Dobozi Eszter

Iszkáz fölött

A borház, kutyaház, ólak, kocsiszín
kukoricagóré, a szekérderék,
tyúküllőkas, vonogó. Az esti víg
lábadozó: kanóc világol kerék-
küllők árnyékai közt. Ég „a vihar”.
Hallani. Mint szóvéget lecsípve rég.
S a „Magad, uram”-ot, földből kicsikart
életet: cirregve, surrogva szökik,
pattan, hajt, s bármelyik tavaszig kitart…
És minden látszott megint – a rögökig
tarolt szárak, az ízzé-mákká törött…
„Ebek harmincadján a táj” – hörögik
némák; fű s a föld alól a körözött…
Mint átvilágított tojásban csibék,
minden látszott megint. Itt, Iszkáz fölött
az üres udvar, e múzeum-vidék
s ez az út ide adta meg: értenem,
hogy nincs messze már a sehová, s mi még
ezután jő el, mind arra jel nekem,
hogy ne tovább! S vissza könnyebben szalad
álom. Visszatoloncol a képzelet,
ahonnan előperegnek e szavak:
a borház, kutyaház, ólak, kocsiszín,
kukoricagóré, a szekérderék,
tyúküllőkas, vonogó. Az esti víg
lábadozó: kanóc világol kerék-
küllők árnyékai közt. Ég a vihar…