Mi az, amiben élünk?

Az irodalmi szociográfia napjainkban – Csoóri Sándor, Elek Tibor, Oláh János, Rott József kerekasztal-beszélgetése

Elek Tibor: – Napjainkban az embereket az irodalom ügyeinél sokkal inkább foglalkoztatja az, hogy mi lesz az ország sorsa. Nekünk azonban ma éppen olyan irodalmi témánk van, ami nagyon összefügg azzal is, hogy milyen az ország állapota, és hogy a mi ismereteink az ország állapotáról milyenek. Az irodalmi szociográfia napjainkban, erről fogunk beszélgetni. Azért hívtam meg vendégnek két folyóirat, a Hitel és a Magyar Napló főszerkesztőjét, mert az ő lapjaikban az elmúlt hónapokban kiemelten foglalkoztak a szociográfia műfajával. Olyan sorozatokat indítottak, amelyekről érdemes talán beszámolni. Meghívtunk egy aktív szociográfus írót is, Rott Józsefet, akinek tavaly jelent meg a Sárréti sors című szociográfiája, és a Hitel ez évi egyes számában is olvashatjuk a Bányászgyász című szociográfiáját.

Éppen tőle idéznék bevezetőként két gondolatot. Két évvel ezelőtt egy interjúban mondta Rott József: „Rendkívül fontos lett volna, de talán még ma sem késő az ország szociográfiai feltérképezése, látlelet és esélylatolgatás a jövőre nézve.” Most pedig az említett Bányászgyász című, Komlóról szóló szociográfiájának bevezetőjében, amikor egy kiadói vezetővel tárgyal az író, az elbeszélő, a vita során mondja a kiadóvezető: megérett a helyzet a valóság ábrázolására. Azt szeretném kérdezni tőletek, először is a főszerkesztő uraktól: ti is egyetértetek azzal, hogy megérett a helyzet a valóság ábrázolására? Miért is indítottátok épp most ezeket a szociográfiai sorozatokat, amelyeket néhány szóban be is mutathatnátok?

Köztudomású, hogy nálunk az irodalmi szociográfia igazából a ’30-as években volt nagy jelentőségű, a falukutató mozgalomhoz kapcsolódóan, és az is, hogy a ’60-as, ’70-es években is az egyik meghatározó műfaja volt a magyar irodalomnak, a Magyarország felfedezése-sorozat indítása idején. Aztán a ’80-as, ’90-es években mintha fokozatosan eltűnt, kiszorult volna az irodalmunkból. Vajon most újra eljön az ideje?

Csoóri Sándor: – Mielőtt válaszolnék erre a kérdésre, a lelkiismeretem megnyugtatására szeretném megjegyezni, hogy amennyire fontosnak tartom magát a műfajt, a nevét, az elnevezést annál kevésbé tartom szerencsésnek. Szociográfia? Olyasmi ez, mintha a két háború közt Zámolyon Henriettának vagy Zsanettnek nevezték volna a lányokat, a fiúkat meg Arnoldnak. Valahogy nem illik bele a képbe. A szó mögött nem sejlik föl, nem lüktet ott az irodalom világa. Márpedig a szociográfia Magyarországon nélkülözhetetlen műfaj. Illyés azt írja egyik, Babitsról szóló tanulmányában, hogy: „Jó hazafias költészetet rossz hazájú népek szoktak nyújtani…” Ez szó szerint érvényes a szociográfiára is. Jó szociográfiák általában rossz hazájú népek életéről szólnak. A vers, a regény, a novella, a dráma olyan szellemi légkörben születhetik csak meg, ahol a valóság fölött komoly spirituális erőtér feszül, és ahol az élmény minden salakjától megszabadulva tapasztalattá, megrendüléssé, azaz: művészetté válhat.

Nálunk a valóság sokkal, de sokkal nehezebben lényegíthető át. Az elintézetlen ügyek összemosódnak, hegyekké állnak össze, és gyakran csákánnyal kell őket szétverni, hogy a lényegükhöz közelebb lehessen férkőzni.

A valóságirodalomnak ebben a folyamatban van rendkívüli szerepe. A költészettől idegen a magyarázkodás, az elemzés, a nyers tények fölötti seregszemle. Idegen a szépprózától és a drámai művektől is. A valóságirodalomnak pedig – ha nem is kizárólagosan – egyik legfontosabb föladata épp a föltárás, az okok kinyomozása. Egy aránylag jól működő társadalomban az okok előbb-utóbb maguktól kiderülnek, ellenben egy csikorgó, reumás, zűrzavaros társadalomban álcázzák magukat, letántorognak az alvilágba, vagy közönyösen viselik züllöttségüket.

Elek Tibor: – Ilyennek látod a mai magyar közéletet?

Csoóri Sándor: – Vitaminhiányosnak. Ami az én értelmezésemben azt jelenti, hogy valósághiányban szenved.

Elek Tibor: – Vajon miért?

Csoóri Sándor: – Sok oka van ennek. Az egyik oka feltétlenül az, hogy 1990 óta az irodalom elveszítette hagyományos szerepét. A felvilágosodás kora óta a tizenkét évvel ezelőtti fordulatig szellemi életünk főszereplője volt. Minden létkérdésünk – akár riadalomként, akár reményként – először az irodalomban jelent meg, s később így lett belőle politika. Az egész reformkor mire volt válasz? Berzsenyi mellbevágó soraira, hogy: Romlásnak indult hajdan erős magyar! / Nem látod, Árpád vére miként fajul? Vagy Vörösmarty Zalán futásának a kezdetére: Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban stb. stb. A Nemzeti Múzeum oszlopos, klasszikus épülete már-már Berzsenyi verssoraira épül… De idézhetem Petőfit is, aki azt vallja: Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék… Ugyanezt
kimutathatnánk Ady, Móricz, József Attila, Németh László, Illyés Gyula és mások műveivel kapcsolatban is. Az 1956-os forradalmat is az irodalom ébredése, magára találása előzte meg. S nagy szerepe volt a szocializmus, a Kádár-rendszer fölszámolásában is. Én még jól emlékszem azokra az évekre, amikor egy-egy író-olvasó találkozóra három-négyszáz ember is összesereglett.

Nézz körül, hányan jöttek el erre a találkozóra! Húszan? Harmincan? Diákkoromban én még azt tanultam, hogy az igazi irodalom megelőzi korát. Illyés később elbizonytalanított.
A fönti gondolatot azzal egészítette ki: hátha a kor marad el tőle? Én viszont Illyést azzal egészítem ki rosszkedvűen, hogy ma az irodalom marad el a korától.

Hittünk annak a babonás elképzelésnek, hogy évszázadokon át azért kényszerült rá az irodalom a közéletiség konok vállalására, mert nem voltak intézményes lehetőségei a politizálásnak, bezzeg a parlamenti demokrácia megteremti ezt, és az írók ezután kizárólag csak az irodalom esztétikai gondjaival foglalkozzanak! Nem kell a társadalom ezerféle bajával megtömött batyuit cipelniük!

Tizenkét év alatt kiderült, hogy legjobban az a terület szikesedett el, amelyet régen az irodalom gondozott: az erkölcs világa, az emlékezeté, a nemzeti önismereté, az anyanyelvé, a valóságé. Most, áprilisban zajlott le a parlamenti választás első fordulója. Szégyenkezve kellett rádöbbennünk arra, hogy mindenki rosszul ismerte ezt az országot, ezt a népet. Fogalmunk sincs arról, hogyan gondolkodik. Arról beszéltek, mindkét oldalon, hogy vannak rejtőzködő szavazók. Mintha nem ilyen-olyan demokráciákban élnénk, hanem valamiféle mesében. Ezek a bizonyos rejtőzködő szavazók jól megszimatolták a történelmi alkalmat, és eldöntötték a választást. Ma már világos, hogy a „rejtőzködők” zöme a régi rendszer híve volt. Vagy olyan, akit utólag a Kádár-rendszer közvetlen haszonélvezőjének mondhatunk, vagy olyan, aki ha választani lehet, csak azt választja, amit már megismert.

Ha az elmúlt tíz évben született volna néhány alapos látlelet az országról, néplélektani mű, társadalomrajz, nem állnánk leesett állal a politikai lelátókon.

Elek Tibor: – Hogyan próbáltatok ti a Hitelnél változtatni ezen a helyzeten?

Csoóri Sándor: – A Hitel szerkesztői már régóta föl szerették volna éleszteni – használjam én is a régi műfaji megjelölést – a szociográfiát. Volt néhány kiszemelt emberünk: Rott József, Szikra János, Tódor János, Csendes Csaba, Pillich László, Körmendi Lajos. De hát a megbízásukhoz pénzre lett volna szükségünk, mert egy olyan fiatal írónak, akit nem ültetett vállára a posztmodern, a liberális irodalomkritika, arra sincs pénze, hogy vonatjegyet váltson az ország távolabbi részébe. Hát még arra hogyan volna, hogy két-három hónapig lakást béreljen valahol, rendszeresen étkezzen, sőt meghívjon valakit egy korsó sörre.

Mihelyt sikerült összekalapozni valamennyi pénzt, azonnal megbíztunk néhány tehetséges fiatal írót, például az asztalnál itt ülő Rott Józsefet.

Az első izgalmas írás, amelyet a januári számunkban közöltünk, Szikra Gazdasági Trianon című írása volt. A Győrben megtelepült Danone-cég globalizációs „duhajkodását” jártuk körül. Akkor még nem tudtuk, hogy néhány hónap múlva olyan miniszterelnöke lesz Magyarországnak, aki a hasonló világcégek édeni illatát szívja be legszívesebben. A közelükben ugyanis egy-egy támogató fejbólintás 30-35 milliót is megér. Istenem, mennyi szociográfiát lehetne íratni ennyi pénzből!

A következő társadalomrajzunk a Bányászgyász volt. Rott József megrendítő, tragikus,
lírai beszámolója Komlóról, a társadalmi létezés peremére sodródott városról. A harmadik
Tódor János írása, ez a balkanizálódás szörnyű ragályáról ad hírt. Az Örs vezér téren bárki összetalálkozhat vele. Én magam, évekkel előbb, Nagyváradon borzadtam el tőle először. Kolozsvárra tartottam, de az egyik Körös-híd javítása miatt nem a megszokott úton mehettünk. Elterelték a forgalmat. Az ideiglenes út Nagyváradnak olyan részén kanyargott tovább, ahol még nem jártam. A látvány siralmas volt. A házak előtt dülöngő piaci bádogbódék, az utca közepén rohadt paradicsomkupacok, eldobált üvegek, deszkarekeszek… Macedóniai és dobrudzsai lezüllés. Íme, Ady Endre városa, a Körös-parti Párizs! Itt született az a szellem, amely – Ady szavaival szólva – képes volt Nyugat ellen is Nyugatot hozni? Egy modern magyarságvíziót? Hát mi történt velünk? Ezt hozta Trianon? A román győzelem? Vagy a szovjetek hozták a szocializmus ráadásaként? Az elszegényedés legújabb „hulláma”? Ki kéne deríteni.

De számtalan új téma kínálkozik még a föntiek mellett. Például: ahogy Illyés Gyula a puszták népéről készített szociográfiát, nekünk, mondjuk, a bankok népéről kellene. Erről a világról egy izgalmas könyv óriási robbanás lenne. A mindennapos információabrakoltatás után a tömeg bizonyára meghökkenve emelné föl a fejét: mi is történik körülötte? Örülök, hogy a Magyar Naplót is izgatják ezek a kérdések.

Elek Tibor: – Hallgassuk meg akkor Oláh Jánost is, hogy a Magyar Napló hogyan próbálja meg a szociográfia műfaját feltámasztani. Városszociográfiákkal? És egyáltalán, mi a véleményed erről az egész problémáról?

Oláh János: – Kezdeném ott, hogy amikor én ’94-ben a Magyar Naplóhoz kerültem, akkor is az volt a véleményem, hogy helyet kéne adni az olyan irodalomnak, amelyik az igényes szembenézést vállalja azzal a környezettel, amelyben születik. Most az irodalmi ideált az egyetemeken alakítják ki, és egy mesterséges konstrukciót igyekeznek létrehozatni az írókkal, olyat, amelyik a környezetre nem reflektál. Megfigyelhető ez sok tehetséges fiatal írónál, belenézek a könyveikbe, s azt tapasztalom, hogy egyetlen főhősnek sincs magyar neve. A helyszíneknek vagy angol, vagy francia, vagy lengyel, vagy valamilyen köztes nevük van. A leírásokban karakteres magyar miliő nem jelenik meg. Ezek egyébként sokszor színvonalas írások, szerzőik azonban irtóznak attól, hogy szembenézzenek azzal a valósággal, amiben élnek. Jobb, ha Varsóban vagy Prágában játszódnak a történetek, akkor is, ha történetesen írójuk nem tud se lengyelül, se csehül, egyszer járt talán egy hétig Prágában, Varsóban, tehát nem igazi élményt, csupán egy felületes kapcsolatot jelenít meg, így próbál menekülni attól a felelősségtől, ami véleménynyilvánításra sarkallná, hogyha a valóságos helyzettel próbálna szembenézni. Ezért gondoltam arra, hogy mindenképpen ösztönözni kellene azokat az irodalmi kezdeményezéseket, amelyek vállalják a környezet megjelenítését, a társadalmi feszültségek elemzését. A műfaji határok igen tágak, a szépirodalmi megközelítéstől a tudományos elemzésig, a riporteri tudósításig, a publicista eszmefuttatásig minden megoldás alkalmas arra, hogy a modern népismereti irodalmat gazdagítsa. Burány Béla például tudományos esszék sorában jeleníti meg a délvidéki magyarság léthelyzetét, kitűnő könyvei mégsem kapják meg idehaza a kellő figyelmet. Ferenczes István Székely apokalipszise megjelent több évvel ezelőtt Erdélyben. Itthon senki sem ismeri. Ezért adtuk ki újra, hogy a magyar olvasók is rátaláljanak erre a fontos könyvre. Lőrincz György az erdővidéki magyarság életének hiteles krónikása. Beke Györgyről talán fölösleges is beszélni, hiszen ő a műfaj élő klasszikusa. Nemrég jelent meg a Magyar Naplóban Faludi Ádám Tatabányát bemutató lírai-groteszk városképe, amely egyszerre város- és kortörténet és igazi, műfajteremtő szépirodalom. Nem arról van szó hát, hogy nem születnek értékes szociográfiai művek, hogy a műfaj idejét múlta volna, esetleg megújulásra képtelen, hanem arról, hogy ennek az irodalomnak tudatosan hátat fordított a magyar közvélemény, a magyar politika és a magyar hírközlő szervek is. Nagy Zoltán Mihály Sátán fattya című könyve igazi szépirodalom, egy megerőszakolt kárpátaljai lány balladája, de hiteles rajza a leigázott, megnyomorított falu lelkiállapotának is, olyan könyv, amelyet minden iskolában tanítani kellene, abból a felelősségből született, ami a magyar irodalmat a kezdetektől máig jellemezte, mégsem hajlandó tudomást venni róla a közvélemény. Annak ellenére, hogy tavaly megkapta Az Év Könyve díjat a regénykategóriában, a szerzővel egyetlenegy napilap, egyetlen televízió, egyetlen rádió nem készített interjút, az eseményt mélységes csönd övezte, ugyanakkor, amikor egy-két nem díjazott regényt óriási csinnadrattával fogadtak a tömegközlés véleményformálói. A könyv azonban így is szerez híveket magának, akiknek a kezükbe adtam, elfogulatlan emberek, azt mondták, le se tudták tenni, egy éjszaka elolvasták, mert úgy érezték, el kell olvasniuk, tudniuk, érezniük kell mindazt, amivel csak ez a könyv képes megismertetni őket, de ami az ő sorsuk is, mindnyájunké. Tehát, még egyszer mondom, nem az a probléma, hogy a magyar irodalom elveszítette volna a valóságérzékenységét, felelősségét, hanem az, hogy az oktatásban, a tömegkommunikációs műhelyekben nem vesznek róla tudomást, az álproblémákat boncolgató, zavarosságukkal, véleménynélküliségükkel tüntető szövegekkel helyettesítik az igazi műveket.

Ahhoz, hogy a népi irodalomnak akkora visszhangja lehetett, a hívó korszellem mellett egy olyan miniszterelnökre is szükség volt, mint amilyen Teleki Pál volt. Kellett hozzá az ő vándorkönyvtár-programja, a 30 ezer példányos népismereti könyvsorozata. Nem sajnálta rá a pénzt. Manapság a politikusok egyetlen nagyszabású irodalmi programot sem támogatnak, nem éreznek fontosnak, még annyira sem, mint akár egy másodosztályú, pár száz nézőt vonzó futballcsapatot vagy sörös-virslis-táncdalos majálist. Mintha ellenségnek tekintenék a felelős írástudót.

Mégis, a közönyös légkör ellenére is sikerült néhány tervünket megvalósítani. Önképünk az ezredfordulón című pályázatunkra mintegy 10 ezer oldalnyi kézirat érkezett, aminek legalább egyharmada kiadásra érdemes. Ezek közül a kéziratok közül eddig hat könyvet jelentettünk meg.

A Magyar Napló hasábjain jelentkező városesszé-sorozatunk most indult, eddig két írást közöltünk, Békéscsabát Sarusi Mihály, Tatabányát Faludi Ádám mutatta be.

Elek Tibor: – Itt az ideje, hogy egy szociográfiákat ma is író alkotót is megkérdezzünk arról, hogy ő miért is gondolja azt, megérett a helyzet a valóságábrázolásra. Miért fogott hozzá a sárréti ember mai életének bemutatásához, megörökítéséhez vagy a komlói bányászsors mai aktualitásainak felmutatásához?

Rott József: – A Bányászgyász elején a kijelentés, hogy megérett a helyzet a valóságábrázolásra, természetesen ironikus megfogalmazás. Nem érett meg a helyzet. Tizenkét esztendeje művelem azt a műfajt, ami közel áll a szociográfiához. Tehát valóságalapú, de jobbára fikció. A Hiteltől arra kaptam felkérést, hogy valódi szociográfiát írjak. Ez külön kihívás volt. Mert mindeddig kerültem, ami magammal, a személyemmel kapcsolatos. Tehát a valóságismeretemre mindig rárakódott a fikció. Kitaláltam a szereplőket, és úgy bonyolítottam a cselekményt, ahogy számomra kedves volt… Amikor belenyúltam ebbe a témába, rá kellett jönnöm, hogy ez valami hátborzongató. Tucatnyi esztendeje kerülgettem ezeket a kérdéseket, és egyszerre benne voltam a közepében. Rájöttem, hogy ez valóban kemény dolog, az ember bőrére megy… És úgy hozta az élet is, hogy mire megjelent a Hitelben ez a szöveg, meghalt az apám. Ő a központi szereplő, meg én, és a nemzedéki kapcsolat, a kettőnk közötti ellentét. Az úgynevezett szocialista korszak, és benne mi, ellehetetlenítve. Tehát duplán drámai lett a helyzet, olyannyira, hogy komoly válságba kerültem, mert összemosódtak a történetek. Pontosan: mintha apám halálát is okoztam volna az őszinteségemmel. Holott megírom a szövegben, már évek óta nem olvasott, csak kioktatott, egyfolytában önvédelmet keresve a múltjára, azokat a valóságtorzító évtizedeket retusálva… Ezért mondom, önveszélyes szociográfiát írni. Mert kitárulkozol, megmutatsz egy népcsoportot, egy kisebb egységet, miközben a világnak az a része, amely nem törődik másokkal, gondtalanul habzsolja az életet, halmozza a javakat, és fütyül rád, rátok. Egyszerűen semmi más nem lehet a végeredmény, mint a nevetségesség vagy a kisemmizetté válás. Szerintem ez a probléma lényege, mindaddig, amíg nincs egy olyan erős közeg, ami meg tud ettől védeni. Vagyis hogy legyünk többen, akik úgy írunk, akik együtt tudunk gondolkodni, akik között valóba eszmecsere van, és nem ellenségeskedés. Olyan szellemi élet, mint annak idején, amikor a prózaíró még tudott és mert drámát írni, amikor a színész szerette a rendezőt és a szerzőt, amikor a jegyszedő nénitől kezdve összetartozott mindenki. És a kultúrák egységét képviselte. Manapság ez nincs. Valóságtudatunk sincsen, ahogy azt Csoóri mester mondta.

Elek Tibor: – A Sárréti sorsról nem beszéltél. Arra nem kaptál támogatást, ösztöndíjat senkitől, mégis megírtál egy egész könyvnyi terjedelmű irodalmi riportot, irodalmi szociográfiát Vésztő és környéke lakosairól. A motivációk érdekelnének továbbra is. Mi hajt egy mai fiatal írót arra, hogy ilyen, látszólag haszontalan, nem támogatott, senki által nem vagy csak kevesek által értékelt műformához fogjon, ami ráadásul még önveszélyes is, ahogy mondtad? Én, aki szintén ott élek a környéken, tudom, hogy ráadásul a helyi hatalmasságokkal is szembekerültél miatta.

Rott József: – Összetett kérdés, mert ebben benne van a saját sorsom is. Hogy megtanultam, mert meg akartam tanulni, mások sorsára figyelni. Úgy választottam társat is – a feleségem gyakorló pszichológus. Naponta hozza haza a társadalmi válsághelyzetet mind több oldaláról megmutató eseteket, és megbeszéljük őket… Ha kimegyek az utcára, egy fejtartásból, egy gesztusból sok következtetést le tudok vonni. Több helyen megfordultam, laktam ebben az országban, és a fájdalomra, az emberi ellehetetlenülésre, amivel itt is, ott is találkoztam, megpróbáltam választ keresni. A Sárrétre, feleségem otthonába a kíváncsiság vitt. Először írtam néhány alakrajzot, utána egyre jobban belemélyedtem a falutörténetbe. Hogyan viszonyulnak egymáshoz az emberek, a különböző nemzedékek, miképp változtak a belső viszonyok, hogyan érintették őket a különböző történelmi változások; ebből kerekedett ki a könyv. Négy-öt év alatt. Nem siettettem. Megvártam, míg kiforrja magát az anyag. És akkor jelentettem meg, amikor úgy éreztem, semmi jelentőset nem tudok már hozzátenni… A helyi hatalmasságok pedig a valóságban kerti törpék, ezért velük most külön nem foglalkoznék.

Elek Tibor: – Beszéljünk egy kicsit a műfaj természetéről és ezáltal a történetéről is. Nagyon izgalmas műfaj ez, mert határterületen áll. Kérdéses, hogy mennyire irodalom és mennyire tudomány, mennyire szociológia. Vannak, akik azt mondják például, hogy a ’30-as évek szociográfiái – a nagy népi írói szociográfiák – közelebb álltak a tudományhoz, a szociológiához, mint az irodalomhoz. Ugyanakkor a ’60-as évek szociográfiáiban – például amiket Csoóri Sándor is írt, többek között a Tudósítás a toronyból-ra gondolok – mintha az irodalom lenne erősebb. Mi a véleményetek erről szerkesztőként, íróként, hogy viszonyulnak ebben a műfajban egymáshoz a különböző minőségek? És hogyan alakult, változott szerintetek a műfaj eddigi története során?

Csoóri Sándor: – Ez a néhány gondolat, amit érintettél, komoly választ, azaz: komoly tanulmányt igényelne. A szépirodalom nem létezhet fikció nélkül, a szociográfia viszont a szépirodalom eszközei nélkül elképzelhetetlen a számomra. Illyés Puszták népe című művében a valóság adott, a fikció: a lírai én érzékeny és gazdag tudata. Magáé Illyésé. Én bele se kezdtem efféle műfajú írásba, ha két-három novella erejű történet nem izgatta a képzeletemet.

Ami pedig a magyar irodalom karakterét illeti, ez a szociografikus jelleg már Zrínyi Miklósnál megjelenik. A Török áfium – némi túlzással szólva – beillene egy „országszociográfiának”. A kései utódok egy-egy társadalmi osztályról vagy rétegről adtak képet, Zrínyi egy egész nemzetről. Itt említhetjük meg az erdélyi emlékiratok szerzőit. Később Petőfi útleírásait. Mindkét útleírása tele van a valóságirodalom elemeivel. Felső-Magyarországon utazik, ha jól emlékszem, Királyhelmecen, s kenyeret szeretne venni, de nincs a faluban kenyér. Sőt, a valóságirodalom remek példái közé sorolhatnánk az olyan verseit, mint a Kutyakaparó, A puszta télen,
A csárda romjai és még jó néhány hasonló. Költészet és szociografikus valóság összeforrva jelenik meg bennük. Előképei ezek a lírai szociográfiának.

Hirtelen eszembe jut egy név, Petelei István neve. 1884-ben egy olyan szociográfiát ír a Mezőségről, amely Móricz, Kodolányi, Illyés, Féja őspéldája lehetne. De ugyanígy megemlíthetem Bartha Miklós Kazárföldön című szociográfiáját is.

A Nyugat nemzedékét nem a részletek, hanem a nagy irányok, a nagy célok foglalkoztatták. De amikor ezek elvesztek, Trianon után el kellett kezdődnie a nagy leltárkészítésnek: mi maradt meg, mi veszett el, mi züllött szét, s mit lehet még újra kilombosítani? A kényszer önismeretünket gazdagította. Jól példázza ezt a Puszták népe és Babits Mihály esete. Babits az ország egyik legműveltebb embere. Sőt Európáé. Ő írja meg Az európai irodalom története című lenyűgöző művet, amely a korabeli tudás csúcsteljesítményének is tekinthető, de a puszták népéről, amely húsz-harminc kilométernyire él szülővárosától, Szekszárdtól, semmit sem tud. Egyszóval elmondhatjuk, hogy a valóságirodalom hatvan-hetven kötete nélkül a magyar irodalom egyszerűen csonka volna és szegényes.

Természetesen ebbe a hatvan-hetven kötetbe beletartoznak a mi ’56 után írt társadalomrajzaink is.

Hogyan születtek meg ezek?

1956 után az ország valóságos helyzetéről, közállapotairól semmit sem lehetett közvetlenül megírni. Újságcikkek? Publicisztikák? Valóságinterjúk? Ezek elképzelhetetlenek voltak. De a két háború közti szociografikus irodalomhoz, mivelhogy ez baloldali, azaz forradalmi hagyománynak számított, lehetett kapcsolódni.

A hatalom álszenteskedése jött tehát kapóra néhányunknak. Amennyire tudtuk, ki is használtuk ezt. Nem is tehettünk mást, hiszen szemünk előtt zajlott le a parasztság többszázados életének legdrámaibb eseménye: a szövetkezetesítés, vagy nyersebben fogalmazva: a kolhozosítás. Politikai diktatúra és civilizációs kényszer indított támadást a paraszti társadalom ellen. Szörnyülködés és modernizációs remény kavargott még az én fejemben is egy ideig. Párosával zuhogtak rám a történetek. Ha épp ezekben az időkben nem csábít el a film – ekkor készítettük Kósával és Sárával a Tízezer napot és a Földobott kőt –, valószínű, hogy a Tudósítás a toronyból és az Iszapeső címűn kívül még két könyvet írok erről a korszakról.

Az egyik könyv fejben már készen is volt bennem. A történet, amely köré maga a könyv szerveződött volna, néhány mondatban is elmondható. X. faluban is durva erőszakkal alakították meg a szövetkezetet. Az erőszak annyira megrontott mindent, hogy a faluban még elnököt sem találtak. Idegen faluból jelölt ki egy „megfelelő” embert a járás. Az idegen elnök jéghideg fejjel tudott intézkedni, hisz se rokona nem volt a faluban, se boldog őse.

Ez volt az az időszak, amikor a gépesítés mámoros programja arra kényszerítette a szövetkezeteket, hogy megszabaduljanak a lovaktól. Minek a lovak, ha jönnek majd a traktorok! Legföljebb nyolcat-tízet hagytak csak meg ilyen-olyan hagyományosabb munkákra, a többit vitték a vágóhídra, vagy eladták ravasz és nagy pénzű olasz lócsiszároknak.

A szóban forgó falu téeszelnöke is túladott a lovak zömén, de mivel járatlan volt a paraszti világban, a meghagyott lovak közt két kancának is megkegyelmezett. Valószínű azért, mert szemre szépek voltak.

Később ebből robbant ki a tragédia. A kancák sárlani kezdtek. A kocsis följebb valónak tartotta a természetet, mint az elnököt, és a saját feje után elvitte a két lovat födöztetni. Az eseményről jó ideig csak a csődör gazdája tudott, és ő maga. Az elnök nem. De ahogy telt-múlt az idő, a téesztagok is értesültek a dologról. Azonban jó összeesküvőként hallgattak róla. A kancák gömbölyödtek, és időre megszületett a két csikó.

A téesztagok munka után be-benéztek az istállóba megcsodálni a két gyönyörű lópalántát. Az ősi öröm egyúttal igazi dac is volt. Az elnök elleni nyílt tüntetés. Üsse meg a guta a pasast, ne higgye, hogy mindenkinek parancsolhat. Például a természetnek nem.

Az elnök talpnyalói egyre azt susorászták, hogy a csikóügyből baj lesz. Előbb nevetségessé teszi a tagság a vezetőséget, aztán fölibe nő. Az elnök névnapján lerészegedtek, elmentek éjjel az istállóba, s durungokkal agyonverték a két ártatlan csikót.

A történet szimbolikus. Benne van az egész korszak. A parasztság tönkretétele. Kicsiben az ’56-os forradalom is és a megtorlás is. Dokumentum és költészet együtt.

Elek Tibor: – Látom, sok megírni való történeted van. Azért megkérdezem az urakat is, hogy az eredeti kérdéshez, amely a műfaj természetére vonatkozott, van-e valami mondanivalójuk.

Oláh János: – Megmutatom azt a pár könyvet, amit kiadtunk.

Csoóri Sándor: – Mielőtt még János fölmutatná a könyveket, annyit hozzátennék a témához, hogy a szociológia az észhez, az értelemhez szól, a szociográfia, ha bőven vannak benne a föntihez hasonló történetek, az érzelmekre szinte úgy hat, mint az irodalom. Az irodalom megújulásához pedig időről időre szükség van a valóság szociografikus értelmezésére. Azt hiszem, József Attila talán sose írta volna meg, vagy ha igen, másként írja meg a hét szonettből álló Hazám című versét, ha ihletőerőként nem lett volna jelen az irodalmi életben a szociográfia.

Oláh János: – Szeretném bemutatni társadalomismereti sorozatunk eddig megjelent köteteit. Szabó Ferenc Az abortuszkérdés és a magyar társadalom századunkban című könyve a szakirodalom áttekintése, értékelése, problémavázlat. Kőváry E. Péter Ez az a föld című riportgyűjteménye a földkárpótlás békési bonyodalmairól szól. Pető László Araszolókja a jászsági újrakezdőket mutatja be szociológiai életinterjúk formájában. Balla D. Károly Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében címmel megjelent könyve publicisztikai írásokból áll. A kárpátaljai magyarság kétségeit mutatja be. Ircsik Vilmos Akinek nincs otthona címmel egy bakonyi német falu történetét írta meg. A németek kitelepítését és a felvidéki magyarok áttelepítését kísérő konfliktusokat ábrázolja személyes indulattal. Cs. Gergely Gizella egy erdélyi falu rajzát adja, könyve egyszerre önvallomás, és néprajzi megfigyelések tárháza.

A magyar szociográfia, amit mi szociográfiának nevezünk, a ’30-as években élte virágkorát. Akkor is több műfaj képviseltette magát benne. Kovács Imre Néma forradalma társadalomelemzés, igazi szociológiai mű akkor is, ha politikai indulatok is felfedezhetők benne. Veres Péter Számadása vagy Illyés Gyula Puszták népe című munkája, Sinka István Fekete bojtárjáról nem is szólva, igazi irodalmi művek, noha a valósághoz az emlékezet és nem a fikció segítségével közelítenek. A magyar prózai hagyományban ez az önelemző készség igen régi. Mikes Kelemen Törökországi levelei a Rákóczi-emigráció szociológiai képét is felrajzolják a kitalált édes nénémhez írott fanyar vallomásokban. Olyan értékes irodalmi hagyománynak vagyunk az örökösei, amelyet kár megtagadni holmi átfutó divatokért. Inkább folytatni kell, új hangon megszólaltatni a régi felelősséget. Czine Mihály halála előtt talán az utolsó előadásában azt mondta, hogy a népi írói felfogás elsősorban magatartás kérdése. Igaza volt. A magyar írástudók évszázadok óta változatlan felelősségtudata, népi szemlélete nem stílusjegyek függvénye, hanem elsősorban magatartás, a sajátos magyar léthez való viszony, amely a legváltozatosabb műformákban nyilatkozhat meg.

Elek Tibor: – Jóska, nálad az irodalmi motivációk erősebbek vagy a társadalomábrázoló szándék a szociográfiák írásakor? Mennyire fontos az irodalmi megformálása annak a valóságanyagnak, amit bemutatsz?

Rott József: – Nem akarom mérlegelni, nem is az én feladatom.

Elek Tibor: – Rendben, akkor az utolsó kört kezdjük veled. Korábban, például a ’60–’70-es években, az úgynevezett szocializmus korában nyilvánvalóan voltak politikai, ideológiai akadályai a szociográfiák írásának. Láttok-e ma hasonló vagy akár más természetű akadályokat, amik hátráltatják az írót? Például olyan kérdésekkel szembesültök-e, amikor a szociográfiáról gondolkodtok, hogy ma, amikor film van, dokumentumfilm van, hírműsorok tömkelege van, Fókusz jellegű műsorok vannak stb., amikor felgyorsult világunkban, a vizualitás korában odateszik elénk a képernyőre a valóság bizonyos elemeit, szeleteit, a nyomtatott irodalom szerepe pedig visszaszorulóban van, vajon hatékony lehet-e a szociográfia műfaja?

Rott József: – Abban biztos vagyok, hogy sem az újság, sem a tévéműsorok nem képesek a szociográfiát pótolni. Egyrészt azért, mert gyorsan dolgoznak, és általában sekélyesek. Ahhoz hasonlítanám, mint amikor a turista végiglohol egy bizonyos terepen, és lát belőle, amit lát, másról viszont nem vesz tudomást. Esélye sincs rá. Fogalma sincs róla, milyen ez a táj más évszakok, más természeti viszonyok közepette, mondjuk esőben, viharban. A vadak természetesen mind rejtve maradnak előtte. Mit látott hát? Szinte semmit. Díszletet. Egy író, ha felvállalja a sorsközösséget, sokkal többet fog megmutatni. Átengedi a személyiségén az összes gesztust meg mozdulatot, végighallgatja a családtörténeteket, látja, mihez hogyan viszonyulnak az emberek, s így egészen más kerekedik ki. Az író eltérő gondolkodásmódja révén megteremti az összegző szándékot is. Tehát alapvetően más, igényesebb műfaj az irodalmi szociográfia. Nem szabad egy napon említeni az előbbiekkel.

Probléma még, hogy felgyorsult létezési formánk közepette mintha a befogadó is érzéketlenné vált volna. Nehezen vagy egyáltalán nem vállalja a sorsközösséget még egynéhány óra erejéig sem, míg elolvassa a könyvet. Tehát valószínű, csak a hír szintjén érdekeli többségünket a világ, nem elemeire bontva, a maga sorsszerűségében.

Oláh János: – Hogy visszatérjek a műfaji kérdésre, Szabó Zoltán munkái, a Tardi helyzet és a Cifra nyomorúság a magyar szociográfia klasszikus alkotásai. Egyensúlyba kerül bennük a már-már rigorózus szociográfiai pontosság és a látomásos irodalom. Jó volna hasonló művekkel szembesülni manapság is. Talán nem reménytelen. Remélem, hogy a társadalmi önismeretet, önfeltárást fontosnak tartó irodalmi műhelyek a jövőben több segítséget kapnak a kulturális támogatási rendszertől, és nagyobb figyelmet a tájékoztatásban. Mert az olvasóközönséget ma is érdeklik a problémaérzékeny művek.

Ahhoz azonban, hogy ezeket a műveket a kiadói rendszer és a könyvpiac értékükön kezelje, meg kell változnia a szemléletnek és a kiadás anyagi feltételeinek. A műveket az irodalmi intézmények és a tömegtájékoztatás emelik a figyelem középpontjába, az ő felelősségük, hogy mit választanak.

A kiadók többsége, különösen azok, amelyek a mai magyar irodalom valóságelemző, tényfeltáró műveit gondozzák, semmiféle tőkével nem rendelkeznek. Akik Móricz Zsigmondot, Krúdy Gyulát kiadták, tehát a magyar irodalom színe-javát vállalták, óriási vagyonnal, napilapokkal, nyomdákkal, székházakkal, terjesztőhálózatokkal rendelkeztek. Ezt a vagyont államosították, ahogyan a Baumgarten Alapítvány vagyonát is. A magyar irodalmi műhelyek ebből a vagyonból semmit sem kaptak vissza. A magyar irodalmi infrastruktúra kiépítésére, az írói egzisztencia megteremtésére egyetlen alapítvány áldozott jelentős összeget, a Soros Alapítvány. Ez a támogatás azonban nyilvánvalóan politikai célzatú volt, és elfojtotta a magyar irodalom természetes fejlődési ösztöneit, irányát megváltoztatta, jelentős egyenlőtlenségeket eredményezett. Az állami támogatás nagyobb hányadát is a Soros-értékrend mellé állította.

Politikai akarat nélkül nem lehet az irodalmi esélyegyenlőséget megteremteni. Ez a politikai akarat pedig mind ez idáig nem jelentkezett, sem az ellenéki, sem a kormányzó pártok nem vállalták, hogy az irodalmi értékek esélyegyenlőségét megteremtsék. Szeretném, ha a helyzet megváltozna, de sok reményt a változásra nem látok. A magyar valóságirodalom egyedül a közönség még meglévő érdeklődésére, nyitottságára számíthat.

Csoóri Sándor: – A helyzet nem is fog megváltozni, míg az írók nem szerzik vissza valamennyire közéleti szerepüket. A kérdés, hogy politizáljon-e az író, réges-rég eldőlt. Az életünk legnagyobb részét a politika befolyásolja – épp az író tartsa távol magát tőle? Az elmúlt tizenkét év alaposan kioktatott minket. Azt gondoltuk: a pártok, a parlamenti képviselők, a szakértők megoldják azokat a közéleti problémákat, amelyekkel az irodalom rengeteget bajlódott. Ez nem sikerült. Sőt, olyan újakat gerjesztettek, amelyekből ez a nemzet irtózatos erőpocsékolással tudna csak kimászni, ha egyáltalán sikerülne neki.

Egy író ilyen elveket tűzhet csak maga elé, hogy: hiszek a valóság megtisztítóerejében. Igen, csak mi a valóság? Ma éppen ezt a legnehezebb meghatározni. Az újságolvasó, a rádióhallgató, a tévénéző azt hiszi, hogy ha óránként követi az eseményeket, pontosan tudja, mi történik körülötte, mert abban a hitben ringatja magát, hogy a legújabb hír, a legújabb információ maga az igazság. Ha ez így volna, a világon ma olyan magasrendű szellemnek kellene uralkodnia, amilyen eddig még nem uralkodott. S mit tapasztalunk? Azt, hogy a rettentő sok „tudás” ellenére éppen hogy butul az emberiség, s nagy körtáncot jár a szörnyű zűrzavarban.

Elsőrendű föladatunk az volna, hogy megtudjuk: milyen világban élünk, mi az, amit valóságnak tekintünk, s mi az, amit látszatnak. Az irodalom ebben segíthet legtöbbet az embernek.