Kemsei István

Zsánerképek az autóbuszon

(Emberpár, 3)

Egymással szemben ülnek a buszon.
Nőnk, tenyérbe fogva férje fejét
vizsla szemekkel mitesszert kutat,
egy, a szőr tövén rejtező göböt,
aminek gennyes, sárga csíkja van,
s bűzösen ül meg a köröm hegyén.
Csippent. Ujján a férfitest-darab
kívülre helyezve árválkodik.

Jó, ha Heideggerünkhöz fordulunk:
A jelenvalólét léte a gond.
S van, ki nem időről gondoskodik,
élete, ha úgy tetszik, kisszerű,
aprócska pepecsek körül forog.
Amit szeret, ízenként nyomja szét.

(Beírva a buszba)

Beírva a buszba: most benne ül.
Ettől aztán akár létezhet is,
juthat neki egy ülésnyi hely,
betűmagát ahol kinyújtaná.
Legyen csak névtelen, legyen csak ő,
egy némiképp felértékelt személy,
egy szubjektíve képzeltebb való,
véletlen hozta, titkos idegen.

Ki az élethez való akarat
képzetében asszonyként testesül,
s oda látszik, ahová lenni kell,
nyilvánvalóan fontosabb nekünk:
fáradt szemében hurcolja odább
világunknak legbensőbb lényegét.

(A kanülös ember)

Felszállnak, ő és egy szép gégerák.
Torkában a megmérhető idő
bármely napszakban lejáró bérlete.
De addig egy-egy út a volt buszon,
melyen reggelenként munkába ment,
bár nem tudja, mit élne újra még.
A ragaszkodó társ csak néha szól:
bentről az anyag sípol és hörög.

Mindenből a halál az olvasat.
Ha reklámnők mellére rátekint,
undorítja a buggyanó tumor.
Másra fordítja véreres szemét:
haladj tovább, csüggedt rágondolás!
Egyszer talán, de egyelőre nem.

(A városnéző busz)

Látva őket a Nagy Buszban, nyakig,
ahogy a világnéző póz dukál:
az állukat felkapják peckesen!
Így nem lelni mást, mint homlokzatot.
Mész hull a nyakba és történelem.
Merő pótlékot nyalnak a szemek,
a lélek a táj látszatán borong.
Alul kivár a sóvár piszkozat.

Amíg a Nagy Busz körbejár velük,
mint egy utazás a bédekkeren:
elmondhatjuk, hogy ott voltak, nem is.
A többi részük kétes tisztaság,
s mi ennyi kentaur után potyog.
Remélhető, hogy magjuk nem maradt.