Baán Tibor
Mezey Katalin: Párbeszéd
Felsőmagyarország Kiadó, 2002
A legendás „Kilencek” antológiájának, az Elérhetetlen földnek (1969) szereplői közt Mezey Katalin – sok férfi közt az egyetlen nő – realitásérzékével, szociológiai, lélektani érzékenységével, puritán nyelvkezelésével hívta fel magára a figyelmet. A korszak romantikus színezetű, nagy lánggal lobogó hit- és eszménykeresésével szemben a hétköznapok kisvilágát, a létezés napi gondjait avatta költői témává. Mindez kiolvasható a lassan, de egyenletesen sorjázó kötetekből: Amíg a buszra várunk (1970),Agyagtanulmány (1977), Újra meg újra (1985), Szárazföldi tél (1991). Mezey Katalin dísztelen, mégis sokfelé ágazó versbeszéde a népdal, a népballada, a zsoltárok vonzásában fejlődött. Ugyanakkor ezek a beszédminták mintegy a szöveg alá süllyedve fejtették ki hatásukat. A pálya elején alkalmazott archaikus beszédfordulatok e lírában szinte sohasem a múltba való beleélés eszközei, sokkal inkább aktualizálásuk, a jelenbe történő átfordításuk érdekli a költőt. Nem tekinthetjük tehát véletlennek, hogy ez a korai lehetőség fokozatosan átadta helyét egyfajta tárgyszerűen pontos, fölfedező jellegű szóhasználatnak.
Hogy ez miben áll, arról beszédesen árulkodik a legújabb kötet, a Párbeszéd, amely a létmegértés magasabb szintjeiről tudósít. A költő – József Attila szavaival – „szalagúton vezet fölfelé egyre szűkülő körökben… Fönn az ormon azután egyszerre nézhetünk a szelek minden iránya felé…”. Magaslati ponton vagyunk, ahonnan – ezt már Weöres Sándor mondja – „ egységes mintává” rendeződik a táj. A dolgok és jelenségek evidenciaként tűnnek szemünkbe. Az evilág fölé érezhetően most boltozódik – versek egész sorában kitapinthatóan – a Gondviselés új égboltja. Ez az égbolt Mezey Katalin verseiben – híven költészete belső lényegéhez – nem ünnepi, a legkevésbé sem eksztatikus, hanem hétköznapian szürke. Példázhatja ezt a realizmus és transzcendencia érveivel viaskodó Párbeszéd zárása: „Kioltod hát lelkünket, mint a gyertyát, / s csak könnyű kanócfüst marad utána? / Vagy visszagyúrod szülőanyagába / azt, aki annyi keresztúton várt rád, / konyhakendőd alá, ahol keleszted / a többi lélek közé keveredve, / amíg minden emléket el nem vesztett, / boldog fájdalmait, önmagát is levetve?” A létfaggató versben a konyhakendő, egyáltalán, a konyhai tevékenység emlegetése a filozofikusan komoly témának igazi lírai hitelességet, emberi dimenziót kölcsönöz.
A végső kérdések
ostromában e líra – ez is mennyire emberléptékű vonás!
– megőrzi humorát, az élhető életbe vetett hitét, hogy
létezik panacea bajainkra: a meghasonlott, érdekszférákra
szakított létezésre. Mindennek könnyed
s mégis sokatmondó jelzése az Adj Uram némaságot befejezése: „Csak úgy
ismerjen rám, aki / épp rámismerni kíván, / ahogy a légy /
megérzi polcomon / Narekaci Gergely panaszában / az élő
sebeket, / s a könyvlapok közé / búvik petézni.” Hasonló
költői mozdulattal találkozunk az Aki
most észrevétlenül című ciklus verseiben, így a Csorba
Győző emlékét idéző Jeleket
vélhetnénk-ben
is, ahol a meglepően üde, játékos ötlet ellenpontozza a
téma drámaiságát: „Egyszer egy készülékről
beszélgettünk, / ami ha itt állna az asztalon, / vehetnénk
rajta Isten »adását«, / akár a Kossuth Rádiót.” A
párbeszéd – amit a költő folytat Istennel, önmagával,
másokkal, a világgal – egyre újabb és újabb értelmezést
nyer. Létfaggatót, játékosan komolyat
vagy éppen drámaian kihegyezettet (A lélek temploma). E megszólalások közt
egyszerűségében is megindító a Negyven
felé című dal
: „Negyven felé / megcsöndesül a vér. / Már csak néha /
álmodlak vissza. / Csupán az álmokért.”
Mezey Katalin versei, verstípusai – mint láthattuk –
meglepően széles érzésskálán helyezkednek el. De talán
ennél is fontosabb annak tudatosítása, hogy ezek az érzések
csak ritkán elomlók és lebegők, mint az utolsó idézetben.
Sokkal inkább súlyosak, tárgyakhoz, helyzetekhez köthetők, vagyis
hosszan, sokáig érlelt élethelyzetek párlatai. Különösen
izgalmas, hogy ezt a komplex, a valóság történéseiből
leszűrt mondanivalót a költő – különösen szabad
verseiben – mennyire magától értetődő természetességgel
mint „talált tárgyat” értelmezi, nem kívánja felékesíteni. Ily
módon a hétköznapi nyelv – különböző áttételeken
keresztül – a léthelyzet jellemzését szolgálja, szerves
része a mondanivalónak. Más kérdés persze, hogy bármennyire
eszköztelennek látszik is ez a fajta közlésmód,
éppenséggel nem az. Mezey Katalin
szavainak ugyanis helyzeti energiájuk van. Élményeit,
tapasztalatait invenciózusan, fantáziamozgató módon tálalja.
A Nemben
például, mely a költő különböző okok miatt publikálatlan
„asztalfiók-lírájából” ad ízelítőt, egy köznapi
semmiség kelti fel az olvasó figyelmét:
„Egy hajszál megakadályozza, hogy / megegyem / az
ebédemet.” Ilyen és ehhez hasonló ironikus fordulat, a
létezés abszurditásának érzékelése jellemzi a korszak más
verseit is (Hegyibeszéd, Hirdetés).
A kötet következő, az
Akár a rozsdás késeket című ciklusának verseiben a
filozófiai színezettel emlegetett elmúlásélmény –
visszakapcsolva az előzményekhez – tovább mélyül. A
költő édesanyjának agóniája – mint közvetlen közelről
szemlélt folyamat – nem csupán a keserves tények
leltározása, az is („gügyögve lemosom / és szárazat adok
rá”), hanem a betegágy körüli tevékenységekben
megvalósuló szeretetalkalom felfedezése. Ebben a bensőséges
viszonyban, mely az anya-gyerek kapcsolat fölcserélődését
jelenti, nehezen artikulálható, mégis finoman ábrázolt
élettényekkel találkozunk: „Játszunk anyámmal. / Anyuka
vagyok, / és ő a kisbabám, / remegő kézzel / emeli a
bögrét, / messziről csücsörít, / erőlködve, hátradőlt
fejjel kortyol. / Jobban szereti, ha itatom, / de én
önállóságra nevelem, még szüksége
lehet rá.” (Játszunk anyámmal) Az anya-lánya kapcsolat lélektana
bomlik ki a versekben. Sokat mond erről a Születésnapi
labdarózsák
következő részlete: „Összetörte a labdarózsacsokrot, /
amit betegágyból kiszökve / szedtem a születése napján. /
Erős markából / hullt a fehér szirom: / – Azt képzelted,
hogy hős vagy, / egy Nemecsek, ahelyett, / hogy kifeküdnéd a
betegségedet – / És az ágy elé ledobta.”
A tények rajza – ez a szikár, pontos, igazi drámaisággal
megírt visszaemlékezés – pontosan mutatja, hogy a vers Mezey Katalin
műhelyében mi mindenre vált alkalmassá. Többek közt epikus
tartalmak közlésére, ami valósággal igényli a sűrítés, a
jelenetezés, az idősíkok váltásának technikáit. Csupa
olyan hatáseszközt tehát, amit Mezey Katalin a megszokott
költői hatáseszközök kiváltására alkalmaz egy jól
körülírható verstípusában.
Erről van szó, hiszen a
kötetzáró A négy elem című ciklus többnyire kötött
formában írt verseiben a nyelv hirtelen-váratlan
kiszínesedik, a korábban mellőzött lírai hatáselemek,
trópusok
alkalmazása ismét szerephez jut. A „talált tárgyként”
kezelt élettények versalakzatai átadják helyüket a
keserűséget is felvállaló megértésnek: „orvosolhatatlan
életek / felől nézem az ítéletet” (Két part).
A személyes életmozzanatok – mint
egy hatalmas kirakóban – részei lesznek a nagy egésznek: „Egy
nagy kártyaadósság, / olyan ez a kis ország. / A kártyára
föltette / valaki s elvesztette. / Ki tudja hányadik játszma /
hányadik éjszaka járta, / mikor utolsó tétként /
előkerült a térkép.” A csupán néhány sor erejéig
idézett 1996 kétségkívül
nehezen megkerülhető, élesen exponált igazságokat mond ki.
Kifejezőeszköze az allegória irányába mozdított költői
kép. Az itt felmutatott leleplező indulat – versek egész
sorában – pontos körképet ad a jelenünket uraló erkölcsi
erodálódás természetéről, végső soron a
világot mételyező rossz folyamatos jelenlétéről (Isten
a pusztulásra gondol, A pénz),
a sötét és hideg önzés pusztító hatalmáról. A költő
mégis, mindezek dacára bizakodó. Csalódásai mélyén – s
itt zár vissza a kötet a kiindulóponthoz – a kell, a legyen
imperatívuszával erősíti
hitét: „Kellene valami, ami fényben ragyog” – írja A
négy elemben, mely a víz, a
levegő, a víz és a tűz keletkezésének himnusza. Hit a
létezés szükségességében. És abban is, amiről az Imádság
fonala szól, hogy „…millió
kis öregasszony, / magukrahagyott gyerekek / fölfelé törő
imája / patakzik a fejek felett, / fölfelé folyik, igyekszik,
/ felér mélységes magasba…”