Magánlevél

Legbarátom, Bogdán László!

Olvastam szomorú szövegedet a Kortárs 2002. novemberi számában, Illyés Gyulának ajánlva. Előbb csak a címét, nyilván: A pusztulás gyönyöre.

Nono, mondék, mint az elaggott Kemény Zsigmond, amikor felolvasták neki saját regényét: erről én is akartam írni. Olyannyira, hogy A pusztulás gyönyöre címmel írtam is egy elbeszélést, s az éppen a Kortársban jelent meg (1996/9.), a szép emlékezetű Orbán Ottó esszéértékű jegyzetének kíséretében. Oly nagyon elhittem magam tőle, hogy könyvemnek is A pusztulás gyönyöre címet adtam (Jelenkor Kiadó, Pécs, 1997). Ne vedd dicsekvésnek, de a dolgozat angol nyelvű elbeszéléskötetem számára is fordításra érdemesnek találtatott, a címével együtt, és noha nem sűrűn, de a kritika is így emlegette.

Azt se fölös hívságból említem fel, hogy jómagam megfelelő, találó címnek tartom, mivel nem csupán cégére egy elbeszélésnek, hanem már-már a summája. Mint ilyen, talán kellőképpen egyedi.

Bárhogy legyen s bármilyen: mindenképpen a sajátom. Kongeniális fogalmazást pedig már csak azért sem sejdítek, mert évekkel ezelőtt olvastad kisded munkácskámat – legalábbis írtál róla.

Szerkesztőink figyelmetlenségét e tárgyban saját lelkiismeretükre bízom. A többi a kettőnk dolga volna, ha nem lenne egyedül a tied. Nekem ugyanis nincs helyesbíteni valóm.

Ui.: A legszomorúbb tanulság talán mégis az, hogy az emberek nemcsak barátaikat, hanem
műveiket is felejtik.

Megújult barátsággal köszönt:

Csiki László