Lackfi János

Két eltévedés, két hazatalálás

Kosztolányi Dezső: Vágy eltévedni; Illyés Gyula: Utolsó otthon

Az irodalmi klisék nyilván azért léteznek, hogy a figyelmesebb szemlélő a műhöz közelebb hajolva széttörje őket, amint régen egy levelet is, egy palack bort is csak úgy lehetett felbontani, ha a ráütött viaszpecsétet leszedték. A vers viszont nem hagyja magát szűk karámba keríteni. Kiutat talál, vagy éppen a kerítő jön rá, hogy magát zárta karámba, s a költemény mégis szabad. Példát rá? Íme az első...

Kosztolányi Dezső

Vágy eltévedni

Én már unom azt, hogy azért szeressenek, mert én vagyok.
Más az én vágyam. Eltévedni éjszaka a sivatagban,
mint a mesében. Menni a sűrű sötétben,
egy kis fényjel után, benyitni egy házba,
hol lámpavilág ég, s vígan lakomáznak.
Várni, amíg kínálnak, letelepedni
rakott asztalukhoz, étlen és szomjan,
csak mint kósza vándor, ismeretlen senki,
valaki, kinek a saruja csupa por.
Azután vigyázni, hogy nézi a gazda
lassan-evő szájam, gyorsan-ivó torkom
kortyait, a kezem, mozgó kezem árnyát
s megrendülő arcomat, oly jó szeretettel
gyönyörködve bennem, mint egy kutyában.

 

Nemrégiben olvastam, hogy valaki Kosztolányi feledhető ballépésének tekinti az 1935-ös Meztelenül-kötetet, ebben ugyanis Kosztolányi rímei, alliterációi, virtuóz ritmikája híján „nem az igazi”. Én inkább Szabó Lőrinccel értek egyet, aki szervesen a költő következetes, saját útvonalához tartozónak érezte ezt a könyvet. Az a Kosztolányi, aki porondra mer állni rímei nélkül, elakasztja lélegzetemet, megrendít és megdöbbent. Gyakorlatilag az Üllői úti fák korai dallamától kezdve azt hisszük, mindene a csengés-bongás, az időmérték, a hangfestés, a hangutánzás. A Meztelenül-ben erről a „mindenről” mond le, s ha még eddig nem lett volna nyilvánvaló, kiderül: ő a rímek nélkül is önmaga. Nem a keret teszi a festményt festménnyé, nem a forma a verset verssé. Kosztolányi összetöri a lírájával kapcsolatos közhelyek legmakacsabbikát, s még ma is akad, aki rettenetesen félreérti ezt a gesztust. Persze nem annyira gesztusokról van itt szó, mint inkább művekről: a nekem legtöbbet adó, bár nyilván kevésbé ismert versek közül igen sok található ebben a gyűjteményben. Mondhatjuk, hogy az a sor, amelyik így hangzik: „könny nélkül én nem-látó, vak vagyok”, nyafogás, nyápickodás, de ilyen elven a fél világirodalom kidobható az ablakon. És ott a Csomagold be mind, a Vigyázz, Az apa, a Magánbeszéd, a Tanár az én apám, a Bekötött szemmel, a Ha játszanak a gyerekek, mint ahogy más kötetekből is pár rímtelen darab, mint a Ha negyvenéves elmúltál, a Szavak a társaságban, de akár a Vörös hervadás vagy az Őszi reggeli is. Hol lenne az e kötetben kikísérletezett tónus nélkül a Marcus Aurelius? Nem slágerlistát akarok felvonultatni, nem erődemonstráció ez, csak jelezném, milyen egyoldalú képet rajzolunk olykor legismertebb kedvenceinkről is. A Meztelenül dikciója fordulópont, kulcsfontosságú pillanat. Ezzel az aranyfedezettel a háta mögött tudja megírni Kosztolányi a Számadás verseit: már senki (ő maga) sem gondolhatja, hogy képtelen lenne a forma mankója nélkül járni, gúzs nélkül táncra perdülni.

Ebből a kötetből való a Vágy eltévedni is. Első látásra mi sem természetesebb, mint a vers klisék közé jól illeszthető alapgondolata. Kosztolányi, a lelkében anarchista, nyughatatlan kozmopolita költő ezúttal sem fér meg a bőrében, elégedetlen a körbevevő kispolgári miliővel, életérzéssel, méretre szabott boldogsággal, s azt a vágyat dédelgeti (jóllehet beteljesíteni nincs ereje), hogy egy szép napon elvág minden társadalmi-családi köteléket, „ismeretlen senkivé”, nyilvántartatlan és -tarthatatlan egyeddé, azonosítatlan vándorrá vedlik vissza. Ama másik világban, ahová most átlép, személyazonosságára senki nem azért nem kérdez rá, mert idegensége eltaszítaná tőle az embereket. Épp ellenkezőleg: elfogadják olyannak, amilyen, tiszteletben tartják szabadságát, annyit mondhat el magáról, amennyit akar, s feltételezik, hogy amit rejteget, egészséges emberi szeméremből titkolja el, s nem azért, mintha lenne takargatnivalója.

Ilyen egyszerű (lenne) a képlet, ám a vers észrevétlenül, finoman rácáfol várakozásainkra. Először is az individualistának vélt narrátor az előre látott mozgásiránnyal ellentétben nem elsősorban a hagyománytól, a túlontúl langyos családi fészektől, hanem a modernitás legfőbb kincseként (afféle aranyborjaként) számon tartott egyéniségtől, az Éntől löki el magát. Nem akarja, hogy önmagáért, az individuum összehalmozott aranyrudaiért szeressék, éppen azt a köteléket tépi el, amely a kor ideáljaihoz köti.

A mesei-mitikus világ, ahová belépett, nem hasad „mindenféle könyvbe” beírt, nyilvántartott és megszámozott egyedekre, vagyis szabadabb, tágasabb és fenyegető kietlenségében is vonzóbb perspektíva. Kosztolányi hőse a XX. század másik nagy bálványát, a civilizációt is maga mögött hagyná, kifelé kívánkozik belőle. Ama sivatagi házban minden funkcionálisan egyszerű, nem esik szó a Kosztolányinál amúgy gyakran dicsőített villanyról, puszta „lámpavilág ég” (ami ez esetben egyszerű mécsest vagy petróleumlámpát jelenthet), és egyéb kényelmi kellékek jelenlétére sem következtethetünk. A romantika óta talapzatra emelt, szakrálisnak tekintett artisztikum nyomait is hiába keresnénk: sem művészeti korszakok kellékei („ódon, ónémet cifra óra”), sem átszimbolizált, jelkép értékű tárgyak nem bukkannak fel ebben a zárt térben.

Vagyis az eltévedés terepe egyfajta „megtisztított” tér, amely éppen spontaneitása által lehet mindannyiunk számára otthonos. Míg A szegény kisgyermek lapjain a biedermeier polgárházban felcseperedett fiúcska fog kézen, és vezet végig gyerekkora múzeumán, itt olyannyira univerzális díszletek közé kerültünk, hogy magunktól is „hazatalálunk”. Érdekes paradoxon ez: az eltévedés színhelye otthonná alakul át, még ha ideiglenes otthonnál többről nem beszélhetünk is. Rousseau s mások is a magántulajdon kialakulásától számítják az emberiségre nehezedő átok kezdetét. Ebben az értelemben a narrátor, mondhatni, otthonra talált a képzeletbeli-mesebeli térben, visszakerült az emberiség ősforrásához, belépett egy olyan világba, amelyben semmi sem az övé, mégis minden a rendelkezésére áll. A jelenet jobban emlékeztet (de ez is csak sejtelem) az evangéliumi agapékra, mint a platóni vagy plautusi evészetekre. Az ókorból ránk maradt két forrás egyike sokkal inkább ürügynek, a fennkölt gondolatok aláfestésének, a másik vérmes élvezetnek mutatja a lakomát. A Vágy eltévedni vacsorajelenetében sem túlságos bőséget, sem különösebb szellemi körítést nem találunk. Az ételből jut is, marad is, ráadásul az osztozáshoz valami többlet, az adakozás egészen egyszerű öröme, közösségi jellege járul.

Érdemes górcső alá venni a gazda és vendége közti viszonyt: előbbi a pantomim-előadásnak vagy árnyjátéknak kijáró tűnődő figyelemmel követi utóbbi mozdulatait. „Szeretettel” szemlél, ám itt már nem keresztényi, felebaráti szeretetről van szó, hisz az lelki munka eredménye, tudatosan kinevelt odafordulás. A „jó” jelző ennek az érzelemnek nemcsak minőségét vagy pozitív voltát, hanem mennyiségét, megfelelő adagolását, intenzitását is meghatározza. Vagyis ez a szeretet grammra pontosan annyi, amennyi jólesik a szemlélőnek éppúgy, mint a szemmel tartottnak. A versvég nagyon erős zárszava, a kutyahasonlat felkavaró: a minden reflexivitás nélküli, szemkontaktuson, nagyon kevés verbális elemen és taktilis kapcsolaton alapuló gazda–háziállat viszonyban adja meg a szeretet helyes léptékét.

Vagyis az eltévedni vágyó Kosztolányi mégis inkább visszatalált egy természetes (nem művi úton, lelki „tréninggel” kifejlesztett) önzetlenségen alapuló univerzumba, ahol az emberek közti viszony nem szorul magyarázatra, ahol a puszta nehézkedés a helyes mérték felé vonzza a gesztusokat, ahol nem kerül erőfeszítésünkbe jót tenni, sem a jót elfogadni. Azaz a versben a várttal épp ellentétes irányú mozgás következett be, a kör bezárult, az otthon szűkösségéből a világ tágasságába vágyakozó narrátor újra egy szűkös térben köt ki: meglelte az otthon archetípusát, azt a helyet, ahol kötöttség és szabadság (mint valami ideálisan elasztikus póráz) közösségbe kapcsol, anélkül, hogy féken tartana.

Illyés Gyula „hazatalálós” verse éppígy adja magát, és első pillantásra minden vele kapcsolatos várakozásunkat és előítéletünket beteljesíti.

Illyés Gyula

Utolsó otthon

Vágyom hazaérkezni éjszaka
egy piréneusi kis faluba;
hosszu nevében annyi szent meg x,
hogy tőle föllebb már posta se visz;
hogy föllebb tán már csak a csillagok
havasi birkanyája csavarog.
„Ki az?” – nyit ajtót anyám, nagyanyám,
ölelnek, kérdezgetnek, katalán
nyelven persze vagy baszkul, s én is úgy
felelem, fáradságos volt az út,
de másképp semmi ujság, megvagyok,
örülök, hogy hazait ehetem-
ihatom s végre – régi helyemen –
feledtető nagy álmot alhatok!

Az 1961-es Új versek-kötet Illyés első versgyűjteménye volt az 1956-os forradalom után. A fenti vershez érdekes adalék, hogy egyebek közt éppen ebben a könyvben írja le: „Emberiség, te hálóm, / hálóm s halam”. A Kosztolányi-féle Vágy eltévedni cím és az itteni első sor kezdete, a „Vágyom hazaérkezni” majdnem ugyanazt a szerkezetet ismétli, természetesen egymással ellentétes jelentésben. Illyés hazaérkezése mégiscsak kivándorlást jelent arról a terepről, ahonnan korábban az emberiséget vagy éppen közvetlenül hazáját szólította meg. A közszereplés mezejéről az emberi, személyes dimenzió felé emigrálna itt a költő, a kudarcokkal terhes közösségi cselekvés és megszólalás keltette fáradtság érződik a sorokból. A klisék megint kéznél vannak: Illyés olyan kis nép hazáját választaná elképzelt otthonául, amelynek saját hazájában az önrendelkezés joga sem adatott meg. Ahogy egy jól nevelt gimnazista (vagy gimnáziumi tankönyv) mondaná, a költő nemcsak hazaszeretetéről tesz tanúbizonyságot, de burkoltan, áttételesen az elnyomás ellen is szót emel. Nyilván ebben a kitételben is van némi igazság, csakhogy egy jó vers szövete mindig sokkal bonyolultabb, mint a belőle levont túl sommás tanulságok.

Ha nem előre kitervelt szimbólumfejtő technikával olvasunk, vagyis a szavakat nem tekintjük hieroglifjeleknek, amelyeknek csakis egyféle megfeleltetésük lehetséges, akkor mélyebbre jutunk jelentéseik erdejében. A hazatalálás vágya ismerős idegenségbe kalauzol: a hely, ahová igyekszünk, eldugott, isten háta mögötti falu, ám elbújtatottsága mégis a legtágasabb összefüggésbe helyezi. A csillagok „birkanyája” kozmikus távlatot nyit meg, tátongó űre, befogadhatatlan tágassága mintha emlékeztetne a Kosztolányi-féle sivatag mitikus végtelenségélményére. Ez a szülői ház ugyanúgy a semmi partján, vagy ha úgy tetszik, a minden peremén helyezkedik el, mint az, amelyikkel a Vágy eltévedni-ben találkoztunk, s lakói talán épp Isten szomszédai (aki nem járat postát, sem napilapokat). Vagyis az emberek benépesítette világ forgatagából olyan térbe kerültünk, amelyet emberfeletti erők magasfeszültsége telít. Kosztolányi az álságos, haszonelvű személyességtől menekül, Illyés a hasztalan önátadást, az eleve elbukott Don Quijote-harcokat hagyná maga mögött.

A nyelvkérdés is szórtabb képet mutat a vártnál: nem csupán arról van szó, hogy egy idegen számára érthetetlen és rejtélyes, ám a bennszülött szívéhez fonetikai lehetetlenségében is legközelebb álló idióma (a baszk, a katalán, avagy közvetlen értelmezésben a magyar) vonzza magához a narrátort, de arról az eredendő naivitásról is, amely elvágyakozásainkat jellemzi. Mert az első, mondhatni, szó szerinti (oly gyakran figyelmen kívül hagyott) olvasatban a magyar nyelven íródott költemény magyar narrátora mégiscsak megszabadulni vágyik a magyartól, s egy éppoly kacifántos karakterű, éppolyan elszigetelt státusú, de mindenképpen másik nyelv kötelékébe „igazolna át”. Tehát állíthatjuk, hogy a nyomasztó küldetésétől bizonyos értelemben szabadulni vágyó Illyés nem jut messzire, hiszen egy, a magyaréhoz hasonló státusú és elszigeteltségű nyelv hasonlóan börtönszerű közegében találja magát, ám a szökés kísértése nem egyszerűen a nagyvilág tágassága elől hazamenekvő honfi vágyképe. Ugyanakkor ez a verzió sem zárható ki teljesen, hiszen a francia irodalmi körökbe tökéletesen beágyazódott Illyés számára lett volna hely más, nagyobb irodalmi glóbuszon is, ő pedig ehelyett valóban az otthoni „szunnyadást” (igaz, olykor igencsak éber és mozgalmas álom volt ez) választotta.

A nyelvváltás egyszersmind jelenthet egyfajta újrakezdést is: a kicsinek tekintett nyelv és kultúra mezében küzdő-küszködő költő, ha újra kezdené pályáját, megint ugyanabba az emberpróbáló helyzetbe kerülne – vagy egyenesen oda kívánkozik, vagy elrendelésszerűen mindig ebbe a szerepbe hullana vissza, ez a szövegből nem derül ki. Az éjszakai érkezés viszont valószínűsíti a végső út, a halálközelség asszociációs körét is. Erre utaló jel az előkerülő anya és nagyanya figurája. Illyés a vers megírásakor hatvanadik életéve felé járhatott. Ha teljesen elvonatkoztatunk ettől a ténytől, és a narrátort húsz-harminc-negyven évesnek tekintjük, a két felmenői generáció jelenléte realisztikus elem lehet, így az újrakezdés motívuma válik valószínűbbé. Ha azonban a „fáradságos” út mögött egy megfutott (vagy legalábbis jelentős részben bejárt) életpálya kimerültségét véljük felfedezni, akkor legalábbis a nagyanya alakja síron túli árnyként, egy letűnt világ fantomjaként idéződhet meg itt. Ehhez a feltételezéshez még csak túlzottan élénk fantáziára sincs szükség, hiszen a „világ végén kicsi ház” képzetének nem egy részeleme népmesei valóságot idéz, e tekintetben megint kapcsolódva Kosztolányihoz, aki úgy téved el, „mint a mesében”.

Az előlibbenő (ezúttal női) árnyalakok és a Vágy eltévedni evés közbeni árnyjátéka is párhuzamba állítható, nem beszélve az evés-ivás mindkét helyütt fellelhető, alapvetően közösségképző, a közösségbe kapcsolódást jelképesen megidéző motívumáról. Kosztolányi éberen végzi, Illyés álomba zuhan. A feledtető nagy álom helyhez köt, rögzíti az ottlétet („régi helyemen”), ám egyszersmind eloldoz, feloldoz a kötelesség teljesítésének, a felelősség vállalásának terhe alól. Illyés szabadulása tehát valóban jónási menekülés a prófétai szerep elől, még ha a cethal gyomra az ősbárka, az otthon, a világrajövetel koordinátapontja is.

Kosztolányi hazatalál, hogy levethesse a társadalom mesterséges kötöttségeit, és valódi önmaga lehessen. Illyés elkóborol nyelvéből, nemzetétől, hogy a legszorosabb, vér szerinti közösség, a család körében alhassa halálba, halhassa álomba magát. Kosztolányi eltéved, hogy hazataláljon az emberek mitikus közösségébe. Illyés hazatalál, hogy kiszakadhasson az emberiség nagy közösségéből, és a személyes lét régióiban elmerülve iktassa ki egyéniségét a világból. Egyik költő sem hazudtolja meg magát, s nem is szolgálja ki az őt elemzők által felállított előzetes várakozásokat. A költészet tárva-nyitva áll, mint egy ház, az ember odabenn – ha így, ha úgy – mindenképpen rokonaira talál. Tessék belépni!