Szakolczay Lajos

Ősi és modern lélekhajó

Kolozsvári Feszt László grafikáiról

Ki emlékszik arra, hogy Kolozsvári Feszt Lászlónak – a művész 1990-től használja a kincses városra utaló előnevet – 1970-ben volt egy, a szakmai körökben is nagy érdeklődést keltő kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában (akkor még az intézmény a mostani Néprajzi Múzeum helyén székelt)? Feszt László, főiskolai tanárként, mesterként a grafikában már ekkor csodát művelt. Ha csupán egyetlen kollográfiáját (anyagnyomatát) említem, az Ernst Múzeum „Felezőidő” – Romániai magyar művészet 1965–75 című kiállításán újólag szereplő Lélekhajót (1969), már meghatározható a sokszorosított grafikában ugyancsak unikumnak számító lapjainak emelkedettsége. A rajztudás, a mívesség, az anyag – a megmunkálandó nyomólemez – határtalan szeretete, a művész variációs képessége, a szépre szomjazó szemet minduntalan fölfedezésre ösztönző alakítóerő, motívumgazdagság tenné, hogy test és szellem együvé tartozása már akkor – harminc év előtt – költészetként jelent meg a Lélekhajó című lapon?

Bizonyára mindezek közrejátszottak abban, hogy a kolozsvári grafikai iskola meghatározó személyiségének, aki (ma már nyugodtan összegezhetünk) csaknem ötven éve szolgálta a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafikai szakán a művészképzést, sikere legyen. Ám nem hagyható figyelmen kívül a személyiség kisugárzása, ami két szóba sűríthető: a teremtés – boldogság. Teremtés (vagy afelé vezető út) természetesen a különféle kísérletezés is, melynek révén a hagyományos sokszorosított grafikai technikák és eljárások (acélmetszet, rézkarc, rézmetszet vagy annak egyik válfaja, a mezzotinto) egyetlen lapon új technikákkal keverednek (dombornyomat, kollográfia). Ami által a különféle színárnyalatok, a foltok lágysága és a vaknyomás kemény kontúrja érdekesebbnél érdekesebb textúrákat eredményeznek.

Feszt László 1964-ben egy amerikai grafikai kiállításon találkozott először a kollográfiával. Tudta-e akkor (alighanem csak sejthette), hogy életét-művészetét döntően fogja befolyásolni az anyagnyomat? A kollográfia mint a sík rendezettségét, a grafikai lap felületének összhatását, a motívumok, a fent és a lent sokszor egymással ütköző drámaiságát, az alakzatok (a mértani és az organikus alakzatok) és a jelek kozmikus egységét, az ősi és modern vonalakkal és foltokkal megidézhető „hitvilágát”, a japán ecsetírásból kifejlő ábra és a konstruktivizmusra utaló forma kontrasztját – és még mi mindent – egyként tükröző technika. Technika? Sokkal inkább az önkifejezést, egy szemérmes, visszahúzódó lélek grafikai világának megteremtését segítő magatartásforma.

Mert Feszt László a megpillantott, elemi erejű csoda után egyre inkább megbizonyosodott abban, hogy igaz és jó úton jár. Ahogyan az évtizedek folyamán egyre jobban absztrahálódott – jóllehet a figuralitást nyomokban még őrző – nagy hatású lapjainak világa, lírai absztraktja úgy lett egyre vallomásosabb, kitárulkozóbb. Paradox, ezzel a nyílt érzelemmegvallással nyomatainak gondolatisága is észrevehetőbbé vált. Leginkább azáltal, hogy sajátságos filozófiarendszerében – amelynek fókuszában az áll, hogy egzakt fölismerés ide vagy oda, mindenkinek joga van a szépre –, ebben a kiküzdött magánmitológiában egyre inkább (és egyre határozottabban) kezdtek megmutatkozni az őt izgató-foglalkoztató kérdések. Nem csupán az, hogy mi végre vagyunk a világon, hanem az is, hogy a József Attila-i „több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős” mint összetartozás-tudat, mint az egymáshoz tartozó zárt-szabadok (nemcsak személyek, de korok, világnézetek) harcon belüli ősegysége megjeleníthető-e a sokszorosított grafika eszközével. És a perspektíva, a háromdimenziós tér idők folyamán való (nem egészen teljes) megszűnése – amit már Ditrói Ervin is észrevett a művészről írott tanulmányában-„kismonográfiájában” (Kriterion, 1981) – a képi kifejezőerő intenzitását tekintve pótolható-e a mitológia, valljuk be, igen hatásos jelképeivel?

Ha igen, márpedig határozottan erre az álláspontra kell jutnunk, akkor a formájával (és filozófiai-mitológiai mögöttesével) több grafikai lapon szereplő, akár főmotívumként, akár (a nyomólemezre ötvösszerszámmal fölvitt, „belekalapált”) díszítőmotívumként jelen lévő csigavonal (spirál), szem, madár, kutya, örvény, kereszt, koszorú-korona, labirintus, írás, kör, négyszög, rózsa, lépcső, oltár, kapu stb. nem csupán a képmező síkját díszíti, nemegyszer – főmotívumként – a szerkezeti feszültséget is növelve, hanem értelmezési körével a látványon túl a grafikai lapokról – tágabban: az életről – való tudásunkat is gazdagítja. S ez a Kompozíció
10/72-re (aquaforte-mezzotinto) éppúgy érvényes, mint az egyszerűségében is döbbenetes Kereszt (1993) című kollográfiára. A Kompozíció 10/72 alsó és felső világa (az álló Feszt-grafikákra jobbára jellemző ez a szerkezeti megosztottság) barnásfekete színével, főként a mezzotinto feketéjének és fehéres szürkéjének melankóliájával puha bársony érzetet, megnyugvást kelt bennünk. Bár a felső rész „likas” foltja, vagyis ahogy a téglavörös Nap (egy örök időktől fogva meglévő őssejt formájában?) rávilágít a barna „facsonkra”, egy kissé drámai hatást kelt. Ám a színen és formán, az artisztikusan megjelenített szépségen túllépve, ha a tábla alsó részének csigavonal-szimbolikájára figyelünk, eszünkbe juthat a Jelképtár magyarázata. Vagyis hogy a csigavonal kozmikus szinten az időciklusok (világkorszak, napév, holdhónap) jelképe is, a természet évenkénti meghalásának és újjászületésének a szimbóluma.

A Feszt-grafika attól eleven, hogy a művész sosem mondja ki – főképp nem didaktikusan, elbeszélő módon – a benne kavargó, őt a megdolgozandó lemez elé ültető élményeket, a külvilágból eredő gonoszt és a személyes én fájdalmát, hanem mesteri módon, mívesen, egy kódexíró precizitásával és szorgalmával megjeleníti. Nem véletlen, hogy a megfeszítettségre, a Krisztus halálára emlékeztető Kereszt (durván ácsolt, falusi mestertől származó tajkolási módozatával) ezúttal a keresztalakok közül a K-jelűt, vagyis a latorkeresztet formázza. A stilizált fej köré szövődő és tulajdonképp az egész grafikát keretező töviskoszorú azért egyidejűleg valódi és hamis, mert nem tudjuk, csak sejtjük, hogy ki került a lator helyére. A nagy szürkeségnek ez az üzenete: a fölcserélhetőség egyúttal dráma is.

Ehhez hasonló okfejtéssel, szimbólummagyarázattal, az érzékien élénk színeken és absztrakt formákon (foltokon, vonalakon) túl eljuthatunk a lényeg megközelítéséig. Vagyis hogy a Látomás (kollográfia, 1972) a lépcső és az oltár jelképének a megfejtésével lesz teljes értékű világmagyarázat, a Sans titre – Cím nélkül (aquaforte, mezzotinto, 1981) pedig azzal, ha az egyszerűségében is rejtélyes dombornyomás hieroglifáin túl egy kis időt áldozunk a kapu megvilágosító értelmezésére is. Egyetlen a sok közül: „Krisztus maga is lehet kapu, hiszen a templomkapuk mandorlában ülő Krisztus-alakjai az ő szavait idézik: »Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül«” (Jn 10,9).

És akkor még nem szóltam a Tánc (aquaforte-relief, mezzotinto, 1983) dombornyomásban megjelenő s a lap alsó részén aranyban tobzódó japán-ecsetírás piktogramjairól, az In memoriam Joan Miro (aquaforte-relief, mezzotinto, 1985) kék tulipánjáról, a virágkehely arany száráról s a fehér omega mint dombornyomás artisztikus, a példaképre utaló jeleiről, nemkülönben a Mágikus jel (kollográfia, 1992) négy fekete karom közt szenvedő áldozatáról.

Kolozsvári Feszt László élete-boldogsága-szenvedése sokszorosított grafikaként is lenyűgöző. Egy szobrász se lehetne szerelmesebb viszonyban az anyaggal, mint ő. Az ilyen nagy hatású mestert, az ilyen kiváló művészt – kapott-e komolyabb művészeti díjakat? – jobban meg kellene becsülnünk. Ezzel a gesztussal nem ő, sokkal inkább mi gazdagodnánk.