Géczi János

Vérdió

Töttős Gábornak, Szekszárdra

1.

Az ág árnyéka sötéten mozog:
a fal értelmére talált. Amice – így kit
nem szólítottam volna soha –
köszönöm az iratot (mesterem
aktája részét): harminc év múltán
mint diót a koppanás
utolért. Kegyes és értékes üzenet.
Röpke beszámolód az első
amelyben költőnek neveznek –
ámbár kártékonynak: a termés
csonthéján átfurakvó molynak
mely kirágja a gyümölcs olajdús belét
látatlanul. Érzékelem: mily költő
nem vált belőled s miként lészel s hogyan
filológusommá.
Közös korunkból – hős Szeged –
árva sorom sem marad:
a soknevű szőke leány vénasszonnyá érett
a Tiszát akár a betűt olvasom s a kék ég
– mindkettőnkre borul –
tele kitárt szárnyú madarak szünetjelével.
Nem hittem sosem de dokumentálódtam:
albérleti beszélgetésünk – savmarta sárga A/4-es lap
diópác-tintával széltéig írtan – levéltár lakója.
Olvasóira – pecsétes szignók őrnagyi széljegyek –
úgy tekintek: a jövőmről tudtak valamit.
A jövők egyike – a formája éppen az enyém – most
tétova: az öröklét labirintusába nem vágytam.
Seherezádét – Máriát Magdolnát Évát – hallgatni
s véle – ahogy két sóhaj egymásba hull – szeretkezni
azt ugyan kívántam. Vagy: marokkal
megfogni a sikoly utáni szelet.
Vagy: széteső árnyékát a falon a piros belű vérdiónak.

2.

Csupasz nevünk köré – test helyett – akta hízik.
Kása és tej együtt dagad. Kezet is foghatnánk
hogy vagy? jól? mint érzed
e jelenné vedlett jövőben magad?
Az útszéli lebuj hívogat s a bor a torkon lecsorog:
az Énekek éneke – szövegét magába fogadó kert –
kétszer is fölrémlik. Mögöttünk.
Előttünk. A közös zsoltárnak nincs ereje.
Az őszi fény sárgul és pirul ahogyan
szokta a venyige levele. Kilépünk vagy be
a tegnapba holnapba? Ne szólj! Ne szóljak. Ne.
Az akta nem szégyenkezik: józanul nő
s magát növesztve
számolja betűit – így olvasva egy oda
úgy olvasva egy ide. Érik
a rizs édesedik és fehéredik a tehén teje.

3.

Mint perzsa szúfinak a vidék
a bokrok a hegyek a somkóró s göbös nyúlgané
betűi szedődnek mondatokba sorra. S
az olvasó körbejár – fűben a nyár –
a rét rétet ér és dicsér dicsér dicsér
és önmagához visszatér. Értesz-e?
Én értelek. A végórád a tiéd lesz.
S a végórám az enyém.
Mint perzsa szúfié aki beolvasta magát (beleolvasta?)
a szívszakasztó vidékbe.

4.

A városodat elveszem tőled. Babitsé
Bakáé s Mészölyé volt egykor.
Legyen is az övék. Saját mennyországban
nincs saját pokolnak helye. Ha zeng
lélekmadár vagy koszlott fülemüle –
kié s miféle a dal
s a daltól mely rózsa képe lesz látható?
Szekszárd – amíg van magyar – örök:
csillagfényes éje cimbora bárhogy vizslatod
nem tárul neked.