Faludi Ádám

Redőnyzár

Egy 1920-ban készült, fenyőlécekből álló redőnynek 2002-ben leszakadni annyi, mint egy felhőnek az erőmű kéményére telepedni lassú őszi délelőttön. A redőny felhúzás közben zökken egyet, s elakad. A nap további része ettől más irányt vesz, a halovány körvonalú tervek képe ködbe vész, a szemüveg eltűnik, a telefonba nem szól bele, aki a redőnyleszakadásba belecsöngetett.

– A harmincas években még élt ebben a városban egy redőnyös, aki értette a dolgát – emlékezik homályosan a redőny –, de ma már csak reluxásokat meg műanyagkellékes gyorskettyintőket találni. Az a harmincas évekbeli már régen lehúzta a redőnyt, a helyzet legalább annyira reménytelen, mintha a mai vasárnap délelőttön tizenegy és fél tizenkettő között Bobby Gordont szeretnéd hallgatni a BBC-n. – Bobigordon bébécélondon vécé egy, a megfejtéseket erre a címre küldjétek, és most kedvenc bandám, a Szőrös Húsleves heti opuszát játszom le, különös tekintettel az érzékeny lelkületű favágókra és irodistatanoncokra.

Egyszer nyertem egy kislemezt Bobby Gordontól. Derek Taylor Beatles-életrajzát is megnyertem egy vasárnap délelőttön, a könyv meg is érkezett, csakhogy nem tudtam angolul. Méretben hasonlított a Munka Törvénykönyvére, amelyik gyakorlatilag a könyvtáram első darabja volt. Azért vettem meg, hogy a különféle, ostobábbnál ostobább rendelkezések egymáshoz rendelésével bizonyítani tudjam, a munkát a törvény bünteti. Egy órát vett el mindössze az életemből ez a logikai játék, de az akkori társadalomból kifelé vezető utamon kamatostul megtérült ez az óra. Ez állt mögöttem, ennek vethettem neki a hátamat, ennek köszönhettem a tartásomat. – Nem tudni, ki állhat mögötte, csak óvatosan és körültekintően! – egyeztették álláspontjukat a különféle szervek különféle elemei, akiket a nyomomba eresztettek.

Aztán még egyszer nyertem Bobby Gordontól egy kislemezt, amelyik sosem érkezett meg. A refrénnél elakadhatott a határon. A határőrök egyike nagyon kedvelte azt a refrént, hogy Hey Jude, don’t make it bad. – Hé, no nézd csak, itt egy jópofa kis refrén, mostanában annyit hallani a rádióban – mondta a határőr, s kikapta a lemezt a küldemények közül. Hey Jude, don’t be afraid, hallgatta tovább az elakadást, Hey Jude, don’t let me down, hallgatta még tovább, egészen a végéig, hogy Hey Jude don’t make it bad. – Ez nem is refrén – állapította meg csalódottan, s dühében hazavitte a lemezemet. Különösebben nem voltam oda ezért a dalért, de az eljárás módja miatt annál inkább.

Nyerni igen egyszerűen lehetett. Rövid részletet hallottál egymás után három számból, s ki kellett találni az előadójukat. Egészben. Nem igényelt túl nagy szellemi adatbázist.

A Melody Maker féléves előfizetését – körmönfont módon – már Csillag Julianna néven nyertem. Csillag Juliannának hívtak egy nagymamát, a nagymamámat, aki túl a hatvanon s hetedhét határon, könnyedén megtévesztette a határ őrzésével foglalatoskodó egyenszemélyeket. Ott gyűjtögette a szobaablak bemélyedésében a bontatlan Melody Maker-sodratokat hetedhét határon túl, ahová átlagban félévenként egyszer jutottam el. Egy ilyen alkalommal magamhoz vettem a Melody Makereket, otthon a szobám közepén törökülésben szertartásosan végiglapoztam mindegyiket, s aztán úgy jártam-keltem városszerte, ahogyan egy valódi újgazdaghoz, egy valódi Melody Maker-tulajdonoshoz illik. A haverok napok alatt ellopkodták az összes példányomat, s azt híresztelték, hogy nyerték a bébécén. Nagyanyám nevén, amit szintén elloptak. Egy idő után annyira hittek abban, amit híreszteltek, hogy a valóságot tartották hazugságnak, a hazugságot megingathatatlan igazságnak. Ezen a gyakorlaton aztán nem is változtattak a további életükben szemernyit sem, mert kényelmesnek és jövedelmezőnek bizonyult, így sosem tudtam visszaszerezni tőlük félévnyi Melody Makert s félévnyi Csillag Juliannát. A BBC vasárnap délelőtti adása pedig elenyészett, mint az erőmű kéményére települt felhő egy lassú őszi délutánon.

– Ha levágsz egy darabot a gurtniból, ugyanúgy megteszi, mint a szétrozsdásodott acéllapka – tanácsolta a redőny. – Az a régi redőnyös, aki még értette a dolgát, ugyanígy szokott kimászni a slamasztikából, ha akadozott az acéllapka-utánpótlás. Vajon mit tett a Hey Jude azzal a határőr-refrénnel?

A Misell márkájú mosolygép

Rakott krumplit ígértem ebédre, ezért amikor noszogatni kezdett a délelőtt, belekezdtem az előkészületekbe. Legelőbb elvagdostam a konzumszálak többségét, amelyek behálózták a konyhámat, s a létező világok legjobbikához igyekeztek engem kötözni. Ezer és ezer konzumszál feszült a konyha légterében, akár a céltalanul kihúzott távíródrótok két elsüllyedt vasútállomás között valami isten háta mögötti civilizációban. Kikapcsoltam a rádiót, leszaggatva ezzel a konzumszövedék jelentős részét, és behúztam a konyhai függönyt, hogy a rakott krumplira koncentrálhassak. A konzumpókháló-megrongálást ezzel elégségesnek is tekintettem, bár nem sokat értem el vele. Nem észleltem, de létezett, nem láttam, de körülvett, átszőtt mindent itt s a szeméthegyeken túl, ahol az emlékezet elvesztése óta még az árva lélek sem túr.

Feltettem a krumplit a tojásokkal együtt főni, s kézbe vettem a gyulai kolbászt meg a kést. Következzék a lehetetlen. A lehetetlen nem más, mint a 2000-ben gyártott gyulai kolbászról lehúzni a bőrt. Gyorsan előkotortam egy történetet, hogy a lehetetlen esélyeiből szabályosan meghámozott kolbászkarikák legyenek. Összesen harmincnyolc darab. Ennyi darabból állt a történet, amelyik a Misell márkájú mosolygép név alatt érlelődött az elsüllyedt vasútállomások kora nyári padlásán, ehető bélben. Így festett:

Misell szeretett hentes lenni, az isten is hentesnek teremtette, vagy Misellnek, mert mind a kettőt nagyon élvezte. Testalkat és erő kategóriában könnyedén vert bennünket, de mi ebben a versenyszámban meg sem kíséreltünk indulni, miután egytől egyig inkább a korai Chris Robinsont mintáztuk a későbbi Black Crowsból. Vállveregető haj, helyenként szakáll, hippi népviselet helyi ízekkel vegyítve, tíz kiló súlyhiány a fennálló átlaghoz képest. Misell épphogy csak kilépett az életbe, amikor mi már egy-két évvel korábban megkaptuk a leosztást az élet hivatalos képviselőitől. Mi – közel húszan – a világ spiritualizálásával foglalkoztunk szabad óráinkban, ami azt jelentette, hogy a Tatabánya–Oroszlány-tengely alkatrészeként ezen iparvidék szellemiségének a megsemmisítésén fáradoztunk. Nagy gondolkodók köpönyegét tárogatva magunkon mutogattuk meztelenségünket a lakosságnak, ahol csak eszünkbe jutott. Bele voltunk habarodva a testünkbe, ámulattal tanulmányoztuk, lenyűgözött mindnyájunkat a szerethetősége. Bele voltunk habarodva a határtalan eszünkbe is attól a pillanattól kezdve, hogy rájöttünk, nincs kiparcellázva. Egy lavór izzó mák az űrbe hintve, annyi eszünk volt, pluszban még ahány fűszál a horizonttól-horizontig réten, ahol hanyatt vetettük magunkat, hogy megcsodáljuk a mák-csillagrendszert abban a tágra nyílt égben. Korai agyömlés, hatodik sor, tizenegyes szék, drága jegyszedőnéne, könyörülj rajtunk! Fel akartuk pingálni az ipari háttérre mindazt, ami elfedi az ipari háttérben termelt sötétséget, meg akartuk szüntetni az emberhiányos légkört, s ezt a művészeti manifesztációk hadrendbe állításával kívántuk megvalósítani. Írtunk, festettünk, zenéltünk, szeretkeztünk, és minden italmérést a kultúra előretolt bástyájaként kezeltünk. Az előretolt helyőrség nevében. Drága Dadánk vigyázta lépteinket, szürrealista pelenkázás, rhytm and blues-fürdő, dzsesszéjfél.

Utólag elmondható, hogy a kitűzött cél megvalósult, annak ellenére, hogy mi mindent elértünk abból, amit nem szerettünk volna. Az ipari háttér cafatokra szakadt, a lakosság elemeire hullott, a mi pedig megszűnt. Az idők szava: regény, amely az idők szaváról szól. Legjobb fejezete: A hívó szó elhangzik. Írta Martin Eden.

Misell rövidre vágott hajával is kilógott egy kicsit ebből a különítményből, meg örökös jó kedélyével is, ami lévén egészen természetes eredetű, se felelősségre vonást, se rosszallást nem válthatott ki belőlünk.

– Csülkös paprikás krumplit főzünk kondérban – mondta fél órával zárás előtt a húsboltban, aztán hátrafordult, és a kampókon lógó szalonnák közül kiválasztott egyet, félbevágta, és zsírpapírba csavarta. – Ezt légy szíves kimenekíteni innen, a többit én hozom – s kezembe nyomta a fél tábla szalonnát, mintha visszajáró pénz lenne, s kérte a következőt, mosolymelléklettel. – Mit tetszik parancsolni? Ez is egy jó kérdés – állapítottam meg, s átmentem a Bokányiba, az utca túloldalán kongó kultúrotthonba várakozni. Nem nyomasztott a tétlenség érzése, éppen akkoriban kaptunk rá az addig meg bedobunk valamit-stílusra. Önállóak voltunk mindnyájan, mint a szél.

A majki kastély és környéke a vonzáskörzetünkbe tartozott. Ott bujkált Oroszlány szomszédságában, és folyamatosan hámlott minden fala meg falmaradványa. A grófnő (a grófnő néni) az oroszlányi virágváros építésében vett részt. Virágokat ültetett a közterületeken hatósági jóváhagyással, és a kastély néhány négyzetméterét lakta magánéletében. Eredeti grófnő volt, nem fújta Nyugatra a keleti szél, élőben végignézte a serény szabadrablókat, és nem volt hajlandó megháborodni a történelem miatt. Jó néhányszor áthúzott a kastélyon a történelem, szabályos járatai voltak, de csak a mozdítható dolgokat vitte belőle világgá, az értékek maradtak. A grófnő belül viselte őket, igen kedveltük emiatt. Örökös póttagként tekintettünk rá, ahogy egy illegális aranyalmára tekint az ember. Amúgy szabadon pusztult az egész környék büntetésből, mert a letűnt világot képviselte. A kamanduli szerzetesek cellái éppúgy, mint az óratorony vagy a park. Vagy a gyümölcsös, amelyik önszántából termett évről évre, mert nem értett a politikai fordulatokhoz. Ide jártunk, az almafák közé barátkozni a világ gondolatával, néha rámosolygott az ágak közül a grófnő a lombok alatti fűre: – Hatodik sor, tizenegyes szék, érezzék jól magukat! – Itt készült a Misell-féle paprikás-gulyás-krumpli – bográcsban.

Bárki letelepedhetett a majki fertőzött területre, mert köztulajdonnak minősült, azaz nem akadt gazdája, de többnyire csak a hozzánk hasonló figurák kódorogtak errefelé. A lakosság a biztonságra szavazott, nem akart ujjat húzni a munkásmozgalom régi harcosaival az almáskertben, ahol – úgy sejtették – egymás fenekébe érnek a munkáshatalom nyomozói, és az utánuk nyomozó nyomozók az utánuk nyomozó nyomozók fenekébe érnek, mint ahogyan ez titkosszolgálati okokból sokszor megesett, ha nem is itt kint a szabad ég alatt. Mi egészen egyszerűen vittük magunkkal a nyomozónkat, hogy ne kelljen feleslegesen pazarolni erőnket a viszontfigyelésre. Majkhoz az oroszlányi nyomozó dukált, vele az Éden presszóban végeztünk mélyrepüléseket éjszakánként. Kölcsönös ismeretség, kölcsönös utóállapotok. Örömmel jött velünk, tizedannyi energiát kellett fordítania a munkára, mint egyébként. Súgtunk neki, tudtuk, hogy éppen mi a kurrens témakör a színfalak mögött. – Heidegger. Írj nekik arról, hogy Heidegger tetszik nekünk, és ma az ő szimfóniáiról áradoztunk – javasolta Csehov, a fogtechnika ördöge, aki a Pink Floyd Atom-Heart-Motherjét tartotta a Tejútrendszer fix pontjának. Akkor már egy hete hallgatta folyamatosan, ha lemezjátszóközelbe került. Még a Tatabánya–Oroszlány-tengely mentén élő beavatottak körében is újdonságnak számított ez a zenei kerítésszaggató, alig múlt féléves. – Nem Heidegger, hanem Heineken – emelte fel okítólag mutatóujját Hosszú, a világlátott tengerész, de Pilátus, a művészetek rabja azonnal lecsapott rá: – Honegger! – A tavasz végi délutánban a kondér alatti lángokat elhagyva tanácstalanul meg-meglódult a füst, fortyogott a főzet, sört ittunk, meg borokat, jártattuk a szánkat, és heverésztünk. A nyomozónk szédült, és estig még bárkibe szerelmesek lehettünk azok közül, akik velünk tartottak lány létükre az egyenjogúság helyi képviselői közül. Akadtak, akik már a korai órákban próbaszeretkezést tartottak a próbaházasság-analógiát emelve pajzsra, vetetlen fű várta őket az egész kastélyparkban. A Tatabánya–Oroszlány-tengelyben egyedüli alkatrészként képviseltem azon a napon Tatabányát, gondosan otthon felejtett barátnőkkel és pályatársakkal.

– Ha gazdagok leszünk – nyalta meg a fakanalat Misell –, olyan bulikat rendezünk majd, mint a nagy Gatsby. Szabadtér, zenekar, lampionok, pincérek és temérdek pia. – Ezüsttálcán kell hogy szervírozzák a mindenséget – válaszoltam neki. – Természetesen, ahogy illik – komolykodott, majd felkapott egy üveg táncos sört, és lapjára fordított késével lepattintotta a kupakját: – Puszták népe, Kisgazdapárt! Sört! Sört! Sört! – rikkantotta a világtájak irányába, kezében a feltartott üveggel, majd néhány nyelettel eltüntette a tartalmát. A fiatalságával játszott, mert csujjogatójának középrésze tiltott gyümölcsnek minősült, és fiatalságának középrészét könnyedén elveszthette az, aki ilyesmit csujjogatott nyilvánosan. Misell úgy játszott a fiatalságával, akár macska a zárlatos vasalózsinórral. Spontán koreográfia, tánc a pengeélen, amelyik a büntetett előélet irányába lejtett. Kisgazdapárt, rég leszeletelt szalámirúd. Misell időnként letolta a gatyáját, s meztelen ülepével rámosolygott a közösség elleni izgatásra. Ehhez dukált az a bizonyos táncos sör, amely a címkéjén parádézó malátakedvelő ifjú párról kapta a nevét. Lengyel népviselet, lengyel sör és a szolidaritás honi gégéi.

Aznap az idő is barátságosan alakult. – Legalább ezerkétszáz árnyalatát ismerem a szürkének – jelentette ki Második András –, s egy megsemmisítő mozdulattal belefojtotta Pilátusba Jackson Pollockot. Szinte egyazon pillanatban telepingálta a levegőt fél méternyi területen. – Látod? Ez a konceptszürke. Alfred Jarry kihamuzza a császár urnáját. Annyi ilyet festek, amennyit akarok, számomra az idő nem létezik.

Húsz méter átmérőjű kör, középpontjában a bográccsal. Kondi – a köpcös tréfakedvelő – átmérőket gyalogolt ebbe a fák alatti körbe, törölgette a bajszát, és általában derékig ért. Nyomában az Ikrek fényképezőgéppel. Mindent dokumentáltak, amit a fényviszonyok engedtek, de azt is, amit nem. Yoko Ono szelleme uralkodott rajtuk éppen, s ezért a fenékfotózás szerepelt a menüben. Legfeljebb húzódozásról lehetett szó, ellenkezésről vagy visszautasításról semmiképpen. Körbe voltunk zárva.

– Ebből egy mosolyalbum lesz – duruzsolták a kiszemelt fülébe. – Soha többé nem leszel ilyen, mint ma, gondolj csak bele. Harminc év múlva rá sem fogsz ismerni a mostani fenekedre! Azt fogod hinni, hogy egy hamvas gimnazista mosolyog rád, meg a biztató jövőbe. Csak a farcimpák, semmi körítés! – azzal már húzták is a bokrok közé a célszemélyt, lerángatták a nadrágját, és exponáltak. Sarem, aki az Éden presszó zenekarában basszusgitározott, a kör epicentrumában önként hajolt nekik földig, a bográcstól karnyújtásnyira. – Az enyém stoppolva van, igazi különlegesség, ínyencfalat. – A hosszú forradás a bal oldalán egy motorozás igaz történetét tudta különféle változatokban előadni. Minden azon múlott, hogy ki kérdezi.

Dél körül elérkezettnek láttam az időt, hogy Zsúrt elcsaljam a kastély mögötti apró, romos kápolnába, meggyónni neki a gyónnivalómat. Légvonalban huszonöt méterre az epicentrumtól. Zsúr három hónapos feleség volt, csínytevésnek tartotta minden megmozdulását, és élvezte, hogy állandóan rossz fát tehet a tűzre. Egy kifogyhatatlan farakás tövében élt, s kuncogva hajigálta a fadarabokat a lángok közé, mintha nem is ő lenne, akivel mindez történik. Cinkos mosollyal mesélt a tüzeléstechnika rejtelmeiről Verébnek, három hónapos férjének, aki úgy tett, mintha rendjén valónak tartaná ezt az egészet. Ez volt a divat, s Veréb élt-halt a divatért. Egyik válóperes tárgyalásomra néhány év múlva meg is hívtam őket tanúskodni, aztán viszonossági alapon ők is engem a sajátjukra. Összevissza hazudoztunk a bírónak a népköztársaság nevében mindent, amit hallani szeretett volna. Ez volt a divat. – Azt álmodtam – mondtam Zsúrnak, amint behúzódtunk a kápolna hűvösébe –, hogy szeretkezünk egy buszmegállóban, de félbe kellett hagynunk, mert jött a távolsági, amivel el kellett menned a bokodi vegyesboltba spárgáért. Azóta sem tudom kiverni a fejemből, egész nap ez jár az eszemben, annyira valóságos, hogy talán meg is történt. – Dugtunk? – vihogott Zsúr, s már nyúlt is a fahasábért. – És most mit akarsz csinálni? – kérdezte. – Utolérni a valóságot – húztam azonnal magamhoz, hogy visszatérjek a buszmegálló padjára. – Vagy legalábbis tetten érni. – És hogyan? – kérdezte boszorkányhangon, felszítva mindkét szemében a zsarátnokot. – Csak a befejezés maradt hátra, attól a résztől folytathatnánk. – Lehúztam a Lee cipzárját, letoltam a hozzá tartozó nadrágot gyorsan a térdemig, és a dohos padkára ülve a falhoz támaszkodtam. – Ülj rám, és ne számíts semmi jóra. Egy pillanat múlva végem. – Nekem is – kuncogta, s ő meg egy Wranglert engedett félárbocra, majd háttal az ölembe fészkelte magát. Talán öt percig kapaszkodtam a mellébe, combjába, talán addig se. Alig zárultak a cipzárak, amikor ránk törtek az Ikrek. Ott a helyszínen egyenként a falhoz állítottak bennünket. – Itt gyönyörű fények vannak, nem hagyhatjátok ki! – és már kattogtak is a Yashicák. – Penészes a segged – szólt az Ikrek egyik fele. – Nem is penészes, hanem mohás – mondta az Ikrek másik fele mögöttem. Nem hagytak időt a cselekvésre. Sarem varratai mellett emiatt a mosolyalbum élvonalába küzdötte fel magát a fenekem. A nyomozónk csak gatyában volt hajlandó szerepelni, mondván, hogy ő illegálisan tartózkodik a körünkben, egy harmadik helyet még így is begyűjtött. A Misell márkájú mosolygép lett az első. A sztár. Talán épp akkoriban, amikor Zsúr javában fészkelődött rajtam (– Siessünk, mert Veréb már nagyon odavan, cicerélni akar, biztosan utánam jön), Misell megkérte Kondit, aki térdig ért, hogy írja rá filctollal félkörívben alábrázatára, hogy Misell márkájú mosolygép. Olyan módon, hogy az egyik o betű a megfelelő helyre kerüljön, s amikor majd farcimpáival tárogatózik, miként azt a sorozóbizottság tudós doktorai előtt is tenni szokás, akkor a közösség elleni izgatás beleborzongjon a gyönyörűségbe. Az Ikrek számolatlanul készítették róla a felvételeket, fázisokat egymás után. – Almazöld nyeles fésű, kozmikus állapot – repdesett a kondér körül Csehov, a fogtechnika ördöge. Munkácsi Miklós novelláskötete volt a szárnya, Sarem az I’m so tired-del kísérte gitáron, kedvenc Lennonjának kedvenc dalával. Néhány Éva ekkor indult el stoppal vissza Oroszlányba, bort, sört meg cigarettákat venni pótlásként, s persze bedobni közben valami potya gyorsítót az Édenben. A kondérban pedig sűrűsödött a gulyáshelyzet, Misell lepattintotta a következő táncos kupakot, s újfent játszott egyet a fiatalságával, de a nyomozónk rá sem hederített. Hevert az egyik bokor alatt, s néha ilyesmiket rikkantott a kör középpontjának irányába: – Most melyik a jó, honegger vagy honekker?

Ekkoriban a jóravaló bolti eladók jutalmazásra, a prémium alapköveként bevezették a Mosolycsekk-rendszert. Ha a vevő kapott egy mosolyt, ajándékozhatott egy kézjegyével ellátott Mosolycsekket a mosolyképes eladónak. Az eladó meg lefűzte a többi Mosolycsekk közé, s a tárgyhó végén – jutalék reményében – leszámolt vele az üzletvezetőnél. Akkor ez volt a divat. A Mosolycsekk. Misell a húsbolt teljes készletét Csehov markába nyomta, aki a fák fölé emelkedett Munkácsi Miklós kötetének kozmikus szárnyain, s megszórta ezekkel a rózsaszín röpcédulákkal az odalent maradtakat. Gatsby – kéklett a kézjegy mindegyik lapon.

– A divat a gazdag ember gyengéje, amely kikapcsolódás által kikapcsolja a kikapcsolódásból – idézte McLuhant Második Andrásnak Pilátus, aki az Új Symposionból merítette ellenkulturális ismereteit.

A történet itt hirtelen véget ért, s nem biztosította tovább a védelmemet. Nem is volt rá szükségem, mert éppen végeztem a gyulaival. A harmincnyolcadik karika után már nem állt előttem több akadály, szabályosan egymásra rétegeltem a rakott krumpli tartozékait, a tepsit betettem a konzumtűzhely sütőjébe, és elfordítottam a konzumkapcsolót. Aztán leültem hallgatni, hogy mit zizegnek a távíródrótok valami isten háta mögötti civilizációban, két elsüllyedt vasútállomás között.

Elgázolt dzseki

Az albérlet ablakán lógtam ki naphosszat, mint egy színes díszzsebkendő, amelyik emigrálni szeretne a zakózsebből. Ha csak tehettem, iskolát kerültem, egy nyomasztó középiskolát, ahol műszaki ismereteket próbáltak beléplántálni az én humán koponyámba, de ez a koponya keményen ellenállt a szakbarbár igyekezetnek. Sikeres gerillát nevelt belőlem a szakbarbár igyekezet, amelyet a jó mérnökökben lakozó pocsék tanárok képviseltek. Olyan ellenállóvá tettek röpke egy év alatt, hogy szinte minden összecsapásból sértetlenül kerültem ki. Sokkal inkább érdekelt az, akivé kezdtem lenni, mint a technológiák és gyártási folyamatok tömege, úgyhogy ha csak tehettem, az albérlet ablakán lógtam ki naphosszat, mint egy színes díszzsebkendő, felvont hajózászló, felségjel, angyalnyak köré vont selyemsál.

Többnyire saját tervezésű betegségek köntösében, a szabadságommal töltöttem az időt. Leültem vele az albérleti szoba nagy, ovális asztalához, eldiskurálgattunk a helyzetről, és közös erővel kidolgoztuk a hozzá illeszkedő stratégiát. Minden eshetőséggel számoló menekülési terveket szőttünk, egy vészhelyzetet rutinnal kezelő válságstábhoz méltó higgadtsággal. A sikeres együttműködés belső tartalékait az iskolához fűződő iszony biztosította, én nem szíveltem a kaszárnyaszellemet, az ostobaságot, a szabadságom meg utált otthon maradni nélkülem az ódon szobában. Ez aztán nagyon összehozott bennünket.

Az ódon szoba egy nála alig ódonabb utca ódon sarokházában múlatta az időt. Mély volt, sötét és biztonságos. Egy parányi előszobából nyílt, két utcai ablakát spalettákkal lehetett befüggönyözni éjszakára. A parányi előszoba másik nyílása a konyhába vezetett. Korábban volt egy negyedik nyílása is ennek az előszobának, amelyik a világ legkisebb előszobája lehetett, mert mindegyik fala ajtóból állt. A negyedik ajtó a vécébe nyílt, de ezt aztán ódon főbérlőnk egy októberi napon áthelyezte a konyhába. Az előszoba ettől kezdve kevésbé keltette az elvarázsolt kastély érzetét, de a konyha–vécé párosítás miatt rövid időn belül kiborult a bili. Az új ajtó felforgatta kialakult szokásaink rendjét, amelyeket egy év együtt lakás után inkább már rituáléknak lehetett nevezni, mintsem szokásoknak.

Négyen laktunk az ódon szobában, négy ódon ágy, egy ódon szekrény és a már említett jókora ovális asztal társaságában. A szecessziós rézágyon a Hengerész, aki a Könnyűfémműben dolgozott, és könnyűfémet hengerelt. Az ablakok alatti sezlonyon a Lakatos, aki a vasúti járműjavítóban lakatoskodott és kazánkovácsolt, azaz mozdonyokat reparált, vasúti kocsikat hozott vissza az életbe, és súlyos vastartozékok adjusztálásával töltötte az idejét a közeli állomáson. A sarokban, a szekrény mellett a Végzős, akit közönségesen csak Jóskának hívtak, s ugyanaz nyomasztotta, mint engem, és ugyanabban a középiskolában.

Az ajtóáthelyezés után lőttek a közös vacsoráinknak. Alighogy letelepedtünk a konyhában specialitásainkat magunk elé téve, berontott hozzánk ódon főbérlőnk, jó étvágyat kívánt és bevette magát a vécébe. Szemlátomást nagy szüksége volt arra, hogy bejusson, előregörnyedve igyekezett az ajtó felé, ezerdioptriás szemüvege mögött trappolt elnyűtt papucsában, és pillanatokkal később szenvedélyes szellentések és ódon nyögések kíséretében szarni kezdett. Vékony furnérajtót tett ide a vécéhez, amit rádlimintás tapétával borított be igen gondosan. Nagy büszkeséggel mutogatta napjában többször is, hogy mit alkotott úgyszólván a semmiből, szinte észre sem venni, annyira belesimul a falba ez a rádlimintás ajtó, mintha maga lenne a fal. Egy titkos ajtó, amely rejtve maradhat a fürkész tekintetek elől, csak egy fekete vaskilincs látszik, mintha faldísz lenne, rádlibajusz, egy fogas, egy kampó, egy kallantyú, ahogy csak úgy ott maradt titokzatos céllal a falban, s csupán a beavatottak tudják, hogy ott, a környezetében egy furnérból eszkábált nyílászáró rejtezik. Ezen az ajtón már az is kihallatszott, amint előbukkant ódon főbérlőnkből a szar, s olyan hangokat produkálva, amelyek egyébiránt csak kolbásztöltés közben hallhatók, kitekeredett belőle, majd a csészébe pottyant. Nyilván a társaságunkra vágyott, erre volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön a szarhatnék. Minden rafinériánk ellenére mindig megorrontotta, mikor szivárgunk ki a konyhába – nagyon körültekintően, egyenként, szervezett látszatcselekvések kíséretében –, és már csikart is a hasa. A Hengerész lecsapta kését, csomagolt, s húzott be a rézágyára. Ő volt közöttünk az egyetlen valamirevaló felnőtt. A Lakatos, a helyiség kazánkovácsa messze mögötte lemaradva kullogott. Jóságos, sok mindent megért bácsika szerepébe rendszeresen belesülve falusi idilleket próbált eljátszani, de a szöveget sosem tudta rendesen. Ilyenkor mélységesen megbántva – merthogy jól kiröhögtük – bekapcsolta a táskarádióját, hogy valami támogatásra találjon. A rádióban egymást érték a sok mindent megért bácsikák, meg a biztonságot sugárzó műsorok. A Strand rádió volt a Lakatos súgólyukja, amelyből közvetlenül az élet adta szájába a szépen artikulált szavakat. S ez még nem volt elég, fésűt és irattárcát hordott a farzsebében! Szemünkben ez főbenjáró bűnnek számított, de elnéztük neki, mert egy kezdő ripacsra ki a fene tudna haragudni, ha annyit erőlködik, amennyit ő egy előadás összehozása miatt. A Strand a Videoton nevezetű gyár friss termékeként akkoriban került forgalomba, nem tartottuk valami nagyra, de egy vasúti járműjavítótól nem is lehet elvárni, hogy hangminőségre meg egyéb technikai szempontokra legyen figyelemmel. Súgjon a táskarádiója, aztán kész. Egy hét végi lagzin a súgólyuk a súgóval együtt belebillent az üstben fortyogó gulyásba, s attól kezdve befátyolosodott a hangja, és minden porcikája lezsírozva hányt fittyet az erózióra. Amikor jobbító szándékkal szétszereltük hétfőn este, a hangszóró körül, a hullámváltó kapcsoló mellett, a skálazsinórba beleakadva, meg a panel lapja alá szorulva zöldségféléket, krumplimaradványokat, húscafatokat és szép piros paprikás zsírt találtunk. Egy bögrére való gulyás biztosan kitellett volna belőle, de a rádió a tisztogatás után elég derekasan szólt, némi tiszteletet ébresztve bennünk, bár a Lakatos szövegtudásán ez semmit nem változtatott.

Ódon főbérlőnk ódon feleségével a belső szobában lakott, az oda vezető főközlekedési út a mi szobánkat szelte át. Esténként beinvitáltak bennünket magukhoz tévét nézni. Ódon főbérlőnk közvetlenül a tévé jobb sarka mellé telepedett, arca majdnem hozzáért az üveghez, és temérdek dioptriájával próbálta kihámozni, mi zajlik az ezrével hemzsegő fekete-fehér pontok hátterében. Folyamatosan kommentálta, amit látott. A visszafojtott röhögés energiájától rendszeresen kivágódott a szobaajtó, ilyenkor elsőként ismét a Hengerész rohant ki rajta, korán kell kelnem, mondta, és a szecesszió rezei közé vetette magát.

Ódon főbérlőnk naponta előállt a sakk-készletével, hogy egy Bobby Fischer magabiztosságával kesztyűt dobjon a képünkbe. Kivétel nélkül szilánkokra vertük, bár nem értette, hogyan történhet meg ilyesmi, mégis nagyon élvezte. Nem sakk az, csak tasak, csak véletlen, ismételgette minduntalan, még mindig van egy lépésem, s térdét csapdosva nevetett, miután királyával a csipketerítőn egy új harcálláspontot foglalt el.

A szemközti házban Dave Dee Dozy Beaky Mick & Tich lakott. Folyamatosan játszotta a Hard to love you-t, és sosem láttam, még egy röpke pillanatra sem, pedig igen kíváncsi voltam rá. Annál többet akadt meg a pillantásom a mellettünk levő ház ablakából kikandikáló nyomdászlányon. Szabadságon voltam, zakózsebből emigrálni kész színes díszzsebkendő, derékig kilógva a délelőttbe, és a nyomdászlány dögönyözésén járt az eszem. Elhatároztam, hogy megdugom az utca végét jelentő ipari vágány palánkjainak takarásában. Ahányszor erre gondoltam, merevedni kezdtem, s ahogy fejlődtek elméletben bennem az események, egyre feszültebb lett a nadrágom, mígnem úgy meredezett a farkam, mint a fagyott kutyaláb. Egyébként meg annyit tudtam a dugásról, mint egy emigrálni kész díszzsebkendő.

A nyomdászlány iparitanuló-éveit taposta, s egy valódi nyomdában töltötte a gyakorlat heteit. Pontos időközönként kilendült az ablakán, felém lobogott, aztán eltűnt. Legalább egy hónapja ezt játszottuk, küldözgettük egymásnak a zászlójeleket, az ódon utca felségvizein kalózkodva a kincses szigetről üzengettünk egymásnak. Egyik lobogási szünetben az utcára osontam, és tetten értem.

– Ipari tanuló vagyok, nyomdába járok gyakorlatra – vallotta be, ahogy csaknem az arcomhoz ért az arca, amikor óvatlanul újra kilibbentette az ablakán. Ott álltam a járdán, és egyenesen belenéztem elkerekedett szemébe.

– Szükségem lenne egy reggeli, ebéd, vacsora betűsorra, nullától kilencig számokra, étkezési jegyeket akarok hamisítani – közöltem vele, és teljesen belehabarodtam. A legszebb lány volt, aki valaha is ipari vágány közelében lakhatott.

Nem blöfföltem, hetekig készültem erre a belépőre, s tényleg aprólékosan megterveztem a hamisítás minden mozzanatát már korábban. A kajajegy-előállítás jelentős sikereket hozott. A nyomdászlány, akibe teljesen belehabarodtam, már másnap felszolgálta nekem szalvétába csomagolva a rendelésemet, mintha tehetséges és serény pincértanuló lenne. Az újságpapír szélére tettem az indigót, fölé a felirat lapocskáját, adtam neki egyet a kalapáccsal, aztán jöhetett fölé a dátum. Ebéd, vacsora, reggeli. Megdolgoztam a betevő falatokért. A kollégium konyháján minden fennakadás nélkül elfogadták a szakácsnő asszonyságok munkám gyümölcseit, úgyhogy nagyon gyorsan elszemtelenedtem. Hívott a vagyon szava. A havi pénzem hiánytalanul megmaradt, s még kerestem is hozzá, mert a vevők is jöttek, s nyomukban a viszonteladók. Legelőbb egy farmerdzseki-másolatot varrattam a vagyonomból. Eredetire nem futotta, de a másolat legalább olyan jól sikerült, mint a kajajegyeim, s várható élettartamban felül is múlta bármelyik márkát. Találtam otthon egy tekercs kék vitorlavásznat a szekrény aljában, épp Csipkerózsika-álmát aludta. Én vagyok a királyfi, öleltem magamhoz, mire rám emelte ábrándos tekintetét, és minden teketória nélkül enyém lett. Hajdanán eladósorban volt egy textilüzletben, de senki nem akart elvitorlázni vele, még a megszálló csapatok fosztogatói sem, így aztán a családi hagyatékban maradt. A szabó tördelte is vele a varrógéptűket, „vért izzadtam, mire ezeket a dupla hajtásokat összevarrtam, de szeretem a lehetetlen feladatokat, nézze, milyen remek lett, megáll a saját lábán”. Letette a varrógép mellé, és a dzsekit tényleg olyan merevvé tették a varratok, hogy megállt. Egy kék madár kiterjesztett szárnyakkal, egy valóságos madár, amelyik elnyelte egyhavi megtakarításomat. De megérte. Enyém lett a boldogság Kék Madara, még az iskolában is több időt töltöttem, hogy mutogassam ezt a dzsekit, ezt a Kék Madarat, amibe félig-meddig a szabadságom is beköltözött. Akár a páncél, szöget se lehetett volna talán keresztülkalapálni rajta, irigyelték is elegen. Nem eladó, nincs ára, utasítottam vissza minden ajánlatot, a nyomdakészletemen azonban három gyümölcsöző hónap után túladtam. Nem a jó szívem miatt, hanem kényszerűségből. Megneszeltem, hogy rövidesen beüt az indigóval utánozhatatlan színes technika, s az eladás következményeit a pillanatnyi bevétellel összevetve, a bevétel mellett döntöttem. Tudtam, hogy nehéz napok várnak majd rám, ha a vevőm ráébred, mekkora balekot faragtam belőle, de a következményekkel mindig igen mostohán bántam. A következmények valahol távol, a jövő időben tanyáztak, én meg a jelenben.

A nyomdászlányt sikeres üzletemberként vezettem az ipari vágány gazos talpfái közé egy tavaszi estén. Igyekeztem nagyon járatosnak látszani a világ dolgaiban, beszéltem összevissza, mintha a dugás csak egy mellékes velejárója lenne az estének. Én is be voltam gazolva, nemcsak a talpfák, a palánkok között kanyargó sínek alatt. Százévenként egyszer járt ezeken a síneken szerelvény, tehervagonok ismeretlen tartalommal és rendeltetéssel. Az utcánk végében kezdett kanyarodni a sínpár a főutca irányába, de már kanyarral érkezett ide is valahonnan a kórház mögül. Tíz méterre lehetett belátni ezt a szakaszt, de így estefelé még annyira sem. Sötét volt, elhanyagolt, nem vonzott kíváncsiskodókat, a madár sem járt arra, valószínűleg azért nem, mert ott tanyázott a világ vége. A főutcán egy kétszárnyas vaskapu nyílt a téglakerítésben, azon szokták százévenként egyszer kiengedni a tehervagonokat a főutcára, a túloldalon ugyanolyan vaskapun pedig be egy másik téglakerítésen. Két ember állt olajos, vörös zászlócskákkal a forgalom útjába, amíg a vagonok átdöcögtek az úton, megmutatták magukat a csodálkozó tekinteteknek, aztán megint száz év szünet következett. Stanci néni papírkereskedéséből lehetett rálátni erre a jelenésre, csupán kellő kitartás kellett hozzá. Stanci néni papírkereskedése az utca túloldalán lévő vaskapu mellett húzódott meg a világ teremtése óta, nem is papírkereskedés, hanem menedékhely volt, amely a világ teremtése óta gyártott termékeket rejtett, továbbá cigarettát meg bordó színű gyári lekvárt. Ebből a késsel darabolható lekvárból tíz deka egy rajzlap árába került, s egész délelőttre betett az éhségérzetnek. Az elődök iránti tiszteletből Hitler-szalonnának hívtuk mi is ezt az azóta gyakorlatilag teljesen kipusztult lekvárfajt. Amíg a nyomdászlánnyal megérkeztünk a világ végére, nagyjából ilyesmikről meséltem neki, aztán meglehetősen tanácstalanul szembefordultam vele. Se térkép, se titkosírás, hol ásták el a kincsesládát az előttem járt kalóz urak? Állt és nézett rám, ha kérdeztem, válaszolt, de csak röviden, mintha minden szavát ólomból kellene kiszedegetnie egy ódon szedőgépen a nyomdában, semmi pazarlás, semmi fölösleges cicoma. Leterítettem a dzsekimet a sínek közé, kigomboltam a blúzát, megfogtam a mellét, s csókolózással próbáltam időt nyerni. Épp hogy a vállamig ért, le kellett hozzá hajolnom, a fenekét markolásztam, ő meg türelmesen várt, talán arra, hogy mikor járom el a párzó sasok táncát. Fogalmam sem volt, mi zajlik benne, nem ellenkezett, én meg nem akartam ismétlésekbe bocsátkozni, úgyhogy szünetet iktattam közbe. – Még sosem dugtam – mondtam számomra is váratlanul, aztán enyhítésképp: – Úgy értem, még nem csináltam ilyesmit – és elengedtem a fenekét, közben úgy meredezett a farkam, mint a fagyott kutyaláb. A következmények aktiválva a jövő időben. – Ezt csak úgy mondod – pillantott rám évődve, szemlátomást megnövekedett érdeklődéssel. Ebben maradtunk. Kihámoztam a nadrágjából, átöleltem, és végigcsúsztattam kezemet meztelen hátán, fenekén, amitől alattomban el is mentem, de szerencsére nem vette észre. Miközben letoltam a nadrágomat, sikerült sebtében megtörölköznöm, s higgadtabban szemlélni a dolgok állását. Ledőltünk a dzsekimre a gazok közé. – Te voltál már fiúval? – Nem. Egyszer, kislány koromban játékból megdugott a bátyám. Ő tizenkettő volt, én meg kilenc. – Ez megnyugtatóan hangzott. Legalább egyikünk tudott valamit. Összeölelkeztünk, és egyesült erővel összehoztunk egy örökkévalóságig tartó, harminc másodperces dugást. El voltam szállva a sikertől. Nyaltuk-faltuk egymást tovább, aztán még kétszer dugtunk az ipari vágány ölelő karjai között. Ültünk meztelenül a dzsekimen, elszívtunk egy cigit közösen, aztán dugtunk egyet. Megint egy cigi, megint egy dugás, a talpfák nyomtak, a kövek mocorogtak, szakadó gyomok illata hentergett köröttünk. Jelenetek egy ötvenes években játszódó amerikai filmből. Csak ölelt, és szuszogott a fülembe, hagyta, hogy csúszkáljak benne, ameddig akarok, mintha én lennék a bátyja, aki játékból megdugta kilencéves korában. Tizenhat múlt nemrég, én egy évvel több, nem halogathattam már tovább amúgy sem ezt az egészet. Aktiválnom kellett valakit a jövő időből. Tökéletesen elégedett voltam, tetőtől talpig szerelmes, nem is akartam életem hátralévő részében mást tenni, mint dugni a nyomdászlánnyal az ipari vágány ölelő karjai között.

Este magabiztosan mattoltam ódon főbérlőnket, fölényes jóindulattal figyeltem a járműjavítóból hazatérő szobatárs aznapi alakítását. „A régi szép időkben” jelenet ment, amely a Strand táskarádió lefátyolozott hangjával zárult. A bezárt spaletta mellől sugározta a biztonságot egyenesen a Lakatos támogatására. A Hengerész fogadást ajánlott, hogy képes egyszerre három szál cigarettát elszívni, a Végzős pályatárs pedig, akit közönségesen csak Jóskának hívtak, a Drága John című svéd filmet kezdte mesélni folytatásokban.

Másnap gyors lefolyású torokgyulladást idéztem elő sós csapvízzel, szükségem volt három napra, hogy mindent alaposan megtárgyalhassak a szabadságommal. Lógtam az ablakban, hallgattam a végtelenített Dave Dee Dozy Beaky Mick & Tich-féle Hard to love you-t, vártam az estét, és ha az apró termetű nyomdászlányra gondoltam, meredezni kezdett a farkam, mint a fagyott kutyaláb.

Az elkövetkező két hétben még száz évig jártunk az ipari vágány ölelő karjai közé. A nyomdászlány csendes odaadással bújt hozzám, ritkán szólt, szemében látszott, hogy az egész biztonságos jövője sínen van, mindenét rám hagyta, és feltétel nélkül megbízott hagyatékának kezelésével. Kivételesen nem meséltem semmit a többieknek, a fantáziájukra bíztam az események mozaikjának összeállítását, kint lógtak az ablakban, amikor nekiindultunk a világvége meghódításának, dzsekim hátán éreztem a tekintetüket, de az istenért meg nem fordultam volna. De jó kis csajod van, mondta a Végzős, szép pár vagytok, révedt a dicső múltba a Lakatos, régebben a nők melle izgatott, de mostanában a fenekük az első, hát ennek a kiscsibének olyan feneke van, hogy csak a nyelvem hiányzik hozzá, hogy megszólaljon, közölte a Hengerész, aki az egyetlen valamirevaló felnőttnek számított közöttünk. Nem is mentünk, végiglebegtünk az utcán, befordultunk a palánkok közé, baldachinos ágyunk rogyadozó deszkafüggönye mögé, és már dobáltuk is le a ruhánkat, csókolgattam almamellecskéit, siklott be teste forró nyílásába az ujjam, tenyeremben kevéske szőrpihe, ő meg szorított, s ágaskodott a gazverte köveken. Három óra az estéből kapuzárásig, addig miénk a pálya. A világ minden elmaradt szerelmét bele akartuk zsúfolni ebbe az időbe, törleszteni, visszafizetni kamatostul minden függőben maradt szerelmet köddé vált tulajdonosaiknak.

Fura hangokra lettünk figyelmesek. Hallod te is? Egyenletes döccenések valahol a sínekben, cikkanások, ahogyan fém érint fémet újra és újra. Frankenstein felébredt a laboratóriumban, szaggatja bilincseit, hogy belegázoljon a világ veteményeskertjébe. Annyi időnk maradt, hogy felkapkodjuk a ruháinkat, és háttal a palánkhoz tapadjunk. A baldachinos ágy függönye széthúzódott, két gyér fényű kerek lámpa jelent meg benne, utána a szuszogó mozdony, gyötrelmes lassúsággal vonszolva maga után a június eleji éjszaka sötétjét. Egyenesen az ágyunkon botorkált keresztül ez a feltámadt szörnyeteg, három nyomorult vagonnal a háta mögött. Épp akkor járhatott le az újabb száz év, és elérkezett a jelenés halaszthatatlan pillanata. Ugyanúgy, ahogy előbukkant, pár pillanat múlva el is tűnt a kórház mögé kanyarodva, az ágyunkat azonban darabokra törte. Szótlanul kapkodtuk magunkra a ruhát, s ekkor vettem észre, hogy ez a vaksi Frankenstein elgázolta a dzsekimet. Keresztülment a jobb karján, néhány centiméterre a csuklója fölött. Csupán néhány bőrdarab tartotta a kézfejét, azon lifegett, amikor a világosság felé tartva megvizsgáltam. – Megcsonkította a kékmadaramat – mutattam a nyomdászlánynak, aki nézte pár pillanatig, majd kinyújtotta a kezét, és elkérte tőlem. – Reggelre megvarrom – mondta. – Egy madarat? – rivalltam rá kétségbeesetten, a kezem összecsaptam, és a csillagok felé emeltem az arcom. – Nem. A dzsekit. A madárnak semmi baja – válaszolta.