Kemény Katalin

„Tízezer bőrű lélek”

Kérdező: Ambrus Lajos

A. L.: Hamvas Béla olvasójaként izgatott örömmel nyugtáztam, hogy a közelmúltban nagyszabású monográfia jelent meg életművéről. A mű azonban egyre inkább zavarba ejtett. A Darabos Pál bemutatta kép csöppet sem hasonlít arra a derűs bölcsre, aki akár egy hétköznap semmitmondó forgataga után néhány sorával képes átemelni abba a régióba, ahol a dolgok valódiak, s ahol épp ezért magunkat is valódi lényeknek érezhetjük. Az életút aprólékos, látszólag hiteles adalékai, valamint műveinek elemzése ellenére sem ismertem rá a bennem őrzött író képére, különösen az életmű lenyűgöző atmoszférájára. Ezért gondoltam úgy, hogy Hamvas feleségéhez fordulok, aki nemcsak tanúja az élet és életmű folyamának, hanem – amint az köztudomású, és ami napjainkban kivételes jelenség – tényleges élet- és munkatársa volt. Igaz, Darabos három vaskos kötetében ennek a ténynek nyomát is szinte alig találtam. Talán e szembeszökő hiány okára is rá tud mutatni a Hamvas-életműnek immár az író távozása óta hozzáértő gondozója, Kemény Katalin. Kérem, segítsen áthidalni a szakadékot, amely az évek során bennünk kialakult Hamvas-kép és a jelzett monográfia nyújtotta kép között tátong.

K. K.: Kérésének nem könnyű eleget tennem, mivel magam is értetlenül olvasom Darabos Pál írását. Akár az életmenetről, akár az életműről legyen szó, mintha semmi köze sem lenne ahhoz a személyhez, akivel harmincegy esztendeig együtt éltem.

Kezdeném a számomra legfeltűnőbbel. Egy életmű fiziognómiája – milyen pompás, milyen találó cím, szólalt meg bennem a könyv első látására a kellemes meglepetés. Valóban, mi sem lehet találóbb, sőt méltóbb a Hamvas-mű jellemzésére, mint a fiziognómiai szemlélet. Nemcsak azért, mivel tudtommal nálunk Bélán kívül más nem foglalkozott behatóan a Rudolf Kassner megfogalmazta fiziognómiai világképpel (Kassner állandó olvasmányai közé tartozott), hanem mert Hamvas Béla műveinek javát és – bátran állíthatom – újdonságát, megejtő varázsát jórészt az életjelenségek fiziognómiai megragadásának köszönheti. Kassner, akár Hamvas – a nietzschei földrengésből fölocsúdva s az első világháború feltárta világválságot gyökeréig átérezve –, kénytelen hátat fordítani a platóni ideafilozófiának, valamint visszájának, a racionalizmusnak. Utóbbinak, mint ami elkerülhetetlenül a materializmus lejtőjére vezet, és az absztrakt idealizmusnak is, melyben a lét (Sein) és a szüntelen mozgásban megnyilatkozó keletkezés (Werden) nemcsak sohasem fedik egymást, hanem mint valóság és látszat kiegyenlíthetetlen ellentétként szembesülnek. A platóni örökségben minden a szón nyugszik, a hangsúly ezért az általánosan érvényesre, a tipikusra esik. Az idealizmus a megismételhetetlen személyes jelenséget és megnyilatkozását figyelmen kívül hagyva nem jut el az alapkérdéshez: „Miként függ össze a legnagyobb szeretet a legnagyobb tudással?” – más szóval: miként testesül meg az Ige.

A fiziognómiában a szakadékot, az abszolútum „örök tereit” a változatlan statikus ideavilág és a megvalósulás élő, tehát változó, tehát egyedi idejével az imagináció kapcsolja össze. A képzelőerő pedig az első és végső szabadság. A világteremtő szabadság, az, amiről a teremtésmítoszok elemezhetetlen kezdete szól. Mi elemezhetné az eredetet? Mi előzhetné meg az EGY-et? Időben meg nem előzheti, mivel a hérakleitoszi „minden egy” nem a sorszám első tagja, hanem a mindenség számfeletti osztatlan teljét szülő „tízezer”. S tudjuk, az ősi nyelvgondolkodásban a tízezer a megszámlálhatatlan sokaság neve. Virtuálisan az összesség gyökerét magában rejtő Egyből világra születő jelenségekkel (a tízezerrel) keletkeznek a számok, s vele/velük az idő. A számokon túli transzcendenst és a megjelenő töredéket az imagináció köti össze, más megfogalmazásban teremtményként váltja ki: adja formáját, s ezzel korlátját és határát. A szüntelen születés sorában világra nyíló lény mind egy-egy arc. Ez az, hogy a teremtés nem ismétli meg önmagát, ez az, hogy minden egyes teremtény a tízezer egy-egy arca, ezért mérték és tükör és közép.

A. L.: Erről jut eszembe, hogy Hamvas Béla Karnevál című regényében a „tízezer bőrű lélek” regényéről beszél…

K. K.: A regényben valamennyi szereplő a tízezer bőrű lélek egymással fel nem cserélhető arca, ám épp ezért a közös Egy, a gyökérhez tartozásáért képes a megfordulásra. Metanoia: töredék voltunkban ráeszmélés az originális Egyre.

A fiziognómia kulcsszava az arc. És itt nem hallgathatom el, hogy Hamvas Béla főművének a Karnevált tartotta, azt az írását, amelyben a látszat és a létező nem áll szemben egymással, hanem az arcmaszkban áthatja egymást. Inqualieren – mondaná Böhme. De nem ez az áthatás és együttlét ismérve-e valamennyi, a teremtő indíttatástól ihletett műnek – a művészetnek? E döntő mozzanatnál nem hallgathatom el Darabos Pál félreértését sem, aki a maszkot kivétel nélkül a démoni álarccal téveszti össze. „Miért van a Karneválnak annyi szereplője?” – teszi fel a kérdést. Válasza: „Azért, hogy ami nem maga a lélek, a tízezer bőrt levesse.” Mintha a normális életállapot az arc nélküli, test nélküli lény lenne, és az, amit lélekként élünk meg, nem éppen a képzelet hídja lenne az alaktalan „Egy” és a testet öltés formája között. A görög tragédia maszkján keresztül az istenség ( a számok forrása, a számfeletti Egy) szólal meg, de megszólalásának feltétele a testet öltés a tízezer egyikében, a formában.

Ha jelenséget, lényt, művet meg akarunk közelíteni, legeredményesebb azt saját mértékével tenni. Mi lenne alkalmasabb a Hamvas-opus megközelítésére, mint a fiziognómiai nézőpont, amelyben költészet és filozófia, esztétika és etika egymást átható egyetlen arc, s amely sokszínű egységében minden szaktudomány elemző és definiáló rekeszéből kisiklik? Ám szemlélet helyett pontosabb az átélés, a beleélés szót használni, mert csak a művel való, az azonosuló megélés képes az egész művet végigkísérő két, hol párhuzamos, hol egymást látszólagos ellentmondásban keresztező folyamának sodrását követni. Ez venné elejét annyi kínos kísérletnek, a mindenáron kész kategóriákba sorolásnak. Ez tenné részesévé az olvasót a Hamvas-mű, valamint saját élete rétegezettségének megértésére. Két alapvető vonulat küzdelme, a platóni ideavilág és az életteli fiziognómia érzékelésére, más szóval a lét életvalóságának nyílására.

A. L.: A cím ígérete alaposan felkeltette érdeklődésemet, milyen is a fiziognómiai perspektíva felrajzolta – ahogy az imént jellemezte – arc. Bevallom, ennek nyomát az elmondottak után sem nagyon látom.

K. K.: Nehéz meglátni azt, ami nincs. Hogy miért adta a szerző a monográfiának ezt a címet, vagy fordítva, miért nem élt a fiziognómia nyújtotta lehetőségekkel, ne firtassuk. Minősítsük módszerét pozitivista filológiának vagy bárminek, tény, hogy erősen emlékeztet elavult tankönyveink külső adatokra építő irodalomtörténeteire, amelyek mozaikszerű törmelékekből igyekeztek egy-egy alkotóról összképet adni, jobb esetben a korszak uralkodó szellemi áramlataiba, netalán politikai közegébe illesztve. E mozaikszemlélet sajátos ellentmondás forrása. Miközben számtalanszor ismételgeti a Hamvas-mű hérakleitoszi „minden egy” vezető fonalát (például az ifjúkori zsengékben vagy a gyakorlati kényszer diktálta publicisztikában, ahol ilyesminek nincs és nem is lehet nyoma), a monográfia azt sugallja, mintha a mű és élet meghatározó egységét a töredékek halmaza képezné. Holott épp ellenkezőleg: ha van mű- és életegység, az az egyetlen középponti magból (nevezhetjük alapélménynek) terjed, és hat át valamennyi részletet.

A mozaikszemléletre semmi se jellemzőbb, mint ahogy a művekből igyekszik megformálni az életrajzot. A Silentium például szerinte rávilágít magányára. Elfeledkezik arról (vagy nem tudja), hogy a Silentium nem életrajz, hanem mű, és mint minden igazi mű, a műves életéből nő ki, annak esszenciája: kevesebb, mint életrajz – annál több.

Gondolja meg, milyen tág perspektíva nyílt volna, ha a monográfia él a lehetőséggel, ha követi a folyamatot s általa az átváltozás küzdelmét, amely a jelentékeny művek kezdeti platonizmusától a fiziognómiai látásmódhoz vezet; mondjuk, a hüperioni eszmevilágba tartozó Az írás platonizmusától a Patmosz lét- és életszimbiózisáig. És a másik, a XX. században kibontakozó, megújult értelmű tradicionális áramlatnak jelentőségében egyedüli példája, az átható fiziognómiai gondolkodás nélkül aligha tehette volna meg a döntő áttörést: az egyébként hatalmas filológiai, filozófiai apparátussal dolgozó „tradicionalisták” között az egyetlen, aki az egyetemes emberi hagyomány történeti (= időbeli) határain túlemelkedve annak ontológiai alapját az Evangéliumban fedi fel.

A. L.: Úgy vélem, hiábavaló számon kérni a Hamvas-mű kihívta módszer, valamint színvonal elhanyagolását. Ehelyett inkább arra legyünk tekintettel, mennyiben tesz eleget egy nyilvánvalóan pozitivista szemlélet követelményeinek, tisztán a tényekre alapozottan.

K. K.: „Nincsenek tények, csak interpretációk” – így tudjuk Nietzsche óta, ám jelen esetben még azt sem állíthatjuk, hogy az interpretáció téves vagy önkényes, mivel az értelmezés megelőzi, és ahhoz igazítja a tényeket. Elképedve kérdezem magamtól: hogyan? Ki ez a buzgó, az önképzőkörben jeleskedő nebuló? Béla, gyerekkoráról beszélve, felnőttkorában is a gyerek huncut mosolyával emlegette, hogy iskolakerülő volt; anyósom tréfás esetekről mesélt, amikor az elkódorgott kisdiákot estefelé az erdőben végül egy tölgyfa ágai közt találták meg. S mindez oly találónak tetszett ahhoz a személyhez, aki érett korában is a gyermek természetes tiltakozásával bújt ki a megkötöző konvenciók alól. A megőrzött kópéság humora nélkül hogyan is viselhette volna az élete folyamán nemegyszer tapasztalt kirekesztést, ami a környezetük fölé emelkedett gondolkodók örök kiváltsága? A tények, igen, a tények hiteles forrása, a mérvadók kiválasztása, valóban ez lenne a reálisnak nevezett életrajz nyersanyaga. Miféle tény a családi legendárium kitalálta Bozsena-kaland a Tátrában a „gazdag gyáros feleségével”? Egy rokon még „látta” is egy pozsonyi kávéházban a fiatalembert, aki „pont olyan volt, mint Béla”. Emlékszem, amikor Béla hazajövet félig nevetve, félig bosszúsan mondta: „Nem tudom őket lebeszélni e képzelgésről, még a Bozsena nevet sem ismertem, de hát mit tegyek” – és legyintett. Arról a zongoraművésznőről viszont, akihez éppen a tátrai tartózkodás alatt csakugyan meghitt kapcsolat fűzte, még csak szó sem esik. Vagy mi indokolja a Pukánszky karrierjével való összehasonlítást, akivel se jó, se rossz viszonyban nem volt? Harmincegy közös évünk alatt még a neve sem merült fel. Ilyen alapon az összes osztálytársával összehasonlítható lett volna!

Helyesbítést kíván Lindenfeld Árpádhoz fűződő barátsága is. Kevés igazi barátságai közé tartozott ez, amit a közös érdeklődésen, közös ízlésen túl a játékos pajtásság fémjelzett. Lindenfeld Árpádot én személyesen nem ismertem, de Béla sokszor emlegette azt az orvostanhallgatót, akit klinikai előadásokra elkísért, és akit hozzá hasonló zenei vonzalma vitt a hangversenyterembe. Kedélyes esetekről beszélt, amikor Lindenfeld Árpád hozzájuk járt töltöttkáposzta-, Béla meg barátja családjához sóletlakomára. Tévedés, hogy barátja meghasonlását a numerus clausus okozta volna. Utóbbi azt jelentette, hogy bizonyos zárt szám felett nem vettek fel az egyetemre zsidó hallgatókat, de nem azt, hogy a már elkezdett tanulmányokat abba kellett volna hagyni. Lindenfeld Árpád életét sajnos a vérbaj szakította ketté. Amikor Béla utoljára a hárs-hegyi kórházban meg akarta látogatni, már olyan állapotban volt, hogy nem engedték be hozzá.

Külön tanulmány deríthetné ki, mi hitette el a monográfia írójával, hogy Hamvas Béla gyermek- és ifjúkora valami, a kiskatekizmusnak megfelelő aranykorban telt. Mintha egy XIX. század végi, polgári erkölcstantól csepegő életrajzot, műtörténetet olvasnánk. Így válik itt a kedves csibész iskolakerülőből eminens tanuló, holott Béla saját elmondása szerint már a líceum első évében fogdának érezte az iskolát.

A család története valóban érdekes és komplex regénytéma lehetne a XX. századi magyar középosztály bomlásáról s ezzel egy sokfelé ágazó, bár laza közösséget mégis viszonylagos egyensúlyban tartó részének hanyatlásáról. A folyamatra a pecsétet Trianon ütötte: menekülésáradat, szegénység, tájékozatlanság. Minden addig lappangó tévelygés, előítélet felszínre kerül. Ha jellemezni akarnánk a 20-as, 30-as évekbeli Hamvas családot, a felvidéki Fenn az ernyő, nincsen kas motívumai összefutnának Babits Halálfiainak képeivel, színezve a csehovi nőalakok ködtengerbe foszló, amorf ábrándjaival. Figyelemre méltó ebben a fél lábbal valami elkopott hagyományban, fél lábbal valami belterjes, formátlan, bohém atmoszférában leledző, állandó csőd fenyegette családban, hogy a zuhanás elől mindig a „nem gyakorlati” fiú, Béla segítsége húzta ki őket a bajból. Értve ezen nemcsak a pszichikai, hanem még az anyagi válságokat is. Így már egészen más, sőt fordított perspektívába kerül Darabos Pál többször hangsúlyozott állítása, miszerint Hamvas Bélának egyetlen bizalmasa édesanyja lett volna. A tények mégiscsak tények: tény, hogy ez a saját világába zárkózott anya négy gyermeke közül csak a fiát volt képes tegezni. Egy monográfiának nem feltétlen tartozéka a családtörténet, de ha már… akkor mégiscsak a tények. Érthetetlen például a Hamvas Józsefet, az apát, annak kvázi-irodalmi működését méltató hosszadalmas leírás, aki írt ugyan a korszak hivatalos irányának megfelelő tankönyveket és a vidéki ízlésnek megfelelő Petőfire, de inkább Szabolcskára emlékeztető epigon karcolatokat, verseket. Ez a tevékenység szinte elengedhetetlen velejárója volt azoknak a század második felében már anakronisztikussá vált, németből zsinóros magyarba öltözött joviális, társaságbeli úriembereknek, akik a Kossuth-rajongást minden belső vagy külső konfliktus nélkül egyesítették a Monarchia-hűséggel. A fiú szellemi indíttatására ezeknek a provinciális kultúréletet jellemző működéseknek nem volt példaadó hatása még negatíve sem, valamely szembefordulásban. Ha a gyermekkorban keressük a majdan kialakuló gondolkodó gyökereit, inkább az ilyen mozzanatok méltók a figyelemre. Szokása volt, mesélte anyja, reggelenként összes játékát kiszedni a szekrényből, és mindannyiszor új csoportosításban visszarakni. Azaz, mint képzelőerővel megáldott gyermek, felfedezi és birtokba veszi a dolgokat, hogy saját autonóm világát berendezhesse.

Elképedek a tárgyi tévedések halmazától. Olvasom, hogy Hamvas Béla 1948-tól 1951-ig „a Czóbel-villában kapott menedéket”. Az ok: Czóbel attól tartott, hogy párizsi tartózkodása alatt kiigénylik a lakását, továbbá hogy Hamvas Bélának apósa lakásában, ahová otthonunk lebombázása után menekültünk, „nem volt helye”. Nos, ha már tények kellenek, azok a következők: Czóbelnek nemcsak nemzetközi hírneve, de fivére magas pártfunkciója miatt sem kellett atrocitástól tartania. Czóbel, aki enyhén szólva neheztelt Bélára, amiért a Forradalom a művészetben című közös művünkben nem szerepelt, sőt az akkori művésztelep konzervatívabb festői (Kántor, Ilosvai Varga és mások) sem szerepeltek, ha látogatóba mentünk, mogorván visszavonult. Felesége, Modok Mária barátnőm kedvéért engem még valahogy elviselt, dehogyis fordult volna kéréssel Bélához. Mária, ismerve helyzetünket – másrészt gondoskodni akarván kutyájuk, macskájuk ellátásáról –, felajánlotta távollétük idejére lakásukat. ’48 telén huzamosan tartózkodtam a Czóbel-házban, Béla akkori zsúfolt teendői miatt (a könyvtári munka mellett főleg az Egyetemi Nyomda Kiadónál betöltött szerepe, írók közös felolvasói útjai vidéken stb.) többnyire csak az estéket és a hétvégéket töltötte Szentendrén. Március 13-án viszont édesapám hirtelen megbetegedése hazahívott, ám hogy a vállalt kutya-cica-gondozásnak eleget tegyünk, Béla kisebb-nagyobb megszakításokkal valóban lakott a Czóbel-házban ’48 nyaráig, amikor is a háziak visszatértek. Nem azért jöttem vissza Zuglóba, szüleim lakásába, „mivel általános iskolában állást kaptam”, hanem családi bajok s édesapám májusban bekövetkezett elhunyta miatt. A Mérei Ferenc vezette Pszichológiai Intézet alkalmazásában „otthoni munkát” végeztem. Egyetemes neveléstörténeti antológiát szerkesztettem visszamenőleg az elérhető legrégebbi időkig, kommentárokkal. Sajnálatos módon Mérei letartóztatásakor és intézetének megszüntetésekor kerek egyesztendei munkámat elkobozták. Tehát nem azért tértem vissza Pestre, mert iskolában kaptam elhelyezést, ez csak egy év múlva történt meg, de akkor sem általánosban, hanem gimnáziumban.

E tényeket nem tartanám említésre méltónak, ha nem meg nem történt helyzetek helyesbítését szolgálnák. Darabos Pál valóságos irodalmi legendát tulajdonít a Czóbel-villában tartózkodás idejének. Valóban megfordultak ott barátaink, de nem többször, mint a pesti lakásban. Az ostrom utáni felszabadulás egy-két éve talán Hamvas Béla külvilággal való kapcsolatának legmozgalmasabb szakasza volt. A Weöres-életrajzokból például ismeretes az eset, amikor Bélát nem találván otthon, Károlyi Amyval kénytelenek voltak azt az emlékezetes éjszakát a régi görögkeleti temetőben tölteni. Az tény, hogy Béla ez időben kezdte el írni a Karnevált, ám az, hogy készülő munkáját Molnár Antallal beszélte volna meg? Elképzelhetetlen, honnan vesz Darabos Pál ilyen adatot. Amikor Bélát negyvenéves korában megismertem, közölte velem, hogy ötvenedik esztendejében fogja megírni. Így is történt, pontosan tízévi érlelés után valósította meg tervét. Egyébként nemcsak rá, de minden vérbeli alkotóra jellemző, hogy a megfogalmazás előtt nem „beszéli ki” a készülő művet. „Kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni”, és „kétszer nem lehet ugyanazt álmodni”. Nem tudom, naivitás-e vagy vakmerőség a tények, helyzetek, jellemek árnyalt ismerete nélkül a dolgokat a tanulmányírónak tetszetős sablon szerint értelmezni. Különösen érzékeny rétegeket érint az ilyen látószög a barátságok megítélésében. Itt van például a nagy műveltségű, kitűnő zenetörténész, Molnár Antal barátsága. Ha barátságnak nevezzük két lélek egymásra ismerését olyan mélységben, amely a külsőleges, mondjuk, szociális réteget áttöri, akkor ennek hiánya miatt – minden rokonszenv, akár nagyrabecsülés mellett is – a barátság szó kérdőjelet kap. Más a bajtársiasság, a kollegialitás, akár a világnézeti rokonság. Ez a kapcsolat, habár az adott szinten mindkét részről őszinte volt, inkább társadalmi, sőt társasági jelleget öltött. Molnár Antalban, amellett, hogy a géniusznak hódolt, mindig volt valami leereszkedő, valami pártfogói az aktuálisan társadalmilag és főleg anyagilag mélyen alatta lévő személlyel szemben. Igazat szólva meghívásaik, fogadásaik Bélának az utolsó éveiben már eléggé terhére estek. Molnár Halállátójának Boethiusa valóban mutat valamely rokonságot azzal a Hamvas Bélával, akit Molnár Antal látott, de nem rétegezettségében és nem a „tízezer bőrű lélek” egyetlen arcában, inkább a világi sorsban. Látásmódjára az is jellemző, hogy engem is ábrázol a maga regényében, mint jelentéktelen varrónőcskét, aki kitart férje mellett.

Rátérhetnék még a mind a személyek, mind a magyar irodalom szempontjából sokkal jelentősebb Weöres–Hamvas-barátság arculatára. Erre azonban mind súlya, mind bonyolult holdudvara miatt külön írást kell szánnom.

Hamvas Béla szentendrei tartózkodásának Darabos Pál által rajzolt képét viszont kénytelen vagyok száznyolcvan fokkal megfordítani.

A. L.: Jelentős részt kap a monográfiában Hamvas Béla szentendrei élete. Miután könyvtári munkájától, valamint a publikálás lehetőségétől megfosztották, valóban új élet kezdődött ott számára, amint azt a Vita nuova című fejezet sugallja.

K. K.: Ismét egy cím, amit nem értek. Még az is felmerült bennem, hogy talán ironikusan használja ezt a szellemi megújulást jelző dantei mondatot, holott annak, aki Béla életét és művét ismeri, épp az ellenkezőjét kell látnia. A szellemi folytonosságot s e szellemi folytonosság legmarkánsabb vonalainak megszilárdítását.

Valamit az előzményekről. Valóban, Szentendre időben, jelentőségben életünk szerves részévé vált. Budapesten sohasem tudtunk igazán meggyökeresedni, és Szentendre, bár sem Pozsonyra, sem a Mezőségre nem hasonlított, mégis valami kárpótlást nyújtott az elhagyott szülőföldért. Házasságunk évétől, 1937-től kezdve a nyarak jó részét – kivéve a Dalmáciában töltött heteket, tehát azt az időt, amikor még a remete-hegyi lakásunk ép volt – a Kő-hegy alatti parasztházban töltöttük. Parasztház mivoltában éppen nem volt, amint azt Darabos Pál állítja, nyomorúságosnak mondható. Két elég nagy szoba, tágas konyha, kamra a jellegzetes, hosszú falusi tornáccal, a kertet övező patakkal. A ház mögötti erdőcske, megszakítva apró tisztásokkal, szép sétát kínált az ivóvizet adó forráshoz. Mi sem lehetett természetesebb, mint az, hogy mihelyt a háborús rombolást némileg helyrehoztuk, ha az idő engedte, igyekezzünk a régi helyre. A történethez hozzátartozik, hogy bár a kis birtok Béla sógoráé volt (mellesleg nem Koós Iváné, hanem Istváné), de annak idején, a ház építésekor Béla a kétkezi munkából derekasan kivette a részét. Tekintve, hogy a Koós család inkább csak kirándulásszerűen, alkalmi tartózkodásra jött ki, Béla már ismeretségünk előtt hónapokat töltött ott. Sőt, mivel 1936-ban ott írta meg A magyar Hüperion első változatát, el is neveztük hüperioni háznak.

Nem derül ki, téves információn vagy téves interpretáción alapul-e Darabos Pál állítása, amely szerint Hamvas Béla Szentendrére „kiköltözött” volna, a „romos és lakhatatlan házacskában húzta meg magát”. Miért? Mivel – írja a szerző félreérthetetlen mögöttes hangsúllyal – „apósa házában nem adatott számára megfelelő hely”. Tény, hogy egyikőnk számára sem volt
pótolható a magunk teremtette, lebombázott kis fészek a kéziratainkkal, könyvtárunkkal, szőtteseinkkel, csendjével, füstölgő, rozoga kályháival, nyirkos falával – meghitt szegénységével. Sohase jutott volna eszembe emlékiratot írni a valóban remetelaknak nevezhető otthonunkról, sem a szülői környezetbe való visszatérés körülményeiről, ha e monográfia számos sora nem keltene valami lappangó célzást, titokzatos vádat. Mert mi az, hogy nem volt „megfelelő hely”? Miután a harcok befejeztével két hónapig Óbudán, hol itt, hol ott adtak romeltakarításért csak szatírába illő, megalázó munkák fejében kegyelemszállást, végül a pontonhíd felverése után szüleimhez, Pestre siettünk. Ők a két lakható szoba közül a nagyobbat adták nekünk, s mivel a harmadik még a háborús dúlás következtében lakhatatlanná vált, hálószobájuk édesapám „dolgozószobájává” alakult. Hely tehát annyi volt, amennyi volt, többet nem lehetett varázsolni. Az viszont igaz, hogy a kétféle nemzedék, kétféle életstílus minden tapintat ellenére zavarta egymást. Ám még igazabb, hogy a mi vendégeink (ez idő tájt rengeteg fiatal festő, író járt hozzánk) sokkal inkább zavarták szüleim csendjét, mint az ő diszkrét visszavonulásuk a mi hangos társaságunkat. 1948 májusában, édesapám elhunytával, amikor már a harmadik szoba is lakhatóvá vált, két szoba plusz hall nyújtott „helyet” számunkra.

Mind a Vita nuova, mind a Szarepta című fejezet igyekszik megerősíteni a látszatot Hamvas Béla állítólagos „magányáról”. Mintha Szentendrén évekig tartó elhagyatottságban, a mindennapi kenyérért küszködve földmívesmunkára kényszerült volna, mintha közös zuglói lakásunk, közös életünk megszűnt volna. Magány és magány – s közben szinte kérkedően emlegetve a sok kiváló vendéget. A prózai tények egészen mások. Amilyen méltatlan eljárás volt Béla B-listára helyezése, a közéletből való kirekesztése, ugyanolyan megkönnyebbülést is jelentett számára a hivatali nyűgtől való megszabadulás. (Erről jut eszembe egy humoros jelenet. 1936 szeptemberében, amikor még csak udvarolni járt hozzánk, egy vacsoránál kijelentette: „Milyen kár, hogy az ember negyvenéves korában nem mehet nyugdíjba, úgy, mint Svájcban.” Ugyancsak elképedt erre polgári mentalitású édesanyám: „Egy nyugdíjashoz fogsz férjhez menni?!”) Érthető, hogy a hivatali robot, akárcsak annak idején az iskolai fegyelem, mindig nehezére esett. Erre céloz az Interview című esszében, tudniillik hogy nem tett eleget kötelezettségének. Tapasztalatom szerint ez így az érzékeny lelkiismeret túlzása, s inkább a sablonos feladatokat kísérő hangulatra, mintsem a ténylegesen megtett munkákra érvényes. Most, hogy a fővároshoz több kötelesség nem fűzte, magától értetődő lett számára (és számomra is), hogy úgy, amint 1945 előtt, ha kevésbé kényelmes körülmények között is, a városi bezártságtól, házirendhez való alkalmazkodástól menten csavaroghattunk, Dunában úszkálhattunk. Földmíves-igazolványt, tekintettel a mind durvább politikai helyzetre, valóban szerzett, de maga a kertművelés életszükségletét jelentette. Még később is, a tiszapalkonyai tényleges száműzetésben, néhány négyzetméternyi földdarabon saját kedvtelésére (és vigaszára) zöldségeskertet ültetett, ápolt. Az ilyen Walden/Thoreau-szerű életre nemcsak hajlama, szenvedélye is késztette… De ugyan akadt-e valaha is alkotó ember, aki a hétköznapok forgatagából való elzárkózást ne kereste volna, akár a lefüggönyözött szobában (ŕ la Proust), vagy többnyire a civilizáció terhétől mentes természetben (ŕ la Wordsworth, Rilke) – és ŕ la Hamvas Béla?

Csupa meglepő állítás. „Sohasem került Hamvas Béla olyan természeközelbe, mint a Czóbel-villában” – állítja Darabos Pál. Különös, ha arra gondolok, hogy már gyermekkorában az erdőt járta, Pozsonyban ugyanúgy, mint a csonka Magyarországon: Vecsésen nővérének veteményeskertje, majorsága volt, amit együtt műveltek, megismerkedésünk kezdetétől jártuk a hegyeket – és ezután, amikor a fővárosból este kiment a Czóbel-villába lefeküdni, a kutya-macskáról gondoskodni, hirtelen „természetközelbe került”?

És vajon nem sorsszerű, hogy a szerencsétlenség szerencséje akkor adta meg az alkotás magányát, amelyben tervéhez híven a Karnevált ötvenéves korában megírhatta? A magány fogalmát és állapotát Darabos Pál olyan, mondhatni, materiális szinten vetíti Hamvas Bélára, amely egyetlen szellemigényes személyre sem érvényes. Olyan ember volt talán, akit a hivatalos mellőzés magányba sodorhat? És még abban a tekintetben sem volt magányos, hogy ne lett volna olvasója. Nevetve mondta egyszer: „Tőlem publikálnak a legkevesebbet, s nekem van a legtöbb olvasóm.” (Persze ha a hibásan másolt kéziratokra gondolok, s főleg azokra, akik valóságos titkos üzletágat szerveztek a xeroxmásolatokból, ez a népszerűség nem is bizonyult minden tekintetben kívánatosnak.) Ám létezik az igazi magány, a távlat, ami még ahhoz is szükséges, hogy a közösséghez valódi kapcsolat szülessék. És a magány telje, ahol nincs különbség a között, hogy a teljességben vagyunk, vagy a teljesség van bennünk. Nem ezt mondja Hamvas Béla is a méhes magányáról szólva? „A méhes nem az elvonulás, hanem a jelenlét felsőfoka.” A monográfia azonban nem erről szól.

A. L.: Darabos Pál beszél a „magányos alkimista műveleteiről”. Számomra ez az alkimista jelző magyarázatot kíván.

K. K.: A Karneválhoz fűzött széljegyzeteimben (Az ember, aki ismerte saját neveit), ott, ahol felhívom a figyelmet a regény beavató jellegére és jelentőségére, szólok az alkimista transzfigurációról, amely által a természeti ember halhatatlan szellemtestét felépíti, s amely épp ezért valamennyi beavatás alapstruktúrájának szimbóluma, egyben képlete. Művészet és religio gyökerét hiába is akarnánk szétválasztani. Még a szekularizálódott (profán) művészetben is idő feletti, azaz hiteles mű csak az, amelyik az alkímiai művelet szimbolizálta beavatási fázisokon keresztül a lélek „aranyát” megtisztítja a lárvák salakjától. Az alkímia históriai eredetét hol az egyiptomi, hol a kínai, hol más kultúráknak tulajdonítják, holott különböző terminológiákban megjelenő ősi, mondhatjuk, teremtés előtti emlékezet, amely a természeti elemeket (= földi részünket) a határátlépések állomásain át szellemivé szublimálja. Akiben a megvalósulás igénye felébred, annak művében (az áldozatban) a lépések anélkül is megtörténnek, hogy hagyományos szertartás vagy mester vezetné. Avilai Teréz a hindu beavatási szertartásokat nem ismerhette, s valószínűleg az arab alkímia elemeit sem, a Belső Várkastély hét fokozata mégis pontosan fedi az alkímiai fokozatokat egész a szublimációig. Nos, a Karnevál hét könyvében ez a folyamat nyilvánvaló. A magányos alkimista című fejezetben talán erre céloz a szerző. Indokolt, hogy a műben felismerjük az alkímia kristályosító fázisait, de csak ha arra rá is mutatunk. Enélkül a művek tartalmi ismertetése nem szolgál mást, mint iskolapéldáját annak, hogy a tartalom leválaszthatatlan nyelvéről, legfeljebb dokumentum, érdektelen – nem művészet.

A. L.: Az alkímia emlegetése valószínűleg összefügg azzal is, hogy gyakran sokat sejtető jelzőket használ. Például Hamvas Bélát mágusnak nevezi.

K. K.: Szinte hallom, ahogy Béla tiltakozik e jelző ellen. Nem tulajdonított magának világmegváltó hatalmat. A Mágia Szutra, mint más művei is, szerényebb (= igényesebb), egy kísérlet, egy esszé az életvezetésről, amiben a legfontosabb mondat: „Módszert mindenki saját maga teremt” – azaz: módszerünk személyiségünk része, szabadsága, felelőssége.

Leginkább zavarba ejtők Darabos Pál műértelmezései. „A Karnevál – írja – nem a szokványos értelemben felfogott regény, mert a történelmet nem realista módon értelmezi, hanem létkérdések megoldása és megjelenítése.” Eszerint a Karneválon kívül a létkérdések a XIX–XX. század regényeiben nem merültek fel? Továbbá nem szokványos, mert a vallomás-elem valóban itt jelent volna meg először? Másutt, ahol Vidal, a regény utolsó szereplője a Karnevál végszavait mondja ki, ezt olvassuk: „Ezek Hamvas Béla saját legbensőbb gondolatai, nem csupán irodalom.” Kérdezzük: az irodalom nem mindig a szerző „benső gondolatait” mondja ki? Vagy: „Nemcsak úgy írt, hogy szórakoztassa az olvasót.”

Darabos Pál szerint Hamvas Béla Regényelméleti fragmentuma előbb született, mint regénye, s ennek elméletét alkalmazza. Először Darabos Pál maga közli, hogy a Karnevál megírására Hamvas Béla negyvenéves korától készült. Azután, ha az elmélet korábban született volna, akkor a regény mindössze illusztráció lenne. Az elmélet előbbvalósága egyetlen nagy műre sem érvényes. Ismeretes ugyan Poe leírása A hollót megelőző elméletéről, később azonban ő maga cáfolta meg a költemény születésének ilyen eredetét. Elmélet és regény gyökere egy, de nem függvénye egyik a másiknak.

A. L.: Hiányoltam a nemcsak pozitivista, de még a szocreál tanulmányra is kötelező, olvasót, kutatót tájékoztató indexet, valamint a forrásmunkák pontosítását.

K. K.: A források, bizony, a források! Ami a Hamvas-szövegeket illeti, jó részét tőlem kapta. Béla távozása után, amikor írásainak számbavétele, rendezése rám maradt, képtelen voltam mindent magam legépelni. Több másolatra volt szükség, hogy az akkori, a kiadás szempontjából még reménytelen helyzetben ne csak a nálam lévők maradjanak fenn. Szívesen fogadtam, ha valaki másolásra jelentkezett, így Darabos Pált is. Így került az anyag tetemes része az ő birtokába. A birtok szót nem véletlenül használom: annak idején nem sejtettem, hogy a lemásolt írásokat, beleértve a közlés jogát, birtokának tekinti, s a maga tetszésére olyan első fogalmazásokat is közread, amelyeket Béla, mint nem végső példányokat, átdolgozott (például A magyar Hüperion első verzióját), nem beszélve az indiszkrét s ezért megtévesztő módon közölt levelezésről.

A. L.: Arról is szívesen olvastam volna, hogy az író elhunyta óta a nyolcvanas évekbeli megjelenésekig mi volt a kéziratok sorsa, s nem kevésbé lenne tanulságos a visszhang ismerete, ami a megjelenést követte.

K. K.: A Hamvas-művek és a befogadók viszonya fontos téma, olyan fontos, hogy felölelné mindazt, ami a magyar szellemi életet Hamvas Béla előtt és utána, mind a mai napig jellemzi. A téma súlya és terjedelme azonban áttörné ennek a beszélgetésnek a kereteit.

A. L.: Még egy utolsó kérdés, tudniillik még nem válaszolt a kezdetire: mi az oka, hogy a három vaskos kötetben nincs nyoma közös életüknek, közös munkájuknak, közös küzdelmeiknek?

K. K.: Engedje el nekem a lehetséges választ. E hiány, példa erre a könyv befejező része, ahol mégiscsak mintha rólam lenne szó, felér a rágalommal. Felismerve e megdöbbentő tényt, magam is hasonló kérdéssel fordultam egy éles szemű, a vesékbe látó barátomhoz: mi indíthatta a monográfia íróját ilyen csúfos befejezésre? Az ugyancsak megdöbbentő s egyúttal, sajnos, meggyőző válasz így szólt: „Gondolja meg, milyen teher a mind morális, mind a szellemi igényt tekintve silány színvonalú »tanítványnak« a mester öröksége, aminek se eleget tenni nem tud, se a vállalásról – a magára vett szerep miatt – lemondani nem képes. A mesterré avatott személyt támadni nem lehet, ám a rossz lelkiismeret, a helyét tévesztett lelkiállapot kitermeli az ösztönös és leghatásosabb bosszút: megtámadni a mester feleségét (az animát). Árulás a felsőfokon, a bosszúvágy kielégül.”

A. L.: Sajnos, a monográfia kicsinyes személyeskedéseit összemérve a Hamvas-opust fémjelző nagyvonalúsággal ez az indíték nagyon találónak látszik.

K. K.: Nos, a nyilvánvaló rágalom elleni tiltakozás a tiltakozót is beszennyezi. Abban a biztos tudatban, hogy ezt Hamvas Béla sem tenné, én sem vállalom. Vagy könnyebb megfogalmazásban: Hamvas Béla a Darabos Pál rajzolta képben aligha ismerne magára, miért ismernék hát én magamra?

Budapest, 2002. október–november