Szabó Gyula

Olvasó olvasó

„Nyitott könyv az ország, amelybe nagy betűkkel van

nyomtatva a Párt és a dolgozó nép munkájának

eredménye.”

(Kövesi Endre)

Devecseri beszámolója sok élénk példával világította meg az új magyar irodalom és új magyar valóság összefonódását, még akkor is, ha csupán egy-egy alkalmi antológiáról mondott méltató szavakat: „Az előkészítő nyilvános viták is megmutatták, milyen erősen igényli népünk a szocialista, békeharcos irodalmat. Az időnkint csirájukban vagy maradványaikban jelentkező tévhiteket – mint amilyen az irodalom kettéosztásának lehetőségébe vetett tévhit külön a kommunistákhoz és külön a pártonkívüliekhez szóló irodalomra – a felszólaló írók döntő többsége és az olvasótömegek jelenvolt képviselőinek spontán megnyilvánulásai visszautasították. Megmutatkozott, hogy irodalmi tudatunk a marxi–lenini esztétika alapján áll, s az irodalom pártosságának elvét magától értetődően a szocializmusért és békéért harcoló irodalom egészére vonatkoztatja. Ennek az egész irodalomnak képét mutatja, irodalmunk jelen fejlődési állapotát tükrözi a »Szabadság« című nagyterjedelmű antológia, amelyet a magyar írók a Pártkongresszus tiszteletére állítottak össze. S az antológia íróink mai felajánlásai mellett, haladó hagyományaink történelmi felvonultatásával vált párttörténeti antológiává és ábrázolta a szépirodalom terén, hogy – mint szeretett vezérünk és tanítónk, Rákosi elvtárs a Pártkongresszuson mondotta – »mi jogos örökösei, egyenes folytatói vagyunk mindannak, ami ezeréves történelmünkben haladó, életképes és jövőbemutató«.” Más antológiákat szintén annak bizonyságául idézett a beszámoló, hogy „A pártszervezetnek, a Párt közvetlen iránymutatásának segítségével Szövetségünk a szervezettség és az írói termelőmunka javításának terén is előbbre jutott” – „A koreai nép hősi küzdelmét éneklő antológiát, a »Diadalmas zászló«-t követte a »Békét, békét a világnak« című verses és a »Békénk őrei« című prózai gyűjtemény” –, ami mellett külön emelkedett hangú bekezdések kerekítették ki a legfőbb témakört: „Bennünket, magyar írókat nagy örömmel és büszkeséggel tölt el az, hogy két hónappal ezelőtt Pártunk kongresszusán irodalmunk, színházi és filmművészetünk eredményeiről is említést tett Rákosi elvtárs. S a Párt szava szólt a kongresszusról a magyar írókhoz nemcsak Pártunk vezetőinek, Rákosi, Gerő, Révai, Farkas elvtársaknak közvetlenül a kulturális életről, az irodalomról hangzó beszédrészeiből, hanem minden felszólalásból… mindenki ajkáról, akinek felszólalásából, bizakodó, csillogó és a béke védelmére elszánt tekintetéből hazánk fejlődésének gyönyörű valósága sugárzott. Ezt a valóságot egyik költőnk, Zelk Zoltán szépen foglalta versbe, amikor így jelölte meg: »Öt esztendőnk évezrede!« Egy ezredévet, a régi, szolgaságban eltöltött ezredév helyett itt kibontakozó gyönyörű, immár hatesztendős ezredévét szabad hazánknak, szeretnék rombadönteni az amerikai imperialisták, az emberiség merénylői és lakájaik, köztük legmegveszekedettebb ellenségünk, Tito. Népünk élete a dolgozó milliók minden mozdulatával tiltakozik a háborús gyújtogatás ellen. A szovjet példa a békeharcosok százmillióinak rokon-szívdobogásával erősíti a békéért küzdő író hangját… A magyar irodalom forradalmi hagyományai pedig egy több mint ezer évig elnyomás alatt sínylődött nép békevágyát, erősödő békeakaratát őrzik. A magyar írók örökségének nagyszerű összefoglalása az, ahogyan a békéről a nagy forradalmi költőnk, Petőfi szava szól: »Békét, békét a világnak, de ne zsarnokkénytől, békét csupán a szabadság fölszentelt kezéből!«” Tanulságosan vallottak az írószövetségi-irodalmi élet „szabad állapotú” viszonyairól a beszámolónak még azok a részei is, ahol látszólag egyszerű tárgyi körülmények forogtak fenn: „1945 tavaszán megalakult a Magyar Írók Szövetsége. Létét közvetlenül is szovjet segítség tette lehetővé. A magyar írók székházukat Zamercev tábornoktól kapták. (Nagy taps.) Ő ajándékozta meg kéziratpapírral is a felszabadulás után munkába lépő magyar írókat. Szép emléke és igaz jelképe ez annak, hogy az újjászülető magyar irodalom és irodalmi élet ugyanúgy a felszabadítók tetteitől nyerte kezdetét, mint építő munkánk minden egyéb ága. Zamercev tábornokot a Magyar Írók Szövetsége dísztagjává választotta, és a tagsági könyvet átadta neki… Szövetségünk munkájának fogyatékosságaitól meg kell szabadulnunk. A nevelés és szervezés munkájának együttesen kell íróinkat tágabb perspektívával megajándékoznia. Íróink egy része még mindig nem tudott megszabadulni a »Vilma királynő-úti perspektívától«. Most, hogy Kongresszusunk napján a Főváros Tanácsa utcánk nevét Gorkij-fasorrá változtatta (nagy taps), szép lenne, ha ez a névváltoztatás egyben az írói láthatár kiszélesítésének is kiinduló napját jelezhetné.” Itt magát az új perspektívát is megmutatta a beszámoló: „Irodalmunknak, Írószövetségünknek komoly, nagy és lelkesítő feladatai vannak a felemelt ötéves terv megvalósításának, a mezőgazdaság szocialista átszervezésének terén, a kultúrforradalom, a külső és belső ellenség elleni küzdelem, az új ember kovácsolása s a honvédelem terén. Mindezzel – és ezek mellett közvetlenül a nemzetközi békeharcról szóló munkánkkal – résztvesz az emberiség boldogságáért vívott küzdelemben. Pártunknak egész hazánk életét felölelő Kongresszusa megvilágította művészetünk, irodalmunk számára is a soron következő feladatokat ebben a hatalmas harcban.” Devecseri Gábor beszámolójának vége éppen a békeharc láthatárát tárta a kongresszus elé, s Picasso békegalambjának képét – „a béke harcosai számára új jelvényt” – is belefoglalva, ismételt ünnepi lelkesedésre késztette az írókongresszust, amint utolsó szavaival mozgósító hangon szólt: „Vezessen bennünket az ezért folytatott munkában is a magyar munkásosztály, a Párt, forrón szeretett tanítónk, Rákosi elvtárs és a világ békéjének legfőbb oltalmazója, a nagy Sztálin! (Szűnni nem akaró lelkes, ütemes tapssal ünneplik a kongresszus résztvevői Sztálin és Rákosi elvtársakat.)”

Az ülésvezető elnök, Szabó Pál ekkor közölte: „A két elhangzott beszámoló fölötti vitát megnyitom.” Az első felszólaló Benjámin László volt, s számomra itt azért vált külön érdekessé az írókongresszusi könyv utókori újraolvasása, mivel Benjámin szavainál láttam viszont először azokat az aláhúzó vonalaimat, amelyeket magyar szakos egyetemistaként húzogattam, akkori „kiemelt” érdeklődésem nyomait hagyva a könyvben: „Tisztelt Kongresszus! »Megjegyzések irodalmunk néhány kérdéséhez« című tanulmányában Révai elvtárs joggal vetette szemünkre, hogy klasszikus íróink a maguk világát jobban ábrázolták, mint új íróink a mi világunkat… igaz, hogy nincs Petőfink, Adynk, József Attilánk, nincs Mikszáthunk, Móricz Zsigmondunk, Katona Józsefünk, új irodalmunk még nem mutathat fel kiemelkedő, nagy írókat. De tehetségekben mégsem szegényebb, mint az elmúlt korok magyar irodalma.” Ha eltelik egy fél évszázad, és az egy olvasásból akkor lesz kettő, úgy a több szem nyilván többet lát, kivált, ha közben látható volt még az is, hogy a „két világ harcában” az egyik világ hosszú évtizedek után elbukott. A jobb rálátású távlatból tekintve vissza erőteljesen kiütközik az az ellentmondás, hogy az új irodalom nem tudta „ütni” a régi-klasszikusnak a „színvonalát”, noha a „szocia–lista-realista irodalomtól” várható lett volna, hogy „egyre maradandóbb értékű művekkel bizonyítja be fölényét minden más irodalom felett”. Darvas József negyven könyvoldalnyi beszámolójában azonban vázolva volt a „fejlődés” kilátása, miután az új magyar irodalom lemaradása egy másik viszonyításban, a szovjet irodalomhoz mérve ugyancsak megmutatkozott: „Úgyhiszem, mindenki egyetért velem abban, hogy irodalmunk további fejlődésének elengedhetetlen feltétele nemcsak a ma alkotó, öregebb vagy fiatalabb írók fejlődése, hanem az is, hogy biztosítsuk új, fiatal tehetségek felkerülését a dolgozó nép soraiból. Nekünk még nincs Fagyejevünk, Solohovunk, Azsajevünk – de hisszük, hogy lesz, és akarjuk, hogy legyen. Nem tudjuk, hogy honnan és mikor bukkannak elő – lehet, hogy már itt vannak közöttünk, lehet, hogy még valamelyik üzemben, faluban vagy iskolában készülődnek s formálgatják az első zsengéket. De hogy előbb-utóbb előkerülnek, hónuk alatt a magyar »Tizenkilencen…« vagy a magyar »Csendes Don« kéziratával, abban bizonyosak vagyunk… Az új írókat nekünk elsősorban a munkásosztály és a dolgozó parasztság soraiból kell várnunk – ahonnan már magukkal hozzák az újjáformálódó népélet gazdag élményeit.” Az általános „hátramaradás” annál ellentmondásosabb helyzetnek látszott, mivel ugyanakkor – szintén Darvas előterjesztése szerint – általában a „fejlődés” volt jellemző a kongresszusukat ülő írókra: „A Párt segítsége, kritikája és fokozott támogatása kiszélesítette és megerősítette irodalmunk proletár-bázisát. Több »régi« költőnknek, most, amikor már szabadabban szárnyalhat a hangjuk s elért a dolgozó tömegekhez, szélesebben kibontakozott a tehetsége. Zelk Zoltán, Benjámin László, Kónya Lajos és Szüdi György a legjobb példái ennek az »újjászületésnek«. De jöttek és jönnek új költőtehetségek is a munkásosztályból, a parasztságból és az új, fiatal értelmiségből, akiket már a Párt nevelt és nevel tovább. Kuczka Péter, Juhász Ferenc, Nagy László, Tamási Lajos ma közülük a legismertebbek és a legtöbbet ígérők… A prózairodalomban kétségkívül egyik legtehetségesebb regényírónknak, Déry Tibornak a fejlődése jelzi legjobban a Párt irányító, nevelő befolyását, de a többi »öregek«: Illés Béla, Gergely Sándor, Rideg Sándor, Sándor Kálmán mellett felsorakoztak már a fiatal tehetséges és fejlődőképes prózaírók is, mint Karinthy Ferenc, Aczél Tamás, Sándor András, Cseres Tibor és a megifjodó Palotai Boris – hogy csak jellemzésként említsek néhány nevet. Drámairodalmunkban az éveken át tévedező Háy Gyula is magáratalált a kemény kritikák után: »Az élet hídja« új drámairodalmunknak feltétlenül a legjobb alkotása… Ezen túl azt is elmondhatjuk, hogy a Párt irányító szerepének a megerősödése komoly hatással volt a pártonkívüli, útitárs írók fejlődésére. Közülük egyre többen és egyre határozottabban fordulnak a szocialista-realista fejlődés irányába. Legkiemelkedőbb példája ennek Veres Péter gazdag írói kibontakozása vagy Szabó Pál írói metamorfózisa – bár nem ők az egyedüliek, akikről szólani kellene. Mindez együttvéve azt jelenti, hogy irodalmi életünk nagy átmeneti lemaradás után komoly fejlődésnek indult…” A további fejlődés kilátása azáltal látszott a legbiztatóbbnak, hogy ott volt a perspektívában a szovjet irodalom példája, s a nevelő hatás az írókra még az olvasó tömegek közvetett hozzájárulásával is erősödött: „Az úttörő munkát a szovjet irodalom végezte el, amelynek nagyszerű szocialista-realista alkotásai valóban – ahogy mondani szokták – egycsapásra százezres olvasótömegeket hódítottak meg… A szovjet irodalom felszabadító és nevelő hatása azonban hatott magukra az írókra is. Részben közvetlenül – úgy, hogy alkotásokban látták a szocialista-realizmusnak az irodalmat soha nem látott fejlődés útjára elindító elveit. Részben közvetve – úgy, hogy a szovjet irodalmon közben felnőtt olvasók tőlük is egyre sürgetőbben kezdték követelni az újat, a mai életet ábrázoló s kifejező műveket.” Jókora szövegrészek után Darvas még sokoldalúbban fejtegette a kongresszus előtt az írók és olvasók kölcsönös nevelésének-fejlődésének témáját, iránymutató példaként szintén a szovjet irodalmat állítva előtérbe: „A szovjet irodalom alapos megismerése: egyik legjobb iskolája íróink fejlődésének. Milyen sokat tudnának segíteni a mi kritikusaink, íróink – de olvasóink nevelésében is – a megjelenő szovjet művek alapos elemzésével… Ki kell szélesíteni kritikai életünket – ugyancsak a szovjet tanulságok alapján – az olvasók széles rétegei felé is. A Szovjetunióban egy-egy regény, verskötet vagy színdarab valóságos közéleti esemény, ezreket, tízezreket szólaltat meg, spontán módon, az olvasók tömegeiből. Hogy a mi népünkben is nyiladozik az ilyenféle érdeklődés, arra éppen a »Fehér pillangó« vitája adott izgalmasan szép tanulságot. Irodalmi fejlődésünk érdekében az eddiginél sokkal szélesebben kell biztosítanunk a dolgozók részvételét az irodalmi kérdések s az egyes művek megvitatásában.” Később Devecseri Gábor a maga beszámolójában a „Fehér pillangó-vitánál” is több eredményt tudott felmutatni, amikor az „Olvasómozgalomról” beszélt, s még inkább a kongresszust közvetlenül megelőző vitákról: „Megindult a Szövetség új vitasorozata, immár kongresszusunk előkészítésének jegyében. A Művészeti Szövetségek Házába az írókkal együtt eljöttek azok, akikről és akiknek írunk: ipari munkások, kollégiumlakó fiatalok, honvédek, vörösnyakkendős úttörők szóltak hozzá a regények, versek, a pártszerű kritika, az ifjúsági és gyermekirodalom kérdéseihez, s velük beszélgetve alkalmunk nyílt arra, hogy – mint üzemlátogatásaink s országjárásunk során – közvetlenül az olvasóközönséggel is megbeszéljük írói problémáinkat.” Végül is a Gorkij fasorrá változott utcában Darvas József vezető beszámolójának végszava szabta meg az új utcanévhez méltóan az új magyar irodalom fejlődésének fő irányát: „Ha valakinek kötelessége a halál kufárai ellen küzdeni az élet győzelméért, akkor az író nagy és szent kötelessége ez: a születő új élet szülői s »bábái« vagyunk mi egy személyben, s védenünk kell a szívünkből sarjadó, szívünkkel növekvő ifjú életet. Százmilliók seregében vagyunk mi, írók katonák, a béke katonái. Százmilliók szavát zenghetjük, amelyet öt világrész minden táján, minden nyelven megértenek az egyszerű emberek. Ha széjjelnézünk a világon, az egyre szélesebben kibontakozó, hatalmas békeharc élén mindenütt ott látjuk a legkiválóbb írókat. A Szovjetunióban: Fagyejev, Erenburg, Tyihonov s a többiek. Franciaországban: Aragon, Éluard. Amerikában: Howard Fast. És sorolhatnánk tovább a neveket: Pablo Neruda, Jorge Amado és még sokan, nagyon sokan… Mi, magyar írók, eddig nem vettük ki részünket úgy a békeharcból, ahogyan lehetett volna, ahogyan kellett volna – se külön-külön, se együttvéve… Mint a munkásnak az üzemben, a bányában, a gép mellett, a parasztnak kint a földeken – nekünk is az ma egyik legfőbb kötelességünk, hogy alkotásokkal, jobb alkotásokkal szolgáljuk a béke ügyét, lelkesítsük harcra népünket. Ez az, amit még nem tettünk meg eléggé… Nincs még békeharcos regényünk, színdarabunk, filmünk. Nem neveljük eléggé népünket, fiatalságunkat a haza szeretetére s az ellenség gyűlöletére. Nem írtuk még meg a honvédelem, a haza védelme hősi époszát… Vigyük bele alkotásainkba az élet, a szabadság szenvedélyes szeretetének érzéseit. Leplezzük le s tegyük gyűlöletessé a belső és külső bitangokat, a késüket fenő vagy már vérbe mártó gyermekgyilkosokat… Mindez még ránk váró feladat – hiszem, hogy ezt is elvégezzük, s a mi munkánkkal is, egy 800 milliós sereg magyar író-katonáinak munkájával is még biztosabb lesz az élet győzelme a pusztítás felett. Beszámolóm végére értem… Irodalmunk s népünk soha annyira egy nem volt, mint ma. Szavunk, ha néha még dadog s akadozik is, sose volt ennyire a nép szava. S ez mindennél erősebb erőnk. Befejezésül ezt mondom, magunk számára: – Legyünk méltók ahhoz az új világhoz, amelyben élni, alkotni s amelyet alkotásainkkal formálni osztályrészünkül adatott. – Legyünk méltók a néphez, amelyből vétettünk, amelynek író-fiai vagyunk, amely az anyanyelv szép varázsát adta nekünk, hogy zengjük az igazát s valósággá segítsük mi is valóra váló, gyönyörű álmait. (Hosszantartó, nagy taps.)”

Amikor magam is olvasója lettem a hozzánk egyéves késéssel eljutott, 1952 májusában vásárolt kongresszusi könyvnek, a Darvas–Devecseri-beszámolók hosszú oldalait ceruzám érintetlenül hagyta, de a legelső felszólaló, Benjámin László legelső szavainál már húzta a vonalat, mint amikor egy kongresszuson „megélénkül a figyelem” egy „valósabban problémafelvető” beszéd elhangzásakor. Az én figyelmem külön élénkült akkor, amikor Benjámin szavai éppen az én legközelebbi érdeklődési köröm témáját érintették: „A parasztság életével foglalkozó művek mennyiségben is, minőségben is felülmúlják a munkásosztályt ábrázoló műveket. A sematizmus, a tételábrázolás azonban itt is gyakori. A mezőgazdaság kollektivizálása felszínre vetette a középparasztság kérdését az irodalomban is. Az írók megtanulták, hogy a középparaszt ingadozó és azt is, hogy a középparasztság megnyerése a mezőgazdaság kollektivizálásának egyik előfeltétele, tehát a szocializmus építését falun nem lehet a középparaszt nélkül ábrázolni. A középparaszt megjelent irodalmunkban – de mi lett belőle? Kiváló írónk, Szabó Pál,
a »Nyári zápor«-ban színpadra vitte a középparasztot, de kísérlete nem sikerült. Rózsa Mihályból, a darab központi hőséből három felvonáson keresztül nem látunk mást, mint ingadozást a régi és az új között… egész estét betöltő ingadozásával nem lett hős, nem lett típus, csak séma. A »Felszabadult föld« középparasztját sem sikerült Szabó Pálnak jól megformálnia; az ingadozást ismét, mint a középparaszt legjellemzőbb, sőt egyedül jellemző egyéni vonását hangsúlyozza… »Az eszem oda (a kulákokhoz) húz, a szívem ide« – mondja Góz Jóskának 1944-ben vagy 1945-ben, és csak egy hajszál hiányzik ahhoz, hogy azt ne mondja: mint árutermelő oda, mint dolgozó idetartozom. (Élénk derültség.) Ez a »tudatos ingadozás« a sémánál is rosszabb. Szerencsére a filmet mégsem tudja elrontani. Törvényszerű, hogy a középparaszt eljut a munkásosztállyal és a szegényparasztsággal való szövetséghez. Ennek is bizonyára sokféle útja van. Ilyen útja lehet az is, hogy a szegényparaszt-fiú a középparaszt-leány szívével együtt az apa szívét is megnyeri. De amikor félesztendőn belül négy írásműben – Sándor András és Szeberényi Lehel regényeiben, Sarkadi Imre és Cseres novelláiban – nyerik meg ilyen módon a középparasztot, az nincs rendben. Megkérdezhetné az ember az illetékes íróktól: mi történik azzal a középparaszttal, akinek nincs lánya, vagy csúnya lánya van? (Élénk derültség.) Kimarad-e a munkás-paraszt szövetségből? És a szegényparaszt-lányok pártában maradnak-e, vagy újabb írói leleményként – őket középparaszt-fiúkkal házasítják-e össze? (Viharos derültség.) Látjuk, hogy itt a középparasztkérdés és a szerelem ábrázolásának sematizmusa egyaránt fenyeget.” Miután az új irodalomnak voltak olyan versenyszellemre valló vitapontjai is, hogy tematikailag a parasztábrázolásé volt az elsőbbség, műfajilag a költészeté, Benjámin kitért a költészet elsőbbségének kérdésére is, s bizonyos ellenvetése fő érvéül a hivatalos díjazások szolgáltak: „Darvas költészetünk elsőbbségéről beszélt. Én úgy látom, hogy költészetünk hosszú időn át fennállott elsőbbsége, amely – valljuk be – költői körökben bizonyos önteltségre is vezetett, megszűnt.
A próza, a regényírás legalábbis utolérte a költészetet, ha ugyan fölébe nem kerekedett. Ezt mutatja a Kossuth-díjak és a József Attila-díjak odaítélése is: 1949-ben három, a múlt évben kettő, ebben az évben már csak egy költő érdemelte ki a Kossuth-díjat és a József Attila-díj I. fokozatát.” Beszédének ez a költészetet bíráló része azonban akkor tette fogékonyabbá a ceruzámat, amikor díjak helyett „dudváról” beszélt: „Költészetünk lemaradásának felszámolása érdekében többet kell foglalkoznunk a költői alkotás kérdéseivel, mint eddig tettük. Nem engedhetjük, hogy az elmúlt években szépen kibontakozott költészetünket belepje a dudva. Költészetünk néhány ilyen dudvájáról: a típusversről és a költői nyelv elszürküléséről akarok még röviden szólni. A típusvers a pártszerűség teljesen elhibázott értelmezésének: a költői képzelet lustaságának vagy erőtlenségének, az elsietett, elmélyülés nélküli munkának a közös gyümölcse. Két jellegzetes válfaja van, de ezek gyakran egybemosódnak. Az egyik válfaj az, amikor értelmetlenül, feleslegesen és összefüggéstelenül egyetlen versbe belegyúrják a politika lehetőleg minél több aktuális jelszavát, vagy életünk legmagasztosabb fogalmait: a Hazát, a Pártot, a munkát, a békét, a tervet. A második válfaj a rímbeszedett leltár, a seregszemle, amikor is életünk, munkánk eszközeit, intézményeit, eredményeit, az üzemet, a termelőszövetkezetet, a traktort, gépet sorolja fel gépiesen a költő… Így születtek meg például Takács Tibor verssorai: »Itt kovácsműhely épül, itt lesz majd a fújtató, / ott kohó épül, koksztörő, hatalmas kombinát, / vasolvasztó és hengermű. Nekünk a terv segít…« Somlyó Györgynél a következőképpen zeng a típusvers: »Ne verset akarj költeni, / zörgetve üres szavakat. / Akard a tervünk sikerét, / szétágazó nehézipart, / sok traktort, amely mélyre szánt…« és így tovább… Kuczka Péter volt az, aki ebből programot csinált, összetévesztve az egyszerűséget a szürkeséggel, a közvetlenséget a prózaisággal, a pátosznélküliséggel… De a nyelv elszürkülése… más költőinknél is kiütközik. Olyan kiváló költőnél is, mint Kónya Lajos… És nem értek egyet Darvas Józseffel, aki úgy beszélt költészetünknek erről a hibájáról, mint amelyen már túljutottunk. Egyáltalán nem vagyunk túl ezen…”

Benjámin László után Tóth Gyula következett, aki „a legutóbbi öt hónapot Dunapentelén töltötte”, egyébként „a »Dunai Vasmű Építője« című lap egyik szerkesztője” volt; azok közé a fiatalok közé tartozott, „akik a felszabadulás után vették kezükbe az írás fegyverét”, s mielőtt megállapította volna, hogy „Dunapentele az írók számára is harci terep”, annak mibenlétéről bővebben is szólt: „Ha látták volna azokat a lázas napokat, amikor Pártunk Központi Vezetősége zászlajáért folyt a küzdelem a kongresszusi verseny folyamán; hogy a szocialista várost, a Dunai Vasművet építő dolgozók s ifjúmunkások 200, 300, 500 százalékos teljesítmények után milyen szenvedélyesen kezdtek hozzá egy-egy jelenet, egy-egy vers megtanulásához, hogy méltóan ünnepeljék a kongresszust! Mi tennivalója van például e nagyszerű versenyben az írónak? Az, hogy maga is beálljon a versenyzők sorába… Az író nemcsak írásával hat már az emberekre, a szocialista társadalom formálására, hanem gyakorlati tevékenységével is. Lunacsarszkij mondta Petőfiről, hogy kora bolsevikje volt. A mi harcunk, melyet a Párt és Rákosi elvtárs vezetésével folytatunk… az írói felelősség dolgában sem ró reánk kisebb felelősséget, mint a XIX. században rótt Petőfire a szabadságharc.” Ezután az elnöklő Szabó Pál Borisz Polevojt jelentette be „következő felszólalóként”, ami önmagában nagy hatással volt a kongresszusra – „(Hosszantartó, dübörgő taps. A kongresszus tagjai felállva ünneplik a Sztálin-díjas Polevoj elvtársat és a Szovjetunió íróit.)” –, ami még fokozódott az üdvözlés és köszöntés következő két pillanatában: „Forrón üdvözöljük a Magyar Dolgozók Pártját és harcos vezetőjét: Rákosi Mátyást. (Hosszantartó, lelkes taps. A küldöttek felállva, percekig tartó viharos lelkesedéssel éltetik Rákosi elvtársat.) Erről a dobogóról köszöntjük a világ békefrontját s hatalmas hazánkat, a Szovjetuniót, amelynek élén az egész világ dolgozóinak nagy vezére, a magyar nép nagy barátja, Ioszif Visszárionovics Sztálin áll. (Újult erővel tör fel a taps, az egész termet betölti a szárnyaló kiáltás: Éljen Sztálin!)” Borisz Polevoj kivételes „felkészültségről” tett tanúbizonyságot, többek közt még abban a tekintetben is, hogy a magyar kultúra holt és élő művelőinek nevei egész seregszemleként fordultak meg a nyelvén: „Abban a reményben jöttünk a ti gyönyörű fővárosotokba nagy Moszkvánkból, hogy kongresszusotokon még erősebbé kovácsoljuk a magyar és szovjet nép barátságát… Liszt Ferenc, Munkácsy Mihály, Ady Endre – valamennyiük számára elviselhetetlenül fullasztó volt a régi feudális Magyarország levegője. De ők az idegenben is hűséges fiai maradtak népüknek s őrzői a magyar kultúra nemzeti hagyományainak. Megnéztük Munkácsy Mihály képét, s láttuk, hogy ott is, az idegen Párizsban is minden ízében magyar maradt, népe életét élte, és ott festette meg gyönyörű realista képét a magyar munkások sztrájkjáról, s egy másik vásznat, amelyen megrázó erővel elevenedik meg a magyar betyár alakja a »Siralomház«-ban. Munkácsy képét néztük, fülünkben csengett Liszt magyar rapszódiája, Ady Endre sok-sok lázadó verse… Drága Barátaim! Nemrégiben jártam Magyarországon… tudom, milyen sok szovjet könyvet fordítottak már le és olvasnak rendkívüli érdeklődéssel… Bárhol jártam Magyarországon, mindenütt nagy érdeklődést tapasztaltam a szovjet kultúra iránt. De azt hiszem, hogy mindazok, akik már voltak a mi országunkban, látták, hogy mi, szovjet emberek is rendkívüli módon érdeklődünk a magyar kultúra iránt… Nem akarok Petőfi Sándor műveiről beszélni, ezek nálunk több mint egymillió példányban jelentek meg, még jakut nyelven is kiadták őket. Ezt ti úgyis tudjátok. Nemsokára azonban az olvasók elé kerül az a költői antológia, mely ötven magyar költő versét foglalja magában. Közöttük Bornemisza, Balassi, Zrínyi, Gvadányi, Csokonai, Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa, Vajda, Ady, Juhász, József Attila, Radnóti és ezenkívül sok mai költő műveit. Négy év munkája ez az antológia, tizennyolc legjobb szovjet költő dolgozott rajta sok szeretettel és nagy művészi tudással. (Lelkes taps.) A jövő évben jelenik meg Petőfi Sándor munkáinak négykötetes gyűjteménye. Hat év munkája ez, szovjet költők és prózaírók kollektívája dolgozott rajta. A jövő esztendőben lát napvilágot a magyar nép nagy fiának, Táncsics Mihálynak »Életpályám« című műve… Most nyomják Mikszáth Kálmán regényét, a »Különös házasság«-ot. Iskolások részére egy nagyszerű könyvet, Fazekas Mihály »Lúdas Matyi«-ját adjuk ki. Sürgősen kiadásra készítjük elő a mai magyar költők antológiáját: Illyés Gyula, Zelk Zoltán, Kuczka Péter, Benjámin László, Tóth Gyula, Kónya Lajos, Juhász Ferenc, Devecseri Gábor, Nagy László és mások költeményeiből… Jól ismerik nálunk a neves magyar prózaírót, Veres Pétert, Illés Bélát, valamint Gergely Sándor, Szabó Pál, Karinthy Ferenc műveit… Nem régen látott napvilágot és nagy sikert aratott Hidas Antal Petőfi-életrajza… Örülünk annak, hogy magyar írótársaink egyre inkább elsajátítják a szocialista-realizmus módszerét és ezek a művek már nemcsak »Valahol Európában« keltenek visszhangot… A nagy Sztálin az írókat az emberi lélek mérnökeinek nevezte. Nagy megtiszteltetés ez – sokra kötelez… a szovjet írók minden erejükkel… minden tehetségükkel azon igyekeznek, hogy művészi formában örökítsék meg a nagy sztálini korszakot és embereit, akikhez hasonlóak nem éltek még a földön. A szovjet írók nevében kívánjuk nektek, kedves magyar írótársaim, legyetek hűséges, színvonalas és lelkes mérnökei a magyar léleknek, legyetek a szocialista Magyarországot építő hősök ábrázolói… Dolgozzatok, dolgozzatok és egyre csak dolgozzatok munkaszerető dicső népetek és a világbéke érdekében. (Hosszantartó, lelkes taps. A Kongresszus résztvevői felállnak, úgy ünneplik Polevoj elvtársat és a szovjet küldötteket.)”

Karinthy Ferenc úgy követte a dobogón Borisz Polevojt, mintha tőle vette volna a példát arra, hogy hasonlóképpen seregszemlézze a magyar kultúra – ezúttal főleg „nyelvi kultúra” – évszázados mestereit: „Nyelvünk tisztaságáról szeretnék beszélni, Tisztelt Kongresszus. »Melyik nyelvnek is lehetne több édessége, méltósága, mélysége és könnyű kimondása, mint a magyarnak. Kivált poétaságra, régi történetek elbeszélésére, dicsérő beszédre egy nyelv sem haladja meg…« Csaknem két évszázaddal ezelőtt írta e szavakat Bessenyei György. Azóta a magyar nyelv sokat gazdagodott, csiszolódott, nem utolsósorban a Bessenyeihez hasonló magyar írók fáradozásai eredményeként… A nyelv – írja Sztálin – szerszám, eszköz, melynek segítségével az emberek egymással érintkeznek. Arra kell törekednünk, hogy ezt a szerszámot tisztán tartsuk… Különösen nekünk, íróknak kell erre törekednünk, hiszen a mi munkánk legfőbb eszköze éppen a nyelv. Tudták ezt elődeink, a régi magyar írók is. Harcuk a nemzeti irodalomért és a magyar nyelvért szétválaszthatatlan. Szétválaszthatatlan már az első magyar költőknél, például Szilveszter Jánosnál, aki író, nyelvtudós, pedagógus, és aki így vall a nyelvről: »Az szólásnak módját is minden nyelvben jól meg kell érteni és akképpen kell szólani, mint minden nyelvnek szokása vagyon.« … A magyar írók minden időben gyűjtötték, feljegyezték a nép mondásait, hogy felhasználhassák írásaikban…” Egész példatárként idézte Karinthy Szenczi Molnár Albert, Geleji Katona, Baranyai Decsi János, Faludi Ferenc, Csokonai nyelvművelő munkáját, „Kazinczynak, Kölcseynek, majd Aranynak a nyelv tisztaságáért, fejlesztéséért vívott hosszú harca annyira ismert, hogy nem szükséges róla bőven szólni”, „Kölcseyék nyelvújító munkája, amint ezt Révai József is megmutatta, politikai tett volt”; gazdagították a nyelvet „nagy nemzeti költőink, Vörösmarty, Arany, Petőfi, Ady, József Attila”, s „ezt Mikszáthról és Móriczról is elmondhatjuk”; külön kiemelte Kosztolányi Dezső példáját: „Még olyan költő, mint Kosztolányi Dezső működésének is talán legértékesebb oldala az a kötet, amelyet a nyelv tisztaságáért írt cikkeiből állítottak össze.” Utána azonban az ellenkező példákra fordította nyelve élét: „Ugyanakkor szólni kell a reakciós polgárság íróinak nyelvrontó tevékenységéről. Bús-Fekete és Vadnai László körúti zsargonjától egy az arcvonal Márai Sándor ködös, szétmállott, érthetetlen félhalandzsájáig. A magyar narodnyikok, Szabó Dezső és kivált epigonjainak sokszor dagályos, zagyva, zűrzavaros nyelvezetéből – ma már ezt jobban látjuk – egyenes az út Szálasi talajgyökeréig és vérrög valóságáig.” Megállapítva, hogy „a felszabadulás óta nyelvünk komoly gazdagodását figyelhetjük meg”, utána sok példával – időnként „derültséget keltve” – beszélt az újabb nyelvrontásról: „Észre kell venni azonban, hogy a bő termés közt sok dudva, gyom is felburjánzott. Az a bizonyos színtelen és szagtalan bürokrata tolvajnyelv, amelyről Révai elvtárs beszélt, nem a nép nyelve, hanem a hivatalé, a szó rossz értelmében a betűrágóké, az aktakukacoké, azoké, akik a mi új világunkból csak rendeleteket és köriratokat látnak. Hányszor halljuk ezeket a szavakat: súlypont, szempont, perspektíva, reszort!… Vagy az örök viszonyulás! Már nem is kérdi az ilyen ember ismerősétől, olvasta-e Petőfi verseit, hanem csak: hogyan viszonyul Petőfi olvasásához? … Aki kész sémákban beszél, az kész sémákban is gondolkodik… Miképpen veszik ki részüket íróink a nyelv tisztaságáért vívott szép küzdelemből?” Kérdésére felelve áttekintett jó darab időt egészen a folyó kongresszusi első nap pillanatáig:
„A felszabadulás óta mindössze két alkalomra emlékszem, amikor íróink hosszabban írtak erről. Déry Tibor még 1946-ban, a Nyelvőrben hirdetett keresztes hadjáratot nyelvünk megrontói ellen. A kérdés felvetése példamutató, a kiindulás azonban sok tekintetben téves volt.
»A magyar nyelv – írta –, azaz a magyarul beszélők nyelvérzéke, gyökereiben beteg.« Nem tudom, mi indokolta e keserű pesszimizmust. Az elmúlt év nyarán a »Magyar Nemzet« indított vitát Kárpáti Aurél hozzászólásával, majd a »Szabad Nép« közölt több cikket nyelvünk tisztaságáról… Sajnos, inkább kivétel az olyan író, mint Veres Péter, aki munkáiban bőven él minden nyelvadta lehetőséggel, aki egész sor új szót, kifejezést honosít meg irodalmunkban… Olyan remek, élő szavak tucatjait, mint például a »kivagyiság«, Veres Péter honosította meg irodalmunkban. Kár, hogy e nyelvi gazdagság Veresnél néha öncélú, tudálékos lesz… Az ember ilyenkor hirtelenében nem tudja, regényt olvas-e, vagy Jávorka nagy Növényhatározóját…
A kongresszusról, Benjámin hozzászólásából idézem: »Darvas hibáinkat illetően felvetette…« Nem hiba az ilyen kifejezés, de olyan kiváló költőtől, mint Benjámin László, szebbet várunk. Nem folytatom a felsorolást. Sokkal többet kell foglalkoznunk munkánk szerszámával, édes anyanyelvünkkel. A szovjet írók azért írnak olyan tiszta és költői nyelven, mert »tisztelettel és izgalommal« tanulmányozzák – ahogy Fagyejev mondja – a régi orosz mesterek munkamódszereit, feljegyzéseit. Fagyejev elbeszéli, hogy Tolsztoj egyik cikkének több mint 90 változatát fedezték fel, s némely művének 15-20 változatát…” Végül egy magyarklasszikus-listát és egy ceruzát ajánlott írótársainak: „Nekünk is van mit tanulnunk klasszikusainktól. Azt ajánlom, Balassa, Bornemisza, Apáczai Cseri, Zrínyi, Kölcsey, Kazinczy, Berzsenyi, Vörösmarty, Arany, Petőfi, Mikszáth, de még Pázmány és Kemény munkáit is ceruzával a kezünkben olvassuk, s ne szégyelljük feljegyezni, ha valami szépet, eredetit, használhatót találunk… Vesszünk össze egy jelzőn vagy szerkezeten, ahogy Berzsenyiék s Kazinczyék tették…”

Az én kezemben itt már nem volt ceruza annak idején, ifjú nyelv és irodalom szakos hallgatóként, emlékezetemben azonban évtizedeken át megmaradt a kongresszusnak az a nevezetes „ügye”, amely Illyés Gyula nevéhez fűződött, s amit „újkori olvasásaimkor” már úgy elevenítettem, hogy apró ceruzám halvány szélvonalaival jeleztem érdemlegesebb mozzanatokat. A legelső mozzanata az Illyés-ügynek az első kongresszusi nap utolsó perceiben nyilvánult meg, amikor egy Kövesi Endre nevű fiatal költő – akkoriban velünk egykorú induló nemzedék, akiről azonban később soha nem hallottam – úgy mutatkozott be a kongresszusnak, hogy „Talán egy éve annak, hogy első verseimet be mertem vinni az Írószövetségbe”, s „Körülbelül három órán át várakoztam a »Csillag« szerkesztőségében jó néhány ember társaságában”; a feltűnő bemutatkozása azonban akkor következett, amikor megemlítve, hogy „Azóta megalakult a Fiatal Írók Munkaközössége, amely megadja a szakmai és politikai fejlődés lehetőségét az újonnan jelentkező íróknak”, de maguk „az Írószövetség tagjai” kevésbé segítik a fiatalokat, mindenekelőtt Illyés Gyulát marasztalta el emiatt: „Például a tanácsadók közt mi, fiatalok nagyon hiányoljuk Illyés Gyulát. Igen szeretem én is, fiatal társaim is Illyés Gyula költeményeit… Sokszor nézegettem az Írószövetség folyosóin, hátha meglátom. Szeretném megismerni őt személyesen. Azt hiszem, a fiatalok közül ez nem az én kívánságom egyedül. Megkérdem tehát most Illyés Gyulát, miért nem jön közénk? Miért nem akar az új magyar írónemzedék tanítója és tapasztalt barátja lenni?” A kérdést úgy firtatta tovább, hogy személyes vallomását folytatva, egyre bírálóbb szavakkal fejezte ki a maga – illetve „az egész dolgozó nép” – csalódását Illyés Gyula felszabadulás utáni költészetében és magatartásában: „Először 1943-ban, tizennégy éves koromban hallottam Illyés Gyuláról, a »Puszták népe«, a »Petőfi« írójáról, aki küzdött a nyomorú földnélküliség, a német elnyomás, a magyar nemzet társtalansága ellen. Így is maradt meg emlékezetemben. A felszabadulás óta sokszor már türelmetlenül kerestem, vajon hogyan ír a magyarság nagy költője erről az életről? Bevallom, eddig csalódtam, de azt hiszem, az egész dolgozó nép nevében mondhatom, csalódtunk Illyés Gyulában. A sztálini Vörös Hadsereg szétzúzta a fasiszta elnyomókat, a Kommunista Párt felosztotta a földeket, országunk hatalmas barátra talált a kommunizmust építő Szovjetunióban a testvéri népi demokráciák oldalán. De Illyés Gyulának nincs ehhez szava. Mi többet tettünk annál is, amit ő követelt… Nyitott könyv az ország, amelybe nagy betűkkel van nyomtatva a Párt és a dolgozó nép munkájának eredménye. Kérem Illyés Gyulát, válaszoljon nekem itt a Kongresszuson, vagy írásban az egész nép előtt, mi a véleménye pl. a termelőszövetkezeti mozgalomról, a csatornázásról, vagy tervünk büszkeségéről, a Dunai Vasműről? (Élénk taps.) Ha hibát lát, vagy valamivel nem ért egyet, miért nem írja meg? Az elvi kérdéseken vitatkozni kell, és abból tanulhat az egész ország. Ha pedig a hibákat segítő kézzel bírálja, nagy szolgálatot tesz a szocializmus ügyének. Nem tüzesíti Illyés Gyulát, hogy írásai most először válhatnak maradéktalanul az egész nép kincsévé, ha egybeforr ezzel a néppel? Milyen jó lenne, ha Illyés Gyula úgy szeretné a magyar népet, mint a magyar nép az ő verseit! (Hosszantartó taps.)… Az egész világon százmilliók harcolnak a Szovjetunió vezetésével soha nem látott küzdelemben a békéért. A szovjet írókat: Erenburgot, Fagyejevet és a többieket a béke élharcosai között találjuk. Illyés Gyula nem ülhet »valahol középen«. Mert ilyen középső hely nincs. Döntenie kell. Gondoljon »Egy év« című verseskötetének »Naplóm« részletére, amelyet csak töredékesen idézek: »Apám, anyám, nagyapám, nagyanyám, / Kétkezi dolgozó volt minden ősöm. / Csak azt kérem… / Ma sem kenődjék rám úri piszok.« (Viharos taps.) Nos, az urak már kezüket