Papp Tibor

A szekta

Az olasz kinézetű cipőboltos és madonnaarcú, egy picit mindig nyitott szájjal mosolygó, majdnem sovány felesége, Anna, akinek vékony selyemharisnyája alatt, a bőrhöz szorulva, szigorúan párhuzamos szálakban hasaló fekete szőr fedi a lábát, azaz díszíti, mint egy finom fali minta, mely alatt azonban élő hús lakozik, a hasaló szőrök elfekvő íves vonalak egy füzetben, melyek csak arra várnak, hogy valaki csókkal írjon levelet közéjük, ákombákom betűket simogasson rájuk, gyakran ácsorognak, főleg kora őszi délutánokon, a bolt előtt, a járda mellett álló gesztenyefa árnyékában, mely ácsorgás azonban nem egyenlő a semmittevéssel, egyrészt azért, mert a vevőt várják, nekik ez munka, annak nincs igazi jelentősége, hogy kint vagy bent, másrészt azért, mert szóba elegyednek a jövő-menő ismerősökkel és az ismerősökhöz véletlenül társult idegenekkel, s ezzel közvetett módon (költség nélkül) reklámozzák üzletüket. A fésült lábú asszonyka bizonyára tudja, hogy a férfiak, de a kamaszok is, érdeklődéssel méláznak a bokája fölött sorjázó párhuzamosokon, mintha nőiességének ez lenne a legvonzóbb megnyilvánulása, mintha a szép és a dús szőrzet szerelmi temperamentumáról is árulkodna.

A szőrös lábú nők Olivér érdeklődését még diákkorában keltették fel, midőn a nyári Csapó utcán, a családi hagyomány szerint sokat utazó dédpapa által ritkán látogatott Debrecenben mustrálta a piaci forgatagot egy fa mellett állva, magányosan, mint aki éppen vár valakit, de aki bizonytalan, mert a találkozás óráját elfelejtette, s akinek, mint egy jól bevert szőlőkarónak, szinte mozdulatlan a teste, csak tekintete ténfereg a jövő-menők térde magasáig. Akkor még a városi nők sem borotválták a lábukat. Az órás és töltőtollas üzletecske előtti fa tövében szűrte le magának, hogy ha szoknyájuk nem túl hosszú, ha pereme nem ér bokájuk almája alá, a szandálos vagy éppen mezítlábas, a gyümölccsel teli kosarat cipelő érett falusi asszonyok térdig mutatkozó fedetlen lábszára a legszőrösebb: valóságos szőrvadonok hullámzanak az árnyékos fák alatt, szőrvadonok, melyeknek mindegyike a fölöttük megbújó ismeretlen térdhajlat fény nem látta fehérségének káprázatát lobbantja bele a képzeletbe. Egyik asszonynak, aki a csapókerti állomáson szállhatott le a vonatról, a Zsibogó szürke pora árulkodik róla, mintha feketére lakkozott szikrázó fű borítaná a lábát, melyet simogatással vagy kézi gereblyével fésült meg valaki, egy másiknak, a ringó farú fiatalnak, akiről lesír, hogy szereti a tréfát meg a tüzes táncokat, félsötét gyapjas anyag a lába-takarója, amelyik, ha a nap rásüt, mint az erdélyi halinahuzat, elnyeli a fényt, egy harmadiknak a kockaszerű felületeket elkerítő, ezüstösen szürke szőrök halpikkelyek képzetét varázsolják a térde alá, és ettől mintha gyöngyházvillogású lenne a bőre, de a halpikkelyek láttatják azt is, hogy alattuk halvány erekben pezsegő vér folyik, egy negyediknek, talán külvárosi asszony, a lábán bekormozott ritka szálak virítanak, melyek azért olyan feltűnőek, mert társtalanok, mint a hortobágyi gémeskutak, s az árnyékuk olyan, mint egy kunkori cérnaszál, a bőrén határozott árnyékvonalak látszanak, melyek szálanként is egyéniségek, különös díszei a szoknya alatt látható terepnek, és olyan misztikusak, mint nyiladozó vesszők az Olajfák hegyén. Ébredező férfiasságának még a legelején már szentül meg volt győződve, hogy ezek a szőrös lábak is tudnak vadul ölelni, a benne keltett izgalom taraján meg éppenséggel arra gondolt, hogy talán ezek tudnak a legvadabbul. Különösen jókat mélázott a témáról a tanárnők lábait figyelve, amikor is ötven percig ott volt kiállítva az osztály előtt a tanulmányozható asszonyi lábszár. A szűzies kezdő tanár, B. Erzsike szőkén hajlongó szőrrel aranyozott lába volt a diákok szerelmes képzelődésének első fogódzkodója, a lábát fedő szőrlepel olyan áttetsző volt, mint egy szitakötő szárnya, olyan könnyedséget sugárzott, mintha szirmok lebegnének a bőre fölött. A hangja is szőke volt és vékonyka, és a mosolyában is volt valami göndörség. A kémiatanárnő búzaszínű szőrzete bozontos és dús volt, mint a rókaprém, bár világos volt, mégis nagyon elütött kopasz fehér combja belsejétől, amit gyakran láthatóvá tett egy széles karmozdulattal indított szoknyalendítéskor. M.-né, aki földrajzot tanított,
nagyon nőies akart lenni, s ennek érdekében minden asszonyi fogást kihasznált, olyan szűk blúzokat viselt keményre felfújt keblein, hogy aki szemből ránézett, ijedten várta, mikor reped el az anyag, vagy röppen el valamelyik gomb, mint egy vadászó fecske, ő borzasan szőrös lábát is (szép hajlatú vádlija volt, és cigányosan barna bőre) a nőiesség szolgálatába igyekezett állítani, amiből az következett, hogy bokája környékéről eltávolította a füvet, remélvén talán, hogy ez a kopasztott felület még jobban felhívja a figyelmet a lakkozott fekete szőrbozót látványára. A Csapó utcai piacon, többnyire a déli órákban, jókedvű kecskeugrándozással, a diáklányok is megjelentek, nem adtak el és nem vásároltak semmit, csak mosolyogva, mint a templomból egy órára kiszabadult aprószentek, nézegettek, kíváncsiskodtak, mint akik nem ismerik a fehér bélű főzőtököt, mint akik sose láttak hosszú, rücskös tormagyökeret, nézelődés közben meg-megálltak, aztán tovalibegtek vagy megfutamodtak. A diáklányok lábán mindig seszínű pihe csillogott, borús időben pedig alig látható pihefátyol. Pehelyző tudatlan lábak, gondolta magában, érniük kell még.

Az olasz cipőboltos feleségének titkos csodálói közé Olivér is feliratkozott. A bolttal szomszédos házban, immár sokadjára, az özvegy nyomdásznénál, a tető alatt lakott. A háromemeletes házacska minden szintjén egyetlen szoba van, régies bútorokkal, sok mütyürkével, nagy ablakokkal, Hollandia közelében mindenütt nagyok az ablakok, s nyitottak a függönyök, melyek között becsúszik a szobába az esti sárga ég és a rózsaszínnel koronázott, lepihenni készülő nap. Az özvegy nagyon rosszul titkolja húsos szempillái mögött, hogy már alig várta a garabonciás Olivér érkezését, aki messzi városok, délceg férfiak és huncut nők életéből hoz neki madárlátta morzsákat, rettegés-szilánkokat és nevetést, s akinek ő is elmondhatja azokat a történeteket, melyeket lelke páncélszekrényében őriz. Tudja, hogy Olivér nem fogja kirabolni. Amikor este tüzet rak az első emeleti szoba kandallójában, a földszintet a hajdani nyomda kellékei foglalják el, onnan jön a hideg, literes kávéskancsójából a világ leghígabb kávéjával kínálja meg lakóját, s kéri maradásra. Ilyenkor faggatja, mit mondott neki előző este a polgármester, igaz-e, hogy nem egyedül volt moziban. Mondja, Olivér, magát tényleg üldözik a nők, vagy maga igyekszik utánuk?, kérdezi meg rendszeresen, választ sem várva, mert maga felel rá: tudom én, egy kicsit elesettnek kinéző szép ember felébreszti a nőkben az anyai ösztönt.

Napközben hazamenet, mielőtt benyit a volt nyomdász házába, Olivér gyakran megáll a kapu előtt egy kis beszélgetésre hol az egyik, hol a másik szomszéddal, a tanítóékkal vagy a cipőboltosékkal, asszonyszemlélésre, Anna szőrös lábainak megcsodálására, de bokától fölfelé haladó tekintete a szoknyán és az asszonyka farán is szívesen elidőzik. Ilyenkor a tokaji lejtőn, a Kopasz-hegy térdénél szüretelő vidám asszonyok jutnak eszébe, akik a tőkéhez hajolva érett szőlőszemként domborítják ki hátsó szépségüket.

Az olasz férfi nem bőbeszédű, de ő is sokat utazott, mint Olivér, ennek köszönhetően szépen eldiskurál vele a világ dolgairól, az árakról, a templomba nem járó, nagypofájú tisztviselőkről, a koporsóban felülő halottról, a helyiekről, különösen a kereskedőkről, ugyanis azok családjairól, a le- és felmenő ágakról mindent tud. A kereskedő családjába sokan próbálnak beférkőzni, ami egyáltalán nem nehéz, csak be kell menni a boltba, magyarázta, főleg, ha eladósorban lévő lánya van, vagy katonaságot járt fia, mert nehogy azt higgye Olivér, hogy csak a tehetős lányt vadásszák a szélhámosok, a tehetős fiú talán még nagyobb veszélyben van, mert mulyább, mert nem tanították ki a védekezésre, mert egy szoknya alatti partinak nem tud ellenállni. Két éve itt járt a Rumpolt Cirkusz, még meg se érkeztek, ki se pakoltak, föl se állították a sátrat, a késnyelőnek a lánya, lehetett vagy tizennyolc éves, máris kivetette hálóját a bútorüzletes fiára. Az erdőőr, aki a templom mögötti házban lakik, abban a kis düledezőben, amelyikben annyi az egér, hogy az utcáról is hallani a cincogásukat, a harangozóval szemben, akivel a kocsmában sörözni szokott, látta a fiút meg a lányt a patakban fürödni, nemcsak azt látta, hogy fürödnek, hanem azt is, mert közel merészkedett hozzájuk, hogy nem volt rajtuk semmi. Azt is megállapította, hogy a külsőleg szőke lánynak az ágyékán barna volt a szőnyeg. Az a nagydarab fiú, folytatja az olasz, éppen kitanulta a bútorral való üzletelés fortélyait, mert ugye nem mindegy, hogy mit lát a vevő, hogyan áll az a karosszék, mit mutat meg a vevőnek a dívány rugóiból, ki tudja-e bélelni az ágykeretet olyan szavakkal, melyek lepedőt, párnát, dunyhát sugallnak, vagy szerelmes asszonyt a takaró alá, nagy, sóvárgó szemekkel, kibontott, hullámos hajjal, mely lefolyik az ágy szélén a földig; az apja az ipartestületben már javában érdeklődött, van-e valahol a környéken eladó üzlet, amit megvenne a fiának, amikor jött a cirkusz. És lőn Rumpolt Cirkusz a Napkirály téren csillogással és csinnadrattával, és dörgedelmes házi cirkusz a bútoroscsaládban. Mire az öreg Schwarz észrevette, a fiatalok már többször megfürödtek a patakban, na, nem is folytatom, jött a gyerek, házasság lett belőle, ami, reméljük, tartani fog egy darabig, meg egy bútorüzlet Schwarz könnyelmű fiának és cirkuszos feleségének.

A nyomdász özvegye mást hallott a bútorüzletes fia esetéről, meg hát ő is ismeri a fiút, neki is van véleménye. Süppedő, kopottas selyemborítású, öreg karosszékében ülve, tűznek fordított arcának lángoló fényében, azt a benyomást kelti, mintha átnézne a falon, át az utcán, át a városkán, át a mindenségen, mint a dodonai jósnő. Nem olyan mulya az, mint amilyennek kinéz, mondja némi rokonszenvvel. Madame Lulunak mindenki rokonszenves, aki valamiért kilóg a sorból. A késnyelő lányát ő csábította el, folytatja, a cirkusz még alig érkezett meg, ő már minden este ott ácsorgott a pálmaleveles sátor körül. Mindig olyan jegyet váltott, hogy jól lássa a késnyelő angyalszárnyakkal díszített, szőke segítőjét. A patikusné szerint már első este leszólította, harmadik nap már sétált vele. Az én időmben lassabban mentek ezek a dolgok, kivéve, amikor a két fiatal között, főleg háborús időkben, a szerelem bombája azonnal felrobbant, és első látásra nekiestek egymásnak a szalmakazal tövében. Az egyik hebrencs húgom villant így össze egy tizedessel, de szerencsére nem lett gyerek, nem lett belőle leányanya, ugyanis a tizedes meghalt a fronton. Általában hetekig, hónapokig eltartott az óvatos közeledés, amit, ha a szülők nem ellenezték, kézen fogva sétálás követett. A legtöbb lány az esküvőig, a gyengébbje-vérmesebbje az esküvő biztos közeledtéig, nem engedett a csábításnak. Bevallom magának, Olivér, hogy én sem bírtam ki végig. Rossz nyelvek szerint a bútorüzletes fia azért csinált gyereket a cirkuszoslánynak, hogy ne tudjon az apjával porondra lépni, s így feleslegessé váljon a cirkuszban. Állítólag amikor megtudta a késnyelő, már Eupenben voltak, közel a német határhoz, kékre-zöldre verte és elzavarta. A lány sírva jött vissza Schwarzékhoz, de ott is kitört a családi háború. Az öreg Schwarz inkább gyerektartást fizetett volna, ahelyett hogy elvállalja egy megesett cirkuszosribanc beépülését a családba. Úgy ordibált, hogy három házzal odébb is hallották a késnyelő kurvára zúduló dörgedelmeit. A békét sírva, veszekedve, könyörögve Schwarzné teremtette meg, mert félt, hogy elveszti egyetlen fiát.

A szomszéd tanítóházaspár látszólag nap mint nap szembetalálkozik a gondolattal, hogy mit kezdjenek Olivérrel, ezzel az idegennel. A tanító néni úgy néz rá, mint egy új nebulóra, mosolyog, visszaköszön, de látszik rajta, hogy nem tudja, hova tegye. A nevét megtudta a nyomdász özvegyétől, de az öregasszony, mintha védené, többet nem közölt kilétéről. Kolléganői, főleg a fiatalabbak, bizonyára ezer kérdéssel ostromolják: ki ez a fiatalember a szomszédságában? nős-e? mi van a háta mögött? A tanítónők közül a legvirgoncabb, a hirtelenszőke Éva, aki a szomszéd utcában lakik nyugdíjas szüleivel és két még szőkébb húgával egy vékonyka emeletes házban, mely azzal üt el az utca többi épületétől, hogy az ablakkeretek nem zöldek, hanem sötétkékek, mintha ezzel akarnák jelezni az utcai járókelőnek, hogy lányos házról van szó, és összefüggést sugallni a külső cicoma és a szépen öltözködő, színes szirmú lányok kacagós-hangos természete között, kétszer is eljött valamilyen ürüggyel a tanítóékhoz, hogy közelebbről vegye szemügyre a jövevényt. Nem járt sikerrel, csak annyi előnyre tett szert a többi hajadonnal szemben, hogy amikor végre találkoztak a kultúrházi mulatságon, bennfentesen odadobta neki: maga mint egy remete bezárkózik, valahányszor a szomszédban jártam, még az árnyékát sem láttam. Nekem nincs árnyékom, dobta vissza Olivér, amit látnak mellettem, az nem az enyém, hanem a dédnagyapámé, aki behajózta a fél világot, s valamelyik távoli szigeten megtanulta egy sámántól az árnyék továbbadásának tudományát, így aztán átruházta rám az ő világjáró, természettisztelő, asszonyszerető, ínyenckedő, magányán borongó árnyékát. Én magam, árnyéktalan lévén, áttetsző vagyok, a nők néha ezért néznek át rajtam.

Olivér általában olyan emberek, asszonyok barátságát kereste, akiknek nagy az ismeretségi körük, szereti, ha az ismeretség szálai behálózzák közvetlen környezetét, ugyanis pusztán az a tudat, hogy a semmiből előtűnő fiatalasszony is egy ismerős ismerőse, otthonosabbá teszi számára a pillanatnyi világot, magányosságra hajlamos természetének ez az egyik orvossága. Az olasz felesége, Anna rengeteg embert ismer, neki a jobbmódú, nagypolgári családokba is van bejárása, ugyanis csipkegalléros nagyanyja, akinek leánykori fényképe, melyen aprócska fiútestvére és egy vizsla kutya is látható, a cipőbolt mögött, a lépcső sarkában van kiakasztva, még járt a környező kiskastélyokban rendezett estélyi ruhás heti bálokra. Kiterjedt baráti körébe tartoznak a Boldog Elmélkedés szekta tagjai is: kereskedők, tisztviselők, tanítók. Könnyen meg lehet őket ismerni, mert ha magukra maradnak, vagy várják a buszt, a vonatot, vagy éppen a postán állnak sorban, mutatóujjukkal egy kacskaringós ábrát rajzolnak a levegőbe, többször végighaladva ugyanazon az útvonalon, amit az asszonyka, abban a reményben, hogy Olivér is belép a szektába, megmutatott és elmagyarázott neki. Nem volt beszédes, de Olivérrel látszólag szívesen elpovedált, kacérkodott vele, mint aki nem tudja, nem érzi, hogy a fiatalember szívesen nekimenne a falnak is érte. Maga még fiatal, jobban megérti ezt, mint a férjem.

Anna kedvéért, egy kis határozatlanság átmeneti felhőjének az árnyékában átfutott Olivér agyán a gondolat, hogy a javulás útjára lép, beiratkozik az elmélkedők közé. Egy villanásnyi ábrándozás alatt elképzelte, milyen nyugalmat fog neki nyújtani a boldog közösség. És ott lányokkal, más asszonyokkal is megismerkedhet, akik kiegyensúlyozottak, egyszerűek és vidámak, és nem akarják őt elvarázsolni mindenféle asszonyi praktikákkal.

Anna rátért a rejtélyes ábra fölfedésére, az értelmét takaró lepel eltávolítására. Megtanulta a közösségben, hogy minden beépítés így kezdődik. Az ábra lényege a négy hurok, a felső boltív és a mozdíthatatlan talapzat.

Az alsó egyenes a föld, a mindennapi lapos életünk. Az alsó szinten a belső mag, amit a vallások léleknek neveznek, csak pislákol, alig él, az Elmélkedésvezető Testvér az építmény húspadozatának nevezi ezt a szintet, a szellemnek itt nem nagyon jut hely. Ezen a szinten jövünk, megyünk, törjük el a kezünket, eszünk, verekedünk, fésülködünk, éljük a test szerelmi életét, ez a szint az izmok szintje, nem az elmélkedésé. De minden itt kezdődik, innen indul el.

Azt nekem ne mondja, jegyezte meg Olivér az üzlet kirakatának dűlő Annának, akinek mosolygása közben fel-felcsillant egy hátsó aranyfog a szája mélyén, hogy nem üdvös, nem lelket gyógyító, nem lelket pezsdítő a testi szerelem köré sorakoztatható gondolatok meghánytorgatása, már csak azért is, mert enélkül a szűzi szerelem, az a bizonyos plátói, olyan lesz, mint az ország ipar nélkül, mert ugyebár a plátói viszony rugóját is a vér meg az izmok tekerik szorosra. Dédnagyapám, a hajós, aki kalandos élete során mindenféle szerelmi bonyodalommal találkozott, gyakorta rakta kazalba ezeket a gondolatokat, és deres fejjel budai kisvendéglőkben, tormás marhanyelv vagy sült kacsacomb mellett, sokat okította ez ügyben alkalmi asztalszomszédait, a halászt meg az ügyvédbojtárt, a színészt meg a nyugalmazott vasutast. Ha még élne, az Isten nyugosztalja, ő sem mondana mást magának, s neki elhinné, mert nagyon szemrevaló férfiú volt.

Maga sem esett messze almaként a családfájától, udvarolt vissza Anna az érvelő Olivérnek, majd folytatta: a jobb alsó hurokban vannak a hétköznapi tennivalók, melyeket egyszerűen, tisztán, saját örömünkre, mások kára nélkül kell elvégeznünk. Mindenkinek magának kell ráébrednie, mennyi öröm van egy jól elvégzett portörlésben, egy zokni megstoppolásában, a cserepes virág meglocsolásában, egy vevővel való bársonyos bánásmódban, az ebédfőzésben. Erről tanít elmélkedni bennünket a közösségünk.

A főzést én is szívesen forgatom a fejemben, vágta el Anna szavát Olivér, különösen, ha fiatalkori ízek felhői környékezik meg az éppen éhséggel kacérkodó agyamat, például egy nagyanyámféle vadas nyúl, mely nálunk újévi étel volt, aminek a főzését a hús négy-öt napi ecetes lében majorannával, borssal, fokhagymával fűszerezett pácolása előzi meg, és ami mindig egy súlyos öntöttvas lábosban, bő zsírban hagymaágyra fektetve, sárgarépával társítva, babérlevéllel megbolondítva és páclével fölengedve kerül a sparhelt tűzkarikái fölé. Anna, a maga csillogó szeméből meg nyelve hegyének hintázásából arra következtetek, hogy telepatikusan érzi a főztöm ízét.

Valamilyen ízt valóban érzek, de abban nem vagyok biztos, hogy ez a maga vadas húsáé. Nálunk újévkor, este, serpenyőben együtt sütött alma- és véreshurka-szeletek kerültek a feldíszített asztal közepén trónoló nagy egyiptomi lapos tálba. Látja, az asztali dekoráció is a hétköznapokat szépíti, teszi örömtelivé, csak tudatosítani kell magunkban. Erre szokta mondani az Elmélkedésvezető, hogy utat kell találni nekik saját magunkhoz.

A jobb felső hurok a teljes magunkba fordulásnak a terepe, az önvizsgálaté, az öntisztításé, az őszinteségé.

Középen: a felső boltív a boldogság, a misztikus anyagtalanság, a határtalan öröm, a testtelen kéj tartománya. A nirvána. A végtelen jóság és a kimondhatatlan szépség csúcsa, ahová csak magunkba mélyülve, babalépésben óvatoskodó gondolatokkal jutunk el. Ez az a szint, aminek megközelítését elősegítheti egy másik ember testi közelsége: az, hogy ketten, hárman, tízen elmélkedünk egymás mellett, ugyanarról.

Tárgytalan szerelem és misztikus önkívület, veti oda Annának Olivér, száraz öröm, ami csak azoknak adhat lelki nyugalmat, akik szüzességi fogadalmat tettek, mert mi más ez, ha nem erőltetett almafavirágzás, annak a tudatában, hogy nincs beporzás, annak a tudatában, hogy a virágzás önmagáért van, ami, ezt nem cáfolhatja meg, természetellenes. Magának, nyuszimeleg szépasszonynak, akiről lesír, azaz lekacag az egészséges örömök iránti befogadókészség, a hevülő vágy, nem szabadna még gondolni sem ilyesmire.

Olivér, maga ne analizáljon engem, dr. Freudnak egyeben se járt az esze, mint a testi viszonyokon. Az Elmélkedésvezető Testvér szerint nekünk éppen ezzel kell szembeszegülnünk.

Mert az Elmélkedésvezető Freudról is okítja magukat…

Nem, csak megemlítette. Na, menjünk tovább. A bal felső hurok a tudás eligazítása az érzelmi gazdagság felé. Az Elmélkedésvezető Testvér szerint ez olyan, mint amikor a mágnesességből elektromosság lesz, abból meg fény. Nem az a fontos, hogy pontos magyarázatot találjunk arra vonatkozólag, hogyan történik ez az átváltozás, hanem az, hogy tudjuk és átvigyük ezt a mechanizmust a saját életünkbe.

Olivérnek, midőn Anna gótikusan hosszú s ettől légiesen könnyű, kecses madártollhoz hasonló ujja alatt a kirakatüvegen formálódó hurkot nézte, kunkori hajtincsek, pubiszőrök meg női alsóruhából kilógó cérnaszálak jutottak eszébe:

A szabálytalanul köröző vonalak, melyek – ha beleéli magát a szekta valamelyik tagjának, nevezetesen Annának a helyébe – egy életszelet hurkai, derűs és derűtlen napok fonalai, napraforgótányérok és forgószél, öröm és hazugság, melyeket nem elraktározni kell, hanem újra és újra megélni. A pucér vonalnak megvan az a jó tulajdonsága, hogy a képzelet minden fortélyára nyitott, a hozzá horgonyzott gondolatnak nincs határa. A vonalban nincsen semmi, de lehet minden. A fent kihajló kunkori szár talán egy törött órarugó vége, vagy a stadionba érkező maratoni futó útvonala, vagy éppen egy fürdőruhából kikíváncsiskodó szőrszál, mely napozás közben az enyhén széthajló női combok között bújik ki a selyemfényű anyag alól. A rajz minden fotográfiánál izgalmasabb, mert a háromdimenziós élő képet a képzelet bontja ki belőle, elasztikusan, mélységgel vagy egyszerű sima bőrfelülettel, mely a has puha párnáján feszül, vagy netán a nyakat tarkarja ott, ahol egy hosszú csók kékes rózsával fejeződik be. A sokszor megismételt gyűrűre koncentrálva a gondolatok úgy segítik egymást, mint a patak bukdácsoló hullámai a kövek között.

A bal alsó hurok – folytatja Anna a tanítást – a szenvedés hurka, amit emberi mivoltunkból kifolyólag nem kerülhetünk ki. Előbb-utóbb egyszer vagy többször mindenkit hatalmába kerít, s akkor nekünk tudatosan kell jóra fordítani, fénnyé varázsolni a szenvedés negatív energiáját. Csak akkor tudunk erre felkészülni, ha sokat elmélkedünk róla, ha magunkban tisztázzuk a szenvedésből kivezető folyosók helyét, ha akaratunkat erősítjük a kivezető folyosók végigjárására. Mert nálunk a szenvedésből való kilábalás a cél, mi nem vagyunk aszkéták, mi az élet napos oldalát keressük.

Látja, Olivér, a négyhurkos ábra, a fejét-farkát behúzó teknősbéka – a hasonlat nem véletlen, hiszen a teknős páncélja az erkölcsi keménységet, a közösség tagjainak összeroppanthatatlan meggyőződését jelképezi – a négy égtájat mutatja, a felső boltív pedig a Napot. Ilyen egyszerű a mi világunk. Magának sem ártana kiszellőztetni magányának barlangjait.

Madame Lulu, miután Olivér szót ejtett neki a szektáról, karosszékéből kinevetve jegyzi meg: tudtam, hogy egyszer magát is elérik a szekta vízgyűrűi. Sok ott a szemrevaló nőszemély, de ahhoz, hogy megközelítse őket, nem muszáj belépnie. A szabadkőművesektől megtanulták (az uram az volt, ismerem a fortélyaikat), hogy terjeszkedés, tagtoborzás érdekében fehér kötényes, azaz mindenki számára nyitott társasági rendezvényeket kell csinálni, mintha semmi hátsó gondolat nem lenne mögötte, csak a szórakozás.

Olivér, talán dédnagyapjától örökölte, nem tudott sokáig megmaradni egy helyen, sem akkor, ha valamely kívánatos hajadon igyekezett megfogni őt, maga mellett tartani, mintha tüstént be akarná ragasztani szerelmes emlékei közé, mint albumba egy fotográfiát, sem akkor, amikor egy gyorsan szárba szökkent, csókokat virágzó új kapcsolat révén valamely érett asszony próbálta kötéllel magához erősíteni, sem máskor, ugyanis egy idő után, bárhol lévén, csinos hölgyekkel felvirágozott, hegyek lábánál gubbasztó romantikusan ködös kisvárosban, bármely harangjátékos torony árnyékától hűvös szobában, neki földrengésérzete támadt, imbolyogni, mozogni kezdett lába alatt a talaj. A földrengésben talán nem is az a legborzalmasabb, hogy megreped a föld, hogy hegyoldalak csuszamlanak a völgybe, hogy falak omlanak le, hanem az, hogy az a láthatatlan fogódzkodó, az a lépcsőt vezető karfa, ami biztonságot nyújt, egyensúlyt, a földrengés idejére megszűnik létezni, fogódzkodó nélkül viszont nem lehet tudni, hogy a talaj mozog a cipő alatt, vagy az ember lába lebeg törvénytelenül. A járda ilyenkor úgy hintázik jobbra-balra, mint egy nagy szita, amit csépléskor két asszony tologat ide-oda; lassú a mozgása, de érezhetővé teszi, hogy rettenetes erő van alatta. Földrengéskor az állatok is menekülnek, nem csoda, hogy Olivérnek sincsen maradása. Már elege volt az egy helyben maradásból, éppen tervbe vette elutazását Herve-ből, a hajdani Ličge-i Hercegség sajtjáról híres városkájából, ahol az utcák esti félhomálya sok kellemes, női illattal fűszerezett sétáját kísérte, többnyire a mennyország felé, midőn Madame Lulu jóslata beteljesült: Annától meghívást kapott a Boldog Elmélkedés vasárnap esti zenés-táncos összejövetelére. A meghívást elfogadta, a kísértésnek nem tudott ellenállni, minden gyufacsiholásra felszikrázott agyában egy új kapcsolat lehetősége, még a szekta bálján is, ahol aranygyapjas, szelíden elmélkedő asszonyok és lányok koszorúját vélte képpé formálódni közeljövőt ábrándozó szemei előtt. Amikor valami kalandot érzett hajnalodni, azonnal megpezsdült a vére. Elhatározta, hogy csak hétfőn, a bál után fog elutazni.

Vasárnapra csöpörgős lett az ősz, amikor nem esett, akkor köd szállta meg az udvarokat, az utcákat, a tornácokat, nyitott ajtón még a fűtetlen lakásokba is bemerészkedett. Ellepte a várost, mint sóskamártás az apró húsdarabokat a vasárnapi ebédhez tálalt tányérban. A belga ősz mindig olyan hosszú, hogy alig enged helyet a télnek, esik az eső, szitál, csöpörög heteken keresztül, de mindig túlzás nélkül, szelíd, polgári keretek között, mintha az időjárás is, a ködöt kivéve (ami néha áttetsző, függönyszerű, néha átláthatatlan tejfeles massza), a lakosság feltűnést kerülő szokásaihoz igazodna.

A tanítóházaspár összebeszélt a cipőboltosékkal, hogy együtt viszik el Olivért a bálba. A kultúrház, vízhatlan subájában, úgy gubbasztott egy piciny park szélén, mintha a legbékésebb világ legközepe lenne, égő ablakszemei a kiálló tetőzet oltalmában a dunyha alatti meleg boldogságát sugározták. Már szólt a zene, a nagyteremben a táncoló párok enyhe fuvallat tenyerén emelgetett falevélként, kecses mozdulatokkal csúszkáltak ide-oda. Érkezésük olyan szelíd volt, mint a karácsonyi angyalé, szinte észrevétlenül kerültek asztalukhoz. A zene szünetében Anna és a tanító néni körbevitték Olivért, mint egy trófeát, és bemutatták neki a hölgykoszorú minden virágát, Arankát, a gyógyszertári laboránst, Gertrúdot, a városka legsoványabb kisasszonyát, akinek görögösen szép az arca, bemutatták neki Andreát, akit a szekta legelső tagjaként tartanak számon, meg azért, mert az a hír járja róla, hogy férfiban nem válogatós, Beát, a könyvelő aranyhajú feleségét, róla sem Anna, sem a tanító néni nem tudott érdemlegeset mondani, Évát, a férfiakra igencsak veszélyes, nagyon agilis tanítónőt és két húgát, Júliát meg Krisztinát, akik tanulnak még, de nőként már túl vannak az érettségen, bemutatták neki a tanítónők között azt a negyvenöt körüli, kihívóan öltözködő, mélyen kivágott vörös blúzt, teljesen áttetsző, hosszú fekete szoknyát viselő szépasszonyt, a kétszáz hektáron gazdálkodó Martin úr feleségét, aki a nyári iskolai szünetben már kétszer megszökött a férjétől egy hórihorgas kamasszal, de a nászba belefáradva egy hónap múltán hazament, talán őt kéne célba vennem, gondolta Olivér, Madame Lulu unokahúgának is be akarták mutatni, de erre nem volt szükség, már ismerték egymást. Éva húgait kivéve az egészen fiatalokhoz nem vitték oda, két kerítője bizonyára nem vette észre, hogy a csitrik tágra nyitott szemében a várva várt aranysujtásos hercegfi holográfiája közelében már ott van Olivér képe is, a kis ártatlan fejekben csak egy mosolyt, egy intést várnak a jóképű idegentől, és övé a főhely, az aranysujtás, a leányszöktetéshez elengedhetetlen paripa és minden kellék, ami az álmodott ifjúnak kijár. Olivér valójában félt a csitriktől, többször megégette már a kezét meg a szívét a meggondolatlan kamasz lányokkal, akik a nagy szerelemben megvakulnak, elfelejtik az óvatosságot, akaratosak lesznek, és olyan szívbéli birtokvágyók, mint egy dél-amerikai diktátor.

A kultúrház nagyterme vidám bálhoz illően volt kidíszítve, a zenekari emelvény mögött tojásszínű drapéria lebegett, mint egy hajócska vitorlája, mely előtt a szaxofonos és a trombitás réz hangszere úgy csillogott, mint egy luxusjacht naponta ötször végigfényesített korlátja és fedélzeti díszei, a plafonról vidám lampionok ereszkedtek alá különböző magasságokban, egy láthatatlan hullámvasút hepehupáit követve. A falról és az ablakok kilincséről színes krepp-papír szalagok integettek, haloványan imbolyogtak, bizonyára a táncolókból áradó melegtől, mely tudvalevőleg lentről felfelé száll, vagy a hosszan nyitva tartott főbejáraton beömlő hideg levegő körbeszaladó árama miatt.

Férje mellől elsőnek a tanító nénit kérte el egy táncra. Bizonyára minden hátsó gondolat nélkül, vidéki egyszerűséggel bedűlt neki a menyecske, érezte combját, hasát, melleit, miközben Olivér azon gondolkozott, milyen kár ezért a még mindenre képes testért, egy-két kaland tavaszi pírfoltokat csalhatna a fiatalosan mosolygó arcra, egy férfikéz szerelmes simogatása bugyborékosra forralhatná a vérét. A következő tánc Annáé lett, aki tartózkodóbb volt, mint a másik szomszéd, mereven mozgott, mintha attól félne, hogy valóban kialakulhat valami közöttük, ami csodálatos lenne, de kiszámíthatatlan. Ha Olivért szájon csókolhatta volna, csak úgy, véletlenül, a sötétben, akkor talán elszakadtak volna tartózkodásának a gátjai, s egész testével árvízként zúdulhatott volna a férfira, de nem csókolhatta szájon, nem maradt más neki, mint a Boldog Elmélkedés-közösség családias légkörének szavakba öntése, amit Olivér csak fél füllel hallgatott, a másik fél fülét a zene töltötte meg.

Olivér virágról virágra szállt, mint a nektárt kereső méhecske, itt-ott kapott egy csókot, nem a szájára, az túl feltűnő lett volna, hanem a nyakára, ami viszont azért volt veszélyes, mert inggallérjára átköltözhetett a rúzs, árulkodó foltokat hagyva a fehér gallérkorláton, amit a nők messziről észrevesznek, s ha rátartiak, akkor elkerülik a fiatalembert, vagy szemtelenül rákérdeznek a foltra, gúnyosan és egy csipetnyi féltékenységgel. Évával, aki nyíltan és kicsit agresszívan mutatta ki vonzalmát, igyekezett gyors táncokat járni, lerövidítve ezzel a (szerencsére ruhával szigetelt) testi kontaktust. Úgy tapadt hozzá, mintha meztelen lenne. Ő is tagja a szektának, egyre biztatta Olivért, hogy lépjen be, jöjjön elmélkedni, rendszeresen találkozhatnának. Férjet keres a lelkem, gondolta Olivér, de most nem én leszek a csapdába esett éji vad.

A terem egyik végét, mintha a hajó faránál lenne, szemben a zenekarral, a homályos söntés foglalta el, melynek magas pultjára könyökölve középkorú férfiak, mint korhadt fatörzsek áradás után, partra sodorva várakoztak, ácsorogtak, iszogattak, miközben asszonyaik a színes lampionfényekkel ködösített teremben nyomkodták melleiket táncosuk bordáihoz.

Olivér felkérte az asztalánál hosszú ideje egyedül ülő Beát, nem azért, mert szamaritánus akart lenni, bár a felkérésben ez is benne volt, ő óhatatlanul átérezte a nők aprócska mellőzésből fakadó szenvedéseit, hanem azért, mert ez a szépasszony, akihez semmilyen kommentárt nem fűzött a két szomszéd, állhatatosan szemezett vele.

Bea vékony derekát ölelve elmélkedett tánc közben a korábban hallott misztikus dolgokról, midőn a fiatalasszony, akinek férje a vékonydongájú Elmélkedésvezető Testvérrel vitatkozott a söntésnél, aprócska nősténymacska-fogait kimutatva letegezte őt, és nagyon kéjesen belemosolyogott a szemébe. Zöld bársony hosszúnadrág feszült rajta, olyan szorosan, hogy farán a nadrág alatt rejtező fehérnemű minden öltése, mint térképen a határvonalkák, tisztán kivehető volt, bugyijának két szára hivalkodóan nyitott V betűt rajzolt fiatalosan gömbölyödő fenekére, felsőtestét lyukacsos horgolt blúz fedte, melynek világoszöld színe olyan volt, mintha a festék kevés lett volna az oldószerben, s így az oldószer, mint a víz, átfolyt, és csak halványan színezte el a pamutot. A melltartója selyemfényű, fehér, ami néhány lépés távolságról úgy mutatkozott, mintha nem is lenne felette blúz. A puha, vízzöld hálózat eltűnt a fehér csillogású kebelfomáló kosarak fölött, s ebből kifolyólag a melltartó szikrázó dombjai elkülönültek a női testet fedő egyéb öltözéktől.

Égővörös haját Bea röviden hordta, mint egy lángoló ártéri bokros ligetet, bozótosan, bizonyára azért, hogy vad göndörségének nagyobb legyen a hatása. Olivér éppen elcsúsztatta jobb tenyerét a fiatalasszony hátsó dombvidékére, szelíden síelve lefelé, midőn sejtelmesen megszólalt Bea:

Olivér, most azt csinálsz velem, amit akarsz.

Amit akarok?

Igen.

Te is akarod?

Akarom.

Most?

Most rögtön.

Mindent?

Igen.

Kint is?

Ott is.

A vasárnap esti szektatáncnak hirtelen megformálódott a miértje, és elszürkült a hogyanja. Beát úgy ölelte magához a vérforraló párbeszéd után, mintha ki akarná belőle préselni a szektában degradált lelket.

Nem szabad kapkodni, mondta Olivér, a tánc után egy picit bent maradunk, aztán kimegyünk, te az egyik, én a másik ajtón, s a park felőli bokor mögött találkozunk, súgta Bea fülébe, akinek ettől az arca is elvörösödött, s beleegyezésül belelehelt Olivér nyakába.

Kint csöpörgős idő volt és hűvös. A kis park fölött a fák fekete lombkabátja, mint egy pinceboltozat, a sötétnél még sötétebbre kormozta a felhős eget. A vízcseppek, mintha lépcsőn lépdelnének lefelé, levélről levélre totyogtak, alig hallható ütéssel, cuppanással, mígnem egy nagy szaltóval leestek a földre vagy az éppen alattuk tartózkodó szerelmesekre.

A jócskán nedves oldalsó bokor mögé Olivér érkezett elsőnek, Bea a vizes fűben az utolsó lépéseket szaladva tette meg, és teljes testével beledobta magát Olivér ölelésébe. Torkig nyomták egymás szájába a nyelvüket, mintha nyelvük kanalával próbálnák a másik szájában leledző folyadékot sűrűbbre kavarni, s ezáltal növelni a bájital erejét. Olivér keze gyorsan elindult a combok felé. Nem volt szüksége fényre, a keze mindent látott, a has meleg cipóját, a combok nagy ívű boltozatát, középre bukó hajlatát. Egy pillanatnyi csókszünetben Bea kicsit ijedten mondta, hogy feltűnés nélkül maximum tíz percig maradhatnak együtt. Bea kigombolta a derekán igencsak szoros nadrágját, fellazítva ezzel az akadályt, ami alatt Olivér keze lecsúszhatott a vénuszhegy felé, mely, mintha egy prémkabát alapanyaga fedte volna, mohásan puha volt és selymes. Kis gyapjúszálak füvében jutott el a forró hasadékhoz, mely jócskán nedvezett már. Bea sem volt tétlen, kigombolta Olivér sliccét, szabaddá téve a keményedő vágy előtt az utat, majd átfogta Olivér nyakát, és térdeit magasra emelve felugrott Olivér derekáig, de semmi esély nem volt arra, hogy egyesüljenek, mert útban volt a hosszúnadrág, ha lejjebb tolta, akkor a nadrág összefogta a térdeit, nem tudta a combjait szétnyitni, ha letolta a bokájáig, akkor nem tudott felugrani. Ott ügyetlenkedtek, de állva nem mentek semmire, a fűbe nem ereszkedhettek le, mert vizes volt. Simogatták és csókolták egymást, miközben az idő ellenségesen rohant előre. Dédnagyapa vajon mit csinált ilyenkor? Végül ráébredtek mind a ketten, hogy itt és most nem jutnak egyről a kettőre. Mielőtt visszaszaladtak a bálterembe, Olivér leszűrte magában, hogy ez a kudarc nemcsak az övé, hanem a szektáé is, jó, hogy holnap már elutazik, majd kedvesen elbúcsúzott Beától, nem egészen örökre, de majdnem.