Dobai Péter

Ady Endre kérdéseire
merészelt kései válasz:
„Ki látott engem?”

Ki látott egyszál harcaidban,
csapongó szerelmeidben, hősi hanyatlásodban Téged?
Talán tizennyolcban, a fagyott lövészárkokban
harcoló magyar bakák, éhező közvitézek?
Talán tizenkilencben a frontokról visszaözönlő
vöröskatonák, a proletárok?
Talán Trianonban kivégzett hazád,
a világtalanná tett nemzet?
Látott Téged a Te fajtád, a Te néped,
az általad elátkozott tömegek?
Talán a geszti gróf Tisza István,
akiről a rangot, a sok érmet
Ady Endre, Te, egyetlen verssel letépted,
talán a „disznófejű nagy úr”,
ő látott volna Téged?
Igazad volt, Ady Endre! „Nekünk Mohács kell!”
Sőt, Muhi! Sőt, Majtény!
Sőt, Világos! És Arad mindenáron,
igen, mind a tizenhárom!
Talán Léda látott, talán Csinszka –
Csinszka, aki isteni szépségedet
asszír fejedelem szépségéhez hasonlította –
igen, talán Csinszka látott Téged…
Talán soha senki sem látott Téged?!
Talán a végén, a fehér pavilonban,
a sudár szépséges, ifjú nővérek a szanatóriumban
mégis láttak Téged, ahogy fulladsz, rekedsz,
eszméletedet veszíted és démoni erővel
eszméletedet újra meg újra visszanyered
országos átkaidban,
a végső, az árva, a tisztító tusádban?
Nem volt igazi, Hozzád méltó áldozatod a gyilkoláshoz,
kivéve önmagad, és azt tékozlóan oda is adtad:
hazádnak, halálnak, öröklétnek,
félt Feltámadásnak!