Az írók tábora se béketábor

Részemről már a képet hibásnak, rossznak tartanám: bárkinek bevonulni bárhová, hogyha helyben történik a dolog. Viszont magára se húzhatja valaki, mint Kund Abigél vagy Ágnes asszony egy lucskos leplet, azt a csatlakozást. A behívás se jó, behívni az oroszokat volt szokás. Keresni érdemes egy mindenesetre jobb metaforát. Valami olyan tárgyilagosat, amiben a helyben maradás és az odakocogás is kifejezést nyer. Ami egyszerre elég szellemi és szellemes, hogy nem tartalmaz semmi fenyegetőt a nyelv meg egyéb hasonló önérzeti, emberiméltósági koncentrátumok irányába. Amelyik semmiben nem emlékeztet egy Titanic utasának uzsoraáron felkínált lyukas mentőcsónakra. Mert ne személyeskedjünk és ne ódázzunk: az átkelés alkalma kemény és felelős változtatás. Kilábalás valamiből, aminek áraként van, amit az innenső parton kell hagyni. A körülményekhez képest nagy magyar jelleget látok már abban is, hogy maholnap a Tokaji Írótábor az egyetlen hiteles hely, ahol egy ilyen komoly kérdést józanul meg lehet vitatni.

Beszéljünk valamennyit az ide vezető események logikájáról. Annak méltányosságát, amit egy európai értelemben mindig többnek kinéző évezred végén a magyarok lakta országgal tettek, affélével is elkezdték indokolni, amit maga I. István negatív felismerésként hagyott utódaira, és eközben a meghagyott országdarabot pozitív értelemben „egynyelvű országnak” tételezték. Ez volt először. Aztán egy újabb forduló logikája szerint előhozakodtak, hogy ez a meghagyott egynyelvű is kellőképpen többnyelvű, ez a „vegytiszta etnikumára” letisztított terület még kellőképp soknyelvű terep, ekként viselkedjék tehát, miközben körül proletár internacionalisták és kapitalisták egyesült erővel jogfosztogatták a hozzájuk csatolt kisebbségimagyarság-darabokat.

Nos, ezt nem szabad tovább szó nélkül eltűrni, hogy a nemzetközi porondot úgy alakítsák, hogy csendháborítás, békebontás, irredentizmus csakis a magyarok szenvedélye. Nosza, beszéljünk most már csakis a jövőről, tehát arról, hogy az elméletileg legesleghelyesebb és -méltányosabb, jogbiztosító státusgyakorlatú Egyesült Európában nem lehet majd a mai gőgös nemzetállamok süket gyakorlatát követni. Se kicsiknek, se nagyoknak, senkivel szemben.

Századszor idézem annak a XX. századi nagy angol költőnek a vallomását, aki szerint ő ugyan nem tud norvégül, de hogyha azt tapasztalná, hogy ezen a nyelven többé nem írnak verset, akkor vehemensen tiltakozna.

Ahogy van vasárnapi sofőr, és létezik vasárnapi apuka – amikor a globalizált világban, mint a cápa, felbukkan egy „über alles” nyelv vagy kultúra, s ennek következtében a csatlakozó magyar (vagy bármelyik) nyelv csak „vasárnapi nyelvvé” válik, akkor már késő lesz „rendőrért” kiabálni, panaszt emelni, hogy becsaptak meg miegymás. De mire lehet számítani ilyen eddigi tapasztalat után? Persze a naivság egyenlő a feledéssel, s a feledés a naivság igazi forrása. Mikor az ember már nem tud jól anyanyelvül, az agymosásról azt hiszi, hogy csak fejmosás. A túlbuzgók és a gyávák a helybeli létbe pottyanva ugyanazt tették, amit az önként kivándoroltak kénytelenségből tettek. A nyelvtanulást, ami az emberiség egyik legősibb kultúrtevékenysége, összetévesztették a nyelvváltással. Pedig kisebbségben, helyben – bármilyen értelemben „csatlakozva” – nem ugyanúgy kell hasonulni az új körülményekhez, mint kivándorolva! (Innen a gond a csatlakozás árnyalt, pontos terminus technicusával is.)

De hogyha az integráció több mint összefogás, szövetség, felsorolás, betagolódás, melléállás mindennek, ami európai; hogyha ez is szükséghelyzet, hadiállapot, mozgósítás következménye, ha a meghagyott országdarabján is „disszidens” lesz bárki, aki a történelem zivatarán jól-rosszul idáig áttört – nép, nyelv, nemzet, etnikum –, s úgy is kezd viselkedni, viszonyulni (ha jót akar) a saját nyelve, múltja, kultúrája iránt, ennyire ér majd rá, akkor beteljesedik rajtunk is, bármelyikünkön, amit olyan régen kérdezhetünk patetikusan, gyöngéden, dicsekvőn, kegyetlenül, irgalmasan, reszketve, hogy: hol vannak a gepidák, a gótok, az etruszkok, a longobárdok? Csak akkor már késő bánat, eb gondolat lesz! És ezért nem Pindarosz, Dante, Petőfi, Ady hatásának lanyhulását lehet majd okolni, hanem a hammelni patkányfogókat.

Akik sürgetni szeretnék, azoknak mindig ez az „utolsó” hajó, az utolsó vonat. Én előbb megkeresem hozzá a metaforámat. Addig bár a rakodópartot, a bakterházat itt tartom. Ezt, ahol gyermekkorom óta mindenki siet, lehet, hogy menekül is, de elég volt az óperenciához egy patakpart és megfelelő mennyiségű képzelet egy bizonyos nyelven, hogy mindent be lehessen rakodni, nagyapó székét, Kocsi Patkó teátrumát, Hegyalja borát, az élet kedvét. Csak ne hadisarcként hordják el.

Lászlóffy Aladár