Aczél Géza

ételmaradék

már nem tudom hogyan kezdődött bennem az étkezési rend
egyszer szelíden visszatolhatta elém az eltolt tányért anyám
ki tudhatta akkor egy életre áll össze a vékony fiúban a trend
s hűségesen majszolni fog akkor is ha már nem csorog a nyál
barbár szép szokás – önmagunkba fordult szolid ételáldozat
a túlnyelt falatokban messzi ködös kultúrák nélkülözése üzen
s lelked lazult perceiben betűzgetheted bár a gyógyterápokat
a zsigeredben lobogni érzed mindig a felfalásra csábító tüzet
szent vegetáció – egyetlen ablak melyből titkunk mérhető
hogy korunk morálisan mégis a következő özönvízig szétesett
abban ott a pompás tálakat széttúró macsó a nyápicoló nő
s a magányába taszított neveletlenül demokratikus kisgyerek
de ne okoskodjunk a költemény bizonyosan nem arra való
fejtsük meg inkább a líraian ellenünk forduló utolsó falatokat
melyek már nehézkes hátukkal zsíroznak gyomrodba trójai faló
májad duzzad hasnyálad emelkedik s bőröd alá a kór oltogat
igen innentől éljen a salátabár tobzódjanak a személyiségi jogok
told a tányért s mivel ráérsz szellents a semmibe bő emberem
fejed fölött majd tétova pincérek pénzéhes elismerése lobog
s emeltebb fővel jössz ki a spirálból mint az említett kisgyerek
nekem jobban tetszik ha valaki az ottfelejtett szaftra odaoson
zavartan körbenéz egyetemesen tunkol míg nagy elődje beszáll
lehet hogy a lét lényegét nem érezzük e biomisztikus soron
ám a talánynak mily egyszerűen vetett véget egyszervolt anyánk
fáradtan letesszük a maszatos kést furcsán koccan mellé a villa is
a tányéron már csak morzsák mint a lét roppant vizében polinézia
szemeink zárt kapui mögül a rágicsálások hosszú árnya visszaint
az ember mohón nyúl a pohárért érzi utolszor nagyot kell még innia