 1964 óta, amikor először és utoljára kinyomtatták, jobbadán még a könyvtárakból is elfogyott. Nem tudom, az újrakiadás tervének felmerülésében volt-e valamelyes szerepe annak az olvasói levélnek, amelyet az egyik találkozón szerénytelenül bemutattam, mivel egyrészt friss olvasói megnyilatkozás volt, s másrészt a maga nemében olyan egyedülálló, hogy amikor kézhez kaptam és elolvastam, rendesen elérzékenyültem, és úgy könyveltem el, mint közel fél évszázados irodalmi működésem egyik legszebb jutalmát. Maga a kép is, ami az üzenetet hozta, szívmelegítő volt, mert a „Szabó Gyula Író” címére küldött borítékból Homoródalmás négy színes mozaikképét ötvöző képeslap került elő, a szöveges oldalon meg éppen négy valamikori almási leányka neve jelentette a „szólókat”, akik a téli hetekben immár koros asszonyokként összeültek – talán kórusozva, varrva-fonva? – Gondos atyafiságot olvani, és „2002 Jan. 21” kelettel – úgy is, mint akik boldog új esztendőt, jó egészséget kívánnak tiszta szívükből – tudtomra adták „Kedves volt osztálytársunk Gyula” megszólítással: „Nagy élvezettel olvassuk a – Gondos atyjafiságot – örvendünk, hogy részünk lehet a sok szép élményben. Kiványuk, hogy még sok ilyen, nekünk való irást olvashassunk Tőled.” A négy név – Bencző Erzsébet, Szabó Zsuzsika, Deák Eszter, Bencző Eszter – közül az első kettő teljes „volt osztálytársi” padközelséggel csengett, még palatábláinkat s palavesszőinket is láttam magam előtt, amelyekkel első betűvetéseinket végeztük, hogy egész életünkre megtanuljuk az írást és olvasást, lehet, még hajcibálás emléke is bizserdült a tenyeremben, mivelhogy ha „leányka módon” árulkodtak rólunk, „legénykékről” valamit a tanítónknak, részünkről azt kapták leckéztetésül, de most az volt a bizsergés, hogy amit én valamikor négy évtizeddel ezelőtt írtam, az számukra jelen pillanatban „nekik való almási írás”, amit „nagy élvezettel olvasnak”. Lehet, sokan mások meg tudták volna állni, én azonban – ha már „olvasás éve” és „könyvbemutató-dedikáló körút” – nem álltam meg, hogy el ne dicsekedjem a szülőhelyemről kapott olvasói szavakkal, amikhez a képeslap falunkat és természeti környezetét villantó kockái mintegy regényszínteret elevenítő illusztrációk voltak.

Zárult a hazai „vidékelésünk” újabb vonatozással, amely ezúttal nem Ady Endre, hanem Avram Iancu nevéhez társult, s amelyen az előző kettőnek az évszakokat és égöveket keverő hőmérsékleti viszonyai úgy kombinálódtak, hogy Aranyosgyéresig Irmának már eldermedtek a lábai, amikor egyik fülketársunk felderítette, hogy csak a mi utolsó vagonunk fűtetlen, az előttünk robogónak az utasai már alig bírják a hőséget, úgyhogy „rapidos helyjegyeinket” sutba vágva hamar költöztünk is át Irmával a boldogabb szomszédokhoz, ám mire ott Irma helyrejött és „kiengesztelődött”, én már tértem volna vissza a hidegebb sarki légkörbe, mert a trópusi hőséget még a hajdani havannai hőségtűrő edzettségem is sokallta a 8-as számú kocsiban.

Mindezzel a téli jövés-menéssel és önpropagandával párhuzamosan természetesen olykor láttam tovább is az orromnál a könyvek fennforgó világában. Kaptam volt például még tavaly nyáron egy dedikált példányt egy új unitárius kiadványból s azzal együtt meghívót annak bemutatójára – a borítékot külön emlékként őrzöm, lévén olyan egyedülállóan „előneves”, hogy „Tisztelt Homoródalmási Szabó Gyula úr részére” –, s miután a bemutatóig nagyjából el is olvastam a könyvet két nap alatt – két unitárius fiatalembert dicsért a dokumentumkiadvány, Kovács Sándort és Molnár B. Lehelt, akik egy sorozatot indítva annak első darabjaként sajtó alá rendezték, bevezető tanulmányokkal ellátták stb. a Boros György unitárius püspök naplója 1926–1941 című forráskiadványt –, mindjárt előálltam egy könyvcserés indítvánnyal: kértem Kovács Sándort, hogy a püspöknaplós könyvükből ajándékozzanak egy dedikált példányt Köntös-Szabó Zoltánnak, aki sorozatban írja Pesten a Trianon gyermekei című naplós-dokumentumos köteteit „mindenestől” a mi itteni-erdélyi világunkról-sorsunkról Trianontól máig, lévén benne a gerincanyag egy aranyos-tordai unitárius „K. tiszteletesnek” a diáriuma, naplófoglalata, amihez Zoltán becslésem szerint igen nagy haszonnal tudná forgatni Boros püspök kiváló naplóját, s ugyancsak becslésem szerint a maga részéről bizonyosan szívesen küldené meg az eddig megjelent három kötetet könyvtáruknak dedikálva. Az indítvány lelkes fogadtatásra talált, épp magában a könyvtárban vehettem is magamhoz a Köntöshöz menendő példányt – a kiadványon készen fel volt tüntetve a dedikáláson felül az adományozó: „Az Erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltárának és Nagykönyvtárának kiadványai l.” (a sorozat kinyomtatott megnevezése) –, és téli Pest-járásunk folyamán haladt a csereakció tovább úgy, hogy Zoltán előrelátásom szerint igen hasznos dokumentumnak találta a Boros-könyvet, s ötödik kötetének írása közben, a negyedik megjelenése előtt dedikálta-küldte örömmel Kolozsvárra az unitáriusokhoz a megjelent első hármat, úgyhogy székelyföldi körutunkról megtérve beütemeztem egy utat a Brassai Sámuel Líceumba, ahol az unitárius püspökség, könyvtár stb. is székel, s ahol az előcsarnokban egy kitűzött felírásként legelőbb az szökött a szemembe nagy betűkkel, hogy „Az olvasás éve a Brassaiban”. Külön iramot kapott ettől az inam fel a lépcsőkön, mert ha valaki éppen szolgálta az anyaországiak Kolozsvárig is elható olvasási évét, az ezúttal engem társának tarthatott, amint végső fejleményig bonyolítottam pesti és kolozsvári olvasmányok cseréjét. (…)

Alig két héttel előbb a keresztúri gimnáziumban, a könyves találkozón több régi osztálytárssal köszönthettük egymást, kettővel olyannal is, akikkel a bennlakásban együtt ültük az asztalok mellett az esztendők végtelen szilenciumait, s együtt eszméltünk a világra a világháború utáni években, amikor egy ideig nem esett ki a kezünkből Szabó Dezső Egész látóhatára. S ha most ismét visszaereszkedem a főként szilenciumokon írt-jegyzett olvasmányfüzetem – diákkori olvasódiáriumom – mellé, a borítóit vesztett, lemeztelenedett kockás irka egészen egyenesben mutatja a legelső oldalon töltőtollam járását: „1949. okt. 3. Mit ér az ember, ha magyar. Levelek egy parasztfiúhoz. Veres Péter. Mit ér az ember, ha paraszt? Ez volna tulajdonképpen a könyv igazi címe.” A Farkas Jenő tanárunk irányítása és ellenőrzése mellett végzett olvasónaplózás technikája úgy folyt, hogy tulajdonképpen kivonatokat készítettem az olvasott anyagból, legtöbbször szó szerinti idézetekkel, lelkiismeretes pontossággal megjelölve egyben az idézett szöveg könyvbeli oldalszámát. Hozzátartozott a technikához a jelentősebbnek ítélt szavak, szövegrészek aláhúzásos kiemelése más színárnyalatú tintával vagy piros ceruzával. Így például Veres Péter – a későbbi években az ő olvasónaplói ugyancsak forogtak olvasó szemem előtt – úgy került az „egy parasztfiúhoz” írt leveleivel a diákfüzetembe, hogy könyvének nyolc oldalából nálam másfél füzetlapnyi érdemesült kijegyzetelésre: „… én egy félrecsúszott forradalmár vagyok. Rossz időben születtem, tehát irodalmár lettem. S így bizony most nem »dübörgő ezrekkel« menetelek a hatalom országútján, hanem csak egyedül portyázgatok a gondolat birodalmában… talán csak néhányszáz aggódó magyar lélek és néhányszáz felém tekintő szempár kíséri figyelemmel, hogy mit csinálok. Hogy jósolom-e már az idő változását, vagy engem is elsorvaszt a szárazság, esetleg elkap a héja. (5 old.) … én már nemcsak a parasztoké vagyok. Gondolkozásom a szocialista ipari munkások és a legjobb magyar értelmiségiek felfogásával azonosult… az a kötelességem, hogy a parasztság, az ipari munkásság és az alkotó értelmiségiek között a megértést egyengessem… a parasztság bevonulása a magyar történelembe késik-késik, de elkerülhetetlen. Nem kelekótya hangulatemberek, nem beteg szektáriusok, nem elvetélt zsenik, hanem kemény, céltudatos alkotók kellenek ide. (6 old.) A magyar parasztságot a belőle való vezetők nélkül nem lehet kivezetni a mai poshadt nyomorúságból. Csak ezek tudják igazán, romantikus rajongás nélkül (!) szeretni. A tapasztalat és a gondolat sohasem helyettesítheti a cselekvést, de a cselekvés felé vezető úton az előttünk járók tapasztalatai és gondolatai azok a lépcsők, amelyeken az éber szellem mindig-mindig feljebb hág…”

Tizenkilenc éves kerek fejjel, utolsó éves gimnazistaként – s jó két hónappal azelőtt, hogy Sztálin hetvenedik születésnapjára a nagyméretű iskolai ünnepséget rendeztük – többek közt így épült egy fiatal tudat, s hágott az „éber szellem” lépcsőről lépcsőre: kinőve a Szabó Dezső romantikus rajongását a parasztságért, amiről egy külön felkiáltójel is árulkodott, rohamosan tágult a látóhatár az új világeszme – „az ipari munkásság harcos élcsapatának társadalomtudománya” – irányába, ám ha ma „összedugom a fejem” a jó ötvenkét évvel ezelőttivel a megnyílt füzetlapjaim felett, s a meglehetősen terjedelmes olvasmánykivonatolást egy magvasabb formába tömörítem, a koros fej aránylag elnézőbben viszonyul az ifjúkori tékozlásokhoz, látva, hogy ekkor még üdvös leckék között maturandosodott a fiatal elme és szellem: „Mindenki azt a pártot, urat, eszmét választja, amelyik az ő egyéniségének, szellemének, jellemének megfelel… a magunkfajta parasztgyerekben, aki eljut odáig, hogy feltör a népi mélységből, valami egészen kivételes becsvágynak kell lenni… Az igazi nagyemberek nem a kultúra üvegházában, hanem kinn az életben, a harcban nőnek fel. Ma azonban úgy áll a helyzet, hogy sok Michelangelo még azután is széklábat farag, amikor már bebizonyította, hogy többre hivatott… nemcsak a testi éhség kínozhatja az embert, hanem a szellemi éhség is… az igazi szocializmus nemcsak a társadalmi rend átalakítását, hanem az ember megváltoztatását is jelenti… A szocializmus… az egyetemes szabadságeszme. Csak benne látom a testileg-lelkileg felszabadult embert, benne látom osztályom, fajtám felszabadulását is. A hűbériség lefojtotta a szabad magyarokat, a kapitalizmus meg nem szabadította fel… A szocializmus nem ábránd, hanem az egyetlen történelmi lehetőség, amely a jövőbe vezet. Ezért van tele a világ vele, még ha álnevek alatt is… Engedjenek hát minket, hadd próbáljuk meg mi kihúzni a kátyúba ragadt magyar szekeret. Ha nekünk se sikerült, akkor majd letesszük a fegyvert, és beismerjük, hogy nem erre a világra való népek vagyunk. Az idegenből jött magyarok meg segítsenek nekünk, ha igazán jó magyarok, de bocsássanak meg nekünk, a gyeplőt a saját kezünkbe szeretnénk venni, mert a mi lovaink csak a mi nyelvünket értik… itt nemcsak egyszerű osztálykérdésről, hanem magyar kérdésről is szó van és nekünk, magyar dolgozóknak és magyar értelmiségieknek mind a két felszabadulásra múlhatatlanul szükségünk van… A magyar földön nemcsak a parasztságnak kell felszabadulnia mint osztálynak, hanem a magyarságnak mint nemzetnek is… s itt a parasztság a legnagyobb és legigazibb magyarság. Mi, parasztok vagyunk a magyar jövő nyersanyaga. Új és különb magyarság vagy belőlünk lesz, vagy nem lesz… Ingyen adtuk vérünket, az erőnket vagy a szavazatunkat, mikor s kinek mi kellett, a magunk nagy dolgaiban pedig tétováztunk és veszekedtünk… Aki a világot, vagyis a környezetét változtatni akarja, annak önmagának is változnia kell… Kevesen vannak az áldozatkész szocialisták és kevesen vannak a jó szándékú, igaz magyarok…” Mi éppen akkoriban a legerősebben kötöttük magunkat a közösségekhez – osztályközösségünk a kicsengetési lapra is a Világifjúsági induló sorait nyomatta, s úgy búcsúzott: „Egy nagy cél érdekében tör előre ifjú seregünk” –, s világmegváltó közösségi lendülethez Veres Péter serkentő leckéket adott a parasztfiúnak: „Magyarországon írónak is lenni, parasztnak is, külön-külön elég nehéz sors. Egyik sem leli honját a hazában. Majd megérted Ady Endre és Szabó Dezső sorsát, akik már tudják, hogy kicsodák ők a magyarságban, de nem tudják elfoglalni helyüket a magyar életben… Általában a mi kivételes nagy embereinknek legfőbb hibájuk az arányérzék hiánya, a naivság, a kis bajokkal nem számoló nagyvonalúság. A legvilágosabb példa kedvéért beszélnem kell neked Szabó Dezsőről; pedig tudom, eleve visszautasít minden róla való beszédet azzal, hogy ő a magyar szellem koronázatlan fejedelme, s hozzá semmiféle bírálat nem ér fel. Ezzel azonban nem törődhetünk. Aki a magyar közösség dolgaiban kinyitja a száját, az a magyar közösségé, és a közösség különböző felfogású emberei nem hallgathatják el véleményüket őróla sem. Nos hát ő nekünk az a csodálatosan okos emberünk, aki éppen csak okos és semmi más. Írásaiban, sokszor odavetett mellékmondatokban olyan meglátásokat hajít el, amelyekből élelmes idegenek rendszervárakat építenének s bele tudósi fejedelemségeket alapítanának. És ennek a nagy embernek nincs arányérzéke, és mindig részletekben él, még amikor az egyetemességről beszél is. Nem tud hatni tehetsége arányában, mert a mi népünk veleszületett arányérzékével nem azonos az ő dinamizmusa. Nem egyformán reagálnak, nem együtt dobban a szívük. És így kivételes tehetségével nem az egész dolgozó magyarságot erősíti, gazdagítja, hanem csak a középosztály idegengyűlölő, de tehetetlen búsmagyarjait szaporítja… Szabó Dezső egy életet áldozott rá, hogy megismertesse a magyart önmagával, és Németh László egynegyedszázaddal a Habsburgok bukása után még mindig ittmaradt kísérteteikkel hadakozik… A helyes arányérzéket könyvből megtanulni nem lehet. Annyi az egész, hogy mindig úgy látni a valóságot, ahogy van, mindig odaütni, ahova éppen kell, és mindig akkorát ütni, amekkorát éppen kell. Aki győzni akar, és a magyar dolgozó nép egyszer már győzni akar, annak minden téren, tehát az arányérzékben is különbnek kell lennie. Azzal, hogy magyarok vagyunk, parasztok vagy munkások vagyunk, még nincs jogunk az egész magyar közösség vezetésére… Az élet annyit ér, amennyire becsüljük, s vannak emberek, akiknek hatalom és népszerűség nélkül az élet nem ér semmit. Vannak emberek, akik egészen vakok, és felolvadnak a közösség, az eszme vagy a vezér szolgálatában… A kollektív lelkű vezetőt az jellemzi, hogy tárgyilagos és demokrata a végletekig… A kollektív lelkű vezető próbája éppen az, hogy ellenfelei tanácsát is meghallgatja, és a helytelen lépéseket is van bátorsága visszacsinálni… Aki csak egyszer változik át Szent Pál módján, az nagy ember, aki sokszor változik, az rongyember. Az ilyen alapjában sohasem változik, csak szerepet játszik, ő maga marad, aki volt… Vannak esetek és vannak helyzetek, amikor a bátorság menti meg az életet, de vannak esetek és helyzetek, amikor a gyávaság menti meg nemcsak az egyes ember, hanem a faj életét is… A tömegemberek nem politizálnak a szó mai fogalmi értelmében, de napi gondjaik, bajaik az igazi politika. Keveslik a munkabért, sokallják az árakat, keveslik a szabadságot, sokallják az adókat, szeretnének az ő értelmezésük szerint boldogan, nyugodtan, vidáman élni: ez az ő politikájuk. S alapjában ez az igazi politika. Jaj annak a vezetőnek, aki ezt nem tudja, s milliós taglétszámokról és halálig tartó párthűségről álmodozik, még válságos időkben is… Ha már nem lehet az egész nép elégedett, legalább az a része legyen elégedett, amelyik szükséges a rend fenntartására, és segit az elégedetlenek megfékezésében… Az a kormányzat azután, amelyik minden tömeget elveszít, amelynek csak a hivatalnokai és rendfenntartó közegei elégedettek, az már egész biztosan a bukás felé menetel… A békés, engedelmes, birkanyájszerű tömegben is érik, gyűl az engedetlenség, és viszont a tevékeny, harcos tömegben is ott szunnyad az elfáradás nyomán járó kételkedés… A gátlástalan, erőszakos vezetőt megtéveszti maga a tömeg áttekinthetetlensége is. Amikor a milliós városokban szónokol, és tízezrek helyeselnek neki üdvözlő hurrázással, elragadja a nagyság bódulata, hamis távlatot vesz, és azt hiszi, az egész város vagy az egész ország üvölt. Mert akik hallgatnak, azoknak nem hallhatja a hangját… A gonoszságot az jellemzi, hogy ravaszsággal támad és becstelenül védekezik. Amikor védekezik, nem önmagát tisztázza, hanem az ellenfelet gyalázza, hogy ha akár hazugsággal is, de a saját piszkos dolgairól elterelje a figyelmet… A kis nép a számot, a nagyságot és az erőt becsülettel, a szív és a szellem erejével pótolhatja… Nem koncpolitikusokra, nem fizetésiosztály-létramászókra, nem igazgatósági tagság-vadászokra, hanem hősökre van szükségünk… »A legtöbb, amit az ember elérhet, a heroikus élet.« Nietzsche (251).”

Maga Veres Péter, diákolvasmányom szerzője is idézett a könyvében az ő olvasásaiból, úgyhogy olvasófüzetemben épp a Nietzsche-kitétellel ért véget a kivonatom, s meg kell vallanom, hogy bár Veres Péter a könyvét 1940-ben írta, én a mai napon, 2002. március 13-án újratallózott szövegeit nem egy helyen olyan ítélettel értékeltem, hogy tartalmaznak elég időszerű értelmet napjaink vezetői, politikusai, írói stb. számára is, különös tekintettel folyó magyar sorskérdésekre, lármás választási küzdelmekre, morális korjegyekre, egyre távolabb immár a kommunista-szocialista évtizedeinktől. Nem tudom, a füzetemben soron következő olvasmányjegyzetelés egy csaknem hasonló terjedelmű könyvről szolgál-e valamelyes máig érvényes szóval, mindenesetre az 1949-ben frissebbnek számító könyvvel és szerzőjével – Új magyar kultúráért Lukács Györgytől – közelebb kerülhetek népi demokratikus korszakunk elejéhez: „Kérdés: csakugyan idegen elem volt a kommunista világszemlélet és magatartás a magyar kultúrában? Igenis, idegen, ha az utolsó század fejlődésének, a ’48-as forradalom leverését követő korszaknak, főleg az utolsó néhány évtizednek eredményeit minden további nélkül azonosítjuk a magyar kultúrával… De ha nem a közelmúlt, hanem a jövő perspektívájából tekintjük ezt a kérdést, gyökeresen más képet kapunk… A magyar kultúrára jellemző, hogy egyáltalában nincs magyar filozófia… A filozófia legfontosabb gondolati fegyvere a középkori maradványok felszámolásának, a hűbériség minden nyomát elsöprő forradalom gondolati előkészítésének… A kapitalizmus, a polgárosodás, a civilizáció útja Magyarországon, hogy Lenin kifejezésével éljünk, porosz út: a kapitalizmus belenő a hűbéri maradványokba, anélkül, hogy azokat felszámolná… A magyar kultúrán beteljesedett az, amit a fiatal Marx a német fejlődésnek jósolt: át fogja élni a kapitalizmus fejlődésének minden hátrányos oldalát, anélkül, hogy annak – egykori – haladó oldalát élvezte volna… Ha most már a magyar író még csak nem is kérdezheti komolyan: mi a magyar nép? mi annak nemzeti sorsa? akkor ebből az írói feladatok szükségszerű lesüllyesztése, az író arculatának szükségszerű eltorzulása jön létre… Lenin zsenialitásának egyik megnyilvánulása az is, hogy a marxizmust eleven összefüggésbe hozta az orosz világnézeti fejlődés leghaladottabb irányával, a Belinszkijtől Csernisevszkijig terjedő filozófiai fejlődéssel… A marxizmus–leninizmus az egészség világnézete, mert az emberiség magára találásának, meggyógyulásának útját mutatja. Társadalomszemléletének egyik alaptétele, hogy amint az ember önmagát teremtette munkája által emberré, úgy teremtik meg magukat a társadalmi fejlődés folyamán, társadalmi cselekvésük, mindig tudatosabbá váló öntevékenységük révén osztályok, nemzetek, sőt maga az emberiség… Petőfi és Arany epikai költeményeiben egészen másról van szó: ők lerántják az évszázadok óta eltakaró lepleket a magyar paraszt alakjáról, és íme: készen áll előttünk az eljövendő új Magyarország központi alakja: az uralkodásra hivatott, felszabadulásra felkészülő magyar paraszt. Sehol a modern irodalomban nem lépett egy új ország reprezentánsa ilyen egyszerre és hirtelen, ilyen készen bele az irodalomba…”

Ma már nem tudom felidézni, honnan jöhettek sorban a kezemhez, a szemem elé 1949 utolsó hónapjaiban, 1950 elején azok a könyvek, amiket a lehető leglelkiismeretesebben elolvastam, tanulmányoztam, jegyzeteltem, mint például a Lukács-könyv után a Gorkijé, amelynek hőse „Gordjéjev Foma”, s a szerző csupa nagybetűs neve – „MAXIM GORKIJ” – alatt címül a tollam azt írta: Aki az életet keresi… Az én tizenkilenc éves diákfejemhez illett a Gorkij-regénynek az az akkori magyar címe, hiszen ha emlékeimre gondolok, látom a főleg irodalmi vezérszerepemet a heteken át tartó iskolai mozgalmunkban, amellyel Sztálin születésnapjának nagyszabású ünnepét megszerveztük és megrendeztük, ha viszont az épp akkoriban vezetni kezdett olvasmányfüzetemet lapozom, Veres Péter, Lukács György és Makszim Gorkij könyvének jegyzetes tárolásán túljutva az az újabb könyvolvasmányom szökik a szemembe vastag pirossal aláhúzott két névvel, hogy Féja Géza. Móricz Zsigmond. Zárójeles oldalszámaim szerint csaknem kétszáz oldalas lehetett Féja Géza monográfiája Móriczról, s kivonatom terjedelme arányban állt azzal, hogy épp az Ady–Móricz-lázam idején egy neves népi író könyvét olvashattam arról a Móricz Zsigmondról, aki a könyv alcíme szerint „Igaz-mondó író ” volt. Itt új keltezés is áll a füzet szélén, ami azt mutatja, hogy új évet kezdtem az új könyvvel, lévén a jegyzés „1950. I. 9.”.

Újat fordítva az irkalapon, maga a népi irodalom köre kerekedett tovább, amikor ugyancsak erős pirossal aláhúzva újabb diákolvasmányom kivonatolásának élére felírtam: Illyés Gyula: Puszták népe. Illyés könyvéből viszonylag keveset jegyzeteltem-idéztem át a füzetembe, jóllehet az utolsó jegyzés zárójeles oldalszáma – (273) – arra vall, hogy terjedelmes olvasmány volt az is. Valószínű oka ennek az lehetett, hogy a „puszták népének” egész hűbériséges parasztvilága a mi erdélyi s főleg székelyföldi földműves-gazdavilágunkhoz képest már-már érdektelenül távoli-idegen népi sorsnak tűnt. Még ma is szinte egy egzotikus világba kalauzoló útikönyv leírásaként hatnak a jegyzetelt szavak: „A puszták népe szolganép. A puszták népe alázatos… Amennyiben sorsuk változott, a parlament, az utca nagy igéitől függetlenül változott… A mások fölött való korlátlan uralom tudata minden lelket szükségszerűen megnyomorít… Pusztai közmondás: »a cseléd csak akkor mukkanjon, mikor a lélek kimegy belőle«… Csendesen, rendszeresen, de nyilvánvalóan éheztek. Gombát szedtek az erdőben, és azt ették. Mikor gomba nem volt, akkor az uradalmi cukorrépaföldekre jártak répalevelet lopni, és azt ették. Mert azért ettek mindennap, de oly keveset, hogy az talán még a rágással elpazarolódó erőt sem pótolta… Az uradalmak inkább a fegyelem kedvéért tartották az orvosokat, azért, hogy a cselédek betegség ürügyével ne vonhassák ki magukat a dologból… A kemény sors legelőször is a szívet keményíti meg… Legtöbb uradalom a sertéseknek kifogástalan cementmedencéket építtetett, mesterséges homokparttal, sőt a parton árnyat adó fákkal. A cselédek legfeljebb a Sióban márthatták meg magukat, természetesen csak nyáron… A magyar főiskolai hallgatóknak hány százalékát adja a többmilliós cselédség és zsellérség? Még ezrelékben is bajos kifejezni…” Ez itt már a könyv vége tája lehetett, a 272. oldal, s egy oldallal tovább olyan lett jegyzetelésemben a könyv végkicsengése, mintha éppen egy tékozló tékával való számvetéshez – vagy egy „olvasás éveként” kiteljesedő mozgalomhoz – adott volna némi adalékot a summázás: „A béresektől nem vették jónéven a műveltségre való törekvést. Akit olvasás közben leptek meg, azt a háború előtt úrhatnámnak tartották, a háború után röviden kommunistának.” Üssem itt fel ismét Az olvasás történetét, s idézzem magam elé a vallomást, amit a szerző, Alberto Manguel írt a Könyvek bolondja című fejezet elején? Könnyen felüthetem, ott a papírjelző, az este olvastam: „A legtöbb olvasó időről időre kénytelen elszenvedni, hogy elfoglaltságát megalázó módon csepülik. Emlékszem, mennyire kinevettek hatodikban vagy hetedikben, amikor egyszer a szünetben nem mentem ki az udvarra, hanem olvastam… Nagyanyám, ha vasárnap délutánonként olvastam, mindig felsóhajtott: »álomvilágban élsz«, mert fizikai tétlenségemet káros semmittevésnek látta, az élet örömeit tagadó bűnnek. Lusta, beképzelt, élhetetlen, betűrágó, fölényeskedő – ez csak néhány jelző, amit az idők során a szórakozott professzorra, a vaksi olvasóra, a könyvmolyra, a stréberre ráaggattak. Mind többen nézték bolondnak a szemüveges olvasót, aki könyvek közé temetkezik, elszigetelődik a tények és a test világától, a poros könyvtáblákba zárt szavak között érzi otthon magát…”

Tőlem sem volt idegen mostanában az a gondolat, hogy amit a tékámban művelek – olvasom igen nagy szorgalommal az 1950-es években így vagy úgy tulajdonomba vett könyveket, némelyeket újrázva, másokat éppenséggel új olvasmányként, miután fél évszázadon át meg tudtam állni, hogy drága életemet és időmet rájuk tékozoljam –, ez a képtelenül ferde foglalatosság is valami olyasmi, ami nemigen felel meg a normalitás ismérveinek, s ha valaki bolondnak tartana ezért, nem csodálkoznám. Mindamellett most már valóban úgy belebolondultam ebbe a „korszakos” műveletbe, hogy alapjában véve nem érzem magam bolondnak, még csak úrhatnámnak sem, sőt: éppen hogy szembesülök azzal az ifjúi képemmel és korommal, amikor elsődlegesen mint kommunista vettem, gyűjtöttem s jórészt bújtam is a könyveimet. Mint például az olyan alapvető művet, amelynek jegyzetelését a Puszták népe után folytatólag róttam füzetembe azzal a vastagabban piros aláhúzással, hogy Henri Barbusse: Sztaline, tudván azt is az iskolás franciatudásommal, hogy Sztálin neve miért olyan „magyarosan franciás”. Az oldalszámok mutatói szerint Barbusse könyve terjedelemben körülbelül megegyezett az Illyés Gyuláéval, sőt emlékezetem még azt is mutatja, hogy ugyanabban az idő tájban Illyés Gyulától szintén olvastam egy Oroszországról írt útikönyvet, ifjúkommunistásodó érdeklődésem azonban annyival nagyobb volt a Sztálinról és Oroszországról szóló könyv iránt, hogy a Puszták népéhez képest itt csaknem duplázódott a kivonatolás terjedelme, s azt hiszem, ifjúkommunista voltom is inkább itt erősödött, minthogy bizonyos gondolatokat, ítéleteket, véleményeket olyan név szavatolt, mint a világhírű Henri Barbusse neve: „… A leninizmus nem más, mint a marxizmus pontos válasza a korra. Lenin teremtő lángelméje azon fáradozott, hogy a szocialista tanítást forradalommá (majd forradalmi renddé) váltsa… Eljön majd az idő, amikor korunk minden emberét aszerint fogják megítélni, mennyire értette és védelmezte a Vörös Oroszország nagyszerű erőfeszítését…” (…)

Naplózó tintáim „rendes folyása” szerint az új füzetoldalon egy egészen rövid – alig másfél oldalas – könyvrecenzálás Móricz Zsigmond Az Isten háta mögött című regényéről készült, úgy, hogy legelső soraimmal idéztem „Henri Barbusse »Sztalin« c. művéből”, a végén pedig elismerő értékelésként virított Farkas Jenő tanárunk jókora füzetsávot elfoglaló, nagy piros jegye: „10”. A kényszerűen keletkezett üres kockasorok után az első „szabad” sorban a magyarországi tekintélyes folyóiratnak, a Fórumnak az 1948. novemberi számából szemléztem Lukács Györgynek egy terjedelmes tanulmányát, amit A magyar irodalomtörténet revíziójáról írt, s amelyből legelőbb egy alaptételt jegyeztem ki: „A legjobb és a legnagyobb magyar irodalom mindig politikai irodalom volt. Elég, ha Petőfire és Aranyra, Adyra és Móricz Zsigmondra, József Attilára gondolunk.” Egy másik passzus szintén azért érdemesült jegyzésre, mert az akkori idők több alaptételét is tartalmazta: „A 48-as forradalom bukásától a felszabadulásig terjedő korszak gazdasági és társadalmi alapvető ténye, hogy Magyarország a kapitalista fejlődésben a »porosz utat« követi, ellentétben az »amerikai úttal«… Most a munkásosztály az átalakulás vezetője és nem, mint 48-ban, a köznemesség. Míg a 48-as forradalmat a magyar nép tisztán saját erőivel vívta meg, az 1945-ös felszabadulást annak köszönhetjük, hogy a Vörös Hadsereg szétzúzta a Hitler-fasizmust.” Közvetlen forrásjelölés nem mutatja, de szemmel láthatóan ugyanannak a Fórum-számnak az olvasmányanyaga a Világállam – utópia, vagy szabotázs cím alatt készült jegyzetelés is, amelyben többek közt olvasható: „Az egyesült Európa jelszó kicsiben ugyanazt a feladatot látja el, mint nagyban a világállam-propaganda. Európa kettészakításáért a Szovjetuniót és a népi demokráciákat kell felelőssé tenni…”

A szorosabb értelemben vett naplózás nem érvényesült az olvasmányfüzetben, sem a „kapcsos felezés” előtt, sem utána, keltezés mintegy alkalomszerűen jelent meg itt-ott, s ha a füzet második fele Fórum-olvasásaimról is árulkodott, abban szintén megmutatkozott az alkalomszerűség: aszerint, hogy melyik számhoz mikor jutottam hozzá, úgy fordult a jegyzetelés, hogy az 1948. novemberi számból hamarább merítettem ismereteket önképzésemhez, mint az 1948. júliusiból, és a jegyzetelés arányai is úgy változtak, hogy ha a júliusi számból egyetlen anyag érdekelt, amelynek címében viszont az a kettős tétel állt, hogy A parasztság útja, A paraszti jövendő, abból nálam akkora kivonatolás lett, mintha egy egész könyv lett volna az olvasmány, lévén az megint a legbehatóbban foglalkoztató témakörből való. Eredendően csakugyan egy könyv volt, ami a tollainkon forgott, a szerző – jegyzetelésem nem jelölte a nevét – egy helyütt a könyv problémáit sorolta, s így jutottak el hozzám egy olvasmányáttételen keresztül a népi írók mozgalmának, a parasztság sorskérdéseinek újabb leckéi, amint többek közt olvashattam és jegyezhettem: „A falukutató gárda, a népi irodalom mozgalma felvetette és vállalta a parasztság és a magyarság sorskérdéseit. Az írók, akik akkor a parasztság nevében írtak és szóltak, most a parasztság politikai mozgalma élén politikusok és cselekvő részesei az ország újjáépítésének… Most egy történelmi lépéssel előre lépve kell újra felvetniük: merre vezet a parasztság jövendő útja?… A parasztság jövőjének legnagyobb kérdéseit veti fel Veres Péter, s ezek egyúttal a magyar demokrácia fejlődésének is alapvető és döntő problémái… A Márciusi Front keretében mozgalmi egység is létrejött köztünk a földreform és a demokrácia alapján, s ebben szorosan együtt haladtunk Veres Péterrel, Illyés Gyulával, Kovács Imrével és Féja Gézával. A messzebb mutató általános elvi kérdésekben azonban jellegzetesen kétfelé oszlott akkori gárdánk… Darvas József a kapitalizmuson keresztül haladó szocialista fejlődés mellett szállt síkra… Kovács Imre a földreform végrehajtása és a demokratikus átalakulás megindulása után kikötött a kapitalista fejlődés útján. Kovács Imre tehát úgy értelmezte a polgári fejlődés útját, hogy erre rálépve a parasztságnak örökre ki kell tartani a kapitalizmus útján, és a munkásosztállyal szemben a polgárság és a birtokos parasztság oldalára kell állni…” Alaposan és részletekbe menően taglalta a tanulmány a paraszti út és jövendő kérdéseit, s részemről én is alaposan tanulmányoztam a tanulmányt nyolc füzetoldalnyi jegyzeteléssel, miközben a véletlen keze olyan jeles fogást művelt, hogy egyik helyen duplán fordult a lap jegyzetelő kezemen, s mivel azáltal két oldal üresen maradt, én utólag épp Kovács Imrének a Magyar feudalizmus, magyar parasztság című könyvéből másolt szövegekkel töltöttem ki a véletlenül fehéren hagyott két oldalt, s ily módon a másik parasztsorsos anyag, a Fórum-tanulmány kivonatolt oldalai mintegy keretezték a Kovács Imre könyvéből füzetlapra került idézeteket. Mindez azért látszik utólag jeles fogásnak, mert ha 1949 utolsó s 1950 első hónapjaiban olvasmányaimat úgy iktattam tulajdonomba – helyenként keltezésekkel is ellátva a műveletet –, hogy szövegeikkel megtöltöttem egy olvasmányfüzetet, miközben valóságosan egyetlen könyv vagy sajtótermék sem vált közülük tulajdonommá, Kovács Imre „parasztkönyve” ebben a különös tulajdonviszony-rendszerben olyan kivétel volt, hogy duplán tulajdonom lett: egyszer az olvasmányfüzet soraival is magamhoz vettem, s azután könyvként is tanulókori tékám tulajdondarabjává jegyeztem. Igaz, a duplázás már másodéves egyetemista koromban történt, amikor a nevemmel együtt beírtam Kovács Imre könyvének a belső címoldalára: „Kolozsvár. 1952. Máj. 11.” Mai összevetésben meg tudtam állapítani, hogy a jó két évvel korábban Keresztúron olvasott és jegyzetelt könyv nem az a kiadású volt, mint amit Kolozsváron – valószínűleg antikváriumban – megvásároltam, mert a könyvbeli és a füzetbeli (zárójelekben jegyzett) oldalszámok az azonos szövegrészek tükrében húszoldalnyi eltérést mutattak, s bizonyos szövegrészt, amit füzetem jegyzetsorai megőriztek, magában a vásárolt könyvemben nem találtam. Feltevésem szerint az 1952-ben vett könyv volt az első kiadás, amely kereken hét esztendővel azelőtt került piacra, méghozzá jeles ünnepi kiadványként, Cserépfalvinál, mint a „Szabad élet”-sorozat 1. darabja „Az első Szabad Magyar Könyvnapra”, 1945-ben, közvetlenül a fegyverek európai elnémulása után, a rommá vert országban és fővárosában, fülszöveges ajánlásában derűlátással: „… A feudalizmust sohasem fogadta el a magyar nép, állandóan kísérletezett, hogy levesse magáról a reája nem illő kereteket, nagy forradalmakban és szabadságharcokban nyilvánította politikai érettségét és a szabad élet utáni vágyát. Múltja méltóvá teszi arra, hogy megfelelő helyet kapjon az új, szabad társadalomban. Kovács Imre könyve élmény és biztatás mindazoknak, akik szabadon akarnak élni.” A borítóhajtókás ajánlással némileg ellentétben a szerzői bevezető legelső sorai megállapították: „Magyarország politikai, társadalmi és gazdasági berendezkedését gyakran illették a f e u d á l i s jelzővel… A vád szerint a magyarországi nagybirtok és a parasztság félreérthetetlenül feudális képlet, hasonmása nincs meg sehol másutt a
világon, éppen ezért anakronizmus, és ha gyorsan fel nem számoljuk, Európa N e m z e t i
P a r k-ja leszünk.” Ebből a bevezetőből az én olvasófüzetem is megörökített egy passzust:
„A föld lakóinak kétharmada, 1350 millió ember földmíveléssel foglalkozik. Kimondottan paraszti jellege csak a Baltikumtól a Balkánig húzódó kelet-közép-európai sáv őstermelő társadalmának van. Hatvanmillió hamisítatlan, igazi paraszt él e területen, hatvanmillió ember homlokára égették azt a bélyeget, mely megkülönbözteti őket a társadalom többi tagjaitól, hatvanmillió ember várja Európa közepén a felszabadulást.” Egybenézve ezt „Az első Szabad Magyar Könyvnapra” megjelentetett könyv bevezető szövegével, először az tűnik szembe, hogy ott nincs „hamisítatlan” jelzője a parasztnak, utána viszont már-már hamisításnak látszik az, hogy a paszszuszáró mondat a könyvben az „enyémtől” eltérően úgy szól: „… hatvanmillió ember szabadul most fel Európa közepén.” Hasonlóképpen észlelem a rejtélyes különbséget diákfüzetbeli és a könyvnapos könyvbeli szöveg között, amint a könyv utolsó részeiben sehol nem látom azokat a sorokat, amelyeket füzetbeli kivonatom legvégén nem véletlenül idéztem az általam olvasott könyv 137. oldaláról: „Az új életformát kereső magyar parasztság mellett mindig ott állottak a magyar írók. Talán a világ egyetlen nemzetének irodalmában sem foglal el olyan központi helyet a parasztság sorsa, problémái, élete, mint a magyaréban. Tudatos ez az irodalmi hitvallás s egyuttal biztosíték arra, hogy a magyar parasztság végül is felszabadult és új, demokratikus közösségben élhet.” Miután erre nézve híjával találom a tulajdonomba jegyzett könyvet, találok annak 134–135. oldalán egy olyan terjedelmesebb bekezdést, aminek bizonyos sorait mintegy hiánypótlásként olvasom most: „Ezzel a háborúval nemcsak a mezőgazdasági termelés került válaszútra, hanem maga a magyar nép is történelmének legdrámaibb periódusához érkezett el. Ismételt nagy veszteségeink a történelem folyamán eléggé megritkították sorainkat, apasztották létszámunkat, nem játszhatunk tehát könnyen az emberanyaggal: minden magyarért, minden életért felelősek vagyunk… A magyarság etnikai bázisa a trianoni ország és a vele szomszédos peremvidékek… ez a mi etnikai bázisunk, ennek szilárdnak és megingathatatlannak kell lenni, ha arra gondolunk, hogy szerepünk, jövőnk legyen Európában. Azt pedig minden romantika nélkül, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy magyarságunk őrizője a multban és a jelenben főleg a parasztság volt, tehát az etnikai bázis parasztságára nagyon kell vigyázni, itt olyan változásokat kell eszközölni politikánkban, társadalmi struktúránkban és gazdálkodásunkban, hogy kedvező feltételei legyenek az életnek.”

Mindezzel az olvasmánybúvárlással a mai Gyümölcsoltó Boldogasszony napján megválhatok a hajdani diákfüzetemtől és Kovács Imre Cserépfalvi-kiadású könyvétől egyaránt, mindkettőt „visszatárolva” ifjúkori tékám többnyire tékozlásnak minősíthető részlegébe. Ez így mindenképpen méltó búcsú attól a borítók nélkül maradt, megviselt füzettől, amelynek legelső helyén az virít dupla piros aláhúzással, hogy Mit ér az ember, ha magyar, és egyben ez a legjobb nyom arra, hogy a füzetbe véletlenszerűen beleszövődött Magyar feudalizmus, magyar parasztság című könyv szálán – egészen közvetlenül magának a könyvnek az 1952. május 11-én tulajdonomba jegyzett példányával – visszakörözzek abba a feltűnően tékagazdagító tavaszi időszakomba, amikor 1952 áprilisában csak a Gyula-napon egyszerre három könyvszerzeményt jegyeztem birtokomba – Dobroljubov: Orosz realizmus, Makarenko: Az új ember kovácsa, Gárdonyi Géza: Gyermekkori emlékeim –, majd májusban folytatódott a gazdagító sor négy újabb könyv megvételével, amikor a 11-i napon a Kovács Imre művével együtt tulajdonomba írtam Gh. Gheorghiu-Dej Cikkek és beszédek című piros könyvét, illetve a 6-i és a 21-i napon azt a két összetartozó könyvet, ami Budapesten mintegy ikerkiadványként jelent meg az előző esztendőben, annak alkalmából, hogy országos jelentőségű eseményként megrendezték az írók első kongresszusát.

A kongresszus megtartására pontosan egy évvel azelőtt került sor, 1951. április 27–30-án, s annak nyomán szerkesztettek könyvet a négynapos rendezvény anyagából A magyar írók első kongresszusa címmel, ami 1952. május 21-én jutott el hozzám Kolozsvárra, de előtte két héttel, 6-án már megvehettem az ikerkiadványt is, ami Az író és az élet című füzetnyi könyv volt a Magyar–Szovjet Társaság kiadásában, s egyenesen „A Magyar Írók Szövetsége első kongresszusára” adták ki, mint olyan tanulságos kézikönyvet, amely alcímének megfelelően – Szovjet írók a fiatalokhoz – egy „tanács”-gyűjteményt tartalmazott az irodalom „szocialista realista” művelésére nézve. Ily módon hozzám egyesztendei késéssel jutott el a két kongresszusi könyv, akkor viszont egyből hálás olvasóra talált bennem, különösen maga a kongresszusi vitaanyag, amely mintegy elém tárta azt a magyar írói világot, ahol már addig fő helyet foglaltak el az én „szellemi tükreim” szerint a parasztírók, a népi írók Veres Pétertől Kovács Imréig, Illyés Gyulától Darvas Józsefig. Akkor, amikor kezembe vehettem, és vonalazó ceruzával a kezemben olvashattam az írókongresszusi könyvet, nem számított az az időkülönbség, hogy az esemény olvasásom előtt több mint egy évvel lezajlott, mert abban az állandósult szocialista korban egy jó esztendő elforgása alatt sem veszített időszerűségéből mindaz, ami a kongresszuson elhangzott, de mintegy fél évszázad után, amikor a kongresszusi könyv is megérte nálam a „dupla olvasottságot”, az már olyan kettős könyvvitel volt, hogy éppen „elülő” számadási hullámaim között – a Képek a Kutyaszorítóból négydossziés kézirata immár kiadói gazdára talált Csíkban – külön utókori szánalmat keltett bennem egyetemista ifjúkorom és az akkor kongresszusozó magyar íróközösség iránt egyaránt. Az én „kutyaszorítós” számvetésemnek az első komoly külső olvasója – s egyben hivatalos lektora és kiadásra javasolója – Egyed Péter volt, aki 1952-ben még útban sem volt kommunista világunk felé, s egy alkalommal, amikor a kéziratom kapcsán az „50-es évek” korát osztottuk, neki is a szeme elé nyitottam az írókongresszusi könyvet, s egy jelenet erejéig beavattam őt a fél évszázaddal korábbi kongresszusi hangulatba. A jelenet azzal kezdődött, hogy az első nap tanácskozásai legelején – 1951. április 27 – Péntek volt – Gergely Sándor, mint aznapi elnök Szabó Pállal együtt, a munkálatokat megnyitva sorra üdvözölte a külvilág íróküldöttségeit, csupán a szovjet küldöttséget nem köszönthette, mert az akkor még úton volt – „Boldogan jelentem az elvtársaknak, hogy példaképünk, a szovjet irodalom három nagyszerű képviselője úton van, érkezésüket a közeli órákban várhatjuk”, közölte, s volt „(Hatalmas taps.)” –, majd amikor Darvas József már vagy harmincoldalnyit felolvasott az „irodalmunk helyzetéről” szóló beszámolójából, épp Sztálin nevének elhangzásakor nyílt a terem ajtaja, s belépett a kongresszusra a szovjet íróküldöttség. Azzal együtt, hogy Darvas miről beszélt a megérkezés jelenete előtt, és mivel folytatta közvetlenül utána, már-már egy mesteri rendezőkézre vallott az egész jelenet: „Új irodalmunk bizonyos sematizmusának egyik fő oka az, hogy ábrázolt alakjainknak alig van, vagy igen szegényes a lelki élete. Az helyes természetesen, hogy új irodalmunk megszabadult a polgári irodalomra jellemző öncélú, rothadt pszichologizálástól – de egy kicsit úgy jártunk, mint aki a fürdővízzel együtt kiöntötte a gyereket. Elmélyült jellemrajz nélkül nincs igazi emberábrázolás. Hogyan is lehetne hitelesen ábrázolni egy ember fejlődését, ha nem ábrázolja az író a külső körülmények változásán túl a lélek konfliktusait, kinyílását az újra, a szépre, gazdagodását, fejlődését? Sztálin nagyszerű szavai a »lélek mérnökei«-ről ezt is jelentik. (Darvas József beszámolójának e mondatánál, a kongresszusi terem ajtajában feltűnik a Szovjet Írók Szövetségének háromtagú küldöttsége. A Kongresszus tagjai felállva, dübörgő tapsviharral fogadják Borisz Polevojt, Konsztantyin Fegyint és Szemjon Babajevszkijt. Az elnöklő Gergely Sándor az egész kongresszus nevében forró szeretettel köszönti a szovjet irodalom három kiválóságát, akik az üdvözlő szavak elhangzása után az elnöki emelvényen foglalnak helyet. Utána Gergely Sándor felkéri Darvas Józsefet beszámolójának folytatására.) Mikor kint jártunk a Szovjetunióban, a szovjet írók közül többen is, akik fordításokból ismerik új irodalmunk néhány alkotását, erőteljesen hiányolták benne a nemzeti jelleget. Azt, hogy nemigen lehet észrevenni rajtuk, hogy magyar író írta azokat, a magyar életről. Ez a kérdés újabban íróinkat is egyre többet foglalkoztatja: hogyan lehet az alkotó munkában jól megvalósítani a sztálini meghatározást a »tartalmában szocialista, formájában nemzeti« kultúráról?”

Felidéztem a jelenetet kéziratom lektorának, s az egész könyvet egy olyan hirtelen támadt ötlettel mutogattam neki, hogy azt a kéziratomban megírt „kutyaszorítós képek” nagyobb hiteléül a Pallas-Akadémia kinyomtathatná, s „függelékként” csatolhatná a négykötetes munkám végéhez, amit Egyed Péter annyira komolyan vett, hogy pár nappal később még telefonon is visszatért rá, s megkérdezte, komolyan gondoltam-e azt a „függeléket”.

Volt Gorkijnak az a mondása, hogy „Nincs olyan könyv, amiből ne tanulna valamit az olvasó”, és ez az én olvasó-történetemben annyira igaznak bizonyult, hogy egy csaknem fél évszázados időfalon innen és túl kétszer is tanultam a magyar írók kongresszusának ugyanabból a könyvéből, méghozzá egészen ellenkező előjelű két tanulást művelve, miközben a legjobban akkor jártam volna, ha mindkét olvasás és tanulás elmarad. De volt annyi „ész, erő és szent akarat”, hogy huszonkettedik évemben éppúgy végigmentem a könyvön, mint a hetvenegyedikben, s így most már duplán tudom, hogy „az eredetileg három napra tervezett kongresszust huszonöt író javaslatára, a rendkívül nagy érdeklődésre való tekintettel, egy nappal meghosszabbították”, meg hogy „a mandátumvizsgáló bizottság jelentése” szerint „összesen 298-an vettek részt szavazati joggal” a tanácskozáson, s bár mindezek csak függelékként voltak a könyvben, még ezek a kimutatások is beszédesek voltak: „A Magyar Írók Szövetségének 298 tagja közül a felszabadulás óta 39-en kaptak irodalmi díjat, tehát a tagság 13 százaléka. Népköztársasági kitüntetésben 46-an részesültek, tehát a tagság 14 százaléka. A munkásmozgalomban való részvételért a tagjainkra mért börtönbüntetés összesen 47 év és 9 hónap.” Az irodalom maga ekkor egészében népi irodalom volt abban az értelemben, hogy a kongresszus XX. századi érvénnyel tette magáévá Petőfi programverséből, A XIX. század költőiből azt a „jeligét”, hogy „Előre hát mind, aki költő, A néppel tűzön-vízen át!”, ami akkor nyert teljes értelmet, amikor a „történelmi jelentőségű kongresszuson” elfogadott határozat külön megvilágította a „néppel együtt” való létezésnek mindkét oldalát: „A mai magyar irodalom képviselői… tudják, hogy minden sikerüknek, eredményüknek s végtelen lehetőségeiknek forrása a Magyar Dolgozók Pártja, a Népköztársaság kormánya, az egész dolgozó nép kiapadhatatlan szeretete… A Magyar Népköztársaság íróit – pártállásra való tekintet nélkül – az a biztos tudat hatja át, hogy e hazában egyetlen olyan írótehetség se kallódhat el, aki tiszta szívvel és harcos tollal kívánja népét szolgálni. Az ilyen író érvényesüléséhez minden segítséget előteremt a szocialista gondoskodásnak az a módja, amelyben csak egy szabad és jövőjét gyors ütemben építő boldog nép részesítheti íróit… A mai magyar irodalom a szocializmus építésének, az egész magyar népnek nagy, közös ügye. A magyar író olvasója – egyre fokozódó mértékben, egyre fokozódó igényességgel – az egész magyar nép. A magyar nép forrón szereti íróját. Szereti, mert érzi, hogy az író is forrón szereti őt, s hogy az ő életéről, munkájáról, harcairól, honszeretetéről s fénylő győzelmeiről ír. A dolgozó nép e méretében és mélységében határtalanul nagy szeretetét a Párt s a Kormány intézkedésén keresztül, sokféle gondoskodó megnyilvánulásban fejezte ki a magyar írók iránt… Nem kétséges, hogy a magyar szocialista-realista irodalom is egész dolgozó népünk harcával egybeforrva, egyre maradandóbb értékű művekkel bizonyítja be fölényét minden más irodalom felett…” Általában véve a határozat vezérszólama „új, egységes magyar nemzeti irodalomról” szólt, amely a népiségnél messzemenően tágabb eszmény szerint alakult: „A Magyar Írók Első Kongresszusa a magyar irodalom története folyamán először létrejött nemzeti egység jegyében folyt le… A mai magyar irodalomnak – a lenini–sztálini zászlóra írt egyetemes emberi célok megvalósításáért vívott harcos munkájában – eddig elért eredményei biztosítják a magyar szocialista-realista irodalom egyre gyorsulóbb terebélyesedését és az eljövendő hatalmas szocialista irodalmi alkotások megvalósulását… A mai magyar irodalom elért sikereit elsősorban és mindenekelőtt a Szovjetunió létének, a nagy Sztálinnak és a dicsőséges Szovjet Hadseregnek köszönhetjük. A Szovjet Hadsereg szabadította fel drága hazánkat s népünket és vele együtt évezredes szellemi börtönéből a magyar írók harcos szerszámát: a tollat is. Mióta csak magyarok élnek e földön, most első ízben vált szabaddá a művészet és benne a hagyományokban gazdag, nagyszerű jelenünkben élő s jövőnkbe mutató magyar irodalom is… Mai magyar irodalmunk a kapitalista-fasiszta-burzsoá irodalmi mult maradványai felett lényegében döntő győzelmet aratott… A magyar írók tudják és vallják: fejlődésünk legbiztosabb és egyetlen iránytűje a Magyar Dolgozók Pártjának útmutatása s a Szovjetunió irodalmának példája. Ha nem ennek az iránytűnek útján haladna a magyar irodalom: visszazüllene a burzsoá irodalom posványába… A marxizmus–leninizmus elméletének sokkal tágabb, igényesebb ismerete és alkalmazása nélkül a magyar író fejlődése elképzelhetetlen… Az ideológiai és mesterségbeli tudás, később tökély, szocialista irodalmunkért vívott harcunknak nem két különböző, hanem közös s nagyszerű fegyvere… Töltse el a Magyar Írók Szövegsége egész vezetőségét és külön-külön minden egyes tagját a mély, hazafias felelősségérzés, a nép iránt érzett odaadó szeretet, a Párt hűséges követése, a nagy Szovjetunió iránt mélyen átérzett ragaszkodás és hűség. Vezesse a magyar írókat győzelemről győzelemre a harcos internacionalizmus… Az új, egységes, magyar nemzeti irodalom központi feladata, hogy irodalmunkat egyre elmélyültebben, egyre gazdagabb szocialista értelemben tegye pártossá… Ez azt jelenti, hogy egyre igazabban kell gyűlölni és meggyűlöltetni a béke, a haza, a Szovjetunió és a haladás ellenségeit… Azt jelenti ez, hogy az író a pártosság egyre gazdagabb alkalmazásával váljék az emberiség és azon belül a magyar haza legnagyobb történelmi forradalmi változásának magasfokú művészi ábrázolójává… Az új, egységes magyar nemzeti irodalom, amely formájában nemzeti, tartalmában szocialista, mindezek alapján akkor töltheti be történelmi feladatát, ha egyre pártosabbá, nemzetibbé és egyre inkább szocialistává fejlődik, ha a kommunista írók és az »útitársak« közötti harci szövetség még szorosabbá válik.” Végül is az egységen belül megvolt ez a hivatalosan deklarált kétféleség, amit azonban nyomban egybevont a határozat következő – utolsó – pontja: „A Magyar Írók Első Kongresszusa, zászlajára írva a marxizmus–leninizmus tanításait, odaadó hűséggel követi a Magyar Dolgozók Pártja és egész népünk szeretett vezére, Rákosi Mátyás útmutatását; megrendíthetetlen hűséggel követi a békeharcban élenhaladó nagy Szovjetuniót és az egész haladó emberiség lánglelkű tanítóját, győzelmeinek szervezőjét: Sztálint; tudásának és tehetségének állandó fejlesztésével, teljes mozgósításával szolgálja dolgozó népünket, a szocializmust építő magyar munkásosztályt, a dolgozó parasztságot és a velük tartó hazafias értelmiséget.”

A korszakosan sarkalatos könyvnek azonban eleje is volt, nemcsak vége, s a tanácskozás negyedik napja előtt nyilvánvalóan lezajlottak „Az első nap tanácskozásai”, legelső helyen Gergely Sándor elnöki megnyitójával, amelyben nemcsak „a szovjet irodalom három nagyszerű képviselőjének” várható érkezéséről kapott hírt a kongresszus, de többek közt szóba jött Korea is egy indítvánnyal – „Tiszteljük meg, elvtársaink, a Korea harcmezőin hősi halált halt harcosok és az imperialista légi banditák bombáitól elpusztult hűséges polgári lakosság emlékét felállásunkkal. (A kongresszus tagjai felállnak.)” –, s még Magyarország és a magyar irodalom is sorra került úgy, hogy az egy századdal azelőtti szabadságharcos pillanat egy passzusban egybefonódott a száz év utáni „szabad” állapottal: „Egységes volt a szabadságharcos nép és egységes a közös célért, a nép szabadságáért harcoló ragyogó irodalom, melynek egén Petőfi, Arany, Vörösmarty és Jókai ragyogtak. Ez a gyönyörű egység a néppel megszűnt Világosnál, és közel száz esztendeig tartott, amíg a dolgozó magyar nép, a nagy munkáshaza, a Szovjetunió fegyveres fiainak hősi áldozatvállalása árán szerzett szabad életével, közös nagy célban, a szocializmus felépítésében egyesíthette erőit. Ebben a nagy, harcos népi egységben zárt sorokban menetelnek most a magyar írók…” A menetelés irányát, célját, módját is megvilágították a megnyitó beszéd zárszavai: „Kongresszusunk jövő feladatainkat fogja kijelölni. Egyre jobban írni – ez a mi dolgunk… Jobbat írni, ehhez az kell, hogy gyengeségeinktől megszabadulva tanuljunk, egyre tanuljunk. Tanuljunk nagy magyar író elődeink időálló szabadságeszméiből és művészi értékeiből. Tanuljunk a nagy Sztálin neveltjeinek, az emberi lélek mérnökeinek, a szovjet írók harminchárom esztendős harcainak ideológiai és esztétikai eredményeiből. Tanuljunk dolgozó népünk szocialista otthonépítéséből és ennek a kemény s ugyanakkor boldog, derűs harcnak vezetőjétől, a Magyar Dolgozók Pártjától. És tanuljunk népünk nagy pártjának tanítójától, a mi Rákosi Mátyásunk bölcs útmutatásaiból. (Meg-megújuló, hosszantartó, lelkes, ütemes taps és felkiáltások: Éljen Rákosi!”) … A nyomda ördöge a könyvben egy árnyalatot módosított, amikor a „meg-megújuló” helyett azt hozta ki, hogy „meg-megújulú”, a következőkben azonban semmi ördögi nyom nem volt akkor, amikor Darvas József irodalmi beszámolójának legelején hasonló tapsokkal ismétlődött a zárt sorokban való menetelés: „…Végre elérkeztünk oda, hogy összehívhattuk és megtarthatjuk a magyar írók kongresszusát. Úgy hiszem, túlzás nélkül és a frázisosság veszélye nélkül elmondhatjuk azt, hogy ez a kongresszus a magyar irodalom fejlődésében történelmi szakaszt jelez… Néhány héttel ezelőtt ünnepeltük országunk, népünk felszabadulásának 6-ik évfordulóját. S mi, magyar írók, úgy hiszem, nem kezdhetjük el első Kongresszusunk tanácskozásait anélkül, hogy el nem mondanánk a hála és szeretet szavait a felszabadító, hatalmas Szovjetunió és a népek nagy vezére, Sztálin felé (a Kongresszus tagjai helyükről felállva, szűnni nem akaró, fergeteges tapssal ünneplik Sztálin elvtársat), aki – Tyihonov szép sorait idézve – a mi számunkra is »újjászülte a föld színét…«” Utókori elmélyültebb könyvolvasásom jóvoltából még stiláris összefüggéseiben is láthattam az írótanácskozások szövegeit, s ily módon a Tyihonov-sorok igéjének más változatát is felfedezhettem, amint a Darvas-beszámolót kiegészítő jelentést tanulmányoztam, amit ugyancsak az első napon Devecseri Gábor terjesztett elő az Írószövetség munkájáról. Erről annyival nagyobb érdeklődéssel tudtam olvasni, mivel egyben láthattam, hogy Sztálin jubiláris születésnapi időszakában, 1949 decemberében, távol a mi keresztúri diákünnepélyünktől és díjosztogatásainktól, a magyarországi magyar írók ugyancsak ünnepi műszakban fordították tollukat az új iránytű szerinti munkára: „… A fordulat éve új, szélesebb távlatokat nyitott az irodalom előtt is… 1949 szeptemberében az Írószövetség új vezetőséget választott. Ezzel egyidejűleg szervezett munka indult meg azért, hogy teljesíteni tudjuk Pártunk Központi Vezetőségének határozatát az Írószövetség pártszervezetének megalakításáról… A Nagybudapesti Pártbizottság által megindított Olvasómozgalommal – melyet kezdettől fogva Szövetségünk látott el előadókkal – és az Olvasómozgalmon kívüli előadásaikkal íróink tanítva és tanulva vettek részt népünk kultúrforradalmában… Ilja Erenburg, Szurkov és Leonid Leonov akkor járt nálunk, amikor az irodalmi harcok még csak megkezdődtek, de tanácsaikkal már akkor segítségünkre voltak. Scsipacsov, Leonidze és Malisko elvtársak akkor látogattak meg bennünket… amikor nagy forradalmi költőnknek, Petőfinek centenáriumát ünnepeltük. Kimondhatatlanul sokat jelentett költőink s egész költészetünk számára Tyihonov elvtársnak, a nagy szovjet költőnek itt-tartózkodása… Ilyen munkában jött létre a magyar írók első »műszaka«, a »Sztálini Műszak«. 1949 decemberében először történt meg, hogy költőink közös célt tűztek maguk elé, közös feladatot végeztek tervszerűen, és a megoldásban külön-külön, de a közös ünnep erejétől újulva, mind közelebb jutottak valódi költői egyéniségükhöz. Sztálin a valóságot költőivé tette, amikor – Tyihonov szavával szólva – »újjágyúrta a föld színét«. A magyar költők közül nem egy tette Sztálin ünnepén első jelentős lépését a valóság költészete felé. A valóban szabad irodalom, amely – mint Lenin elvtárs mondotta – magát nyíltan a proletáriátus nagy ügyéhez köti, ebben az időszakban is mindig olyankor tudott szép eredményeket, igazi alkotásokat felmutatni, amikor ebben az öntudatos szervezettség segítette. Irodalmunkban a Sztálini Műszak méltó volt az ugyanakkor fellendült magyar Szahanov-mozgalomhoz… Az irodalomnak a felszabadulás előtti gyalázatos és siralmas s a felszabadulást közvetlenül követő gyenge állapotával szemben a könyvnapok termése mutatta az eredményeket. Az 1949-es könyvnap pártszerű költészetünk előretörését, az 1950-es pedig már azt mutatta, hogy prózairodalmunk is nagy eredménnyel vesz részt az országépítésben, a szocialista ember formálásában. A kezdeti idők »életműveket« jutalmazó Kossuth-díjaival sze_agyar irodalom harcos fejlődését jelző művek kapják, az Írószövetség »József Attila«-díja pedig 1950-ben huszonkét írónak – többségükben fiataloknak – új munkáit jutalmazhatta. Hozzájuk idén, kongresszusunk előestéjén újabb jutalmazottak sorakoztak…” A mai olvasó számára egyértelmű, hogy Tyihonov versének fordításában szerencsésebb volt Sztálinról azt állítani, miszerint „újjágyúrta a föld színét”, mint – férfiról lévén szó – azt költeni, hogy „újjászülte”, és hasonlóképpen jobban láthatók az összefüggések abban a tekintetben, hogy ha a Szovjet Hadsereg jöttével „évezredes szellemi börtönéből” szabadult a magyar írók „tolla”, ugyanúgy a „valóban szabad irodalom” akkor valósulhat meg, ha „magát nyíltan a proletariátus nagy ügyéhez köti”.

(Folytatjuk)

Részletek a Tékozló téka című készülő könyvből.